Kárpáti Igaz Szó, 1994. január-március (75. évfolyam, 1-23. szám)

1994-02-03 / 5. szám

1994. FEBRUÁR 3., CSÜTÖRTÖK kikpati _ I­GAZ SZÓ A MUNKÁCSY-ÉVFORDULÓ ELE -----------------­KINCSÜNK: A »FARIZEUS-FEJ« A világszerte ismert magyar festőművész szűkebb párt­­riájában, Kárpátalján a mesternek mindössze egyetlen ere­deti alkotását tartják számon. Ez pedig a »Farizeus-fej«, melyet a Boksay József Szépművészeti Múzeumban őriznek. Most, Munkácsy születésének közelgő 150. évfordulója küszöbén, talán érdemes kissé elidőznünk e remekműnél. Annál is inkább, mert »felfedezésének« elég érdekes tör­ténete van. A képet ugyanis még 1947-ben kapta ajándékba a múzeum a megyei tanácstól, mint ismeretlen festő »Keleti férfi feje« c. vásznát. Hogy valójában ki is volt az alkotója, ezt már a múzeum munkatársai, mindenekelőtt Sztaskó Gyula grafikusművész, a nyugat-európai részleg akkori ve­zetője derítette fel.­­ A meglehetősen szerény méretű, 45x39 cm-es kis tanulmányfej remek festőisége, artisztikuma, sajátos ecset­kezelése és egységes tónushatása nyomban magára vonta a figyelmemet — emlékezik vissza Sztaskó Gyula. — Szinte nyomban Munkácsyra gondoltam. El kell mondanom, hogy a negyvenes évek elején a Budapesti Pázmány Péter Tu­dományegyetem jog- és államtudományi karának hallgató­jaként szabadidőmben gyakran kerestem fel a különféle múzeumokat, közöttük a Szépművészeti Múzeumot, a Nem­zeti Galériát, ahol módom volt megismerkedni Munkácsy műveivel. Nos, hosszabb kutató- és összehasonlító munka után sikerült megállapítanom, hogy az ajándékba kapott kép a mester eredeti alkotása, egyike a művész első váz­latainak, amit Munkácsy a »Krisztus Pilátus előtt« c. nagy­méretű kompozíciójának (1881) egyik alakjához, az ülő farizeushoz készített. A vázlat és az utóbb említett művön látható farizeus figurája közötti hasonlóság szembetűnő mind a fejtartás, mind a típusábrázolás, ss mind a lélekjellemzés tekintetében. A különbség csupán annyi, hogy a kész képen az arc, a turbán és a ruházat befejezettebb és részletezőbb előadásmódban tárul elénk. Ezenkívül a vázlaton nincs ott az ing fehér foltja, melyet a művész később, nyilván az arc kiemelésére alkalmazott. A továbbiakban még Sztaskó úr elmondta: mindez igen nagy valószínűséggel arra utalt, hogy eredeti Munkácsy­­máról van szó. Az »ismeretlen festő« személye tisztázódott. Kutatásaink eredményéről cikket írt az Iszkussztvo (Mű­vészet) C. folyóirat 1957. évi 4. számában, mely élénk visszhangra talált a művészettörténészek körében. Ez ért­hető, hiszen a volt Szovjetunióban addig csupán Moszkvá­ban, Odesszában és az egyik baltikumi köztársaságban tar­tottak számon egy-egy Munkácsy-képet. És jelenleg vajon mi a sorsa a remekműnek? — Múzeumunk legféltettebb kincsei között őrizzük a »Farizeus-fejet« — mondja Ljudmila Bikszej, a múzeum tudományos főmunkatársa. — Természetesen ott van az állandó kiállításunkon, bár jelen pillanatban ez a részleg éppen tatarozás alatt áll. Egyébként azóta itt járt a Magyar Nemzeti Galéria szakembereinek egy csoportja is, akik úgyszintén igazolták, hogy eredeti Munkácsy-mű van a birtokunkban. * * * Közeleg február 20-a, Munkácsy Mihály születésének 150. évfordulója. Lapunk is méltó módon szeretne megemlékezni a nagy magyar festőről. Szívesen közöl­nénk olyan cikkeket, melyek valamilyen kapcsolatban állnak vele: itt töltött gyermekkori éveivel, munkás­ságával, műveivel. Lehet, hogy olvasóink is hozzáse­gíthetik a művészettörténetet új tények, adatok feltá­rásához. Várjuk írásaikat! (barát) A FA LELKE Szobrászata hiteles, mert ön­magából merít, szinte kizárólag. Ez az önmagát meghatározni igyekvés és keresés a valódi ér­ték, hiszen igen kevés művész választja a nehezebben járható utat, a stílusok, mesterek, irány­zatok támasztékait fel nem használva. Vaszil Szidak őstehetségként indult — már tíz-tizenkét éves korában pompás pásztorbotokat, szép hangú furulyákat faragott —, de később szakvégzettséget is szerzett az ungvári »iparmű­vészetiben«. Azóta is hű maradt a fához, a fában rejlő titkokat vallat fa­keresi kitartó szorgalommal. Legkedveltebb anyaga a juhar, a topolya, az égerfa. Tehetségé­ről, felkészültségéről mi sem ta­núskodik jobban, mint az, hogy a Szinda-tanítványok közül egyedül ő vállalkozik a techni­kailag is igényes körplasztikák készítésére. A Megyei Néprajzi Múzeum­ban megrendezett személyi tár­latán is több ilyen munkáját te­kinthetjük meg — közöttük »A vadász«, »A műteremben«, a »Juhászok vetélkedése« c. szob­rokat. A szerednyei szobrász té­mái igen gyakran a falusi élet mindennapjaihoz kötődnek: ka­szásokat, szénahordókat, gyü­mölcsszedő embereket örökít meg, de fába faragta a vásárok mozgalmas jeleneteit, a vidám népi muzsikusokat, a szerel­mespárokat is. Alakjait sok sze­retettel és ihletetten mintázza meg. Igen kifejezőek a vallási té­makörű szobrai is: »Az utolsó vacsora«, »Krisztus összerogy a kereszt súlya alatt«, Húsvét és más alkotásai. — radvánci — OLVASÓLÁMPA A TETTENÉRHETŐ TÖRTÉNELEM Az Intermix Könyvkiadó gondozásában újabb Kárpátaljáról szóló könyv látott napvilágot. Szerzője S. Benedek András. A tájegység műemlékeit, turisztikai látványosságait, irodalmát, étkezési kultúráját, politikatörténetét bemutató kötetek után ez a kis könyv lényegében »honismereti vezérfonal szeretne lenni, egy hagyományaira ébredező közösség kalauza« — olvashatjuk a bevezetőben. Az általános természetföldrajzi bevezető és a mai társadalompolitikai körkép záró fejezete között két, egymással szorosan összefüggő részt ajánl a szerző az olvasók figyelmébe: a tárgyi és a szellemi örökség felmutatható értékeinek vázlatos bemutatását. Mint említettem, sok benne a Kárpátaljára vonatkozó eddig kevésbé ismert adat. Kevesen tudják például, hogy a vidékünkön átvonuló Kárpátok hegyvonulatait általában a Vereckei-hágóig Keleti-Beszkideknek, a Vereckei-hágótól a román határig Máramarosi-havasoknak nevezik. Már a köztudatból is kikopott a Szat­­már-Beregi-síkság elnevezés, holott az az alföldi csík, amelyiken a magyarság számottevő része él, korábban így neveztetett. Egy hangulatos leírás alapján megtudhatjuk, hogyan nézett ki a múlt század elején vidékünk. »Az alföldi rész úthálózata viszonylag sűrű, de a falvakat összekötő mellékutak csak a jó száz évvel ezelőtt kezdődött vízrendezést követően ágaztak le az évezredes keres­kedelmi főútvonalakról, addig leginkább csónakon, jobb esetben sárszánon köz­lekedtek a löszháton szerteterülő vizek mocsaras világában.« Ugyancsak elgon­dolkodtató a következő gondolat is: »Kárpátalja első vasútvonala Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyét kap­csolta be a történelmi Magyarország vérkeringésébe. Ennek a vasútvonalnak »köszönheti« kisebbségi sorsát a tiszaháti magyarság. Csehszlovákia csak így tudott kapcsolatot tartani ajándékba kapott tartományával, Ruszinszkóval és a kisantant Romániával. Érdekes fejtegetést olvashatunk a ruszinság elterjedésével kapcsolatban. »A ruszin etnikum térhódítása azonban annak ellenére, hogy folyamatos volt és állandó utánpótlással rendelkezett, csak lassú és fokozatos lehetett. Ennek az egyik oka a hegyvidéken is termelhető mezőgazdasági növények hiánya. (A kukorica viszonylag hamar, a burgonya azonban csak a XVIII. század második felében terjedt el; a korabeli leírások ezt tartják a hírhedt »máramarosi éhség« — II. József kora — legfőbb okának.)«. Számos új ténnyel ismerkedhet meg a kötet olvasója a Kulturális hagyományok Trianon előtt c. fejezetben. Ugyancsak gazdag és átfogó az irodalmi, képzőmű­vészeti, a közművelődési törekvéseket bemutató fejezet. Bőséges, s a megszo­kottnál hosszabb irodalomjegyzék egészíti ki a kötetet, ezért ajánlhatja bátran a szerző könyvét a felnőtt olvasók mellett Kárpátalja felnövekvő nemzedékének, a gimnazistáknak és az egyetemistáknak. Kovács Elemér EMLÉKEZÉS KUTLÁN ISTVÁNRA Nehéz volna eldönteni, hogy vajon festőművészként, vagy pedagógus­ként volt-e előbbrevaló. Valahol az az igazság, hogy személyével kap­csolatosan ezek a fogalmak elvá­laszthatatlanul összefüggnek, s mind­két területén gyümölcsöző tevé­kenységet folytatott. A fancsikai Kutlán István rajz­tehetsége már gyermekkorában megnyilvánult. Első festményét ki­lencévesen készítette el horgászó társairól. Igen fiatalon került ki ecsetje alól a Vízimalom c. vászna is, mely ma a Tretyakov Képtár tulajdona. Röviddel az első világháborút követően a tehetséges ifjú Párizsba került, ahol több mint egy éven át gyarapította tudását a híres Julien Akadémián. Megfordult a neves mesterek műtermeiben, sorra látogatta a világhírű múzeumokat, galériákat. A harmincas években Kutlánék háza Fancsikán igazi művészeti központ lett, ahol olyan kiváló festők fordultak meg, mint Iványi Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Thorma János és mások. Ő maga azonban legnagyobb mesterének Hollósy Simont, a nagybányai fes­tőiskola szervezőjét és vezetőjét tartotta, akihez szoros szálak fűzték, különösen Hollósy Técsőn való le­telepedését követően. Sokszor ke­reste fel Kud­án a Fenyvesvölgy közelében létrehozott művésztelepet is, melyet a kárpátaljai művészek csak »kis Barbizonként« emlegettek. Bár sokfelé megfordult és sok kiváló mestertől tanult, végső soron sajátos úton járt az alkotásban, mindig kerülte az utánérzéseket. Műveinek zömét hangulatos tájké­pek, valamint a paraszti életet ábrázoló vásznak teszik ki. Külö­nösen kedvelt témája volt a víz­partokat övező lombos fák, bokrok megörökítése. De akadnak képei között remek csendéletek, portrék is. Képeit múzeumok őrzik. Említést kell tennünk könyvilluszt­­rátori munkájáról is: hosszú évti­zedeken át készített kifejező, a gyermekek szívéhez közel álló il­lusztrációkat a különféle tan­könyvekhez. Pedagógusként nagy tekintély, szeretet és tisztelet övezte őt. A fancsikaiak ma is meleg szavakkal emlékeznek vissza a nagy tudású, serény és segítőkész tanító úrra. Ám szűkebb pátriáján túl is köz­­tiszteletben álló ember volt. Száz évvel ezelőtt született. (béem) ÉLETET AZ ÉVEKNEK A ZÁHONYBAN A napokban ünnepelte 16. születésnapját a záhonyi »Életet az éveknek« Nyugdíjas Klub­ Egyesület. Az évforduló méltatását összekötötték a szokásos év végi beszámolóval. Meghívták a rendezvényre a Csapi Nyugdíjas Klub néhány tagját is. A csapiakat munkatársunk is elkísérte. Most a záhonyi klub vezetőjével, Végh Lászlóval készített beszélgetést ajánljuk olvasóink figyelmébe. — Hallhatnánk valamit a klub tör­ténetéről? — Mint azt Kárpátalján is jól tudják, Záhony egy nagy vasúti csomópont. A vasút ezreknek ad immár hosszú évti­zedek óta munkát, megélhetést. Ösz­­szetartó, családias viszonyt kedvelő em­berek a vasutasok. Azt is mondhatnám, hogy egy nagy család ez a kollektíva. Ám amikor eljön a nyugdíjba vonulás szomorú napja, a kapcsolatok megsza­kadnak. A nyugdíjas többé nem aktív »családtag«. Nos, hogy ez a törés ne következzen be, illetve a lehető legkisebb megráz­kódtatás érje a nyugalomba vonuló vas­utasokat, azért jött létre annak idején ez a klub. Lehetőséget biztosítani a volt kollégáknak, hogy továbbra is találkoz­zanak, összejárjanak — ez volt a fő cél. Volt egy másik oka is a megalaku­lásnak. Az ötvenes években megalakult a turista klub, melynek alapítója a néhai Mátrai János volt. Az ő emléke előtt is tisztelegni akartunk a nyugdíjasok klubjának létrehozásával. — Hány nyugdíjas korú ember él jelenleg Záhonyban, s közölük há­nyan élnek a klub nyújtotta lehető­ségekkel? — Városunkban közel nyolcszáz a nyugdíjasok száma. A klubnak azonban ennél jóval kisebb a létszáma. Ennek elsősorban az az oka, hogy nálunk is megindult egy sajnálatos folyamat. Az emberek egyre inkább elszigetelődnek egymástól, elzárkóznak a közösségtől. Egyébként a klubnak bárki tagja lehet. A tagság némi elkötelezettséggel is jár. Pontosabban szólva: senki nem marad­hat tétlen. Van irodalmi körünk, ének­karunk, túrasport és kirándulás szak­osztályunk is. És valamennyiben aktív munka folyik. Az irodalmi kör egyik tagja, Ajtai Imréné mesemondó például egy orszá­gos vetélkedőnek lett a győztese. De sikeres évet tudhatnak maguk mögött énekeseink is. A túrázók és kirándulók is több érdekes rendezvényt szerveztek a tagok számára. — Mindez nagyon sok pénzbe ke­rülhet. Elárulná, ha nem titok, hogy kik támogatják a nyugdíjasok klub­ját? — A mi klubunk pénzt nem termel, csak fogyaszt. Sajnos, korábbi támoga­tóink is komoly gondokkal küszködnek. A MÁV már egyáltalán nem tud anyagi támogatást nyújtani. Az önkormányzat pénztárcája is vékonyabb lett. Ezért rá vagyunk kényszerülve az alapítványok pénzére. A legtöbbet a Lakitelek Ala­pítvány segített. A tagság egyébként nem kap anyagi támogatást. A pénzt kizárólag a ren­dezvények lebonyolítására fordítjuk. A múlt nyáron például lehetőség nyílt rá, hogy egy 25 fős csoport jelen lehetett a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Segít­ség továbbá az is, hogy a vasút tulaj­donában lévő szálláshelyeken kedvez­ményes áron nyernek elhelyezést a klubtagok.­­ Tudomásom szerint volt egy nagyobb lélegzetű tervük is, mely­nek kárpátaljai vonatkozása is van. Hallhatnánk erről bővebben? — Ez egy közös terv volt, melynek kivitelezését a csapi testvérklubbal kö­zösen képzeltük el. Az lett volna a célunk, hogy Técsőtől elindulva a Tisza két oldalán összegyűjtöttük volna a népi hagyományokat. Eddig még meg nem jelent, fel nem dolgozott táj jellegű, népművészeti alkotásokat. Hangszalag­ra és videóra is felvettük volna az anya­gokat. A munkához komoly szaktekin­télyeket is szándékoztunk bevonni. A nagy feladatra szükséges 160 ezer fo­rintot azonban egyelőre nem sikerült megszerezni. A tervről továbbra sem teszünk le. Ha meglesz a pénz, bele­kezdünk. — A csapi nyugdíjasokkal már második éve ápolnak egyre barátibb kapcsolatokat... — Igen. Mi már évekkel korábban kerestük az együttműködést a Tisza túlpartján élő idős emberekkel. Az egy­kori MHSZ segédletével fel is vettük a kapcsolatot a Csapi Háborús Veterá­nok Klubjával. Hogy ez milyen kap­csolat volt, hadd ne részletezzem. Mondjuk, hogy nyelvi nehézségek miatt szüntettük meg. 1992-ben hírét vettük, hogy meg­alakult a kizárólag magyar anyanyelvű idős embereket tömörítő Csapi Nyug­díjasok Klubja. Felvettük velük a kap­csolatot, s nagyon hamar kiderült, hogy bennük igaz barátokra leltünk. Eddigi közös ténykedésünket számos színvo­nalas rendezvény fémjelzi. Az egyik­másik megérdemli, hogy megemlítsem. Ott lehettünk például a tiszaújlaki tu­­rullmadaras emlékoszlop avatásánál. El­­vihettük a kegyelet virágait a több fa­­lunkbeli hamvait is takaró szolyvai tö­megsírhoz, a csapiakat pedig vendégül láthattuk egy autóbusz-kiránduláson a Zempléni hegyekben. Az idei évben is több közös progra­mot tervezünk. Ha az anyagiak engedik, talán ellátogathatunk a Tisza forrásvi­dékére, az ott élő magyarokhoz. Sze­retnénk meghívni csapi barátainkat egy budapesti kirándulásra, melynek fény­pontja a parlament meglátogatása lenne. — Min áll vagy bukik egy-egy közös rendezvény, program sikere? — Jól ismerjük a határ túloldalán élő nyugdíjasok súlyos megélhetési gond­jait. Lehetőségeinkhez mérten mi is pró­bálunk segíteni. Tavaly például köny­veket ajándékoztunk csapi barátaink­nak. A kapcsolatokban azonban döntő mértékben nem a pénzé a főszerep. A legnagyobb akadályt a földrajzi közel­ség ellenére is a határátkelés gyakran megalázó tortúrája jelenti. — Milyen esztendő elé néznek a záhonyi nyugdíjasok? — Az életszínvonal nálunk is észre­vehetően romlik. A legérzékenyebben a nyugdíjasokat érinti a hanyatlás, így az elmúlt Karácsony is némileg szeré­nyebb volt a korábbiaknál. Szeretném remélni, hogy az idei év pozitív irányú fordulatot hoz minden téren. Annak már most is örülhetünk, hogy amikor szóba került egy nyugdíjas napközi lét­rehozása, ahol ingyenes étkezéshez is juthatnak a rászoruló idős emberek, csalódnunk kellett. Hála Istennek, Zá­honyban nincsenek ilyen rászorulók. Balogh Csaba 111.

Next