Kárpáti Igaz Szó, 1992. április-június (73. évfolyam, 47-97. szám)
1992-04-03 / 48. szám
a jól (Befejezés.) a kolhozban betöltött pozíciójuk révén meg tudják művel(tet)ni az ilyen nagy földterületet is. Így aztán van földosztás, meg nincs is. Előre látható, mondják az elégedetlenkedők, hogy mire megy ki a játék: egyesek a most kihasított földeken jól megszedik magukat, mások pedig jobb híján majd az újdonsült zöldbárókhoz kénytelenek elszegődni, napszámba. — A mostani rendelkezések nem az egyszerű embereket segítik — állítja a már említett Podor Ferenc. — Nem teszik lehetővé, hogy a földművesek egy-másfél hektáron gazdálkodva kipróbálják erejüket, s hogyha majd megerősödnek, kérjék a még kolhozi használatban levő földek további felosztását. A tanács mostani hozzáállása csak további feszültségeket teremt, gyűlöltséget szít. Ami a földkérdésben tapasztalható tájékoztatás hiányosságait illeti, e mulasztást készséggel elismerem —, mondja beszélgetésünk elején Szőllősi Márta tanácselnök. — Hisz ez a mostani indulatok legfőbb forrása. De nézzük előbb a tényeket. 1991. április 16-i határozatával a községi tanács 809 hektárnyi földet sajátított ki a kolhozéból. Ebből 555 hektár a szántó (a többi legelő, szőlő), belőle 417 hektár jutott a dercenieknek. Aki igényelte, annak kiegészítették a háztájiban művelt parcelláját (a család minden fő után tíz árnyi területet kérhetett). Ezenkívül a megmaradt földterületet (288 hektár) azoknak tartottuk fenn, akik farmergazdaságot kívántak létrehozni. Ezt más célra egyszerűen a tanácsnak nincs joga átadni. Gondoljunk csak bele, a mostani 293 ingázó közül hamarosan közel százat elbocsátanak a munkájából. Azok miből tartják majd el magukat? Kérnek földet az időközben vagyont egyesített, illetve részvénytársasággá átalakult közös gazdaságból? Ki ad majd onnan nekik? — Az embereknek az fáj, hogy elsőként a tanácselnök és közeli hozzátartozói igényeltek földet... — Ez sem igaz, hisz Balogh János már tavaly áprilisban bevezette a maga részlegét. Különben máshol meglehet, hogy megdicsértek volna, mert jó példával járok elöl... De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a tanácselnök nem nagy hirtelenjében osztotta fel rokonai között a farmergazdálkodásra kijelölt területet. A mostani helyzet a következő. 24 leendő farmergazdánk kapott 168 hektár területet. 120 hektár továbbra is szabad! Nem én tehetek róla, hogy az »ellenzék« tagjai közül képtelenek hárman-négyen összeállni, s birtokba venni egy héthektáros táblát. Belátom, nehéz megérteni az egyszerű embereknek a földosztással kapcsolatos dolgokat: a fejekben most minden összekeveredett, mint a cigányaszszony zajdájában. Egyébként, s ezt a falugyűlésen is hangoztattam, elhamarkodott dolog lenne egymásfél hektárjával feldarabolni a fennmaradó területet, mert ha valaki lemondana róla, akkor a nadrágszíjnyi parcellákat a kolhoz gépei képtelenek volnának megművelni. .— Végre kibújt a szög a zsákból — csap le a tanácselnök utolsó mondatára Kopasz Sándor traktoros. — Ha előfordulna olyan eset, hogy valaki lemondana a földjéről, talán nem akadna 50—60 ember, aki ezt átvállalná? Dehogyisnem. Ez ideig igazán meg lehettünk elégedve a kolhoz működésével. Ám ha az nem képes minden itt élő parasztnak megélhetést biztosítani, akkor bizony nincs más hátra, hozzá kell nyúlni a közös földhöz. Legyen mindenki a saját gazdája. S ha nem boldogul, magára vessen. Már indulnék hazafelé, amikor az egyik kapualjban álló parasztember int, hogy lépjek közelebb hozzá, mondanivalója van számomra. — Az újságíró talán úgy gondolja, hogy a tanácselnök meg a bandája le is fogja aratni azt, amit a kolhoz elvetett nekik? Mert én nem hiszem. Hamarább fog a piros kakas abban a táblában kukorékolni... * * * Eszébe hajtik az idő, amikor az öreg cigányasszony hátán jókora batyuval elindul ki a faluból. Sötétedésig haza kell érnie. Ahogy bírja, szaporán szedi a lábát, de arra ügyel, hogy a nagy sietségben is illően köszönjön a kiskertben tevékenykedőknek, meg azoknak, akik vele szembe jönnek az úton. Meg kell adni a tisztességet az ittenieknek. Hisz valamenynyien igyekvő, dolgos és megértő emberek. Kovács Elemér kapotta.IOA A S.O 1992. ÁPRILIS 3., PÉNTEK Szorul a kurdi Beszélgetés Jurij Peresztával, a Munkácsi Kötöttáruipari Termelési- Kereskedelmi Egyesülés vezérigazgatójával Az ország iparának mélyrepülése tovább tart. A bajok egyre sötétebb felhőkként tornyosulnak felette. A tisztázatlan pénzrendszer, a növekvő infláció és munkanélküliség egy bizonytalan jövő képét vetíti elénk. Jurij Peresztával arról beszélgetett el munkatársunk, hogyan éli meg ezt a nehéz időszakot a könnyűipar, s vele az egyesülés. — Sokat hallani könnyűiparunk kilátástalan helyzetéről, ön is ilyen sötéten látja a jövőt? — Hát lehet itt optimistának lenni? Az egész iparág helyzete instabil, átláthatatlan és egyre, reménytelenebb. A régi köztársaságok közötti gazdasági kapcsolatok felbomlottak. A szomorú az, hogy magán, Ukrajnán belül is. Pedig volna mit helyrehozni. Ukrajna ugyanis nem rendelkezik nyersanyaggal. Az ország önerőből az iparág szükségleteit csak mintegy 30 százalékban tudja fedezni. A többi behozatalra szorul. — Ezek szerint az egyesülésen belül sem mennek jól a dolgok? — Látszatra nálunk minden rendben van. Az első negyedévet sebességcsökkentés nélkül dolgoztuk végig, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Az új árakon számolva, az idén már 250 millió rubel értékű árut termeltünk és adtunk el. Ez a lendület azonban már nem tart sokáig. A mi nyakunkon is egyre inkább szorul a hurok. Mint említettem, nekünk nincs saját nyersanyagbázisunk. Az egyesülés 90 százalékban az ázsiai köztársaságokból vásárolt fonalakat. Ennek vége. Most azt sem tudjuk, kivel köthetnénk szerződést. — A kapcsolatokat semmilyen formában sem lehet felújítani? — Sajnos, sok a gátló tényező. Itt vannak például az árak. Ezek köztársaságonként változók, de mondjuk, ezt még át tudnánk hidalni. Barterüzletek formájában le lehetne bonyolítani az elszámolást. Csakhogy ez sem megy, mivel a kiviteli tilalmak nálunk és odaát lehetetlenné teszik. Az ukrán törvények meg teljességgel akadályozzák a gazdasági kapcsolatok újjáalakítását. — Az imént az árakról is szót ejtett. Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy bár az üzletekben több lett az áru, azok szinte megfizethetetlenül drágák. — Az árak kétségtelenül felszöktek, de ez egyenes következménye a növekvő inflációnak. Emelkednek a nyersanyagok árai, s ez önkéntelenül a végtermék drágulásához vezet. Ez ellen mi, termelők, nem sokat tehetünk, hisz nekünk is élni kell valamiből. Kénytelenek vagyunk megvásárolni a drága alapanyagokat, mivel más lehetőségünk nincs. De ítéljék meg az olvasók: tavaly még 5 rubelt fizettünk egy kilogramm gyapotért, most ugyanez 190 rubelbe kerül. A gyapjú 30 rubel volt, jelenleg 500 rubel körül van az ára. És még nem is szóltam a lehetetlen adórendszerről, ami nem más, mint abszolút kizsákmányolás. Minden száz rubel megtermelt nyereség után 140 százalék (!) adót kell fizetnünk. Ez egyszerűen abszurdum. Ha 100 rubelt keresünk, a mi munkánkon az állam 140 rubel munka nélkül szerzett jövedelemhez jut. Ezt a jókora összeget pedig valahol meg kell keresni. Nem marad más választásunk, mint a fogyasztói árak megterhelése. — A felső szervek még mindig beleszólnak abba, mit és hogyan kell csinálniuk? — Talán ez az egyetlen kedvezőnek mondható változás: végre nem dirigál senki. A könnyűipari minisztérium már nem létezik. Igaz, van helyette egy köztársasági egyesülés, de az gyakorlatilag nem csinál semmit. Nem használnak, de nem is ártanak. — Sok vészjósló dolgot hallottam öntől az eltelt néhány perc alatt. Azonban nincs olyan válság, aminek egyszer ne lenne vége. — Na igen, nálunk azonban még a körvonalai sem rajzolódtak ki a kivezető útnak. Sajnos, az ukrán parlament nagyrészt dilettánsokból áll, akik semmit sem konyítanak a gazdasági ügyekhez. Ezt ékesen bizonyítja, hogy nemrég elnökünk kérte a népképviselőket, dolgozzanak ki egy átfogó programot a válság leküzdésére. A képviselők azonban elvetették a javaslatot. Nincs terv,program. Akkor meg ki tudja eldönteni, hogy merre tovább? Érzem, nálunk is esik a sebesség, fogy az erőnk. Tehát nemcsak hogy nem látni a kiutat, az örvény egyre inkább magával rántja iparunkat, s vele együtt az egyesülést is. A következő fél évben kénytelenek leszünk csökkenteni a termelést, mert nem lesz nyersanyagunk. Ez a probléma pedig majd szépen megszüli a többi bajt is. — Több nagyvállalatunk külföldön próbál kiépíteni kapcsolatokat, hogy ily módon nyerjenek megoldást az ellátási problémákra. — Mi is építgetjük a magunk külkapcsolatait, de a számos akadályozó tényező miatt csak részeredményeket tudunk felmutatni. Van néhány magyarországi partnerünk, ám az együttműködés még nagyon csekély bevételt eredményez. Szlovákiában is próbálkozunk. 45 munkásunk például Besztercebányán dolgozik az ottani kötöttáru-gyárban. Az általuk megtermelt nyereségből alkatrészeket vásárolunk. — A városban olyan hírek járnak, hogy komoly elbocsátások lesznek a vállalatnál. ■— Ez csak mendemonda. Én kifejezetten büszke vagyok arra, sőt egyik fő eredménynek tartom, hogy 4 600 dolgozónkból senkit sem tettünk az utcára. És reményeink szerint nem is fogunk. — A vállalati tárlókban sok szép holmit látni kiállítva. Ezek csak mutatóban vannak ott, vagy azokat gyártják is? Az üzleteink kínálata mindenesetre nem az utóbbit látszik igazolni. — A kiállított termékek nagy részét gyártjuk, hisz azért vannak oda kitéve. Gépeinkről egyidőben mintegy 300 modell kerül le. Nem kis kínálat ez, amit évente kétszer teljesen megújítunk. Azt hiszem, nem vagyunk lemaradva a divat mögött. A mennyiséggel sincs probléma. Erre az évre például a jelenlegi árakon mintegy egymilliárd rubel értékű árumennyiséget tervezünk piacra dobni. Ebből Kárpátaljára akár két-háromszázmilliónyit tudnánk szállítani. A baj csak az, horv a lerakatok és a kereskedők valamiért idegenkednek az árubőségtől. Pedig termékeinkre van kereslet. Ezt igazolja a Munkácson levő két szaküzletünk forgalma is. Ilyen boltokat szeretnénk nyitni területszerte. Már több hónapja annak, hogy egy körlevelet intéztem a járási és városi tanácsokhoz melyben kértem őket, legalább a járási központokban biztosítsanak a számunkra egy üzlethelyiséget. A levélre azonban senki sem reagált. Pedig a szaküzletekben 15— 20 százalékkal olcsóbban lehetne hozzájutni termékeinkhez. Ez hát a nagy helyzet a könnyűiparban és itt az egyesülésnél is. Sajnálom, hogy nem mondhattam semmi biztatót. — Köszönöm a beszélgetést. Balogh Csaba TOLLHEGYEN -------EMLÉK Mára villanásnyinak tűnik ez a gyerekkori történet. Végképp kitörölni azonban aligha fogom tudni az emlékezetemből... ...Egy határ menti kisközséget vallhatok szülőfalumnak. Pontosabban egy hármashatármentit. Lírai hangulatban, a régi, mindent rózsaszínben feltüntető normák szerint azt is írhatnám, hogy ez a település három határ — az ukrán—magyar—román határ — békés parolázását jelképezi. A valóság azonban az, hogy mióta a sors kiosztotta rá ezt a kényszerű végvár szerepet, a falu csak a fojtogató szorítását érzi a gőgösen húzódó szögesdrótoknak. Fertősalmást, mert erről a településről van szó, egyszer magamban az egy út falujának neveztem el. A miértre egyszerű a válasz: a romániai Csedregbe és a magyarországi Hódosba vezető utakat súlyos évtizedek óta merev sorompók zárják el. Egyetlenegyen tarthat kapcsolatot a külvilággal, azon keresztül él, mint magzat a köldökzsinóron. Valójában csak vergődés az az élet. A már említett egyedüli út is olyan, hogy kátyúival, gödreivel más helyek mezei útjai előtt is szégyenkeznie kell. Benzinhiányra és egyéb okokra hivatkozva még véletlenül is azokat a buszjáratokat veszik le az illetékesek, amelyek segítségével a járási, területi központban a helybéliek ügyes-bajos dolgaikat intézhetnék. A tiszaújlaki vasútállomás több mint húsz kilométerre van. A szomszédos Halmié háromra, négyre. De hát a sorompó... ...Kanyarodjak azonban vissza eredeti mondandómhoz. Barátommal egész kisgyerekként elég gyakran jártunk el a pöffeszkedő szögesdrót mellett húzódó árokpartra. Hol sóskát szedni, hol pedig szamócát eszegetni. Egy alkalommal a túlsó, romániai részen is feltűnt két hasonló korú, hét-kilenc éves fiúcska. Hamarosan, fittyet hányva minden tilalomra, »beszélgetni« kezdtünk. Mindez valahogy így zajlott le: — Te büdös muszka — kiabálták át hozzánk. — Te büdös oláh — ordítottuk vissza, így utólag nem csak az tűnik szörnyűnek, hogy nekünk az égadta világon semmi bajunk nem volt a románokkal, s feltételezem, nekik sem az oroszokkal. A legszörnyűbb az volt: mindkét részről magyarok szitkozódtak. Most szinte adva lenne a lehetőség, hogy bővebb eszmefuttatásokba kezdjek. Előhozakodtak a múlt minden áltudományával, megtévesztő internacionalizmusával, a rendszer valamenynyi bajával. Ehelyett a nyiladozó határok és elmék korában azok figyelmébe ajánlanám e rövidke történetet, akik titokban vagy nyíltan visszasirogatják a mögöttünk álló éveket, évtizedeket... Sokszor azt mondják, hogy Fertősalmás a világ végén van. Nem kis fanyarsággal erre azt szoktam mondani: ellenkezőleg, a világ kezdődik itt. A civilizáltságunk pedig valahol annál a pontnál, amelyiknél bizonyossá válik előttünk, hogy gyermekeinknek sohasem lesznek ilyen, utólag szégyellni való emlékeik. Fertőss Almos