Kárpáti Igaz Szó, 1992. április-június (73. évfolyam, 47-97. szám)

1992-04-03 / 48. szám

a j­ól (Befejezés.) a­ kolhozban betöltött pozíció­juk révén meg tudják művel­­(tet)ni az ilyen nagy földterüle­tet is. Így aztán van földosz­tás, meg nincs is. Előre látha­tó, mondják az elégedetlenke­dők, hogy mire megy ki a já­ték: egyesek a most kihasított földeken jól megszedik magu­kat, mások pedig jobb híján majd az újdonsült zöld­­bárók­hoz kénytelenek elszegődni, napszámba. — A mostani rendelkezések nem az egyszerű embereket segítik — állítja a már emlí­tett P­odor Ferenc. — Nem teszik lehetővé, hogy a föld­művesek egy-másfél hektáron gazdálkodva kipróbálják ere­jüket, s hogyha majd megerő­södnek, kérjék a még kolhozi használatban levő földek to­vábbi felosztását. A tanács mostani hozzáállása csak to­vábbi feszültségeket teremt, gyűlöltséget szít.­­ Ami a földkérdésben ta­pasztalható tájékoztatás hiá­nyosságait illeti, e mulasz­tást készséggel elismerem —, mondja beszélgetésünk elején Szőllősi Márta tanácselnök. — Hisz ez a mostani indulatok legfőbb forrása. De nézzük előbb a tényeket. 1991. ápri­lis 16-i határozatával a köz­ségi tanács 809 hektárnyi föl­det sajátított ki a kolhozéból. Ebből 555 hektár a szántó (a többi legelő, szőlő), belőle 417 hektár jutott a dercenieknek. Aki igényelte, annak kiegészí­tették a háztájiban művelt parcelláját (a család minden fő után tíz árnyi területet kér­hetett). Ezenkívül a megma­radt földterületet (288 hek­tár) azoknak tartottuk fenn, akik farmergazdaságot kíván­tak létrehozni. Ezt más célra egyszerűen a tanácsnak nincs joga átadni. Gondoljunk csak bele, a mostani 293 ingázó közül hamarosan közel százat elbocsátanak a munkájából. Azok miből tartják majd el magukat? Kérnek földet az időközben vagyont egyesített, illetve részvénytársasággá át­alakult közös gazdaságból? Ki ad majd onnan nekik? — Az embereknek az fáj, hogy elsőként a tanácselnök és közeli hoz­zátartozói igé­nyeltek földet... — Ez sem igaz, hisz Ba­logh János már tavaly április­ban bevezette a maga részle­gét. Különben máshol megle­het, hogy megdicsértek volna, mert jó példával járok elöl... De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a tanácselnök nem nagy hirtelenjében osztotta fel rokonai között a farmer­gazdálkodásra kijelölt terüle­tet. A mostani helyzet a kö­vetkező. 24 leendő farmergaz­dánk kapott 168 hektár terü­letet. 120 hektár továbbra is szabad! Nem én tehetek róla, hogy az »ellenzék« tagjai kö­zül képtelenek hárman-négyen összeállni, s birtokba venni egy héthektáros táblát. Belá­tom, nehéz megérteni az egy­szerű embereknek a földosz­tással kapcsolatos dolgokat: a fejekben most minden össze­keveredett, mint a cigányasz­­szony zajdájában. Egyébként, s ezt a falugyű­lésen is hangoztattam, elha­markodott dolog lenne egy­másfél hektárjával feldara­bolni a fennmaradó területet, mert ha valaki lemondana ró­la, akkor a nadrágszíjnyi par­cellákat a kolhoz gépei képte­lenek volnának megművelni. .— Végre kibújt a szög a zsákból — csap le a tanács­elnök utolsó mondatára Ko­pasz Sándor traktoros. — Ha előfordulna olyan eset, hogy valaki lemondana a földjéről, talán nem akadna 50—60 ember, aki ezt átvál­lalná? Dehogyisnem. Ez ideig igazán meg lehettünk eléged­ve a kolhoz működésével. Ám ha az nem képes minden itt élő parasztnak megélhetést biztosítani, akkor bizony nincs más hátra, hozzá kell nyúlni a közös földhöz. Legyen min­denki a saját gazdája. S ha nem boldogul, magára vessen. Már indulnék hazafelé, ami­kor az egyik kapualjban álló parasztember int, hogy lépjek közelebb hozzá, mondanivalója van számomra. — Az újságíró talán úgy gondolja, hogy a tanácselnök meg a bandája le is fogja aratni azt, amit a kolhoz elve­tett nekik? Mert én nem hi­szem. Hamarább fog a piros kakas abban a táblában kuko­rékolni... * * * Eszébe hajtik az idő, amikor az öreg cigányasszony hátán jó­kora batyuval elindul ki a falu­ból. Sötétedésig haza kell érnie. Ahogy bírja, szaporán szedi a lábát, de arra ügyel, hogy a nagy sietségben is illően köszön­jön a kiskertben tevékenykedők­nek, meg azoknak, akik vele szembe jönnek az úton. Meg kell adni a tisztességet az ittenieknek. Hisz valameny­­nyien igyekvő, dolgos és megér­tő emberek. Kovács Elemér kapott­a.IO­A A S­.O 1992. ÁPRILIS 3., PÉNTEK S­zorul a kurdi Beszélgetés Jurij Peresztával, a Munkácsi Kötöttáruipari Termelési- Kereskedelmi Egyesülés vezérigazgatójával Az ország iparának mélyrepülése tovább tart. A bajok egyre sö­­tétebb felhőkként tornyosulnak felette. A tisztázatlan pénzrendszer, a növekvő infláció és munkanélküliség egy bizonytalan jövő képét vetíti elénk. Jurij Peresztával arról beszélgetett el munkatársunk, hogyan éli meg ezt a nehéz időszakot a könnyűipar, s vele az egye­sülés. — Sokat hallani könnyűipa­runk kilátástalan helyzetéről, ön is ilyen sötéten látja a jö­vőt? — Hát lehet itt optimistá­nak lenni? Az egész iparág helyzete instabil, átláthatatlan és egyre, reménytelenebb. A régi köztársaságok közötti gazdasági kapcsolatok felbom­lottak. A szomorú az, hogy magán, Ukrajnán belül is. Pedig volna mit helyre­hozni. Ukrajna ugyanis nem rendelkezik nyersanyaggal. Az ország önerőből az iparág szükségleteit csak mintegy 30 százalékban tudja fedezni. A többi behozatalra szorul. — Ezek szerint az egyesü­lésen belül sem mennek jól a dolgok? — Látszatra nálunk min­den rendben van. Az első ne­gyedévet sebességcsökkentés nélkül dolgoztuk végig, amit nem sokan mondhatnak el ma­gukról. Az új árakon számol­va, az idén már 250 millió rubel értékű árut termeltünk és adtunk el. Ez a lendület azonban már nem tart sokáig. A mi nyakunkon is egyre in­kább szorul a hurok. Mint em­lítettem, nekünk nincs saját nyersanyagbázisunk. Az egye­sülés 90 százalékban az ázsiai köztársaságokból vásárolt fo­nalakat. Ennek vége. Most azt sem tudjuk, kivel köthetnénk szerződést. — A kapcsolatokat semmi­lyen formában sem lehet fel­újítani? — Sajnos, sok a gátló té­nyező. Itt vannak például az árak. Ezek köztársaságonként változók, de mondjuk, ezt még át tudnánk hidalni. Barterüz­­letek formájában le lehetne bo­nyolítani az elszámolást. Csak­hogy ez sem megy, mivel a kiviteli tilalmak nálunk és odaát lehetetlenné teszik. Az ukrán törvények meg teljes­séggel akadályozzák a gazda­sági kapcsolatok újjáalakítá­sát. — Az imént az árakról is szót ejtett. Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy bár az üzletekben több lett az áru, azok szinte megfizethetetlenül drágák. — Az árak kétségtelenül felszöktek, de ez egyenes kö­vetkezménye a növekvő inflá­ciónak. Emelkednek a nyers­anyagok árai, s ez önkéntele­nül a végtermék drágulásá­hoz vezet. Ez ellen mi, terme­lők, nem sokat tehetünk, hisz nekünk is élni kell valamiből. Kénytelenek vagyunk megvá­sárolni a drága alapanyagokat, mivel más lehetőségünk nincs. De ítéljék meg az olvasók: tavaly még 5 rubelt fizettünk egy kilogramm gyapotért, most ugyanez 190 rubelbe kerül. A gyapjú 30 rubel volt, jelen­leg 500 rubel körül van az ára. És még nem is szóltam a lehetetlen adórendszerről, ami nem más, mint abszolút ki­zsákmányolás. Minden száz rubel megtermelt nyereség után 140 százalék (!) adót kell fizetnünk. Ez egyszerűen ab­szurdum. Ha 100 rubelt kere­sünk, a mi munkánkon az ál­lam 140 rubel munka nélkül szerzett jövedelemhez jut. Ezt a jókora összeget pedig vala­hol meg kell keresni. Nem marad más választásunk, mint a fogyasztói árak megterhe­lése. — A felső szervek még mindig beleszólnak abba, mit és hogyan kell csinálniuk? — Talán ez az egyetlen kedvezőnek mondható válto­zás: végre nem dirigál senki. A könnyűipari minisztérium már nem létezik. Igaz, van he­lyette egy köztársasági egye­sülés, de az gyakorlatilag nem csinál semmit. Nem használ­nak, de nem is ártanak. — Sok vészjósló dolgot hallottam öntől az eltelt né­hány perc alatt. Azonban nincs olyan válság, aminek egyszer ne lenne vége. — Na igen, nálunk azon­ban még a körvonalai sem raj­zolódtak ki a kivezető útnak. Sajnos, az ukrán parlament nagyrészt dilettánsokból áll, akik semmit sem konyítanak a gazdasági ügyekhez. Ezt ékesen bizonyítja, hogy nem­rég elnökünk kérte a népkép­viselőket, dolgozzanak ki egy átfogó programot a válság le­küzdésére. A képviselők azon­ban elvetették a javaslatot. Nincs terv,­program. Akkor meg ki tudja eldönteni, hogy merre tovább? Érzem, nálunk is esik a se­besség, fogy az erőnk. Tehát nemcsak hogy nem látni a ki­utat, az örvény egyre inkább magával rántja iparunkat, s vele együtt az egyesülést is. A következő fél évben kényte­lenek leszünk csökkenteni a termelést, mert nem lesz nyers­anyagunk. Ez a probléma pe­dig majd szépen megszüli a többi bajt is. — Több nagyvállalatunk külföldön próbál kiépíteni kap­csolatokat, hogy ily módon nyerjenek megoldást az ellátá­si problémákra. — Mi is építgetjük a ma­gunk külkapcsolatait, de a számos akadályozó tényező mi­att csak részeredményeket tu­dunk felmutatni. Van néhány magyarországi partnerünk, ám az együttműködés még nagyon csekély bevételt eredményez. Szlovákiában is próbálkozunk. 45 munkásunk például Besz­tercebányán dolgozik az otta­ni kötöttáru-gyárban. Az ál­taluk megtermelt nyereségből alkatrészeket vásárolunk. — A városban olyan hírek járnak, hogy komoly elbocsá­tások lesznek a vállalatnál. ■— Ez csak mendemonda. Én kifejezetten büszke va­gyok arra, sőt egyik fő ered­ménynek tartom, hogy 4 600 dolgozónkból senkit sem tet­tünk az utcára. És reményeink szerint nem is fogunk. — A vállalati tárlókban sok szép holmit látni kiállítva. Ezek csak mutatóban vannak ott, vagy azokat gyártják is? Az üzleteink kínálata minden­esetre nem az utóbbit látszik igazolni. — A kiállított termékek nagy részét gyártjuk, hisz azért vannak oda kitéve. Gé­peinkről egyidőben mintegy 300 modell kerül le. Nem kis kínálat ez, amit évente kétszer teljesen megújítunk. Azt hi­szem, nem vagyunk lemaradva a divat mögött. A mennyiség­gel sincs probléma. Erre az évre például a jelenlegi ára­kon mintegy egymilliárd rubel értékű árumennyiséget terve­­zünk piacra dobni. Ebből Kárpátaljára akár két-három­­százmilliónyit tudnánk szállí­tani. A baj csak az, ho­rv a le­rakatok és a kereskedők vala­miért idegenkednek az árubő­ségtől. Pedig termékeinkre van ke­reslet. Ezt igazolja a Munká­cson levő két szaküzletünk forgalma is. Ilyen boltokat szeretnénk nyitni területszer­­te. Már több hónapja annak, hogy egy körlevelet intéztem a járási és városi tanácsok­hoz melyben kértem őket, leg­alább a járási központokban biztosítsanak a számunkra egy üzlethelyiséget. A levélre azonban senki sem reagált. Pedig a szaküzletekben 15— 20 százalékkal olcsóbban le­hetne hozzájutni termékeink­hez. Ez hát a nagy helyzet a könnyűiparban és itt az egye­­sülésnél is. Sajnálom, hogy nem mondhattam semmi bizta­tót. — Köszönöm a beszélge­tést. Balogh Csaba TOLLHEGYEN -------­EMLÉK Mára villanásnyinak tűnik ez a gyerekkori történet. Végképp kitörölni azonban aligha fogom tudni az emlékezetemből... ...Egy határ menti kisközséget vallhatok szülőfalumnak. Pon­tosabban egy hármashatármentit. Lírai hangulatban, a régi, mindent rózsaszínben feltüntető normák szerint azt is írhatnám, hogy ez a település három ha­tár — az ukrán—magyar—román határ — békés parolázását jelképezi. A valóság azonban az, hogy mióta a sors kiosztotta rá ezt a kényszerű végvár szerepet, a falu csak a fojtogató szorítását érzi a gőgösen húzódó szögesdrótoknak. Fertősalmást, mert erről a településről van szó, egyszer ma­gamban az egy út falujának neveztem el. A miértre egyszerű a válasz: a romániai Csedregbe és a magyarországi Hódosba ve­zető utakat súlyos évtizedek óta merev sorompók zárják el. Egyetlenegyen tarthat kapcsolatot a külvilággal, azon keresztül él, mint magzat a köldökzsinóron. Valójában csak vergődés az az élet. A már említett egyedüli út is olyan, hogy kátyúival, gödreivel más helyek mezei útjai előtt is szégyenkeznie kell. Benzinhiányra és egyéb okokra hi­vatkozva még véletlenül is azokat a buszjáratokat veszik le az illetékesek, amelyek segítségével a járási, területi központ­ban a helybéliek ügyes-bajos dolgaikat intézhetnék. A tiszaúj­­laki vasútállomás több mint húsz kilométerre van. A szomszé­dos Halmié háromra, négyre. De hát a sorompó... ...Kanyarodjak azonban vissza eredeti mondandómhoz. Ba­rátommal egész kisgyerekként elég gyakran jártunk el a pöf­­feszkedő szögesdrót mellett húzódó árokpartra. Hol sóskát szed­ni, hol pedig szamócát eszegetni. Egy alkalommal a túlsó, romániai részen is feltűnt két ha­sonló korú, hét-kilenc éves fiúcska. Hamarosan, fittyet hányva minden tilalomra, »beszélgetni« kezdtünk. Mindez valahogy így zajlott le: — Te büdös muszka — kiabálták át hozzánk. — Te büdös oláh — ordítottuk vissza, így utólag nem csak az tűnik szörnyűnek, hogy nekünk az égadta világon semmi bajunk nem volt a románokkal, s feltéte­lezem, nekik sem az oroszokkal. A legszörnyűbb az volt: mind­két részről magyarok szitkozódtak. Most szinte adva lenne a lehetőség, hogy bővebb eszmefut­tatásokba kezdjek. Előhozakodtak a múlt minden áltudományá­val, megtévesztő internacionalizmusával, a rendszer valameny­­nyi bajával. Ehelyett a nyiladozó határok és elmék korában azok figyelmébe ajánlanám e rövidke történetet, akik titokban vagy nyíltan visszasirogatják a mögöttünk álló éveket, évtizedeket... Sokszor azt mondják, hogy Fertősalmás a világ végén van. Nem kis fanyarsággal erre azt szoktam mondani: ellenkezőleg, a világ kezdődik itt. A civilizáltságunk pedig valahol annál a pontnál, amelyiknél bizonyossá válik előttünk, hogy gyerme­keinknek sohasem lesznek ilyen, utólag szégyellni való em­lékeik. Fertőss Almos

Next