Kárpáti Igaz Szó, 1991. április-június (72. évfolyam, 63-123. szám)

1991-04-02 / 63. szám

A TERÜLETI Tudományos­­ és Technikai Társaság több évtizedes működésre te­kinthet vissza. Tulajdonképpeni születésnapjukat azonban há­rom évvel ezelőttre teszik. — Ennek egyszerű a ma­gyarázata —– mondja Alekszandr Gladovszkij, a társaság helyet­tes vezetője. — Azelőtt ugyan­is csak formális tevékenysé­get folytattunk, s munkánk leg­­inkább az aktagyártásban me­rült ki. Három évvel ezelőtt azonban minden megváltozott. Ez a parányi kollektíva most nemzetközi mércével mérve is jelentős dolgokat produkál. Azzal kezdték gyakorlati tevékenységüket, hogy kiállí­tásokat rendeztek a terület járásaiban az amatőr feltalá­lók, ügyes kezű mesterek ré­szére. Számos ötletes dologgal találkozhattak itt, s bizonysá­got szereztek arról, hogy Káp­­pátalja jelentős szellemi kapa­citással rendelkezik. Beindí­tották hát a gépezetet, sorra kilincseltek a vállalatoknál, gyártókat próbálva találni az ötletes háztartási kisgépekre és egyéb hiánycikknek számító közfogyasztási cikkre. Be kel­lett azonban látniuk, hogy szélmalomharcot vívnak, mivel a vállalatok vezetői nem lelke­sednek az új dolgok iránt, így aztán a sok jó ötlet továbbra is csak ötlet maradt. A központ munkatársai azon­ban nem adták fel, hanem új utakat kerestek, s találtak is. Ha idehaza nem megy, hát gyerünk a határokon túlra! Kellemes volt a meglepetésük, amikor azt tapasztalták, hogy külhonban micsoda érdeklő­dés nyilvánul meg Kárpátalja iránt. — Nekem mindig azt mond­ják a partnereim, hogy ne pa­naszkodjunk, mert csodálatos gazdagság van a birtokunkban, csak meg kellene már tanulni fel is használni azt — meséli Alekszandr Gladovszkij. — És bizony igazat kell hogy ad­jak nekik. Sajnos, mind a mai napig nem tanultunk meg­ élni a lehetőségeinkkel. A legtöbb vállalatvezető még mindig nem mer, vagy nem akar válta­ni. Ezek az emberek nem képe­sek felfogni, hogy a régi ter­mékstruktúrájuk fabatkát sem ér a nemzetközi piacon. Hogy mégis bevonják vala­hogy a kárpátaljai cégeket a gazdasági vérkeringésbe, ide invitálták az ország számos vállalatát és néhány külföldi céget is egy kiállításra. Jöttek a jelentkezők, s üzletek is szü­lettek, de a helyiek fásultságát nem nagyon sikerült felrázni. Mint a társaság munkatársai elmondták, sok olyan termék került bemutatásra, amelyek gyártására itt helyben is lenne lehetőség. Az értékesítéssel sem lenne gond, mert ők tud­nak biztos vevőket. A vállalat­­vezetők azonban ridegen elzár­kóztak. Ilyen volt többek közt az Ungvári Gázközlőműgyár, ahol bár kihasználatlanul he­vernek a méregdrága gépek tucatjai, az ajánlatok után még­sem kapkodnak. Az 1990 decemberében le­bonyolított nemzetközi kiállí­tás külföldi résztvevőitől szo­lid bevételre tettek szert. Az ilyen rendezvényeknek tehát bizonyítottan nagy jövőjük lenne, s talán lesz is. A baj csak az, hogy Ungváron, de a terület más településein sincs megfelelő kiállítóhelyiség. Nagy szükség lenne már a területi technika házára, ahol otthont kaphatnának a kiállítások és a hasonszőrű cégek, vállalatok. Ez az épület azonban most még csak gondolatban létezik. Holott a jövőben több nem­zetközi kiállítást is terveznek, így például az építőipari gépeket felvonultató bemutatót, melyre már több külföldi cég is jelezte részvételi szándékát. A társaság vezetői most ép­pen Franciaországba készül­nek, ahol Provence tartományi­ban vesznek részt egy nem­zetközi vásáron. — Március 31-én indulunk — meséli Alekszandr Gladovsz­kij. — A vásár április 2 és 10-e közt lesz megtartva. A mi csomagunkban a kárpátal­jai kézműipar és népművészet remekbe­ szabott darabjai utaz­nak a rendezvényre. Ezekkel a cikkekkel biztos, hogy nem fo­gunk szégyent vallani. Iparunk termékei közül nem került semmi a kiállítandó tár­gyak listájára. Mi tagadás, nincs mivel dicsekedni. Pedig a franciák is érdeklődnek irán­tunk. Ezt bizonyítja a Fran­ciaországban nemrég létrejött Provence-Kárpátalja asszociá­ció, mely nálunk még csak alakulóban van a nehézkes ügyintézések miatt. A kárpát­aljaiak sokat remélnek ezek­től a kapcsolatoktól, a közös vállalat például a nálunk fel­gyülemlő, a természetet szeny­­nyező ipari hulladékok hasz­nosításával foglalkozna, s ezenkívül segítené Kárpátalja ásvány- és gyógyvízkészletének jobb kihasználását. — Szóval szép perspektívák­kal kecsegtet a jövő — magya­rázza a társaság helyettes ve­zetője. — Csak hát végre nek­í­künk is­ lépnünk kellene és elsősorban a vidékünk érde­kében. Én csak egy példát em­lítenék ezzel kapcsolatban. Nemrég Romániában jártam, s az egyik kisvárosban meg­lepve tapasztaltam, hogy a szegénynek kikiáltott vidék üzleteiben milyen bő a válasz­ték ruhaipari termékekből. Ki­derült, hogy a városkában van egy ruhagyár, s az elsősorban a környéket látja el termékei­­vel. Hát nálunk is van egyné­hány ruhagyár... A központ kollektívája azon­ban nemcsak gazdaságunk fel­lendítésén fáradozik, hanem jótékonysági akciókat is szer­vez. Így például a napokban mintegy 100 ezer forint érték­ben vásároltak gyógyszereket és orvosi műszereket az Ung­vári Gyermekkórház részére. A továbbiakban is terveznek ha­sonló akciókat, s remélik, hogy ebben és egyéb dolgokban is végre követik őket a terület vállalatai. Balogh Csaba ÉS GYŐZ A JÓZAN ÉSZ... BELVISZÁLY VISKEN? Nagy teher, nagy felelősségérzet késztetett minket arra, hogy levelet írjunk. Amt érezve, tudva azt, hogy a Kárpáti Igaz Szó »családtagunk«, természetesnek találjuk, hogy megosszuk gondja­inkat. Tanácsot, orvoslást várjunk tőle. Nagyközségünket úgy ismerték, mint az összetartás, a karakán­ság, a tenniakarás példaképét, amire — mi sem természetesebb — nagyon büszkék voltunk. Minden olyan megmozdulásban, ami a közt szolgálta, ezrek vettek részt, megosztva egymással a mun­kát és az örömöt. Sajnos, mindezt múlt időben kell írnunk: az utóbbi időben fel­ütötte fejét a belső­­széthúzás, a személyeskedés, a hatalmi harc tünete. A mai napon ezek már tények, ez a sajnálatos jelen. Meg­osztott a KMKSZ szervezet, megosztott a református egyház, ami egyben azt is jelenti, hogy ellensége lett a magyar a magyarnak. Van-e ennél fájóbb és szerencsétlenebb dolog? A helyzet már odáig fajult, hogy ablakokat törnek, fenyegetőz­nek, emberi viszonyok semmisülnek meg. Ennek az áldatlan álla­potnak mindenki vesztese. Példaként említsük csak a múlt tavaszi választásokat, vagy azt a tűrhetetlen állapotot­, ami a köztiszte­letben álló tiszteletesünk körül lett kialakítva. Egyesek, mondhatnánk, a józanul gondolkod­ók próbálkozásai, hogy le kell ülni, meg kell beszélni közös gond­jankat, zátonyra futnak. Az ellentábor nem kis segítsége mellett. Féltjük és nem alaptalanul közösségünket. Féltjük azt, amit annyi év után sikerült elérnünk. Féltjük jelenünket és jövőnket: ez az az ok, amiért írunk. Az, hogy nem írunk címeket és neveket, nem azért van, mintha tartanánk a nyilvánosságtól, vagy személyes okunk volna rá. Ke­rülni akarjuk a személyeskedésnek még a látszatát is. Meg kell hallgatni mind a két felet, hogy reális képet lehessen alkotni. Ez előfeltétele az eredményes segítségnek. Ha eljönnek, amiben nagyon bízunk, úgyis találkozunk. id. Varga Sándor, Szeles Sándor, ifj. Czébely Béla Visk * * * A LEVELET személyesen ne­kem címezték, így feljo­gosítva érzem magam arra, hogy néhány gondolatot hozzá­fűzzek a fentebbiekhez. Levélíróink arra kér rik, hogy keressem fel községüket, és igyekezzek elsimítani a meglévő ellentéteket. Ezt azonban nem tehetem meg. És nem azért, mintha egy esetleges kiszállás­nak objektív akadályai lenné­nek. Nem tehetem meg azon oknál fogva, hogy a tapasztalatok azt mutatják: szinte nincs olyan családi belviszály, amelyet kül­ső beavatkozással meg lehetne szüntetni. A külső beavatkozás, mégha egy barát, egy jószom­széd teszi is, többnyire csak olaj a tűzre. Márpedig egy ter­­epülés igencsak hasonlít egy nagy családra. Sokszorosan ér­vényes ez egy olyan nagy múl­tú és köztudottan szigetként élő községre, mint Visk. Csak javaslatot tehetek. Azt tudom ajánlani, amit bárki ajánlhatna: mégiscsak az vol­na a legésszerűbb, ha az érde­kelt felek tárgyalóasztalhoz ül­nének. Igyekeznének konszen­zusra jutni azokban a kérdések­ben, amelyek elválasztják őket egymástól. És közösen munkál­kodni a mindenkire egyformán kiható gondok megoldásán. Mindenekelőtt a vallásból, a nemzetiségből, a helyzetükből fakadó gondok megoldásán-Mindennek megvan a maga ideje — olvashatjuk a Prédiká­torok könyvében. Nos, azt hi­szem, ez az idő, a jelen idő, egyáltalán nem alkalmas a vi­szálykodásra, a hadakozásra. Sem Visken, sem Kárpátalja más magyarlakta településén. Egyál­talán sehol. Minden tény, ese­mény, körülmény inkább az ösz­­szefogásra, egymás támogatá­sára ösztönzi a kis közössége­ket. Még inkább a vallási, a nemzetiségi kisebbségben élő köz­­össégeket. Jól tudom, olvasóink levele az eddiginél is nagyobb vihart kavar Visken. Még inkább fel­lángol az ellenségeskedés (ma­gyar) átkos tüze. Bízom azon­ban abban, hogy a vihart jóté­kony gondolkodásra, munkára ösztönző csönd követi majd. A megbékélés, a megértés csöndje. És győzedelmeskedik a józan ész. Erről szívesen tudósítanék. Kőszeghy Elemér HATÁLYOS LETT A FÖLDTÖRVÉNY. ÉLETBE IS LÉP? SZÉLJEGYZETEK EGY ÉRTEKEZLET KAPCSÁN A föld. A parasztság legfőbb termelőeszköze, össznépi tu­lajdon. Azé, aki megműveli. Végül: a rendelkezési jog fe­lette —­ a tanácsét Mindezek a jelzők szerepeltek már földünk meglehetősen za­varos múltjában. Előbb naci­­onalizálták, majd kollektivizál­­ták az, úgymond, ésszerűbb termelés jegyében. S most is­mét csak ennek jelszavával akarják elosztani. Ki tudja, ta­lán nagyobb sikerrel, mint ed­dig. Pályázó, mint mindig, akad a földre most is. De hallgatva a földreform kapcsán a gazda­ságok vezetői és a tanácsok el­nökei között fel-fellobbanó vi­tát, kissé furcsáiba kell né­hány következtetést levonnom. A beregszászi járási vezetők szerint a földek leltárja elké­szült. De nem a minősítése, így bármelyik kolhoz vezetője, aki ki tudja mutatni, hogy tavaly nagyobb volt a termése, mint azelőtt, igazolva látja magát, hisz eredményt ért el. Mert nem 11 föld termőképességéhez mérik az elért szintet, hanem a rosz­­szabbakhoz. Pedig az egyálta­lán nem lehet a mérce... A kollektív gazdaságok ol­dalán a legfőbb érv: a leg­nagyobb tömegű áruterméket a kolhoz adja! Eközben elkendőzik a kérdés lényegét: másnak is módja van­­erre? Hiszen a nagyüzemeknek árutermelési mo­nopóliumuk van! Sőt, értékesí­tési monopóliumuk is. Hiszen csak ők képesek pénzen kívül — aminek amúgy is kevés az ér­téke — komoly ellenértéket ad­ni például a tejért, húsért stb. A háztáji tejet ezért adják csak neki és nem a fogyasztási szö­vetkezetnek vagy a tanácsnak... Vagy lehet, hogy a földtörvény­nyel módosul a helyzet? Hisz eszerint a föld fölött a tanács rendelkezik! Nos, mint az elhangzottakból kiderült, nem megy az ilyen hamar. Mert a földön — annak minden egyes darabján — már folyik a termelés. Nagyobb ré­szük be van ősziekkel vetve! S az ilyen föld nem adható, bérel­hető. Egyelőre. S mint ahogy Dávid Albert, a nagybégányi kolhoz elnöke mondta, a nagy­üzem minden talpalatnyi föld­jére kivetették már a beszol­gáltatást (bárhogy is nevezzék). Ugyanakkor ő már kihasított a földrészlegből közel másfél száz hektárt a sertéshizlalda számá­ra. Kötelezettségei azonban ma­radtak a korábbiak. Senki nem igyekszik azokat csökkenteni. S ezért nem tartja helyesnek úgy állítani be az egyéni földtulaj­donlás kérdését, hogy az csak adóval, vagy bérrel lenne­ le­tudható, anélkül, hogy természet­beni járulékhoz lenne kötve. Mert további hektárok tucatját vonja el tőle a háztáji földek növelése... Volodimir Tabaka, a Muzsalyi Szovhozüzem igazgatója rá volt kényszerítve arra, hogy szőlő­­tábláit bérbe adja. Hiszen a teljes érdektelenség miatt — amit a gyenge bérek idéztek elő — maholnap teljesen gondozás és szőlő nélkül maradt volna a nagyüzem. Így most olyan bér­lői vannak, akik öt év múlva már a szőlőtermés felével fi­zetnek a gazdaságnak. A nagy­üzem biztosítja ugyanis szá­mukra az ipari hátteret — vegy­szert, gépeket, támaszrendszert stb. — és egyéb szolgáltatást, így a borszőlő feldolgozását is. — Az ésszerűségnek kell do­minálni — vélekedett Erdélyi Károly oroszi kolhozelnök. — A falusi embertől hiába várunk terményt, húst, ha ellenértékét nem kaphatja meg a várostól. Így hiába adták el termékeiket az oroszi parasztok, ha a város üzleteiben — kuponok híján — nem szolgálják ki őket! — A bürokrácia, amely jelen­legi gazdasági életünket teljesen behálózta, sőt meg is bénította — jegyezte meg Szabó István, a járási agrártanács elnöke — csak úgy küzdhető le, ha a gazdasági vezetők és a falusi tanácsok megtalálják a közös nyelvet és energiájukat nem a torzsalkodásra, hanem a közös gondok megoldására fordítják. Minden gazdaságban vannak földigénylők. Elzárkózni a kéré­sek kielégítése elől nem helyes, mint ahogy az sem volna he­lyes, ha máról holnapra felosz­tanának, magánkézbe juttat­nának minden földet. Noha egyes esetekben — például a beregardói, beregszászi, kaszo­­nyi, nagybégányi szőlőhegyeket illetően — ez látszik az egyet­len kiútnak. Hiszen ezek a föl­dek már évek óta semmit sem teremnek. Viszont a magántu­lajdonba juttatott föld — akár hétvégi telkek címén is — rög­tön termővé válik! S ezt nem valami csoda te­szi, hanem a munka. Az a mun­ka, amit a saját tulajdonnal rendelkező földműves nem saj­nál befektetni. S az ilyen hoz­záállás a termékbőség forrását jelenti. A kínálati piac pedig a beszolgáltatást is fölöslegessé teszi. Így hát, azt hiszem, nem kellene, hogy a kierőszakolt hiánygazdaság hibáit és fogya­tékosságait — csak azért, mert járatlanok vagyunk a piac ob­jektív törvényeiben — előre ve­títve a jövőbe, hasonló hibák elkövetésére kényszerítsük ön­magunkat. Sajnos, meg kellett győződ­nünk közgazdasági elméleteink téves voltában, mert azok meg­előzték a gyakorlatot anélkül, hogy figyelembe vették volna az objektív valóságot. Ésszerűen járva el a földtörvény kivite­lezésével, gyógyírt találhatunk mezőgazdaságunk eddigi be­tegségeire. Andor György

Next