Kárpáti Igaz Szó, 1991. április-június (72. évfolyam, 63-123. szám)
1991-04-02 / 63. szám
A TERÜLETI Tudományos és Technikai Társaság több évtizedes működésre tekinthet vissza. Tulajdonképpeni születésnapjukat azonban három évvel ezelőttre teszik. — Ennek egyszerű a magyarázata —– mondja Alekszandr Gladovszkij, a társaság helyettes vezetője. — Azelőtt ugyanis csak formális tevékenységet folytattunk, s munkánk leginkább az aktagyártásban merült ki. Három évvel ezelőtt azonban minden megváltozott. Ez a parányi kollektíva most nemzetközi mércével mérve is jelentős dolgokat produkál. Azzal kezdték gyakorlati tevékenységüket, hogy kiállításokat rendeztek a terület járásaiban az amatőr feltalálók, ügyes kezű mesterek részére. Számos ötletes dologgal találkozhattak itt, s bizonyságot szereztek arról, hogy Káppátalja jelentős szellemi kapacitással rendelkezik. Beindították hát a gépezetet, sorra kilincseltek a vállalatoknál, gyártókat próbálva találni az ötletes háztartási kisgépekre és egyéb hiánycikknek számító közfogyasztási cikkre. Be kellett azonban látniuk, hogy szélmalomharcot vívnak, mivel a vállalatok vezetői nem lelkesednek az új dolgok iránt, így aztán a sok jó ötlet továbbra is csak ötlet maradt. A központ munkatársai azonban nem adták fel, hanem új utakat kerestek, s találtak is. Ha idehaza nem megy, hát gyerünk a határokon túlra! Kellemes volt a meglepetésük, amikor azt tapasztalták, hogy külhonban micsoda érdeklődés nyilvánul meg Kárpátalja iránt. — Nekem mindig azt mondják a partnereim, hogy ne panaszkodjunk, mert csodálatos gazdagság van a birtokunkban, csak meg kellene már tanulni fel is használni azt — meséli Alekszandr Gladovszkij. — És bizony igazat kell hogy adjak nekik. Sajnos, mind a mai napig nem tanultunk meg élni a lehetőségeinkkel. A legtöbb vállalatvezető még mindig nem mer, vagy nem akar váltani. Ezek az emberek nem képesek felfogni, hogy a régi termékstruktúrájuk fabatkát sem ér a nemzetközi piacon. Hogy mégis bevonják valahogy a kárpátaljai cégeket a gazdasági vérkeringésbe, ide invitálták az ország számos vállalatát és néhány külföldi céget is egy kiállításra. Jöttek a jelentkezők, s üzletek is születtek, de a helyiek fásultságát nem nagyon sikerült felrázni. Mint a társaság munkatársai elmondták, sok olyan termék került bemutatásra, amelyek gyártására itt helyben is lenne lehetőség. Az értékesítéssel sem lenne gond, mert ők tudnak biztos vevőket. A vállalatvezetők azonban ridegen elzárkóztak. Ilyen volt többek közt az Ungvári Gázközlőműgyár, ahol bár kihasználatlanul hevernek a méregdrága gépek tucatjai, az ajánlatok után mégsem kapkodnak. Az 1990 decemberében lebonyolított nemzetközi kiállítás külföldi résztvevőitől szolid bevételre tettek szert. Az ilyen rendezvényeknek tehát bizonyítottan nagy jövőjük lenne, s talán lesz is. A baj csak az, hogy Ungváron, de a terület más településein sincs megfelelő kiállítóhelyiség. Nagy szükség lenne már a területi technika házára, ahol otthont kaphatnának a kiállítások és a hasonszőrű cégek, vállalatok. Ez az épület azonban most még csak gondolatban létezik. Holott a jövőben több nemzetközi kiállítást is terveznek, így például az építőipari gépeket felvonultató bemutatót, melyre már több külföldi cég is jelezte részvételi szándékát. A társaság vezetői most éppen Franciaországba készülnek, ahol Provence tartományiban vesznek részt egy nemzetközi vásáron. — Március 31-én indulunk — meséli Alekszandr Gladovszkij. — A vásár április 2 és 10-e közt lesz megtartva. A mi csomagunkban a kárpátaljai kézműipar és népművészet remekbe szabott darabjai utaznak a rendezvényre. Ezekkel a cikkekkel biztos, hogy nem fogunk szégyent vallani. Iparunk termékei közül nem került semmi a kiállítandó tárgyak listájára. Mi tagadás, nincs mivel dicsekedni. Pedig a franciák is érdeklődnek irántunk. Ezt bizonyítja a Franciaországban nemrég létrejött Provence-Kárpátalja asszociáció, mely nálunk még csak alakulóban van a nehézkes ügyintézések miatt. A kárpátaljaiak sokat remélnek ezektől a kapcsolatoktól, a közös vállalat például a nálunk felgyülemlő, a természetet szenynyező ipari hulladékok hasznosításával foglalkozna, s ezenkívül segítené Kárpátalja ásvány- és gyógyvízkészletének jobb kihasználását. — Szóval szép perspektívákkal kecsegtet a jövő — magyarázza a társaság helyettes vezetője. — Csak hát végre nekíkünk is lépnünk kellene és elsősorban a vidékünk érdekében. Én csak egy példát említenék ezzel kapcsolatban. Nemrég Romániában jártam, s az egyik kisvárosban meglepve tapasztaltam, hogy a szegénynek kikiáltott vidék üzleteiben milyen bő a választék ruhaipari termékekből. Kiderült, hogy a városkában van egy ruhagyár, s az elsősorban a környéket látja el termékeivel. Hát nálunk is van egynéhány ruhagyár... A központ kollektívája azonban nemcsak gazdaságunk fellendítésén fáradozik, hanem jótékonysági akciókat is szervez. Így például a napokban mintegy 100 ezer forint értékben vásároltak gyógyszereket és orvosi műszereket az Ungvári Gyermekkórház részére. A továbbiakban is terveznek hasonló akciókat, s remélik, hogy ebben és egyéb dolgokban is végre követik őket a terület vállalatai. Balogh Csaba ÉS GYŐZ A JÓZAN ÉSZ... BELVISZÁLY VISKEN? Nagy teher, nagy felelősségérzet késztetett minket arra, hogy levelet írjunk. Amt érezve, tudva azt, hogy a Kárpáti Igaz Szó »családtagunk«, természetesnek találjuk, hogy megosszuk gondjainkat. Tanácsot, orvoslást várjunk tőle. Nagyközségünket úgy ismerték, mint az összetartás, a karakánság, a tenniakarás példaképét, amire — mi sem természetesebb — nagyon büszkék voltunk. Minden olyan megmozdulásban, ami a közt szolgálta, ezrek vettek részt, megosztva egymással a munkát és az örömöt. Sajnos, mindezt múlt időben kell írnunk: az utóbbi időben felütötte fejét a belsőszéthúzás, a személyeskedés, a hatalmi harc tünete. A mai napon ezek már tények, ez a sajnálatos jelen. Megosztott a KMKSZ szervezet, megosztott a református egyház, ami egyben azt is jelenti, hogy ellensége lett a magyar a magyarnak. Van-e ennél fájóbb és szerencsétlenebb dolog? A helyzet már odáig fajult, hogy ablakokat törnek, fenyegetőznek, emberi viszonyok semmisülnek meg. Ennek az áldatlan állapotnak mindenki vesztese. Példaként említsük csak a múlt tavaszi választásokat, vagy azt a tűrhetetlen állapotot, ami a köztiszteletben álló tiszteletesünk körül lett kialakítva. Egyesek, mondhatnánk, a józanul gondolkodók próbálkozásai, hogy le kell ülni, meg kell beszélni közös gondjankat, zátonyra futnak. Az ellentábor nem kis segítsége mellett. Féltjük és nem alaptalanul közösségünket. Féltjük azt, amit annyi év után sikerült elérnünk. Féltjük jelenünket és jövőnket: ez az az ok, amiért írunk. Az, hogy nem írunk címeket és neveket, nem azért van, mintha tartanánk a nyilvánosságtól, vagy személyes okunk volna rá. Kerülni akarjuk a személyeskedésnek még a látszatát is. Meg kell hallgatni mind a két felet, hogy reális képet lehessen alkotni. Ez előfeltétele az eredményes segítségnek. Ha eljönnek, amiben nagyon bízunk, úgyis találkozunk. id. Varga Sándor, Szeles Sándor, ifj. Czébely Béla Visk * * * A LEVELET személyesen nekem címezték, így feljogosítva érzem magam arra, hogy néhány gondolatot hozzáfűzzek a fentebbiekhez. Levélíróink arra kér rik, hogy keressem fel községüket, és igyekezzek elsimítani a meglévő ellentéteket. Ezt azonban nem tehetem meg. És nem azért, mintha egy esetleges kiszállásnak objektív akadályai lennének. Nem tehetem meg azon oknál fogva, hogy a tapasztalatok azt mutatják: szinte nincs olyan családi belviszály, amelyet külső beavatkozással meg lehetne szüntetni. A külső beavatkozás, mégha egy barát, egy jószomszéd teszi is, többnyire csak olaj a tűzre. Márpedig egy terepülés igencsak hasonlít egy nagy családra. Sokszorosan érvényes ez egy olyan nagy múltú és köztudottan szigetként élő községre, mint Visk. Csak javaslatot tehetek. Azt tudom ajánlani, amit bárki ajánlhatna: mégiscsak az volna a legésszerűbb, ha az érdekelt felek tárgyalóasztalhoz ülnének. Igyekeznének konszenzusra jutni azokban a kérdésekben, amelyek elválasztják őket egymástól. És közösen munkálkodni a mindenkire egyformán kiható gondok megoldásán. Mindenekelőtt a vallásból, a nemzetiségből, a helyzetükből fakadó gondok megoldásán-Mindennek megvan a maga ideje — olvashatjuk a Prédikátorok könyvében. Nos, azt hiszem, ez az idő, a jelen idő, egyáltalán nem alkalmas a viszálykodásra, a hadakozásra. Sem Visken, sem Kárpátalja más magyarlakta településén. Egyáltalán sehol. Minden tény, esemény, körülmény inkább az öszszefogásra, egymás támogatására ösztönzi a kis közösségeket. Még inkább a vallási, a nemzetiségi kisebbségben élő közösségeket. Jól tudom, olvasóink levele az eddiginél is nagyobb vihart kavar Visken. Még inkább fellángol az ellenségeskedés (magyar) átkos tüze. Bízom azonban abban, hogy a vihart jótékony gondolkodásra, munkára ösztönző csönd követi majd. A megbékélés, a megértés csöndje. És győzedelmeskedik a józan ész. Erről szívesen tudósítanék. Kőszeghy Elemér HATÁLYOS LETT A FÖLDTÖRVÉNY. ÉLETBE IS LÉP? SZÉLJEGYZETEK EGY ÉRTEKEZLET KAPCSÁN A föld. A parasztság legfőbb termelőeszköze, össznépi tulajdon. Azé, aki megműveli. Végül: a rendelkezési jog felette — a tanácsét Mindezek a jelzők szerepeltek már földünk meglehetősen zavaros múltjában. Előbb nacionalizálták, majd kollektivizálták az, úgymond, ésszerűbb termelés jegyében. S most ismét csak ennek jelszavával akarják elosztani. Ki tudja, talán nagyobb sikerrel, mint eddig. Pályázó, mint mindig, akad a földre most is. De hallgatva a földreform kapcsán a gazdaságok vezetői és a tanácsok elnökei között fel-fellobbanó vitát, kissé furcsáiba kell néhány következtetést levonnom. A beregszászi járási vezetők szerint a földek leltárja elkészült. De nem a minősítése, így bármelyik kolhoz vezetője, aki ki tudja mutatni, hogy tavaly nagyobb volt a termése, mint azelőtt, igazolva látja magát, hisz eredményt ért el. Mert nem 11 föld termőképességéhez mérik az elért szintet, hanem a roszszabbakhoz. Pedig az egyáltalán nem lehet a mérce... A kollektív gazdaságok oldalán a legfőbb érv: a legnagyobb tömegű áruterméket a kolhoz adja! Eközben elkendőzik a kérdés lényegét: másnak is módja vanerre? Hiszen a nagyüzemeknek árutermelési monopóliumuk van! Sőt, értékesítési monopóliumuk is. Hiszen csak ők képesek pénzen kívül — aminek amúgy is kevés az értéke — komoly ellenértéket adni például a tejért, húsért stb. A háztáji tejet ezért adják csak neki és nem a fogyasztási szövetkezetnek vagy a tanácsnak... Vagy lehet, hogy a földtörvénynyel módosul a helyzet? Hisz eszerint a föld fölött a tanács rendelkezik! Nos, mint az elhangzottakból kiderült, nem megy az ilyen hamar. Mert a földön — annak minden egyes darabján — már folyik a termelés. Nagyobb részük be van ősziekkel vetve! S az ilyen föld nem adható, bérelhető. Egyelőre. S mint ahogy Dávid Albert, a nagybégányi kolhoz elnöke mondta, a nagyüzem minden talpalatnyi földjére kivetették már a beszolgáltatást (bárhogy is nevezzék). Ugyanakkor ő már kihasított a földrészlegből közel másfél száz hektárt a sertéshizlalda számára. Kötelezettségei azonban maradtak a korábbiak. Senki nem igyekszik azokat csökkenteni. S ezért nem tartja helyesnek úgy állítani be az egyéni földtulajdonlás kérdését, hogy az csak adóval, vagy bérrel lenne letudható, anélkül, hogy természetbeni járulékhoz lenne kötve. Mert további hektárok tucatját vonja el tőle a háztáji földek növelése... Volodimir Tabaka, a Muzsalyi Szovhozüzem igazgatója rá volt kényszerítve arra, hogy szőlőtábláit bérbe adja. Hiszen a teljes érdektelenség miatt — amit a gyenge bérek idéztek elő — maholnap teljesen gondozás és szőlő nélkül maradt volna a nagyüzem. Így most olyan bérlői vannak, akik öt év múlva már a szőlőtermés felével fizetnek a gazdaságnak. A nagyüzem biztosítja ugyanis számukra az ipari hátteret — vegyszert, gépeket, támaszrendszert stb. — és egyéb szolgáltatást, így a borszőlő feldolgozását is. — Az ésszerűségnek kell dominálni — vélekedett Erdélyi Károly oroszi kolhozelnök. — A falusi embertől hiába várunk terményt, húst, ha ellenértékét nem kaphatja meg a várostól. Így hiába adták el termékeiket az oroszi parasztok, ha a város üzleteiben — kuponok híján — nem szolgálják ki őket! — A bürokrácia, amely jelenlegi gazdasági életünket teljesen behálózta, sőt meg is bénította — jegyezte meg Szabó István, a járási agrártanács elnöke — csak úgy küzdhető le, ha a gazdasági vezetők és a falusi tanácsok megtalálják a közös nyelvet és energiájukat nem a torzsalkodásra, hanem a közös gondok megoldására fordítják. Minden gazdaságban vannak földigénylők. Elzárkózni a kérések kielégítése elől nem helyes, mint ahogy az sem volna helyes, ha máról holnapra felosztanának, magánkézbe juttatnának minden földet. Noha egyes esetekben — például a beregardói, beregszászi, kaszonyi, nagybégányi szőlőhegyeket illetően — ez látszik az egyetlen kiútnak. Hiszen ezek a földek már évek óta semmit sem teremnek. Viszont a magántulajdonba juttatott föld — akár hétvégi telkek címén is — rögtön termővé válik! S ezt nem valami csoda teszi, hanem a munka. Az a munka, amit a saját tulajdonnal rendelkező földműves nem sajnál befektetni. S az ilyen hozzáállás a termékbőség forrását jelenti. A kínálati piac pedig a beszolgáltatást is fölöslegessé teszi. Így hát, azt hiszem, nem kellene, hogy a kierőszakolt hiánygazdaság hibáit és fogyatékosságait — csak azért, mert járatlanok vagyunk a piac objektív törvényeiben — előre vetítve a jövőbe, hasonló hibák elkövetésére kényszerítsük önmagunkat. Sajnos, meg kellett győződnünk közgazdasági elméleteink téves voltában, mert azok megelőzték a gyakorlatot anélkül, hogy figyelembe vették volna az objektív valóságot. Ésszerűen járva el a földtörvény kivitelezésével, gyógyírt találhatunk mezőgazdaságunk eddigi betegségeire. Andor György