Kárpáti Igaz Szó, 1992. január-március (73. évfolyam, 1-46. szám)
1992-01-01 / 1. szám
1992. JANUÁR 1. SZERDA KÁRPÁTI ІЄДЖ szó MÚLT ÉS JÖVŐ Mi által lesz emlékezetes az elmúló 1991-es esztendő? Hogyan értékelné az óévet? Mit hozhat a jövő? Mit vár 1992-től? Ezeket a kérdéseket tettem fel Kárpátalja néhány ismert személyiségének. HARAJDA MIKLÓS, a Kárpátaljai Állami Természet- és Környezetvédelmi Főigazgatóság vezető felügyelője. -------A szakmai dolgokban az elmúlt év tulajdonképp semmi váratlant vagy izgalmasat nem hozott. Az 1991-es esztendő végül is a halállomány és a vadgazdálkodás terén kifejezetten kedvezőnek mondható. A vadgazdálkodás hatékonyabbá vált, így az apróvadak állományában némi gyarapodás következett be, aminek a vadászok bizonyára nagyon örültek. A nagytestű vadak esetében is úgy tűnik, sikerült rendet teremteni. Míg az elmúlt években rengeteg panasz érkezett hozzánk a túlzottan elszaporodott vaddisznóállomány okozta károk miatt, úgy az idén sikerült megnyugtatóan alakítani az állományt. Ezt az is jelzi, hogy a panaszok elmaradtak. 1991-re vonatkozik még, hogy december 31- én véget ért a vadászszezon. Ezután január 15-ig csak ragadozókra lehet vadászni. A területi természetvédelmi bizottság új nevet és kibővített lehetőségeket kapott. Az új főigazgatóság a jövőben minden bizonnyal hatékonyabban veheti fel a harcot környezetünk megóvásáért. Az új főigazgatóság még csak formálódik. Jelenleg még elnökünk sincs. Ezért a tevékenységének valódi kezdete 1992-ben fog kibontakozni. Ez annak is az eredménye, hogy Ukrajna függetlenné vált. Számunkra ezzel megszűnt a Moszkvától való függőség. Szeretném remélni, hogy az alakuló Kárpátaljai Állami Természet- és Környezetvédelmi Főigazgatóság végre valóban azzal fog foglalkozni, ami a feladata, és nem aktákat gyárt majd, mint elődje. Magánemberként pedig azt szeretném, ha a munkámat anyagilag jobban elismernék. Magyarul, olyan fizetést, ami által anyagilag biztos megélhetést biztosíthatok önmagam és a családom számára. CSATÁRY GYÖRGY, a Területi Állami Levéltár tudományos munkatársa: — Ez a változások éve volt a levéltárban is. Azok az anyagok, melyek titkosítva, a nyilvánosság elől elzárva. Voltak, most szabadon hozzáférhetők. Ez a legfontosabb talán, amit 1991 hozott. Az sem mellékes, hogy elkezdtük egy történelmi olvasókönyv megírását, ami az iskolák részére szolgálna segédtankönyv gyanánt. Az őszön kezdtük el a háború előtti földtulajdoni térképek feldolgozását. Ezek azért fontosak, mert sokan igénylik viszsza a kollektivizálás során elkobzott földjeiket, a közösbe vitt ingóságaikat. Mint magánember, azt kívánom, hogy nálunk ne legyen sem Jugoszlávia, sem Grúzia. Vagyis családommal szeretnék békében és boldogságban élni. SOÓS KÁLMAN, az Ungvári Hungarológiai Központ helyettes igazgatója: — Mozgalmas évünk volt. Feladataink közt első helyen szerepelt a Tisza múltjának és szabályozásának története, az árvízvédelemmel kapcsolatos dokumentumok felkutatása és feldolgozása. Ezzel kapcsolatban több száz levéltári anyagot dolgoztunk fel. A Hungarológiai Központ közreműködésének köszönhető, hogy a települések sorában Eszeny és Tiszaásvány visszakapták történelmi nevüket. Ezek a sikerek, de voltak csalódást keltő eredménytelenségek is nálunk. Nem sikerült például az önállósodás, nem tudtuk létrehozni a saját anyagi bázisunkat. A jövő év nagy eseményének ígérkezik az a nemzetközi nyelvészkonferencia, melyre a környező országok szakembereit hívjuk meg. A konferencia témája a magyar—szláv nyelvi kapcsolatok kérdésköre. Esélyünk van egy másik nagyszabású nemzetközi rendezvény megszervezésére is. Eredetileg Tallinnban lett volna egy nemzetközi hungarológiai szimpózium, de az észtek viszszaléptek a rendezéstől, így most csak mi jöhetünk szóba, mint rendezők. Nehéz megjósolni, mi vár ránk 1992-ben. Annyira felgyorsultak az események, s bizony félő, hogy veszélyes folyamatok kerülhetnek felszínre Kárpátalján is. A központunk mindenesetre névtáblát cserél, de még az új elnevezésről nem született döntés. Jövőre elindítunk egy folyóiratot Acta Hungarica néven. Személy szerint pedig elsősorban a disszertációmat szeretném befejezni. Jó lenne, ha egy boldogabb új esztendő köszöntene ránk. Balogh Csaba III. MERRE, MERRE, KULTÚRA? MI TAGADÁS, cudar Idők köszöntöttek manapság a múzsákra. Nem divatos téma a kultúra. Az emberek sok mindenről beszélnek-vitatkoznak — napi politikai eseményekről, nemzetiségi viszonyokról, autonómiáról és természetesen a mélypontra sülylyedt (vagy még tovább széylyedő?) gazdasági életről csak valahogy mindig a kultúra, a művelődés és műveltség kérdése szorul a háttérbe. Amolyan mostohagyerek lett. Kinek van ma erre energiája, amikor egy üveg tej beszerzése is hallatlan erőfeszítésbe kerül... Csakhogy jelenlegi helyzetünk, pontosabban kilátástalanságunk egyik oka éppen a szellemi értékek iránti közömbösségben és érdektelenségben gyökerezik. Kiművelt emberfők nélkül mindenfajta megújulás és átépítés kudarcra van ítélve, s ezért is jutottunk oda, ahová jutottunk. A jó szándék kevés a világmegváltó — de legalábbis országmegváltó — tettekhez. Minden papíron marad, ha nincs, aki kellő színvonalon végrehajtsa az elképzeléseket. Márpedig a széles körű műveltséggel, intelligenciával rendelkező értelmiség társadalmi szerepét nálunk alábecsülték, sőt szinte gyanús szemmel tekintettek reá. Az értelmiség egyes kiválasztott képviselőinek legfeljebb az ideológiai dogmák megfogalmazójaként és a hatalom részleges működtetőjeként juttattak teret. Persze e hatalom birtokosai látszólag — formálisan — a kultúra ügyének felkarolása mellett buzgólkodtak. Határozatok, rendeletek sokaságát hozták és szigorúan megkövetelték a művelődés »tömegességét«, a nagyszabású szemlék, fesztiválok lebonyolítását. Erről eszembe jut, hogy egy alkalommal az egyik idősebb kultúrás ismerősöm — huncut mosoly kíséretében — »fesztiválnak« nevezte a fesztivált, arra utalva, hogy ezek a mesterségesen felduzzaszott létszámú résztvevővel megtartott »népünnepélyek« gyakran dínom-dánommal végződtek. Mi több, ilyenkor nem is a nép, hanem elsősorban a főnökség ünnepelt sűrű koccintgatások közepette. Hát valahogy így festett nálunk a kultúra. Hogy mindez a múlté? Igen. Szerencsére. De ahhoz, hogy megpróbáljunk kievickélni a hullámvölgyből, nem szabad megfeledkeznünk az előzményekről sem. Túlságosan mélyről indulunk, sem hogy jogunk lenne hallgatni a történtekről. Sokan arra számítottak, hogy a gorbacsovi nyitás eredményeként főnixmadárként éled majd fel poraiból a szellemi élet, a közművelődés is. Csakhamar azonban rá kellett ébredniük, hogy rózsaszínű illúziókat kergetnek. Az igazi, gyökeres változások felé vezető útnak csak a legelején tartunk. A kultúra továbbra is válságban van, sőt válsága talán még mélyült is. Ennek oka nagyon is kézenfekvő. A régi modell elavult, akkor sem lenne fenntartható, ha nem lett volna túlideologizálva, hiszen napjaink változásfolyamatában a helyi közösségek alulról szerveződő, új kulturális-művelődési modellje van születőben. A nagy kérdés az, hogy mit is kellene tenni, honnan kellene kezdeni, hogyan lehetne támogatni ennek az újnak a fejlesztését, megizmosodását? Úgy vélem, a lehető legrosszabb az volna, ha e munka koordinálása ürügyén visszatérnének a kicsinyes gyámkodáshoz, a felesleges szabályozásokhoz. Mindenfajta adminisztrálás helyett tág teret kellene biztosítani az önigazgatásnak és öntevékenységnek, meghonosítani azt a szellemet, amely — ha nem is kellő mértékben — már terjedőben van a gazdasági életben. A művelődési intézmények csakis az ottani emberek igényeiből, elvárásaiból induljanak ki, ne pedig a »példásan összeállított« munkatervekből. Forduljanak arccal a látogatók felé, vegyék számba a realitásokat. A klubvezetőnek nem az a feladata napjainkban, hogy különböző foglalkozási, művelődési formákat javasoljon, hanem, hogy az emberek érdeklődését a megfelelő irányba terelje, semmi esetre sem kényszerítve reájuk a saját elképzeléseit. A megváltozott társadalmipolitikai viszonyok között új értékek vannak születőben, s ezek más magatartást, nagyobb rugalmasságot, önállóságot és kreativitást, mélyebb szakmai felkészültséget és műveltséget igényelnek nemcsak a széles tömegektől, hanem maguktól a kultúrosoktól is. Ide tartozik a hobbiklubok, az úgynevezett nem formális egyesülések stb. létrehozása és irányítása. Felmerülhet a kérdés: egyáltalán milyen mércével mérhető a művelődési intézmények tevékenysége? Alighanem a látogatottság lehet az egyedüli kritérium. Ahol vonzó, érdekes rendezvények vannak, oda szívesen betérnek az emberek, nincs szükség a közönségszervezésre. Az esti sötétségbe burkolózó falusi utcákon csellengő, unatkozó fiatalok viszont megfelelő »bizonyítvnyt« állítanak ki a kultúrasorc munkájáról... Semmiképpen sem fogadható el az az állítás, hogy a mai fiatalok nem fogékonyak a kultúra iránt, sőt egyenesen kultúraellenesek. Bűnbakot mindig lehet találni vagy a serdülő, vagy a szülő, vagy a pedagógus személyében. Igen, a fiatalok is megváltoztak, igényesebbek, esetleg különcködőbbek lettek. De hisz ennek a korosztálynak mindig is más volt az életérzése, ízlése, mint a felnőtteké. Emlékezzünk csak vissza a hatvanas hetvenes évekre, amikor a fiatalokat megszólták a hajviseletükért, öltözködésükért, a klubokban pedig tiltották a rockzenét. Ennek ellenére a fiatalok kitartottak a hajviseletük, az öltözékük és a rockzene mellett. A hivatalos körök struccpolitikája pedig csődöt mondott, visszafelé sült el. Csupán azért említeném mindezt, hogy okulni kell a történtekből. Újítani csak úgy lehet, ha levonjuk a múltból adódó következtetéseket. Azt kell nyújtani a közönségnek — és nemcsak a fiataloknak —, amit elvárnak. Nem szabad napirendre térni az üres nézőterek felett, módosítani kell a programokon, illetve olyasmit kell ajánlani helyettük, ami megragadja az érdeklődést ,és ugyanez vonatkozik a színházakra, hangversenytermekre, múzeumokra, filmszínházakra is. Már éppen elég hosszú ideig hitegettük magunkat. Jó lenne végre megérteni, hogy nem álkultúrára, hanem igazán tartalmas, értékes kultúrára van szükség. Hogy a kultúra nem másodrangú társadalmi tényező, hiszen hatása életünk minden területére kisugárzik. Kis korántsem mindegy, milyen ez a hatás. Barát Mihály | VIDÁM ÚJÉVI INTERJÚ GARANYI JÓZSEF FESTŐMŰVÉSSZEL Márciusban köszöntöttük 70. születésnapja alkalmából Garanyi József beregszászi festőművészt. Tudósítónk az Új év küszöbén ismét felkereste őt Rozsoskert utcai lakásán, hogy ezúttal egy kissé rendhagyó interjút készítsen a humoráról közismert művésszel... — Mi volt a legnagyobb meglepetés számodra a most búcsúzó esztendőben? — A gyöngyösi Vachott Sándor városi könyvtárban szeptemberben megrendezett kiállításom. Ugyanis nem is tudtam róla, sőt egyetlen képet se küldtem, mégis 34 festményemet állították ki. A balatonvilágosi Vérke-parti találkozóra összejött öregdiákoktréfáltak meg« vele! Ugyanis az elmúlt évek során minden egykori gimnáziumi osztálytársamat egy-egy képpel ajándékoztam meg. Hát ezekből a képekből jött össze ez a kiállítás... — Kis mi volt a legnagyobb bosszúságod? — Az, hogy az úgynevezett Barátság múzeumnak ajándékozott két olajfestményem és tizenkét aquarellem szőrén-szálán eltűnt. Vajon melyik »műgyűjtő« otthonát díszítik ma ezek a képek? — Kitől kaptad a legkeményebb kritikát 1991-ben? — Attól az ismeretlentől, aki betört a régi megyeházán megnyílt képtárba, de egyetlen festményemet sem vitte el, csak a rekamiét... — Mi okozza neked a legnagyobb gondot? — A festékek beszerzése. Kénytelen voltam megtanulni készítésüket, valahogy úgy, ahogy azt az őskorban, barlangfestő elődeim tették. — Mit vársz a legjobban az új évtől? — Hogy békés tájakat festhessek, hogy sehol ne lássak füstölgő romokat, gránátszilánkoktól szétroncsolt fákat, olyasmit, amit nap mint nap mutat be a ti Horvátországból. Na meg azt, hogy végre megvehessem azt a régen megígért gépkocsit... Most ugyanis csak úgy tudok kijutni a természetbe, ha a fiam vagy jó barátom, a Beregdédán dolgozó amatőr festő, Keresztúri Sándor kivisznek valahová. Hogy is mondja a közmondás'' Az ígéret — szép szó, ha megtartják — úgy jó! — Tudom, hogy gyűjtöd a vicceket. Hallhatnék valamit a legújabbak közül? — Lehet kettőt? — Hogyne! — Nos, az első valóban megtörtént eset. Első képkiállításomat megtisztelte látogatásával városunk egyik nagy potentátja. Vállveregető módon dicsérgette tájképeimet, csendéleteimet, egyik képem előtt azonban megállt és értetlenül húzta fel szemöldökét —■ Mondja, miért piros ez a ló? — Mert, amikor festettem, pirosnak láttam... — He akkor miért ment festőnek? — És a másik vicc? — Lehet egy kicsiterőse? Azt hiszem, olvasóink і Újév napján megbocsátják nekünk! — Nos, újgazdagék áthívják szomszédjukat, hogy eldicsekedjenek nemrégen vásárolt képeikkel. Az irigy szomszéd csak ámul-bámul a rengeteg kép láttán, az egyik előtt azonbanértetlenül torpan meg. — Mondd, kit ábrázol ez a portré? — Hát Lucifert. — Miért éppen Lucifer!? !— Mert szarva, van... — Érdekes, én meg azt hit ■ lem, hogy festve van... Igen, Garanyi József nem vesztette el humorát, jókedvét. Maradjon is mindig ilyen szellemes. És fessen, fessen minél többel! Búcsúzóul erre, és egy szebb, boldogabb új évre koccintottam vele. Csanádi György ____________________________________________і