Kárpáti Igaz Szó, 1994. augusztus-szeptember (75. évfolyam, 71-95. szám)
1994-08-02 / 71. szám
kAkpAti _________1Gaz szó II. HOZOTT ISTEN MINDENKIT RÁKÓCZI ÜNNEPÉN, KÁRPÁTALJA NÉPEINEK ÜNNEPÉN, A MAGUNK ÜNNEPÉN! Soroljátok fel ünnepeiteket, s megmondom, kik vagytok, honnan jöttetek, merre tartotok! Amíg február 23-át, május 9-ét és november 7-ét kellett ünnepelnünk, sohasem a magunk szándéka vezérelt bennünket, akaratunk fölött egy ördögi hipnózis rendelkezett. E nyomasztó állapotból minket is 1989 birodalmakat rengető eseményei szabadítottak fel. Amikor a hat esztendő előtti júliusi napon e szent hely avatására gyülekeztünk, látván az eddigiek során még soha nem tapasztalt méretű ünneplő tömeget, hallván a tárogatók torkából feltörni nemzeti ellenállásunk híres dallamait, egy belsőnkből induló s egyre erősödő remegés sokunkra ismét, de ezúttal egy más természetű hipnotikus álmot hozott. Egyformán éreztük ekkor, hogy egyek vagyunk, hogy legfontosabb törekvésünk a csakazértis-megmaradás. Nem hiszem, hogy bizonygatnunk kellene, ezért fogadjuk el mindannyian; ezt az érzést akkor a hely szelleme sugározta felénk. Mert ennek az emlékhelynek szelleme van, mely nem 1989, de nem is 1903, hanem 1703 óta bolyong közöttünk és kovászként végzi a dolgát Ugocsa, Szatmár és Bereg népének lelkében. Mondjuk ki, hogy ez a szellem nem más, mint a közösség perifériára szorított, sokszor szendergő nemzettudata, már sérülten öröklött, ám ennek ellenére makacsul őrzött nemzeti büszkesége. Csodálatos dolog, ha egy nép büszke a múltjára! Még akkor is, ha annak pontos történéseit a századok múlásával már-már elfeledte, s csak a folklór, csak a mondák meseszerű, olykor naiv világa emlékeztet a hajdani dicsőségre, nemegyszer megszépítve és túlértékelve annak valódi jelentőségét. Tiszaújlakon azonban mindezt figyelembe véve vagy leszámítva az idők során valóságos kultusza alakult a Rákóczi-hagyományoknak, s ebben a történelmi emlékezeten túl kiemelkedő szerepet kapott a szabadságharc első győztes ütközetének 200. évfordulóján, annak színhelyén 1903- ban emelt emlékoszlop, a helyiek tudatában és nyelvhasználatában a Turulmadár. Képzelhetjük, hogy a helyi elemi és általános iskolai oktatásban az emlékmű avatását követően hogyan nőtt meg A Rákóczikor és a vele kapcsolatos kultúrhagyományok súlya! Mivel magyarázhatnánk másként, hogy az újlaki idősebb nemzedék férfi- és kevés kivétellel nőtagjai számos népi eredetű kurucdalt vagy műdalt ismernek, s fel tudják idézni a legfontosabb helyi kötődésű Rákóczi-mondákat? A két háború között, a csehszlovák látszatdemokrácia idején jelentősen felértékelődött a Turulmadár szerepe, s nemcsak a közelgő jeles évforduló miatt, de azért is, mert időközben a kisebbségbe sodródott kárpátaljai magyarság küzdelmeinek szimbólumává vált. 1935-ben, a szeretett fejedelem halálának 200. évében nem kimondottan emlékezni jött ide a tömeg. Igazi demonstráció volt ez a felvonulás, mely azt hirdette, hogy a szülőföldnyivé zsugorodott haza népe magához tért a Trianon sújtotta kábulatból, s ha kell, készen áll, hogy újból beöltözzön a kuruc ellenállás rongyaiba. Ezt a nagyszerű eseményt évtizedek múltán is lobogó lelkesedéssel emlegették az újlakiak, az egykori szervezők és szemtanúk, hogy beivódjék és megmaradjon azok emlékezetében is, akik akkor még nem éltek, mert a háború után született nemzedékhez tartozván már csak fényképről láthatták az emlékművet. A visszaemlékezések azonban oly életszerűek és pontosak, hogy szinte magam előtt látom annak a máramarosi román férfinak az alakját, aki magával hozta s a menetben végigvitte az apáról fiúra szálló becses örökséget, a Rákóczitól kapott zászlót. Közhelyként hangzik, de való igaz, hogy 1945 után a hiányával volt jelen a Turulmadár, mert bár a helyét is elsimították, a nacionalizmussal és fasizmussal vádolt nép továbbra is makacsul Turulmadárnak nevezte azt a területet. Nem tarthatnánk magunkat értelmes, esetleg olykor az »okos« jelzőre méltó embereknek, ha megfeledkeznénk a Rákóczi-szabadságharc intelmeiről. Nevezetesen arról, hogy 1711 -ben a vert hadak hűséges népe értetlenül fogadta a bukás keserű valóságát, mert nem volt képes felfogni, hogy az őszinte lelkesedés, az önzetlenül és méretlenül ontott vér nem volt elég agyőzelemhez, amikor a főnemesség ingadozása és széthúzása, a beváltatlan francia és orosz uralkodói ígéretek döntöttek az ország és a nemzet további sorsáról. A szatmári békekötés után a nyolcéves háborúba belefáradt magyarság látszólag megnyugodott, de lelkében sírva követte azt a bújdosók ösvényére lépett kis csapatot, mely útjának végére érve megtanulta mindörökre, hogy »Törökországból nincs visszatérés!« 89-ben ezen a helyen az ünnep emelkedett hangulatában azt éreztük, hogy egyek vagyunk,é s első számú gondunk a jövő biztosítása. Azóta sokat változott a körülöttünk levő világ. Felbomlott egy megdönthetetlennek hitt rend, amelynek helyét a káosz foglalta el. Emberpróbáló, lélekgyötrő és lélekcserélő időket élünk, s megmaradásunk esélyeiről sem azonos módon gondolkozunk már. Az egyén és a közösség élete nem lehet oly bonyolult, sorsának szálai nem keresztezhetik egymást oly szövevényesen, hogy a történelem időről időre ne ismételné meg alaphelyzeteit, így 1848-ban, amikor a márciusi forradalom győzelmét követően Széchenyit a magyar nép jövőjéről faggatták, a következő megnyugtató választ hallhatták: »Mi lenne belőlünk egyéb, mint dicső nemzet, mely, midőn egész Európa bomladozik, úgy fog állni most a rend, a béke és a szabadság fölött ért, valamint hajdanra a kereszténységnek volt védfala?« Ám ahhoz, hogy ez a napsugaras jóslat hihető és megvalósítható legyen, fel kell dolgozni múltbéli fogyatékosságainkat, ezért ennek szellemében így folytatja: »Régi időkben halálosabb csorbákat ütöttünk vérünkön, mint legdühösebb ellenségeink. Mindegyik első akart lenni, parancsolni felette sok, engedelmeskedni igen kevés tudott, s elmésen mond a fajtánkról az esze által híressé lett lady Mentaign. Lelkes nép, a legdicsőbbre emelkedhető, csak az a baja, hogy vezért, elsőt, fejedelmet, bárhányat volna képes kiállítani soraiból, ám de alvezért, alattvalót nem bír találni elég számban fiai közt.« Ha úgy gondoljuk, hogy ez a fölöttébb tömör és általánosító jellemzés bennünket is telibe talált, hallgassuk meg még egy gondolatát a legnagyobb magyarnak és vessük elménkbe üzenetét, mely szerint: »...közlegénysorban állni és kitüntetés nélkül gyakorolni a polgári erényt, néha szintoly magasztos állás és szintoly szent kötelesség, mint állni a dolgok élén.« Vári Fábián László A MUNKA ELKEZDŐDÖTT (Befejezés.) A tanácsülésen második napirendi pontként A VÉGREHAJTÓ SZERV STRUKTÚRÁJÁNAK és az osztályok, főosztályok, más alegységek létszámának meghatározása szerepelt. Rövid ismertetőjében Szerhij Usztics tanácselnök elmondta: a korábbi 409-ről (ennyien dolgoztak összesen a megyei tanácson és közigazgatáson) 340 alá csökkentik a létszámot. A leépítés csaknem minden részleget érint. A legnépesebb továbbra is a mezőgazdasági és élelmiszeripari főosztály, valamint a most már gazdasági politika és reformok bizottságának nevezett egykori gazdasági bizottság lesz. A megyei tanács ugyanis a gazdaság fellendítésére kívánja helyezni tevékenységében a hangsúlyt. Amit, természetesen, csak üdvözölhetünk. Ám engedtessék meg, hogy a munka sikere és a meglehetősen nagy létszámú szakembergárda közötti egyenes összefüggést megkérdőjelezzük. Már csak azért is, mert az utóbbi évek tapasztalatai egyértelműen azt bizonyítják: hiába dolgozott a megyei közigazgatáson egy több mint ötven tagú gazdasági bizottság, és 63 munkatársat foglalkoztató mezőgazdasági és élelmiszeripari főosztály, az ipari és a mezőgazdasági termelés egyaránt viszszaesett. És nem is kevéssel. Miből állt hát a helyi költségvetésből fizetett alkalmazottak munkája, ha gazdasági fellendülés helyett hanyatlás következett be? S még valami: vajon indokolt-e ez a nagy létszám a piacgazdálkodásra való áttérés időszakában, amikor a vállalatokra, melyek nagyrészt részvénytársaságokká alakultak át, már korántsem tudnak olyan befolyást gyakorolni a helyhatalmi szervek, mint korábban? Ugyanez vonatkozik egyébként a mezőgazdasági nagyüzemekre is. No de ne mondjunk ítéletet máris a vb osztályai, főosztályai fölött. Hadd kapjanak egy kis türelmi időt, hogy bizonyíthassanak. Annál is inkább, hogy többnek az élén vezetőváltás van. S mivel zömében fiatal, energikus, sokat ígérő szakemberek kaptak megbízást felelősségteljes munkakörök ellátására, bízzunk benne, hogy az oly nagyon remélt változások bekövetkeznek. A végrehajtó bizottságnak egyébként ugyanolyan osztályai, főosztályai vannak, mint a közigazgatásnak voltak. Az újítás annyi, hogy miután Leonyid Kucsma elnöki rendelettel összevonta a nemzetiségi és migrációs ügyek minisztériumát, valamint , a vallásügyi tanácsot, a két megyei osztály is egyesült, s lett belőlük nemzetiségi, migrációs és vallásügyi főosztály. Ezenkívül alakult egy új strukturális egység is: az államjogi osztály. A képviselői testület jóváhagyta a megyei tanács titkárságának számbeli összetételét is. Ezentúl 79 tagú lesz, ebből 14-en a tanács vezetőinek apparátusát alkotják. Ugyanennyien dolgoznak a szervezési osztályon, néggyel többen az általános osztályon. A titkárságon belül működik egy jogi osztály, egy ügyviteli főosztály, továbbá sajtószolgálat és ügyfélfogadó. A szervezési kérdések után egy fölöttébb fontos gazdasági problémáról tárgyalt a képviselői testület. Azt kellett eldöntenie, hogy hagyja-e Kárpátalja számára elveszni az Ungvári Vasúti Vonalfőnökséget vagy sem. A Lvovi Vasút vezetői ugyanis az utóbbi időben egyre több jelét adják annak, hogy be akarják kebelezni azt. Ha korábban »csak« azt engedték meg maguknak, hogy a kárpátaljai vasutasok által megtermelt jövedelem nagy részére rátették a kezüket, most azon mesterkednek, hogy felszámolják az ungvári kirendeltséget, mint önálló gazdasági egységet. A VASÚT STÁTUSÁRÓL egyébként nem első ízben tárgyalt a megyei tanács. Az előző összehívású testület már két ízben is megvitatta a kérdést, és minden lehető fórumhoz továbbította azt a kérést, hogy vonják ki az ungvári kirendeltséget a Lvovi Vasút fennhatósága alól, s közvetlenül az Ukrajnai Vasutak Igazgatóságának rendeljék alá. A kárpátaljaiak kérését azonban nem hallgatták meg, s a lvoviak szép lassan hozzákezdtek mérhetetlen »étvágyuk« kielégítéséhez. A jövedelmet lvovi banki számlákra utalják át, s fokozatosan a vasútigazgatóság közvetlen irányítása alá helyezik az Ungvári Vonalfőnökség vállalatait, strukturális alegységeit. Regionális önelszámolásos központokat hoztak létre Lvovban, s ezekbe beolvasztották azokat az ungvári egységeket, melyek a kirendeltség számítógépes, anyagi-műszaki, energetikai és kommunális kiszolgálását biztosították. Az Ukrajnai Vasutak vezetőségének rendelkezése értelmében az év elejétől az export-import szállításokból és szolgáltatásokból befolyó valuta Kijevben koncentrálódik. Úgymond azért, hogy központilag felújítsák a gördülőállományt. Félő, hogy ebből Kárpátaljának ugyanúgy nem jut semmi ezentúl sem, mint a korábbi években, amikor is az új kocsikat rendszerint a Lvovi Vonalfőnökség kapta, noha a valutabevételnek mintegy 70 százalékát az ungváriak biztosították. Mellesleg, a megyénk területén közlekedő 1953—1958-as kibocsátású vasúti kocsik már rég megértek arra, hogy lecseréljék azokat. De miből, ha a pénzt mások osztogatják, s azoknak, akik megkeresték, nem jut belőle?! Nos, hogy ezentúl az ungváriak még csak ne is követelhessék jogos részüket, meg akarják fosztani őket a gazdasági önállóságtól. Vaszil Lintur helyettes vb-elnök, aki a kérdésben tájékoztatta a képviselői testületet, ezért sürgős intézkedést szorgalmazott. Andrij Fedcsenko, az Ungvári Vonalfőnökség főnöke viszont kevés meggyőző erővel, de következetesen azt akarta bebizonyítani a tanács tagjainak, hogy a vállalat képtelen megállni a saját lábán, szüksége van Lvov gyámkodására. Hogy ilyen elvszerűtlen álláspontra helyezkedett, azon a jelenlevők zöme nem csodálkozott, miután Szerhij Usztics elárulta, hogy a lvoviak semmilyen eszköztől , még a fenyegetéstől, a vezetők leváltásának kilátásba helyezésétől sem riadnak vissza, csakhogy megtartsák a számukra jól jövedelmező ungvári kirendeltséget. Paradox de tény: miközben a kárpátaljai vasutasok tartják el gyakorlatilag a Lvovi Vasutat, ők maguk szegények, mint a templom egere. Adósságuk immár 85,11 milliárd karbovanecre rúg. Tartoznak a villamos áramért, az építőmunkálatokért, s nem utaltak át 49,6 milliárd karbovanecet a költségvetésnek, noha az év első felében 87,4 milliárd karbovanec volt a jövedelmük. A tanács határozatot fogadott el, melyben azzal a javaslattal fordul a közlekedési minisztériumhoz, hogy a Lvovi Vasút Ungvári Vonalfőnökségének bázisán hozzon létre egy vasúti egyesülést, s rendelje azt alá közvetlenül az Ukrajnai Vasutaknak. Egyúttal a képviselők felhívással fordultak Leonyid Kucsmához és Olekszandr Morozhoz, melyben követelik, hogy állítsák le a Lvovi Vasfű főnökségének beolvasztási kísérletét, és hozzanak határozatot egy önálló kárpátaljai vasúti egyesülés megalakításáról. Volt olyan képviselő, aki túl erélyesnek találta a felhívás hangnemét, de olyan is, aki azt ajánlotta, hogy a tanács ne javasoljon, hanem egyszerűen döntsön a vasúti vonalfőnökség státusának megváltoztatásáról. Csakhogy ez utóbbi nem a megyei képviselői testület kompetenciája, nem is hozhat hát határozatot az ügyben. Hogy az Ukrajnai Vasutak vezetősége vagy a közlekedési minisztérium megteszi-e? Jó lenne hinni, hogy igen, ám az optimizmusra nem sok alapunk van. Önállósodási törekvéseinket eddig is igyekeztek visszaszorítani a központban, s ez a közeli jövőben sem lesz másként. Ami, persze, nem jelenti azt, hogy a dologba bele kell nyugodnunk. A vasút helyzetének napirendre tűzésével a tanács egy igen komoly probléma megoldásához látott hozzá. Ez pedig azt jelzi: a munka elkezdődött. És folytatódik két vagy három hét múlva, amikor a megye szociális-gazdasági helyzetét és az erdőgazdaságok problémáit fogja megvitatni a képviselő- testület. Ez a két kérdés a második ülésnapon azért nem került sorra, mert előkészítésükre, egy alapos elemzésre nem volt elég az idő. A tanácsülést követően ezúttal is sajtóskonferenciát tartottak a megyei vb tagjai. Úgy tűnik, ezzel hagyományt kívánnak teremteni. Ez kétségtelenül jó dolog, hiszen minél tájékozottabbak az újságírók a megye vezetőinek munkáját illetően, annál többet tud meg arról a lakosság is. A sajtó munkatársainak tevékenységét megkönnyítendő azonban ideje lenne már arról is gondoskodni, hogy még a tanácsülés előtt hozzájussanak az ülésszak anyagaihoz. Az objektív tájékoztatásnak ez elengedhetetlen feltétele. Baksa Lujza 1994. AUGUSZTUS 2., KEDD A beregszásziak szombaton koszorúztak Beregszászon minden évben január 1 - jén és július 31 -én széleskörűen méltatják Petőfi Sándor születésének, illetve halálának évfordulóját. Sajnos, az idén a nagy költő halálának évfordulója egybeesett a tiszaújlaki Turul-emlékműnél megrendezett ünnepséggel. A beregszásziak kegyeletsértőnek tartották, hogy ezen a szomorú emlékű napon népünnepélyen vegyenek részt, ezért egy nappal korábban, szombaton mentek el a Turulemlékműhöz. Velük együtt tartottak a munkácsi Rákóczi Kör tagjai is. Az egybegyűlteket Fábián Balázs, a KMKSZ tiszaújlaki alapszervezetének elnöke köszöntötte. A Himnusz eléneklése után Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke és Kerényi Gyula, a beregszászi nyugdíjasok alapszervezetének elnöke szólt a Rákóczi szabadságharc jelentőségéről. Köszöntőt a vendégek nevében a Beregszászból elszármazott Szajbel István mondott, aki Kecskemétet képviselte az ünnepségen. Logolda Eszter, a munkácsi Rákóczi Kör tagja az erre az alkalomra írott versét szavalta el. Az ünnepség végén a jelenlevők koszorúkat és virágcsokrokat helyeztek el az emlékmű talapzatára. Vasárnap a beregszásziak a Petőfi-emléktáblánál gyülekeztek, majd nemzeti színű zászlókkal a nagy költő szobrához siettek. A Petőfi Sándor halála 145. évfordulójának szentelt ünnepséget Kerényi Gyula nyitotta meg. Hangsúlyozta, hogy a költő emléke, hőstette, halhatatlan versei a különböző országokban élő magyarság összetartozásának szimbólumai. Dalmay Árpád, a KMKSZ járási szervezetének elnöke arra kérte a beregszásziakat, a jövőben is tiszteljék a magyar szabadságharc nagy költőjének emlékét. Szót kértek az ünnepségen a vendégek is: Preisz István Kiskunfélegyházáról, Nyerges Ferencné Kecskemétről. Ott voltak Petőfi Sándor szobránál Kalocsa képviselői is. Az ünnepség a Szózat eléneklésével ért véget. Tudósítónk