Kárpáti Igaz Szó, 1991. január-március (72. évfolyam, 1-62. szám)

1991-02-20 / 35. szám

IFJÚSÁGI SZERVEZETEK . ........... POLITIKA VAGY KULTÚRA? Avagy: mivel foglalkozik a Proszvita Proszvita — ez az ukrán szó magyarul körülbelül annyit tesz, mint fénysugár vagy reménysugár, de ugyanúgy jelentheti a felvilágosodást, illetve a műve­lődést is. Először ennek néztem utána, amikor­ elha­tároztam, hogy írok erről az ifjúsági társaságról, melynek nevét egyre többször láthatjuk a Ruh, az Ukrán Köztársasági Párt, és az Ukrajna Demokrata Pártja kiáltványainak, röplapjainak aláírói között. K­­EZEMBEN TARTOM a társaság Proszvita című szamizdat kiadványának tavalyi első számát, melyben az egyik cikk, Augusztin Volosin egyik beszámolója nyomán, elmeséli nekünk a Proszvita háború előt­ti előéletét, születését és fel­számolását. A beszámolóból, melynek szerzője maga is a tár­saság egyik alapítója volt, meg­tudhatjuk, hogy ez a kultúrfel­­világosító, népoktató mozgalom még a századforduló előtt, az 1850-es években kezdett kiala­kulni. Az indítóok világos: a kor írott ukrán nyelve alaposan el­tért a köznyelvtől. Az irodalmi művek, tankönyvek az egyház által használt »szláv-orosz«, il­letve nagyorosz nyelven íródtak, amelyet az egyszerű emberek nemigen értettek. A feladat tehát az volt, hogy megteremt­sék a beszélt nyelvre épülő, köz­érthető ukrán írott nyelvet. Mi­után a szerző szerint a magyar »megszállás« időszakában egy­re inkább terjedő elmagyarosítás veszélybe sodorta Kárpátalja ukránsá­gán­ak fennmaradását, szükségessé vált, hogy az Olek­­szandr Duhnovics által 1850-ben alapított, s az ő nevét viselő könyvkiadó társaság, valamint a galíciai ukránok Proszvita társaságának mintájára vidékün­kön is létrehozzanak egy ha­sonló szervezetet. Az alapító gyűlésre 1920. május 9-én ke­rült sor. A kárpátaljai ukránok (ruszinok?) oroszvitájának első­rendű feladatául a népnek szóló könyvek kiadását, a kultúra ter­jesztését, illetve a nemzeti ön­tudat felélesztését tűzték ki. 1935-ben már 10 fiókjuk, 235 olvasóklubjuk, 7 000 könyvvel rendelkező központi könyvtáruk és több mint 16 500 tagjuk volt. Ungvári Népházukat (jelenleg a Tisztek Háza) össznépi ada­kozásból építették fel. A háború előtti Proszvitát 1939-ben osz­latta fel a Horthy-rezsim. E­Z VOLT TEHÁT a »Nagy« Proszvita, mely korabeli tevékenységét, a fentiekből ki­indulva, a kultúra, a művelődés jegyében végezte. Mai utódja, a »Kis« Proszvita, 1989 őszén szerveződött meg, a Ruh ifjúsá­gi tagozataként. Azóta — pontosan a múlt év május 18-án — elváltak útjaik a Ruhhal. Megalakították az ön­álló Ungvári Proszvita társasá­got, mely munkácsi és ilosvai testvérszervezetével együtt nem­rég létrehozta a területi társa­ságot. A TARSASÁG tagjai az el­múlt másfél év során több politikai nagygyűlésen is hallatták hangjukat. 1989 októ­berében elsőként vonultak ki a sárga-kék zászlók alatt a Szín­ház térre, hogy aláírásokat gyűjtsenek a pisztraházai ra­darállomás építése ellen. Múlt év januárjában részt vettek a területi vb székháza előtti tün­tetésen, s más ellenzéki poli­tikai megmozdulásokon is. — A Proszvita az utóbbi hó­napokban egyre inkább politi­kai mozgalommá kezd válni. Ez azt jelenti, hogy szakíttok az eredeti, kulturális küldetéssel? — teszem fel a kérdést Mihajlo Baszárábnak, az Ungvári Prosz­­vita Társaság elnökének. — Szeretném, ha tisztáznánk, hogy a Volosin-féle Proszvita sem kizáróan a közművelődéssel foglalkozott, hanem aktívan politizált is. De visszatérve a mába, a jelenlegi helyzetben még a legpártatlanabb szervezet sem tud szó nélkül elmenni a politika mellett, ezért vesszük ki mi is aktívan belőle a részünket. Emellett, természetesen, az ere­deti terveknek is eleget teszünk — Mennyiben tér el a mai oroszvita alapszabálya a Volo­sin-féle társaságétól? — Legnagyobb része a régi­re épül, hiszen az eloroszosítás már ugyanolyan méreteket öl­tött az ukránok körében, mint hajdan a magyarosítás. Felada­taink tehát hasonlóak, persze vannak eltérések is. — Melyek ezek? — Akkoriban például nem voltak súrlódások a vallási fe­lekezetek között. Ma a görög katolikusok problémája nálunk is az első helyen szerepel. Nem­régiben például a társaságunk keretében létrehoztuk az ukrán keresztény fiatalok szövetségét, mely az ukrán katolikus ifjak és az ukrán pravoszláv ifjak bi­zottságára tagolódik. E két bi­zottság egymással karöltve se­gédkezik a nézeteltérések re­nde­zésében.­­ Ismeretes, hogy manapság a kárpátaljai ruszinság elisme­résében n­ncs egység az ukrán alternatív politikai mozgalmak körében. Volosin beszámolójában több ízben is említést tesz a ruszinokról, mint létező népről Mi erről a mai Proszvita véle­ménye? — Az a legnagyobb baj, hogy mi, ukránok, nem ismerjük a saját történelmünket. Ezért egyik fél sem tud meggyőző érveket felsorakoztatni. "Társaságunk egyébként elismeri az önálló ruszin nemzetiséget, csupán az­zal nem értünk egyet, hogy a ruszinoknak, úgymond, semmi­­közük az ukránokhoz. — Visszatérve a Proszvita kulturális missziójára, milyen eredményeket értetek el eddig, s melyek a legközelebbi terveitek? — A múlt év folyamán több könyvet jelentettünk meg. Köz­tük két egyházi énekgyűjte­ményt, egy kötetet Augusztin Volosin munkáiból és egy másik gyűjteményt, mely betlehemes énekeket, mondókákat tartalmaz. Az Ungvári Állami Egyetem keretében m­egszerveztük a Proszvita színtársulatát. Egy másik társulat betlehemes játé­kokat mutat be. Ezekben a he­tekben jelenik m­eg az 1991-es Kalendáriumunk is. Ami pedig a közeli jövőt illeti, március 15-én megrendezzük Kárpát­­ukrajna napját. Méltóképpen szeretnénk megünnepelni Tarasz Sevcsenko rabságból való kisza­badulásának közelgő évforduló­ját is. Ezt a rendezvényt, mint több korábbit is, többek kö­zött a Devcsenko Ukrán Nyelvi Társasággal együttmű­ködve bonyolítjuk le. Ezenkívül már megkezdtük az előkészüle­teket egy vasárnapi iskola bein­dításához is. — Köszönöm a beszélgetést. Palkó István MINDANNYIUNK KINCSE ARPÁTALJA kis és nagyobb településein, ha két ifjú magyar ember találkozik, sok esetben ilyenforma társalgásra figyelhetünk fel: — Szervusz! — Szervusz! — Hogy vagy? — ... —, és itt a kérdező és a kérdezett is orosz vagy ukrán nyelvű társalgásra tér át, mert a ma­gyar szavakat bizony — jobbik esetben is soká kellene keresgélniük. Történhet ez akár Rabon, Huszton, Szolyván, Mun­kácson, de még Ungváron is. Ugyan miért van ez így? A kárpátaljai magyarságon belül már huzamosabb ideje növekszik azoknak a száma, akik igen rosszul, vagy egyáltalán nem beszélik a magyar nyelvet. Ez a jelenség e legutóbbi évekig mind jobban és jobban terjedt, és leginkább azokon a településeken figyelhe­tő meg, ahol a magyarság kis létszámú, s emiatt nincs nemzeti iskolája. Magát a jelenséget akár újmagyar-szindrómának is nevezhetnénk, bár okozóit nem köthetjük egy megha­tározott vidékhez, országhoz. Kárpátaljára szűkítve a kört: az egyik fő okot a múlt évtizedek hibás közok­tatási és nevelési politikájában, az óvodák elhibázott pedagógiai és módszertani munkájában látom, mely utóbbi az óvodások iskolára való felkészítését céloz­za, ám a magyar gyerekek esetében — idegen nyel­ven! U­gyanakkor előre se szeretném szögezni, hogy az elmúlt két évben sok kis lépést tettek a hibák kikü­szöbölésére a területi, a köztársasági közoktatási szervek, a területi sajtó, az iskolák, a szülők, a KMKSZ és a Hungarológiai Központ kezdeményezé­sére. Ezen a téren azonban a tennivaló egyelőre még több, mint a megtett. Kőrösmezőtől Nagybereznáig, Beregszásztól Voló­­cig az óvodákban és az iskolákban olyan nemzetiségi és oktatási politikát tartanék ideálisnak, amely le­hetővé teszi minden magyar nemzetiségű szovjet pol­gárnak anyanyelve elsajátítását, használatát, nemzeti történelme ismeretét és hagyományai ápolását, füg­getlenül attól, három gyermek jár-e az óvodába, il­letve az iskolába, vagy harminc. Hogy a kis térszá­­ban élő magyar nemzetiségűek bármely településen ismerték Árpád fejedelmet, Szent Istvánt,­­V. Bélát, a Rákócziakat, Széchenyit, Kossuthot, Károlyit, Kun Bélát, illetve Arany Jánost, Vörösmartyt, Jókait, Pe­tőfit, Mikszáthot, Gárdonyit, Móricz Zsigmondot stb. Hogy ne legyen ismeretlen előttük Blaha Lujza, Jászai Mari, vagy Semmelweis Ignác, Szentgyörgyi Albert... Hogy a fiatalabb nemzedékek is tudják, mit aka­rok mondani azzal, hogy Verecke vagy­ Uzsok, Julia­­nus barát vagy Körösi Csom­a Sándor, illetve Mohács, Segesvár, Világos, Don-kanyar... A számok jelentőségét is ismerjék: tudják, mit ér­tek alatta, ha azt mondom: negyvennyolc vagy ti­zenkilenc, negyvennégy vagy negyvenöt, ötvenhárom vagy ötvenhat... Tisztában legyenek azzal, hol található a térképen Erdély, a Felvidék, Újvidék — ahol sok ezer magyar testvérünk él jobb-rosszabb feltételek között. Kell hogy ismerjék a vallás alapjait, függetlenül attól, ateisták vagy hívők kívánnak-e lenni; hogy hallják-érezzék a déli harangszó, a Szózat, vagy a nemzeti Himnusz szövegének varázsát. Hogy az »újmagyarok« is tanuljanak meg tisztán beszélni nemzetiségük nyelvén (nem írom — anya­nyelvükön, mert sok a vegyes házasság), ne hasz­náljanak feleslegesen idegen szavakat... Az »újmagyar-szindróma« megtalálható akár fa­lun, akár városban, akár vidékünkön, de még az anyaország szívében —• Budapesten is. Az utób­biban természetesen mások a jellemző vonásai e szindrómának, ám ezek ugyancsak visszahatnak re­ánk — kárpátaljai magyarokra. Az anyaországiak például az idegen nyelvű — an­golszász, német, latin — dalokat, neveket részesítik előnyben. A táncok közül csak az úgynevezett moder­neket ismerik. A néptáncokat, de még a klasszikus (báli) táncokat is lenézik. Inkább idegen nyelvű tánc­­dalokat dúdolnak magyaros kiejtéssel, idegen rit­musú táncokat ropnak. A köznapi beszédben ok nélkül (feltűnésvágyból?) hemzsegnek az angolszász kifejezések. BESZÉLJÜNK AZ ANYANYELVRŐL úgy ítélem meg, hogy nagymértékben ludas ebben a Magyar Rádió és Televízió is. Az anyaországi rá­dióadásokban túlnyomó részt idegen nyelvű dalok hangzanak el különösen a reggeli és az éjszakai műsorokban. Szerintem a fordított arány lenne a helyes. A reklám, az üzletek, a boltok, szállodák stb. nevei leginkább idegen hangzásúak, ugyanígy a zenei és énekegyüttesek nevei is. Az ember néha kétszer is ellenőrzi rádiókészüléke beállítását: azt az állomást hallgatja-e, amelyiket kívánta? Emellett az anyaország tv-műsoraiban mind gyak­rabban látni-hallani olyan filmeket, színielőadásokat, szórakoztató műsorokat stb., amelyekben illetlen, né­ha trágár szavakat, kifejezéseket használnak a sze­replők. (Nem kivétel ez alól olykor a MTV­ szilveszte­ri műsora sem.) A kárpátaljai magyar lakosság az anyaország rá­dióállomásaira, televízióműsoraira figyel, és olykor bizony zavarban van: ott az angolszász, itthon a szláv nyelvek tengere fenyegeti közös anyanyelvünk tisztaságát, létét! Meddig őrizhetjük meg ilyen feltételek mellett leg­nagyobb kincsünket, nemzetünk identitását, lényegét, puszta létét? Ha nem él a nyelv ,, nem él a nemzet sem. Kinek a feladata ápolni, őrizni a nyelvet, anya­­nyelvére oktatni a felnövekvő nemzedéket az anya­országon belül vagy azon kívül? Természetesen mindnyájunk feladata, és mondhat­nám: egyenesen kötelessége is. De az államon, a társadalmon, az iskolán és a szülőkön kívül e teher oroszlánrésze minden magyar nyelvű rádió- és tele­vízióadás munkatársaira, továbbá az írókra, a napi­sajtóra, a költőkre, a színészekre, a művészekre, a filmszínházakra — a magyar szó valamennyi fáklya­vivőjére hárul. Ismerjük az anyaország nehéz gazdasági helyze­tét. Tapasztaljuk mind ott, mind itt, az emberek ar­cáról mindinkább els­ínik a mosoly. Túlnyomórészt csak a gondokkal küszködünk. Akár az utcán, akár a buszon vagy a vonaton, mindenkiből csak a panasz árad. Mégis felteszem a kérdést: segíthet-e rajtunk az anyaország? Véleményem szerint: igen, nagymértékben. Először is óvodai- módszertani könyvekkel, a nevelőnők rö­vid idejű képzésével (amit a múlt év októberében már gyakoroltak is, és amiért hálás köszönet jár ré­szünkről), továbbá ábécéskönyvekkel, napilapok, fo­lyóiratok és szépirodalmi művek terjesztésével. Félreértés ne essék: nem adományként kívánjuk az újságokat, folyóiratokat, nem vagyunk annyira szegények itt, Kárpátalján, de viszont az is igaz, hogy 65 rubelért egy napilap igencsak drága nekünk. Viszont egy központi szovjet újság árát, ami 15—25 rubel között mozog, képesek lennénk megfizetni. Esetleg például a HEEIR folyószámlát nyithatna Ungváron, és az előfizetők rubeljéért sajtótermékeket küldhetne cserébe, az összegyűlt pénzért pedig szov­jet árucikkeket vásárolna magyarországi értékesítésre — talán megérné neki is. Úgy hiszem, Ukrajna kor­mánya nem gördítene akadályt, ilyen árucsere elé, különösen, miután Göncz Árpád, a Magyar Köztársa­ság elnöke sikeres tárgyalásokat folytatott köztársa­ságunk vezetőivel a m­i érdekünkben. Továbbá: folytatni kellene a magyarországi színé­szek vendégszereplését, színdarabok előadásának, fel­lépéseknek a sorozatát területünk városaiban, magyar sportolók részvételét a közös rendezvényeken, a film­kölcsönzést is be lehetne vezetni stb.... S végezetül, a Kossuth Rádió reggeli (8 óra előtti) programja, amikor kicsik-nagyok hallgatják iskolába, munkába menet előtt, a híreken és az időjárás-előrejelzéseken kívül is magyar nyelvű szórakoztató műsort közvetít­sen, s ha lehet vidámat — a Vereckei-szoros alatt a Petőfi Rádió adása ugyanis nehezen fogható. Visszatérve anyanyelvünk ápolásának hiányossá­gaira, szűkebb pátriánkban, a helybeli, kárpátaljai okok ugyancsak ismeretesek számunkra: az elmúlt 1990. év kezdetéig jelentős aránytalanságok voltak a magyar nyelv, a magyarság történelmének oktatá­sában, és jelenleg sem nevezhető ideálisnak a hely­zet. Az, hogy a fiatal nemzedékek tagjainak egy ré­sze nem ismeri jól anyanyelvét, nem feltétlenül az ő hibájuk. Valójában szüleik sem vétkesek ebben egészen. Hibáztathatók viszont a körülmények, a volt bel-, illetve nemzetiségi politika, az oktatási rendszer felépítése. Az »újmagyarok« honnan ismer­hetnék nemzetük történelmét, amikor apáik, anyáik sem tanulhatták azt meg az iskolában? Honnan is­merhetnék táncainkat, népdalainkat, ha az óvodák­ban egyáltalán nem voltak magyar csoportok, ahol anyanyelvüken beszélhettek volna a gyerekek? És azo­kon a településeken, amelyeken — ha kevesen is, de élnek magyarok — még ma sincsenek magyar nyelvű osztályok, illetve iskolák, hogyan tanulhattak meg a mai fiatalok szüleik anyanyelvén írni-olvasni? Ami a legrosszabb: nemcsak a szórványmagyarság lakhelyén, de egyáltalán nem kapható a területen magyar ábécéskönyv! Még jelen időben, a peresztroj­ka hatodik évében sem, pedig legalább három éve emlegetjük a sajtón keresztül is annak hiányát. Ilyen körülmények között a most születők már eleve »új­­magyarként« jönnek a világra... Hogy miért is ragaszkodunk annyira a sajátunk­hoz , a magyarhoz? Talán kivételesen szebb, jobb más nyelveknél? Vagy lehet, hogy nacionalista érzel­­műek vagyunk? Egyáltalán nem! A feleletet erre a kérdésre Kosztolányi Dezső. Sütő András mellett azt hiszem, vidékünk ismert irodalmá­ra. Balla László adja A magyar nyelv című szonett­­koszorú­jában. Ostoba kérdés: szebb vaev-e más nyelvnél. Anyádhoz mérni vajon kit is mernél? Te egyetlenje vagy minden fiadnak. Valóban: anyanyelvünk — mindannyiunk kincse. Jöröss Béla Szolyva

Next