Kárpáti Igaz Szó, 1994. augusztus-szeptember (75. évfolyam, 71-95. szám)

1994-08-02 / 71. szám

kAkpAti _________1Gaz szó II. HOZOTT ISTEN MINDENKIT RÁKÓCZI ÜNNEPÉN, KÁRPÁTALJA NÉPEINEK ÜNNEPÉN, A MAGUNK ÜNNEPÉN! Soroljátok fel ünnepeiteket, s meg­mondom, kik vagytok, honnan jöt­tetek, merre tartotok! Amíg február 23-át, május 9-ét és november 7-ét kellett ünnepelnünk, sohasem a ma­gunk szándéka vezérelt bennünket, akaratunk fölött egy ördögi hipnózis rendelkezett. E nyomasztó állapotból minket is 1989 birodalmakat rengető eseményei szabadítottak fel. Amikor a hat esztendő előtti júliusi napon e szent hely avatására gyü­lekeztünk, látván az eddigiek során még soha nem tapasztalt méretű ünneplő tömeget, hallván a tárogatók torkából feltörni nemzeti ellenállásunk híres dallamait, egy belsőnkből induló s egyre erősödő remegés sokunkra ismét, de ezúttal egy más természetű hipnotikus álmot hozott. Egyformán éreztük ekkor, hogy egyek vagyunk, hogy legfontosabb törekvésünk a csakazértis-megmaradás. Nem hiszem, hogy bizonygatnunk kellene, ezért fogadjuk el mindannyian; ezt az érzést akkor a hely szelleme sugározta felénk. Mert ennek az emlékhelynek szel­leme van, mely nem 1989, de nem is 1903, hanem 1703 óta bolyong közöttünk és kovászként végzi a dolgát Ugocsa, Szatmár és Bereg népének lelkében. Mondjuk ki, hogy ez a szellem nem más, mint a közösség perifériára szorított, sokszor szendergő nemzettudata, már sérülten öröklött, ám ennek ellenére makacsul őrzött nemzeti büszkesége. Csodálatos dolog, ha egy nép büsz­ke a múltjára! Még akkor is, ha annak pontos történéseit a századok múlásával már-már elfeledte, s csak a folklór, csak a mondák meseszerű, olykor naiv világa emlékeztet a haj­dani dicsőségre, nemegyszer meg­szépítve és túlértékelve annak valódi jelentőségét. Tiszaújlakon azonban mindezt fi­gyelembe véve vagy leszámítva az idők során valóságos kultusza alakult a Rákóczi-hagyományoknak, s ebben a történelmi emlékezeten túl kiemel­kedő szerepet kapott a szabadságharc első győztes ütközetének 200. év­fordulóján, annak színhelyén 1903- ban emelt emlékoszlop, a helyiek tudatában és nyelvhasználatában a Turulmadár. Képzelhetjük, hogy a helyi elemi és általános iskolai ok­tatásban az emlékmű avatását kö­vetően hogyan nőtt meg A Rákó­czikor és a vele kapcsolatos kul­­túrhagyományok súlya! Mivel magya­rázhatnánk másként, hogy az újlaki idősebb nemzedék férfi- és kevés kivétellel nőtagjai számos népi ere­detű kurucdalt vagy műdalt ismernek, s fel tudják idézni a legfontosabb helyi kötődésű Rákóczi-mondákat? A két háború között, a csehszlovák látszatdemokrácia idején jelentősen felértékelődött a Turulmadár szerepe, s nemcsak a közelgő jeles évforduló miatt, de azért is, mert időközben a kisebbségbe sodródott kárpátaljai magyarság küzdelmeinek szimbólu­mává vált. 1935-ben, a szeretett fejedelem halálának 200. évében nem kimondottan emlékezni jött ide­­ a tömeg. Igazi demonstráció volt ez a felvonulás, mely azt hirdette, hogy a szülőföldnyivé zsugorodott haza népe magához tért a Trianon­ sújtotta kábulatból, s ha kell, készen áll, hogy újból beöltözzön a kuruc el­lenállás rongyaiba. Ezt a nagyszerű eseményt évtizedek múltán is lobogó lelkesedéssel emlegették az újlakiak, az egykori szervezők és szemtanúk, hogy beivódjék és megmaradjon azok emlékezetében is, akik akkor még nem éltek, mert a h­áború után született nemzedékhez tartozván már csak fényképről láthatták az emlék­művet. A visszaemlékezések azonban oly életszerűek és pontosak, hogy szinte magam előtt látom annak a máramarosi román férfinak az alakját, aki magával hozta s a menetben végigvitte az apáról fiúra szálló be­cses örökséget, a Rákóczitól kapott zászlót. Közhelyként hangzik, de való igaz, hogy 1945 után a hiányával volt jelen a Turulmadár, mert bár a helyét is elsimították, a nacionaliz­mussal és fasizmussal vádolt nép továbbra is makacsul Turulmadárnak nevezte azt a területet. Nem tarthatnánk magunkat értel­mes, esetleg olykor az »okos« jelzőre méltó embereknek, ha megfeledkez­nénk a Rákóczi-szabadságharc intel­meiről. Nevezetesen arról, hogy 1711 -ben a vert hadak hűséges népe értetlenül fogadta a bukás keserű valóságát, mert nem volt képes fel­fogni, hogy az őszinte lelkesedés, az önzetlenül és méretlenül ontott vér nem volt elég a­­győzelemhez, amikor a főnemesség ingadozása és széthúzása, a beváltatlan francia és orosz uralkodói ígéretek döntöttek az ország és a nemzet további sorsáról. A szatmári békekötés után a nyolcéves háborúba belefáradt ma­gyarság látszólag megnyugodott, de lelkében sírva követte azt a bújdosók ösvényére lépett kis csapatot, mely útjának végére érve­ megtanulta mind­örökre, hogy »Törökországból nincs visszatérés!« 89-ben ezen a helyen az ünnep emelkedett hangulatában azt éreztük, hogy egyek vagyunk,é s első számú gondunk a jövő biztosítása. Azóta sokat változott a körülöttünk levő világ. Felbomlott egy megdönthetet­lennek hitt rend, amelynek helyét a káosz foglalta el. Emberpróbáló, lé­­lekgyötrő és lélekcserélő időket élünk, s megmaradásunk esélyeiről sem azo­nos módon gondolkozunk már. Az egyén és a közösség élete nem lehet oly bonyolult, sorsának szálai nem keresztezhetik egymást oly szövevényesen, hogy a történelem időről időre ne ismételné meg alap­helyzeteit, így 1848-ban, amikor a márciusi forradalom győzelmét kö­vetően Széchenyit a magyar nép jövőjéről faggatták, a következő meg­nyugtató választ hallhatták: »Mi lenne belőlünk egyéb, mint dicső nemzet, mely, midőn egész Európa bomla­­dozik, úgy fog állni most a rend, a­ béke és a szabadság fölött ért, valamint hajdanra a kereszténységnek volt védfala?« Ám ahhoz, hogy ez a napsugaras jóslat hihető és meg­valósítható legyen, fel kell dolgozni múltbéli fogyatékosságainkat, ezért ennek szellemében így folytatja: »Ré­gi időkben halálosabb csorbákat ütöt­tünk vérünkön, mint legdühösebb el­lenségeink. Mindegyik első akart len­ni, parancsolni felette sok, engedel­meskedni igen kevés tudott, s elmésen mond a fajtánkról az esze által híressé lett lady Mentaign. Lelkes nép, a legdicsőbbre emelkedhető, csak az a baja, hogy vezért, elsőt, fejedelmet, bárhányat volna képes kiállítani so­raiból, ám de alvezért, alattvalót nem bír találni elég számban fiai közt.« Ha úgy gondoljuk, hogy ez a fölöttébb tömör és általánosító jel­lemzés bennünket is telibe talált, hallgassuk meg még egy gondolatát a legnagyobb magyarnak és vessük elménkbe üzenetét, mely szerint: »...közlegénysorban állni és kitüntetés nélkül gyakorolni a polgári erényt, néha szintoly magasztos állás és­­ szintoly szent kötelesség, mint állni a dolgok élén.« Vári Fábián László ­ A MUNKA ELKEZDŐDÖTT (Befejezés.) A tanácsülésen második napirendi pontként A VÉGREHAJTÓ SZERV STRUKTÚRÁJÁNAK és az osztályok, főosztályok, más alegységek létszámának meghatáro­zása szerepelt. Rövid ismertetőjében Szerhij Usztics tanácselnök elmondta: a korábbi 409-ről (ennyien dolgoztak összesen a megyei tanácson és köz­­igazgatáson) 340 alá csökkentik a létszámot. A leépítés csaknem minden részleget érint. A legnépesebb to­vábbra is a mezőgazdasági és élel­miszeripari főosztály, valamint a most már gazdasági politika és reformok bizottságának nevezett egykori gaz­dasági bizottság lesz. A megyei tanács ugyanis a gazdaság fellendítésére kívánja helyezni tevékenységében a hangsúlyt. Amit, természetesen, csak üdvözölhetünk. Ám engedtessék meg, hogy a munka sikere és a megle­hetősen nagy létszámú szakem­bergárda közötti egyenes összefüggést megkérdőjelezzük. Már csak azért is, mert az utóbbi évek tapasztalatai egyértelműen azt bizonyítják: hiába dolgozott a megyei közigazgatáson egy több mint ötven tagú gazdasági bizottság, és 63 munkatársat foglal­koztató mezőgazdasági és élelmi­­szeripari főosztály, az ipari és a mezőgazdasági termelés egyaránt visz­­szaesett. És nem is kevéssel. Miből állt hát a helyi költségvetésből fizetett alkalmazottak munkája, ha gazdasági fellendülés helyett hanyatlás követ­kezett be? S még valami: vajon indokolt-e ez a nagy létszám a piacgazdálkodásra való áttérés idő­szakában, amikor a vállalatokra, me­lyek nagyrészt részvénytársaságokká alakultak át, már korántsem tudnak olyan befolyást gyakorolni a hely­hatalmi szervek, mint korábban? Ugyanez vonatkozik egyébként a mezőgazdasági nagyüzemekre is. No de ne mondjunk ítéletet máris a vb osztályai, főosztályai fölött. Hadd kapjanak egy kis türelmi időt, hogy bizonyíthassanak. Annál is in­kább, hogy többnek az élén veze­tőváltás van. S mivel zömében fiatal, energikus, sokat ígérő szakemberek kaptak megbízást felelősségteljes munkakörök ellátására, bízzunk ben­ne, hogy az oly nagyon remélt változások bekövetkeznek. A végrehajtó bizottságnak egyéb­ként ugyanolyan osztályai, főosztályai vannak, mint a közigazgatásnak vol­tak. Az újítás annyi, hogy miután Leonyid Kucsma elnöki rendelettel összevonta a nemzetiségi és migrációs ügyek minisztériumát, valamint , a val­lásügyi tanácsot, a két megyei osztály is egyesült, s lett belőlük nemzetiségi, migrációs és vallásügyi főosztály. Ezenkívül alakult egy új strukturális egység is: az államjogi osztály. A képviselői testület jóváhagyta a megyei tanács titkárságának számbeli összetételét is. Ezentúl 79 tagú lesz,­ ebből 14-en a tanács vezetőinek apparátusát alkotják. Ugyanennyien dolgoznak a szervezési osztályon, néggyel többen az általános osztályon. A titkárságon belül működik egy jogi osztály, egy ügyviteli főosztály, továbbá sajtószolgálat és ügyfélfoga­dó. A szervezési kérdések után egy fölöttébb fontos gazdasági problémá­ról tárgyalt a képviselői testület. Azt kellett eldöntenie, hogy hagyja-e Kár­pátalja számára elveszni az Ungvári Vasúti Vonalfőnökséget vagy sem. A Lvovi Vasút vezetői ugyanis az utóbbi időben egyre több jelét adják annak, hogy be akarják kebelezni azt. Ha korábban »csak« azt engedték meg maguknak, hogy a kárpátaljai vas­utasok által megtermelt jövedelem nagy részére rátették a kezüket, most azon mesterkednek, hogy fel­számolják az ungvári kirendeltséget, mint önálló gazdasági egységet. A VASÚT STÁTUSÁRÓL egyébként nem első ízben tárgyalt a megyei tanács. Az előző össze­­hívású testület már két ízben is megvitatta a kérdést, és minden lehető fórumhoz továbbította azt a kérést, hogy vonják ki az ungvári kirendeltséget a Lvovi Vasút fenn­hatósága alól, s közvetlenül az Uk­rajnai Vasutak Igazgatóságának ren­deljék alá. A kárpátaljaiak kérését azonban nem hallgatták meg, s a lvoviak szép lassan hozzákezdtek mérhetetlen »étvágyuk« kielégítésé­hez. A jövedelmet lvovi banki szám­lákra utalják át, s fokozatosan a vasútigazgatóság közvetlen irányítása alá helyezik az Ungvári Vonalfő­nökség vállalatait, strukturális alegy­ségeit. Regionális önelszámolásos köz­pontokat hoztak létre Lvovban, s ezekbe beolvasztották azokat az ung­vári egységeket, melyek a kirendelt­ség számítógépes, anyagi-műszaki, energetikai és kommunális kiszolgá­lását biztosították. Az Ukrajnai Vasutak vezetőségének rendelkezése értelmében az év ele­jétől az export-import szállításokból és szolgáltatásokból befolyó valuta Kijevben koncentrálódik. Úgymond azért, hogy központilag felújítsák a gördülőállományt. Félő, hogy ebből Kárpátaljának ugyanúgy nem jut­ sem­mi ezentúl sem, mint a korábbi években, amikor is az új kocsikat rendszerint a Lvovi Vonalfőnökség kapta, noha a valutabevételnek mint­egy 70 százalékát az ungváriak biztosították. Mellesleg, a megyénk területén közlekedő 1953—1958-as kibocsátású vasúti kocsik már rég megértek arra, hogy lecseréljék azo­kat. De miből, ha a pénzt mások osztogatják, s azoknak, akik meg­keresték, nem jut belőle?! Nos, hogy ezentúl az ungváriak még csak ne is követelhessék jogos részüket, meg akarják fosztani őket a gazdasági önállóságtól. Vaszil Lintur helyettes vb-elnök, aki a kérdésben tájékoztatta a képviselői testületet, ezért sürgős intézkedést szorgalma­zott. Andrij Fedcsenko, az Ungvári Vonalfőnökség főnöke viszont kevés meggyőző erővel, de következetesen azt akarta bebizonyítani a tanács tagjainak, hogy a vállalat képtelen megállni a saját lábán, szüksége van Lvov gyámkodására. Hogy ilyen elv­­szerűtlen álláspontra helyezkedett, azon a jelenlevők zöme nem cso­dálkozott, miután Szerhij Usztics el­árulta, hogy a lvoviak semmilyen eszköztől , még a fenyegetéstől, a vezetők leváltásának kilátásba he­lyezésétől sem riadnak vissza, csak­hogy megtartsák a számukra jól jövedelmező ungvári kirendeltséget. Paradox de tény: miközben a kár­pátaljai vasutasok tartják el gyakor­latilag a Lvovi Vasutat, ők maguk szegények, mint a templom egere. Adósságuk immár 85,11 milliárd kar­­bovanecre rúg. Tartoznak a villamos áramért, az építőmunkálatokért, s nem utaltak át 49,6 milliárd karbo­­vanecet a költségvetésnek, noha az év első felében 87,4 milliárd kar­­bovanec volt a jövedelmük. A tanács határozatot fogadott el, melyben azzal a javaslattal fordul a közlekedési minisztériumhoz, hogy a Lvovi Vasút Ungvári Vonalfőnök­ségének bázisán hozzon létre egy vasúti egyesülést, s rendelje azt alá közvetlenül az Ukrajnai Vasutaknak. Egyúttal a képviselők felhívással for­dultak Leonyid Kucsmához és Olek­­szandr Morozhoz, melyben követelik, hogy állítsák le a Lvovi Vasfű fő­nökségének beolvasztási kísérletét, és hozzanak határozatot egy önálló kár­pátaljai vasúti egyesülés megalakítá­sáról. Volt olyan képviselő, aki túl eré­lyesnek találta a felhívás hangnemét, de olyan is, aki azt ajánlotta, hogy a tanács ne javasoljon, hanem egy­szerűen döntsön a vasúti vonalfő­nökség státusának megváltoztatásáról. Csakhogy ez utóbbi nem a megyei képviselői testület kompetenciája, nem is hozhat hát határozatot az ügyben. Hogy az Ukrajnai Vasutak vezetősége vagy a közlekedési minisztérium meg­­teszi-e? Jó lenne hinni, hogy igen, ám az optimizmusra nem sok alapunk van. Önállósodási törekvéseinket eddig is igyekeztek visszaszorítani a köz­pontban, s ez a közeli jövőben sem lesz másként. Ami, persze, nem jelenti azt, hogy a dologba bele kell nyu­godnunk. A vasút helyzetének napirendre tűzésével a tanács egy igen komoly probléma megoldásához látott hozzá. Ez pedig azt jelzi: a munka elkez­dődött. És folytatódik két vagy három hét múlva, amikor a megye szociá­lis-gazdasági helyzetét és az erdő­­gazdaságok problémáit fogja megvi­tatni a képviselő- testület. Ez a két kérdés a második ülésnapon azért nem került sorra, mert előkészíté­sükre, egy alapos elemzésre nem volt elég az idő. A tanácsülést követően ezúttal is sajtóskonferenciát tartottak a megyei vb tagjai. Úgy tűnik, ezzel hagyo­mányt kívánnak teremteni. Ez két­ségtelenül jó dolog, hiszen minél tájékozottabbak az újságírók a megye vezetőinek munkáját illetően, annál többet tud meg arról a lakosság is. A sajtó munkatársainak tevékenységét megkönnyítendő azonban ideje lenne már arról is gondoskodni, hogy még a tanácsülés előtt hozzájussanak az ülésszak anyagaihoz. Az objektív tá­jékoztatásnak ez elengedhetetlen fel­tétele. Baksa Lujza 1994. AUGUSZTUS 2., KEDD A beregszásziak szombaton koszorúztak Beregszászon minden évben január 1 - jén és július 31 -én széleskörűen méltat­ják Petőfi Sándor születésének, illetve halálának évfordulóját. Sajnos, az idén a nagy költő halálának évfordulója egybe­esett a tiszaújlaki Turul-emlékműnél megrendezett ünnepséggel. A beregszá­sziak kegyeletsértőnek tartották, hogy ezen a szomorú emlékű napon népünne­pélyen vegyenek részt, ezért egy nappal korábban, szombaton mentek el a Turul­emlékműhöz. Velük együtt tartottak a munkácsi Rákóczi Kör tagjai is. Az egybegyűlteket Fábián Balázs, a KMKSZ tiszaújlaki alapszervezetének elnöke köszöntötte. A Himnusz elének­­lése után Dalmay Árpád, a KMKSZ be­regszászi járási szervezetének elnöke és Kerényi Gyula, a beregszászi nyugdíja­­sok alapszervezetének elnöke szólt a Rá­kóczi szabadságharc jelentőségéről. Kö­szöntőt a vendégek nevében a Bereg­szászból elszármazott Szajbel István mondott, aki Kecskemétet képviselte az ünnepségen. Logolda Eszter, a munkácsi Rákóczi Kör tagja az erre az alkalomra írott versét szavalta el. Az ünnepség végén a jelenlevők ko­szorúkat és virágcsokrokat helyeztek el az emlékmű talapzatára. Vasárnap a beregszásziak a Petőfi-em­­léktáblánál gyülekeztek, majd nemzeti színű zászlókkal a nagy költő szobrához siettek. A Petőfi Sándor halála 145. év­fordulójának szentelt ünnepséget Keré­nyi Gyula nyitotta meg. Hangsúlyozta, hogy a költő emléke, hőstette, halhatatlan versei a különböző országokban élő ma­gyarság összetartozásának szimbólumai. Dalmay Árpád, a KMKSZ járási szerve­zetének elnöke arra kérte a beregszászi­akat, a jövőben is tiszteljék a magyar szabadságharc nagy költőjének emlékét. Szót kértek az ünnepségen a vendégek is: Preisz István Kiskunfélegyházáról, Nyerges Ferencné Kecskemétről. Ott voltak Petőfi Sándor szobránál Kalocsa képviselői is. Az ünnepség a Szózat elé­­neklésével ért véget. Tudósítónk

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék