Kárpáti Igaz Szó, 1992. április-június (73. évfolyam, 47-97. szám)

1992-04-01 / 47. szám

II. SORSOK A POLCOKON Nehéz a nyugdíjasok dolga napjainkban. Szerény megta­karított pénzük szinte egyik napról a másikra értékét vesz­tette. Maradt számukra a nyug­díj, amely a korábbi eszten­dőkben is csak a napi betevő falat beszerzésére volt elegen­dő. Ma pedig... Most azért mégis felcsillant a remény: elnöki rendelet szü­letett a nyugdíjak minimális összegének megduplázásáról. Csakhogy a törvény életbe­léptetésével a nyugdíjak nem lesznek azonnal újszerűen számfejtve. Sokan attól tarta­nak, hogy ez a folyamat rend­kívül elhúzódhat. Több nyug­díjasunk szóvá tette, miszerint Ungváron júliusnál előbb nem rendeződik az emelt nyugdíj számfejtése. Jogos a kérdés: »Miért várjunk júliusig?« Hisz ma minden kupon számít. És mi a helyzet másutt? Minajba látogattunk el. Az nyomban szembeötlött, hogy az oda kihelyezett ungvári já­rási szociális ellátási osztály dolgozói, ügyintézői mostoha körülmények között végzik ten­nivalójukat. Joggal panasz­kodhatnának ők is a nehézsé­gekre, a problémákra, de nem teszik, nem tehetik, mert nap mint nap látják és tapasztal­ják: a nyugdíjasoknak még ne­hezebb a sorsuk, kilátástala­nabb a helyzetük. — Együttérzünk nyugdíja­sainkkal és szerény lehetősé­geinkhez mérten sok-sok túl­órával igyekszünk ügyeiket átvizsgálni, az új nyugdíjakat számfejteni és igazságos dön­téseket hozni — mondotta Ve­ra Kacsur, az ungvári járási szociális ellátási osztály veze­tője. Hogy még nagyobb nyo­­matékot adjon szavának, beve­zetett egy polcokkal teli ar­chívumba, ahol mintegy 17 ezer akta, pontosabban fogal­mazva: emberi sors sorakozik. — Ezeknek jelentős részét a mai napig már felülvizsgál­tuk, a nyugdíjakat pedig szám­fejtettük. Az osztályon öt ügyintéző foglalkozik 15 ezer nyugdíjas aktáival, melyeket az elsők között kell felülvizsgálni, le­rendezni. Ez pedig azt jelenti, hogy személyenként minden segédeszköz nélkül, tollal, ce­ruzával és bármennyire fur­csán hangzik is, fagolyós szá­mológéppel, naponta 50—60 aktát kell feldolgozni. — A nyolcórás munkanap erre kevés, szükség van a túl­órázásra is — jegyezte meg Melnik Erzsébet ügyintéző, aki készségesen mutatott be né­hány dossziét a sok közül. Precíz munkát kell végez­niük a szociális osztály alkal­mazottainak és minden adatot tüzetesen meg kell vizsgálni­uk. Ellenben veszteség érheti a nyugdíjasokat. Nem mindegy ugyanis, melyik ötéves perió­dust veszik alapul a mostani nyugdíj összegének kiszámí­tásához. Vegyük például M. Albert esetét, aki 1975-től ka­pott, illetve kap rokkant­nyugdíjat. Közben a nyugdíjas erejéhez mérten munkát is vál­lalt, amiért jövedelemkiegé­szítésben részesült. Kezdetben átlagkeresete 109 rubelt tett ki, de később, 1984-ben és 1988-ban is magasabb lett a jövedelme. Mégsem biztos, hogy az utóbbi évek havi át­lagjövedelmét érdemes alapul venni a mostani nyugdíj ösz­­szegének megállapításához. Ezért a hivatali dolgozóknak minden változatot meg kell vizsgálniuk, ami sok időt ra­bol el tőlük. A számítási mű­veletek komoly odafigyelést igényelnek, de ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy álta­lában 7 — 32 különböző igazol­ványt, kimutatást stb. kell fe­lülvizsgálni, akkor érthető, hogy mennyi idő szükséges egy-egy akta lerendezésére. Az új nyugdíjtörvény, ha megkésve is, de igyekszik kár­pótolni a kolhoztagokat a ko­rábbi esztendőkben elszenve­dett megkülönböztetésekért. A régi szabály szerint annak a mezőgazdasági dolgozónak, aki nem dolgozta ki évi átlagban a minimális munkanap meny­­nyiségét, azt az esztendőt nyugdíjazáskor nem számítot­ták be a munkaviszonyba. Gya­korlatilag ez azt jelentette, hogy nem egy idős embernek objektív okok miatt több esz­tendeje is kiesett a nyugdíj­számfejtésnél. Most ezen az áldatlan állapoton változtat­nak azáltal, hogy a kolhozala­pítástól, függetlenül a ledol­gozott munkanapoktól, min­den évet felszámolnak. Tanulságos A. Sándor rokkantnyugdíjasnak is az esete, aki a régen beadott papírok szerint mindössze 332 kuponra volt jogosult havon­ta. De mivel a különböző ok­mányokból kitűnt, hogy az idős rokkantnyugdíjas az ung­vári járás egyik gazdaságában is dolgozott, ezért Melnik Er­zsébet a kolhozból 1949 tő­l 1991-ig bekérette a férfi által­­ végzett munkára vonatkozó adatokat. Ennek alapján jött ki, hogy annak munkaviszonya 39 év és 7 hónap. Ez pedig azt jelenti, hogy ha átszámol­ják nyugdíját, havonta 572 kuponra lesz jogosult. A járási szociális ellátási osztályon számtalan olyan ese­tet említettek, amikor az ügy­intézők precizitása hozzájá­rult a szociális igazságosság helyreállításához. De arra is megkérték az újságírót, hogy tájékoztassa az olvasót: ameny­­nyiben lehetséges, ne a nyug­díjasok járjanak külön-külön az igazolványokkal a hivatal­ba, hanem a kolhozok és szov­­hozok káderfelelősei készítsék elő a munkaviszonyról szóló dokumentumokat. Az ügyinté­zők tudják, hogy a nyugdíja­sok aggódnak, de ebben a lá­zas időszakban mégis az lesz a legnagyobb segítség, ha csak rendkívüli és indokolt esetben keresik fel a szociális ellátási osztály ügyintézőit. Fazekas Elemér MIT TEHET A KÉPVISELŐ? ...................................... KÖTELESSÉGÜNK HELYTÁLLNI! A KÉPVISELŐSÉG életem egyik legnagyobb kudar­ca és csalódása. Nem ezt az eredményt vártam, amikor el­indultam a választásokon. Egyik kollégám, aki előzőleg tíz évig volt a városi tanács képviselője, együttérzését fe­jezte ki megválasztásom után és figyelmeztetett, hogy ne le­gyenek vérmes reményeim. Hevesen tiltakoztam, mondvá, most más idők járnak, mi igen­is megmutatjuk, hogy lehet dolgozni, s rendet teremtünk városunkban! Annál is inkább biztos vol­tam ebben, mivel siker koro­názta törekvéseinket és azok lettek a város vezetői, akikért harcoltunk, akikben bíztunk. »Hurrá, győzött a demokrá­cia!« — harsogtuk 1990-ben, de igen hamar rádöbbentünk, hogy korántsem minden olyan egyszerű, ahogyan mi azt el­képzeltük. Pedig egyáltalán nem tét­lenkedtünk. Képviselőtársaim­mal együtt minden igyekeze­tünket és tudásunkat latba vet­ve »gyártani« kezdtük a cse­lekvési terveket, a munkaprog­ramokat és a magunk szerény módszereivel és elképzelése­ink szerint igyekeztünk kiala­kítani a városháza részére egy progresszív és hathatós arcu­latot. Mivel a képviselők négy­ötöde teljesen újonc volt a politikában, nem ismerhettük a képviselői munka hétköznap­jait, s hézagosak voltak jogi és gazdasági ismereteink is. Mégis gyakran éjt nappallá téve nyüzsögtünk, tervezget­tünk, indítványoztunk és egy­idejűleg... tanultunk. És mind­ezt úgy, hogy mindannyiunk­nak a saját munkahelyén is produkálni kellett! Most mégis nyilvánvaló ku­darcról és csalódásról beszé­lünk, amikor az Ungvári Vá­rosi Tanács munkáját és ered­ményeit elemezzük, valamint az ehhez kapcsolódó képvise­lői kiábrándultságot és érdek­telenséget. Mert hatástalan a képviselők, a tanács és a vb munkája, s lassan elveszítjük választóink bizalmát is. Tenni kell tehát valamit, nincs jo­gunk feladni azt, amit vállal­tunk! Sokak véleménye, hogy a tanács tevékenységének az a legfőbb gátja, hogy a régi ká­derek, akik kikerültek a veze­tői állásokból, immár nem ér­dekeltek a képviselői munká­ban. Véleményem szerint is ez így van bizonyos mérték­ben; mivel a képviselői testü­letnek majdnem a fele gyakor­latilag kivonta magát a mun­kából, sokszor határozatkép­telenek vagyunk. De más okok is közrejátsza­nak abban, hogy nem váltot­tuk be a választók reményeit. Kiderült például — bár sejtet­tük és számoltunk vele —, hogy az előző vezetőktől ka­pott örökség szinte gyógyítha­tatlan kórként nehezedett és nehezedik még mindig a vá­rosra. Gondolok itt az elhibá­zott ipartelepítésre és a lakó­tömbök elhelyezésére, az infra­struktúra aránytalanságaira és torzulásaira, a következetlen és ésszerűtlen munkaerő-bete­lepítésre, az adminisztráció mesterséges felduzzasztására, a közlekedési, vízgazdálkodá­si és csatornázási baklövések­re, a kereskedelem és a szol­gáltató szféra súlyos gondjai­ra, hogy csak a legfontosab­bakat említsem. Bizony, a ren­delkezésünkre álló összegek sokszorosa sem lenne elegen­dő, hogy helyrehozzuk a múlt szarvashibáit. Az is kiderült, hogy nem elég, ha demokratáknak nevez­zük magunkat és tömeggyűlé­seken ostorozzuk az előző ve­zetést és mindenkit, aki más véleményt vall, mint mi. Az érdemi, eredményes és sikeres munkához az sem elég, ha népszerűségünket fokozandó, jobbra-balra ígérgetünk és ki­rakat-barátságokat kötünk test­vérvárosi alapon. Még akkor sem, ha ez talán egy képekjé­be sem, kerül Ungvárnak. Szép és jó, bizonyára még hatásos is, hogy tevékenysé­günk első szakaszában látvá­nyos határozatok születtek vá­rosunk jelképeiről, bizottsá­gok alakultak, elfogadtuk a házrendet, jóváhagytuk a vb főbb tisztségviselőit, igyekez­tünk megoldani a felekezeti problémákat. Ugyanakkor vi­szont elsikkadtak a főbb gon­dok, elsősorban a földkérdés és a privatizáció. Emiatt, persze, a mulasztás elsősorban a Legfelsőbb Ta­nácsot és a Miniszteri Kabi­netet terheli, hiszen nekik kel­lett volna már régen ilyen tör­vényeket alkotni és életbe lép­tetni. Ehelyett megengedték és bevezették az árak libera­lizációját, ami piacgazdaság hiányában csakis kudarccal végződhet és azzal, hogy a la­kosság becsületes rétegei kol­dusbotra jutnak. De ki törő­dik manapság mindezzel, hi­szen ma is azok irányítanak minket, akik a tegnapi, zsák­utcába jutott történelem és közgazdaság élharcosai voltak! De még ily körülmények kö­zött is többet tehetne a tanács, hogy földhöz juttassa az erre igényt tartó lakosokat és fel­lendítse Ungváron a magán­­vállalkozást. A jövendő köz­­társasági törvények bizonyára csak a főbb problémákat érin­tik majd, az aprómunka min­denképpen ránk marad. Nos, mit tettünk eddig e téren? Szinte semmit! Még azt sem tudjuk, mennyi föld­del rendelkezünk, melyik vál­lalatnak, szervezetnek mek­kora a birtoka. Pedig van a városban föld- és telekhiva­tal, városrendezéssel és lakás­ügyekkel foglalkozó több tu­cat szakember! • Vajon miért kapott (és kaphat ma is) telket az, akinek lakása és nyaralója van, ugyanakkor mások még csak nem is reménykedhetnek abban, hogy valamikor földtu­lajdonosok lesznek?! A privatizációt halogatva is az egyik bakot lőjük a másik után. Hiszen nem kell törvény­re várni, hogy magánpékséget engedélyezzünk, borbélynak, cipésznek vagy akár fagylal­­tosnak, palacsintasütőnek ipar­­engedélyt adjunk. Persze, eh­hez ésszerű és emberséges adó­törvény szükségeltetik, mivel a mai egyáltalán nem az, és vajon miért húzzuk-ha­­lasszuk az orvosi diagnoszti­kai centrum megnyitását és miért zárkózunk el a szegé­nyek és a rokkantak problé­máitól? Ehhez sincsen szükség új törvényre, de még egy ha­lom pénzre sem! VALÓSZÍNŰLEG még ez­­ idén, de jövőre egész biztosan kiírják az új válasz­tások időpontját. Addig vi­szont nincs jogunk feladni, ta­karódót fújni és visszavonul­ni, bármily nehéz is helytáll­ni. Nem szabad senkit cserben­hagynunk azok közül, akik annak idején megbíztak ben­nünk. Bíró Magdolna bereg­szászi nyugdíjassal, aki a Kár­páti Igaz Szó hasábjain a kö­zelmúltban bírálta a tanácsok munkáját, tökéletesen egyet­értek. Neki és másoknak ma­gyarázatként és ön­bírálatot gyakorolva, ennyit tudtam fel­hozni. Dr. Szabó László orvos, az Ungvári Városi Tanács képviselője KÁRPÁTI І eш. •JÜL і 1992. ÁPRILIS 4. SZERDA BOLONDOK NAPJA Tavasz van állítólag, bár ez az időjárásból nem nagyon tű­nik ki. Már az idő is komolytalan, persze, április 1-jére egyéb­ként sem a komolyság a legjellemzőbb. Április elseje Hugó napja, a téli napfordulótól számított századik nap. Ezért a magyarok régebben száz napnak is nevez­ték. Ezt a napot az indás növények vetőnapjának is tartják, s minden más munka elvégzésére szerencsétlennek. A hiedelem szerint ugyanis Júdás ezen a napon akasztotta fel magát. E nap időjárásából a falusi bölcsek a terméskilátásokra is következ­tetni tudtak. Mi mégis úgy ismerjük leginkább, mint a bolondok napját. Ekkor illik jókedvűnek lenni, bolondozni, tréfálni, apró kito­lásokkal megviccelni embertársainkat. Maga a szokás eredete még az ókori Rómába vezethető visz­­sza. A rómaiak tréfás örömünnepként ülték meg. Hozzánk va­lószínűleg német közvetítéssel jutott el. Talán nincs is olyan ember köztünk, aki ne lett volna ré­szese vagy szenvedő alanya egy-egy áprilisi tréfának. Az, akinek szerencsésen sült el a viccelődése, hangos kacagással skandálta a mondókát (mifelénk legalábbis ez járta). Április bolondja, felmászott a toronyba, megkérdezte hány óra? Fél tizenkettő, vigyen el a mentő. Emlékszem egy ilyen tréfára még nyomdász koromból. Az egyik nem túl éles eszű kollégánkat szemeltük ki áldozatul. Éppen katonai behívókat nyomtattunk. Egy űrlapot kitöltöt­tünk és feladtunk postán. Néhány nap múlva ijedten jött be a munkahelyére. Sápadtan közölte: behívót kapott és már azt is tudni vélte, hogy Afganisztánba viszik. Szegény, nagyon be volt gerjedve. Már kezdtük is bánni a tréfánkat, de azért még kivártunk egy kicsit. Kollégánk nekikészült, hogy megy a hadkiegészítőbe, és már el is indult lógó orral. Kezdett rágni bennünket a lelkiismeret. Odamentünk hát hozzá és kértük, mutassa meg azt a behívót. Remegő kézzel nyújtotta át. Te jól megnézted? — kérdeztük tőle kaján mosollyal. — Ó, hiszen ezen nincs is pecsét, vil­lant fel benne a felismerés. Valaki át akart verni. De ki? Választ nem kapott. Mostanában meg különben sincs nagy kedvünk a móká­­zásra. Valahogy úgy fest ez az egész, mintha minden nap bo­londok napja lenne. És mi vagyunk azok, akiket beugratnak, átvernek, átráznak, bepaliznak... És az sem kizárt, hogy va­lakik még jót is röhögnek rajtunk. Úgy kell nekünk, mert mindent szótlanul elviselünk. Bele lehet rángatni bennünket kétes szerencsejátékokba, ci­­cázni engedjük magunkkal az államot, mely bevezet valamit, majd visszavonja hirtelen, bohócot csinálnak belőlünk, mert hetente rohangálunk a takarékba, hol rubelért, hol meg épp azért, hogy megszabaduljunk tőle. Megbolondítanak évente sok­szor az időszámítással, és még sorolhatnám. Úgyhogy legalább ez az egy nap legyen a miénk. Balogh Csaba

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék