Kárpáti Igaz Szó, 1991. január-március (72. évfolyam, 1-62. szám)
1991-02-20 / 35. szám
IFJÚSÁGI SZERVEZETEK . ........... POLITIKA VAGY KULTÚRA? Avagy: mivel foglalkozik a Proszvita Proszvita — ez az ukrán szó magyarul körülbelül annyit tesz, mint fénysugár vagy reménysugár, de ugyanúgy jelentheti a felvilágosodást, illetve a művelődést is. Először ennek néztem utána, amikor elhatároztam, hogy írok erről az ifjúsági társaságról, melynek nevét egyre többször láthatjuk a Ruh, az Ukrán Köztársasági Párt, és az Ukrajna Demokrata Pártja kiáltványainak, röplapjainak aláírói között. KEZEMBEN TARTOM a társaság Proszvita című szamizdat kiadványának tavalyi első számát, melyben az egyik cikk, Augusztin Volosin egyik beszámolója nyomán, elmeséli nekünk a Proszvita háború előtti előéletét, születését és felszámolását. A beszámolóból, melynek szerzője maga is a társaság egyik alapítója volt, megtudhatjuk, hogy ez a kultúrfelvilágosító, népoktató mozgalom még a századforduló előtt, az 1850-es években kezdett kialakulni. Az indítóok világos: a kor írott ukrán nyelve alaposan eltért a köznyelvtől. Az irodalmi művek, tankönyvek az egyház által használt »szláv-orosz«, illetve nagyorosz nyelven íródtak, amelyet az egyszerű emberek nemigen értettek. A feladat tehát az volt, hogy megteremtsék a beszélt nyelvre épülő, közérthető ukrán írott nyelvet. Miután a szerző szerint a magyar »megszállás« időszakában egyre inkább terjedő elmagyarosítás veszélybe sodorta Kárpátalja ukránságának fennmaradását, szükségessé vált, hogy az Olekszandr Duhnovics által 1850-ben alapított, s az ő nevét viselő könyvkiadó társaság, valamint a galíciai ukránok Proszvita társaságának mintájára vidékünkön is létrehozzanak egy hasonló szervezetet. Az alapító gyűlésre 1920. május 9-én került sor. A kárpátaljai ukránok (ruszinok?) oroszvitájának elsőrendű feladatául a népnek szóló könyvek kiadását, a kultúra terjesztését, illetve a nemzeti öntudat felélesztését tűzték ki. 1935-ben már 10 fiókjuk, 235 olvasóklubjuk, 7 000 könyvvel rendelkező központi könyvtáruk és több mint 16 500 tagjuk volt. Ungvári Népházukat (jelenleg a Tisztek Háza) össznépi adakozásból építették fel. A háború előtti Proszvitát 1939-ben oszlatta fel a Horthy-rezsim. EZ VOLT TEHÁT a »Nagy« Proszvita, mely korabeli tevékenységét, a fentiekből kiindulva, a kultúra, a művelődés jegyében végezte. Mai utódja, a »Kis« Proszvita, 1989 őszén szerveződött meg, a Ruh ifjúsági tagozataként. Azóta — pontosan a múlt év május 18-án — elváltak útjaik a Ruhhal. Megalakították az önálló Ungvári Proszvita társaságot, mely munkácsi és ilosvai testvérszervezetével együtt nemrég létrehozta a területi társaságot. A TARSASÁG tagjai az elmúlt másfél év során több politikai nagygyűlésen is hallatták hangjukat. 1989 októberében elsőként vonultak ki a sárga-kék zászlók alatt a Színház térre, hogy aláírásokat gyűjtsenek a pisztraházai radarállomás építése ellen. Múlt év januárjában részt vettek a területi vb székháza előtti tüntetésen, s más ellenzéki politikai megmozdulásokon is. — A Proszvita az utóbbi hónapokban egyre inkább politikai mozgalommá kezd válni. Ez azt jelenti, hogy szakíttok az eredeti, kulturális küldetéssel? — teszem fel a kérdést Mihajlo Baszárábnak, az Ungvári Proszvita Társaság elnökének. — Szeretném, ha tisztáznánk, hogy a Volosin-féle Proszvita sem kizáróan a közművelődéssel foglalkozott, hanem aktívan politizált is. De visszatérve a mába, a jelenlegi helyzetben még a legpártatlanabb szervezet sem tud szó nélkül elmenni a politika mellett, ezért vesszük ki mi is aktívan belőle a részünket. Emellett, természetesen, az eredeti terveknek is eleget teszünk — Mennyiben tér el a mai oroszvita alapszabálya a Volosin-féle társaságétól? — Legnagyobb része a régire épül, hiszen az eloroszosítás már ugyanolyan méreteket öltött az ukránok körében, mint hajdan a magyarosítás. Feladataink tehát hasonlóak, persze vannak eltérések is. — Melyek ezek? — Akkoriban például nem voltak súrlódások a vallási felekezetek között. Ma a görög katolikusok problémája nálunk is az első helyen szerepel. Nemrégiben például a társaságunk keretében létrehoztuk az ukrán keresztény fiatalok szövetségét, mely az ukrán katolikus ifjak és az ukrán pravoszláv ifjak bizottságára tagolódik. E két bizottság egymással karöltve segédkezik a nézeteltérések rendezésében. Ismeretes, hogy manapság a kárpátaljai ruszinság elismerésében nncs egység az ukrán alternatív politikai mozgalmak körében. Volosin beszámolójában több ízben is említést tesz a ruszinokról, mint létező népről Mi erről a mai Proszvita véleménye? — Az a legnagyobb baj, hogy mi, ukránok, nem ismerjük a saját történelmünket. Ezért egyik fél sem tud meggyőző érveket felsorakoztatni. "Társaságunk egyébként elismeri az önálló ruszin nemzetiséget, csupán azzal nem értünk egyet, hogy a ruszinoknak, úgymond, semmiközük az ukránokhoz. — Visszatérve a Proszvita kulturális missziójára, milyen eredményeket értetek el eddig, s melyek a legközelebbi terveitek? — A múlt év folyamán több könyvet jelentettünk meg. Köztük két egyházi énekgyűjteményt, egy kötetet Augusztin Volosin munkáiból és egy másik gyűjteményt, mely betlehemes énekeket, mondókákat tartalmaz. Az Ungvári Állami Egyetem keretében megszerveztük a Proszvita színtársulatát. Egy másik társulat betlehemes játékokat mutat be. Ezekben a hetekben jelenik meg az 1991-es Kalendáriumunk is. Ami pedig a közeli jövőt illeti, március 15-én megrendezzük Kárpátukrajna napját. Méltóképpen szeretnénk megünnepelni Tarasz Sevcsenko rabságból való kiszabadulásának közelgő évfordulóját is. Ezt a rendezvényt, mint több korábbit is, többek között a Devcsenko Ukrán Nyelvi Társasággal együttműködve bonyolítjuk le. Ezenkívül már megkezdtük az előkészületeket egy vasárnapi iskola beindításához is. — Köszönöm a beszélgetést. Palkó István MINDANNYIUNK KINCSE ARPÁTALJA kis és nagyobb településein, ha két ifjú magyar ember találkozik, sok esetben ilyenforma társalgásra figyelhetünk fel: — Szervusz! — Szervusz! — Hogy vagy? — ... —, és itt a kérdező és a kérdezett is orosz vagy ukrán nyelvű társalgásra tér át, mert a magyar szavakat bizony — jobbik esetben is soká kellene keresgélniük. Történhet ez akár Rabon, Huszton, Szolyván, Munkácson, de még Ungváron is. Ugyan miért van ez így? A kárpátaljai magyarságon belül már huzamosabb ideje növekszik azoknak a száma, akik igen rosszul, vagy egyáltalán nem beszélik a magyar nyelvet. Ez a jelenség e legutóbbi évekig mind jobban és jobban terjedt, és leginkább azokon a településeken figyelhető meg, ahol a magyarság kis létszámú, s emiatt nincs nemzeti iskolája. Magát a jelenséget akár újmagyar-szindrómának is nevezhetnénk, bár okozóit nem köthetjük egy meghatározott vidékhez, országhoz. Kárpátaljára szűkítve a kört: az egyik fő okot a múlt évtizedek hibás közoktatási és nevelési politikájában, az óvodák elhibázott pedagógiai és módszertani munkájában látom, mely utóbbi az óvodások iskolára való felkészítését célozza, ám a magyar gyerekek esetében — idegen nyelven! Ugyanakkor előre se szeretném szögezni, hogy az elmúlt két évben sok kis lépést tettek a hibák kiküszöbölésére a területi, a köztársasági közoktatási szervek, a területi sajtó, az iskolák, a szülők, a KMKSZ és a Hungarológiai Központ kezdeményezésére. Ezen a téren azonban a tennivaló egyelőre még több, mint a megtett. Kőrösmezőtől Nagybereznáig, Beregszásztól Volócig az óvodákban és az iskolákban olyan nemzetiségi és oktatási politikát tartanék ideálisnak, amely lehetővé teszi minden magyar nemzetiségű szovjet polgárnak anyanyelve elsajátítását, használatát, nemzeti történelme ismeretét és hagyományai ápolását, függetlenül attól, három gyermek jár-e az óvodába, illetve az iskolába, vagy harminc. Hogy a kis térszában élő magyar nemzetiségűek bármely településen ismerték Árpád fejedelmet, Szent Istvánt,V. Bélát, a Rákócziakat, Széchenyit, Kossuthot, Károlyit, Kun Bélát, illetve Arany Jánost, Vörösmartyt, Jókait, Petőfit, Mikszáthot, Gárdonyit, Móricz Zsigmondot stb. Hogy ne legyen ismeretlen előttük Blaha Lujza, Jászai Mari, vagy Semmelweis Ignác, Szentgyörgyi Albert... Hogy a fiatalabb nemzedékek is tudják, mit akarok mondani azzal, hogy Verecke vagy Uzsok, Julianus barát vagy Körösi Csoma Sándor, illetve Mohács, Segesvár, Világos, Don-kanyar... A számok jelentőségét is ismerjék: tudják, mit értek alatta, ha azt mondom: negyvennyolc vagy tizenkilenc, negyvennégy vagy negyvenöt, ötvenhárom vagy ötvenhat... Tisztában legyenek azzal, hol található a térképen Erdély, a Felvidék, Újvidék — ahol sok ezer magyar testvérünk él jobb-rosszabb feltételek között. Kell hogy ismerjék a vallás alapjait, függetlenül attól, ateisták vagy hívők kívánnak-e lenni; hogy hallják-érezzék a déli harangszó, a Szózat, vagy a nemzeti Himnusz szövegének varázsát. Hogy az »újmagyarok« is tanuljanak meg tisztán beszélni nemzetiségük nyelvén (nem írom — anyanyelvükön, mert sok a vegyes házasság), ne használjanak feleslegesen idegen szavakat... Az »újmagyar-szindróma« megtalálható akár falun, akár városban, akár vidékünkön, de még az anyaország szívében —• Budapesten is. Az utóbbiban természetesen mások a jellemző vonásai e szindrómának, ám ezek ugyancsak visszahatnak reánk — kárpátaljai magyarokra. Az anyaországiak például az idegen nyelvű — angolszász, német, latin — dalokat, neveket részesítik előnyben. A táncok közül csak az úgynevezett moderneket ismerik. A néptáncokat, de még a klasszikus (báli) táncokat is lenézik. Inkább idegen nyelvű táncdalokat dúdolnak magyaros kiejtéssel, idegen ritmusú táncokat ropnak. A köznapi beszédben ok nélkül (feltűnésvágyból?) hemzsegnek az angolszász kifejezések. BESZÉLJÜNK AZ ANYANYELVRŐL úgy ítélem meg, hogy nagymértékben ludas ebben a Magyar Rádió és Televízió is. Az anyaországi rádióadásokban túlnyomó részt idegen nyelvű dalok hangzanak el különösen a reggeli és az éjszakai műsorokban. Szerintem a fordított arány lenne a helyes. A reklám, az üzletek, a boltok, szállodák stb. nevei leginkább idegen hangzásúak, ugyanígy a zenei és énekegyüttesek nevei is. Az ember néha kétszer is ellenőrzi rádiókészüléke beállítását: azt az állomást hallgatja-e, amelyiket kívánta? Emellett az anyaország tv-műsoraiban mind gyakrabban látni-hallani olyan filmeket, színielőadásokat, szórakoztató műsorokat stb., amelyekben illetlen, néha trágár szavakat, kifejezéseket használnak a szereplők. (Nem kivétel ez alól olykor a MTV szilveszteri műsora sem.) A kárpátaljai magyar lakosság az anyaország rádióállomásaira, televízióműsoraira figyel, és olykor bizony zavarban van: ott az angolszász, itthon a szláv nyelvek tengere fenyegeti közös anyanyelvünk tisztaságát, létét! Meddig őrizhetjük meg ilyen feltételek mellett legnagyobb kincsünket, nemzetünk identitását, lényegét, puszta létét? Ha nem él a nyelv ,, nem él a nemzet sem. Kinek a feladata ápolni, őrizni a nyelvet, anyanyelvére oktatni a felnövekvő nemzedéket az anyaországon belül vagy azon kívül? Természetesen mindnyájunk feladata, és mondhatnám: egyenesen kötelessége is. De az államon, a társadalmon, az iskolán és a szülőkön kívül e teher oroszlánrésze minden magyar nyelvű rádió- és televízióadás munkatársaira, továbbá az írókra, a napisajtóra, a költőkre, a színészekre, a művészekre, a filmszínházakra — a magyar szó valamennyi fáklyavivőjére hárul. Ismerjük az anyaország nehéz gazdasági helyzetét. Tapasztaljuk mind ott, mind itt, az emberek arcáról mindinkább elsínik a mosoly. Túlnyomórészt csak a gondokkal küszködünk. Akár az utcán, akár a buszon vagy a vonaton, mindenkiből csak a panasz árad. Mégis felteszem a kérdést: segíthet-e rajtunk az anyaország? Véleményem szerint: igen, nagymértékben. Először is óvodai- módszertani könyvekkel, a nevelőnők rövid idejű képzésével (amit a múlt év októberében már gyakoroltak is, és amiért hálás köszönet jár részünkről), továbbá ábécéskönyvekkel, napilapok, folyóiratok és szépirodalmi művek terjesztésével. Félreértés ne essék: nem adományként kívánjuk az újságokat, folyóiratokat, nem vagyunk annyira szegények itt, Kárpátalján, de viszont az is igaz, hogy 65 rubelért egy napilap igencsak drága nekünk. Viszont egy központi szovjet újság árát, ami 15—25 rubel között mozog, képesek lennénk megfizetni. Esetleg például a HEEIR folyószámlát nyithatna Ungváron, és az előfizetők rubeljéért sajtótermékeket küldhetne cserébe, az összegyűlt pénzért pedig szovjet árucikkeket vásárolna magyarországi értékesítésre — talán megérné neki is. Úgy hiszem, Ukrajna kormánya nem gördítene akadályt, ilyen árucsere elé, különösen, miután Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke sikeres tárgyalásokat folytatott köztársaságunk vezetőivel a mi érdekünkben. Továbbá: folytatni kellene a magyarországi színészek vendégszereplését, színdarabok előadásának, fellépéseknek a sorozatát területünk városaiban, magyar sportolók részvételét a közös rendezvényeken, a filmkölcsönzést is be lehetne vezetni stb.... S végezetül, a Kossuth Rádió reggeli (8 óra előtti) programja, amikor kicsik-nagyok hallgatják iskolába, munkába menet előtt, a híreken és az időjárás-előrejelzéseken kívül is magyar nyelvű szórakoztató műsort közvetítsen, s ha lehet vidámat — a Vereckei-szoros alatt a Petőfi Rádió adása ugyanis nehezen fogható. Visszatérve anyanyelvünk ápolásának hiányosságaira, szűkebb pátriánkban, a helybeli, kárpátaljai okok ugyancsak ismeretesek számunkra: az elmúlt 1990. év kezdetéig jelentős aránytalanságok voltak a magyar nyelv, a magyarság történelmének oktatásában, és jelenleg sem nevezhető ideálisnak a helyzet. Az, hogy a fiatal nemzedékek tagjainak egy része nem ismeri jól anyanyelvét, nem feltétlenül az ő hibájuk. Valójában szüleik sem vétkesek ebben egészen. Hibáztathatók viszont a körülmények, a volt bel-, illetve nemzetiségi politika, az oktatási rendszer felépítése. Az »újmagyarok« honnan ismerhetnék nemzetük történelmét, amikor apáik, anyáik sem tanulhatták azt meg az iskolában? Honnan ismerhetnék táncainkat, népdalainkat, ha az óvodákban egyáltalán nem voltak magyar csoportok, ahol anyanyelvüken beszélhettek volna a gyerekek? És azokon a településeken, amelyeken — ha kevesen is, de élnek magyarok — még ma sincsenek magyar nyelvű osztályok, illetve iskolák, hogyan tanulhattak meg a mai fiatalok szüleik anyanyelvén írni-olvasni? Ami a legrosszabb: nemcsak a szórványmagyarság lakhelyén, de egyáltalán nem kapható a területen magyar ábécéskönyv! Még jelen időben, a peresztrojka hatodik évében sem, pedig legalább három éve emlegetjük a sajtón keresztül is annak hiányát. Ilyen körülmények között a most születők már eleve »újmagyarként« jönnek a világra... Hogy miért is ragaszkodunk annyira a sajátunkhoz , a magyarhoz? Talán kivételesen szebb, jobb más nyelveknél? Vagy lehet, hogy nacionalista érzelműek vagyunk? Egyáltalán nem! A feleletet erre a kérdésre Kosztolányi Dezső. Sütő András mellett azt hiszem, vidékünk ismert irodalmára. Balla László adja A magyar nyelv című szonettkoszorújában. Ostoba kérdés: szebb vaev-e más nyelvnél. Anyádhoz mérni vajon kit is mernél? Te egyetlenje vagy minden fiadnak. Valóban: anyanyelvünk — mindannyiunk kincse. Jöröss Béla Szolyva