Kárpáti Igaz Szó, 1995. április-június (76. évfolyam, 36-68. szám)
1995-04-01 / 36. szám
Ig ír * - | £ á-Z ¥ , ■ , i- film fi_______ Lesz még szőlő? "Bejárhatjuk egész Európát, de egy olyan lenyűgözően nagyszerű, tökéletesen összefüggő szőlő- hegyláncot sehol sem fogunk látni, mint amilyen a beregszászi, amely több mint ötven kilométer hosszúságban terül el, anélkül, hogy csak egy helyen is meg volna szakítva" — ezzel az igen szemléletes leírással kezdi szerkesztőségi cikkét a Beregszászon a század harmincas éveiben megjelenő Szőlő-Bor-Gyümölcs című szaklap. "A millió és millió szőlőtőke a száz és százezer gyümölcsfa egymás mellé sorakozva úgy áll előttünk, mintha a nagy természet fenséges hadseregének véghossztalan díszcsapatai vonultak volna fel tiszteletünkre. Aki csak egyszer is elmegy e csodahegy alatt, lehet akármilyen nagyigényű világjáró is, döbbenetes elragadtatással állapítja meg, hogy valami olyan szépet, nagyot, rendkívülit látott, ami páratlan a maga nemében. Beregszászt a szőlő hegyéről, a szőlőkultúrájáról épp úgy ismernie kell mindenkinek, mint ahogy Velencét ismeri Szentmárkteréről, gondoláiról, a Tátrát havas csúcsairól, Karlsbadot gyógyforrásairól". Közel 60 esztendő távlatából joggal merülhet fel a kérdés: nem túloz-e a cikkíró? Hisz a hegyek (a szőlők javarészt sajnos nem) még valóban megvannak, ám ma senkinek sem jutna eszébe, hogy a várost és környékét Európa turisztikai látványosságai közé sorolja. Maga a település elhanyagolt utcái, épületei miatt — még kárpátaljai viszonylatban is az utolsó helyekre kerül. Ha szóba kerül manapság, igen negatív minősítést kap, s tegyük hozzá, joggal. Hiába! — sóhajtanánk—Az volt az aranykor! Erről beszélnek a régi öregek: egy nagy múltú, rendezett, tisztes polgársággal, igyekvő iparossággal, tehetős gazdálkodókkal rendelkező kisvárosról. Ám folytassuk a leírást "Körülbelül 4000 katasztrális holdat — több mint kétezer hektárt! — tesz ki az a minden megszakítás nélkül, teljesen beültetett, szemkápráztatóan szép hegylánc, amely Ardó, Beregszász, Muzsaly és Bene határain vonul el... A város évenként országos szőlőünnepnek ad otthont, a kárpátaljai szüret rendezője, előmozdítva a bor- és csemegeszőlő-fogyasztás ügyét... De hát miben is rejlik, rejlett a titok? Szerencsés (veit) ez a város. Beregszásznak, ha végigtekintünk közel ezeresztendős történetén, sohasem volt földesura, Királynék birtoka, majd később megyeszékhely. Mindig is szabad emberek közössége, így az itt élőknek nem kell mindenben egyetlen hatalom elvárásaihoz igazodni. Az itteni szőlősgazdák s a szőlőtermesztést kiszolgáló szakmák képviselői — kádárok, kovácsok, kerékgyártók, kosárfonók — nem egymásnak alárendeltjei, hanem egymás kisegítői. Ilyen környezetben szabadabb a lélek- mintha a klérus vagy valamely nagyhatalmú uraság rátelepedne a közösségre, és mindenki — a gyengébb jelleműek színes lélekkel, mások csak farizeus módon — ennek az elvárásnak igyekszik megfelelni. És szerencsés volt a város, mert szinte minden szakmában akadt olyan mestere, ügyvédje, orvosa, papja, tanítója, aki meghatározta azt a szintet, amelynél a szakmán belül alább nem lehetett, nem volt szabad teljesíteni. Példaként nyomban idekívánkozik egy név, a Linner Bertalan sebészprofesszoré. A család közel tízhektáros birtokán a Csigában több mint 240 féle fajszőlőt termelt, ezek nagy része saját nemesítésű. Ma már egészen más a helyzet. A járási mezőgazdasági osztály 1994-es kimutatása szerint a környék gazdaságaiban és a magánszektorban összesen mintegy 1,4 ezer hektárt foglal el a szőlővel beültetett terület (a kollektív nagyüzemek részesedése 900 ha), ám a legszerényebb becslések szerint is a minőségi európai fajták csak a szőlőtáblák 10—12 %-át teszik ki. Jelenleg a beregszászi szőlőhegyeknek is csupán 8—10 %-án termelnek szőlőt. A beregszászi szőlészet a századhúszas-harmincas éveiben élte második virágkorát. (Az első igazi ,aranykor mindenképpen a század tízes éveire tehető). Nem könnyű feleletet találni arra, hogy ez miként volt lehetséges. Itt a periférián miképpen jöhetett létre ilyen magas színvonalú, európai mércével mérve is igen magas szintű szőlőművelés? A tulajdonosoknak a többsége ebből élt, természetes tehát, hogy mindenki a legjobb tudása szerint művelte szőlőjét... hangzik a legkézenfekvőbb válasz. Igen ám, de akkor Európának ezen a részén nem egy-két, hanem kéttucatnál is több híres bortermelő vidék jön létre. Ez ennél sokkal bonyolultabb folyamat Beregszász környékén nagy tudású, szakképzett, kellő anyagi fedezettel bíró, fejlődő plgári réteg vált szőlőtulajdonossá, amely be akarta bizonyítani önmagának és környezetének, hogy amit művel, azt a lehető legalaposabban, legszínvonalasabban teszi. Ez volt a kezdet. S az apák által magasra állított mércén alul a fiúknak később nem lehetett teljesíteni. S bár tájjellegű, márkás borok kifejlesztését megakadályozta a sok-sok apróbirtok, azért ez a körülmény nem kevés pozitívummal járt. A legfontosabb, hogy a város és a környék lakóinak jelentős része nem zsellérként és napszámosként, hanem tulajdonosként, igazi öntudatos gazdásként művelte szőlejét. "A szőlő (a beregszászi) gazda szemében sose volt rideg, csereberélhető vagyoni tárgy, hanem szívének egy darabja" — fogalmaz a korabeli cikkíró. E kultúra esetében — ezt még a mai kései utódok többsége is vallja — más hozzáállás nem képzelhető el. A gondoséii áprolt, szépien termő szőlőtáblai a gazda egyik legfőbb büszkesége. Amikor manapság szóba kerül a beregszásziak mássága — egyesek, más vidékről valók azt borkészítésről abban az időben tudni lehetett .Szüreteléskor csakis hegyes, könnyű szüretelőollót használjunk — figyelmeztet az alapvető követelményekre a cikkíró —, minthogy ez idő tájt is természetes, hogy a présház kialakításakor előre eldöntjük hol fog állni a bogyózógép." Csipkegödör, Hágcsó, Szilas, Rigó, Szarka, Mózsi, Csiga, Vasbika, Kősjáros, Mezőgrádics, Csillagos, Kistelek Tórafüggő, Darvas, Bendőbánya, Csiprás, Hőbörgő, Gerendaház, Maró, Aranyos — vajon ki tudja ma a városban élők közül, hogy egykoron milyen szőlő termett ezekben a dűlőkben? bán megtérülő befektetés az ingatlan. Itt szőlőnek a puszta dekorativitáson túl alig van szerepre. És mégis. Egy-két, a szovhoztól bérelt tábláin már látszik, hogy gazdája nem csupán a szőlőtőkék gyors kizsarolására törekszik. Hisz már néminemű trágya is feketéllik a táblák végében... A Balaton szépséges tájait járva Szigligeten figyeltünk fel rá, hogy a nyugatra szakadt és ott egzisztenciát teremtő magyarok — operaénekesek, művészek, orvosok, mérnökök, tanárok stb. — sorra megvásárolták a hegyoldalban épült egykori bányászlakásokat. Azóta a család a nyár nagy részét itt tölti, meg a szomszéd hegyen bérelt szőlőben (persze a tavon is). Tudjuk, igaztalan dolog a mai Beregszász vonzerejét a Balatonvidékhez hasonlítani. Korábban a rendszerváltással járó bizonytalanság, a fojtó politikai légkör, újabban pedig a jobb boldogulás reményében több száz család higyta el szülővárosát. Ám sokáigián továbbra is elevenen élnek az itt töltött évek. Példa rá a Vérke-prarti öregdiákok minden évben esedékes hazalátogatása, a szülőföldhöz való ragaszkodásuk. Talán ha megvan hozzá a kellő elszántság, s a helyzet is normalizálódik, divatba lehetne hozni, hogy a rég elköltözött családok a nyarakat itt töltsék, és minden módon segítsék az itt maradt unokaöccsöt abban, hogy bérelt szőlője, mely nem egészen véletlenül a nagyapja, dédapja egyéri birtokán van, újra felvirágozzék. Ez persze csupán a kezded lökés lehetne, mert nyilvánvaló, rajtunk csak mi magunk segíthetünk. A domboldalaknak persze nem tett jót, hogy évtizedeken át kizsigerelték a talaj tápianyagkészletét, ám e téren nem történt semmi visszafordíthatatlan. Csuprán prótolni kell a televényt. Félő: a lelkeket érte maradandó károsodás. Hogy a hit veszett el. Legalábbis egy időre. Tehát az építést is a lelkek építésénél kell kezdeni. Hogy az itt élő őslakosok, s a város múltját, hagyományait felvállaló később érkezettek is lássák: hosszú időn át e vidék európai színvonalú szőlőkultúrával rendelkezett. Hogy érdemes az ősök nyomdokaiba lépni. Az is szerencsés dolog volna, ha a szőlőműveléssel foglalkozók, névtelen ezrek munkája nyomát nem csupán a hegyeken futó erősen megrongálódott támfalak, omladozó bejáratú, elhagyott pincék őriznék. Hanem például a szőlőművelés és a borkészítés minden fázisát bemutató múzeum. S ott, a városközpontban vagy a hegyekre vivő utak valamelyikének közelében állna egy szobor is. Emlékeztetőül és reményül, hogy lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér... Kovács Elemér Horváth Anna illusztrációja Veretes történelem "Két levelesláda vallomása nyolc évszázadról" a címe a könyvnek, ami írásra késztet. Szerzője dr. Oláh László növényörökléstani kutató tudós. Sok gondolatom van a könyv értékeiről, de nem könyvismertetést kell írnom, hiszen elsősorban a levéltári dolgozó kapott ebben a könyvben példát arra, hogyan lehet élvezetesen és hasznosan történelmet írni. A másik fontos ok, amiért szólni kell a könyvről, hogy egy a vidékünk szomszédságában gyökerező család kapcsán olyan nemesi szereplői is vannak, akik évszázadokon át meghatározó szereplői, alkotói voltak régiónk életének. A levéltári és családi levelesládákban megmaradt dokumentumok a nagy országos történelem mellett mentik át régiónk múltját az utókor számára: a csicseri orosz család sorsa a magyar történelem minden századában párhuzamosan futott az ezeréves magyar történelemmel. 1180-ban Vak Béla árpádházi király hozza létre a leleszi konventet, a pannonhalmi apátság testvérszerzetesrendjét. A csicseri Orosz család levelesládájának itt kezdődik a története, mivelhogy Csicser a kolostorral szomszédos falu. Olyan intimitások kerültek napvilágra, hogy a pilisi erdőben mulatozó II. Endréhez jut el a hír, hogy a királynét, Andechsi Gertrudot meggyilkolták. A gyilkosok vezérét, Petur bánt karóba házatja és a királyné négybe vágott testéből egy részt Leleszbe küld. Ezeket az eseményeket dolgozta fel Katona József "Bánk bán" c. drámája. A premontreieknek minden nap misét kellett mondani az ereklyetartó előtt, amelyben a királyné szívét őrizték. A tatárok 1242-ben feldúlták a monostort de az ingovánnyal körülvett Csicser éppen megúszta és a levelesláda vele együtt megőrizte a történelmet. A hivatalos és az iskolában tanult történelemből nem tudtuk meg, hogy a cseh Jan Ziska huszita vezér hatalma kiterjedt az egész Felvidékre, Sárospatakot és Homonnát is beleértve. Hunyadi Mátyás verte ki a betolakodókat. A hitújítás idején a család fele katolikus marad, másik fele áttér a protestáns hitre. A konventet a katolikus Habsburg Ferdinand kiállítják, hogy rátaztbbak, öntudatosabbak, olykor nagyképűbbek a többieknél — meglehet, ez éppen azzal magyarázható, hogy tudatuk mélyén ott munkál: elődeik valami nagyszerűt, európai színvonalút hoztak létre. Sokunk hite szerint nem valami lila gőzre épült, provincionalizmussal él egy lokálpatriotizmusról van szó, hanem egy nagyszerű teljesítmény igazi értékeléséről. Amikor a Beregszász környékén végigvonuló 'hegyláncolat jórészt kopár, amikor a szeder és a siska lett rajtuk az úr, amikor a legtöbb szőlősgazda a harmadosztályú Bányai Izabellából szűrt borral kínálja kedves vendégét, akkor joggal merülhet fel a kérdés: az öregek nem csupán nosztalgiáznak? A mai ötveneseknek nem kell semmit bizonyítani, gyermekkorukban ők még mindent saját szemükkel láttak. Ritka, de akad még a városban és annak környékén olyan szőlőskert, ahová ámulva lép be a panelházban nevelkedett ifjú. Igenis, az elődök mindent tudtak, amit a szőlőművelésről és rabolja és aztán elkezdődik az ádáz harc a templom birtoklásáért. Az eredmény: Lelesben csak világi papok maradnak. A sors kereke körbe forog és Budavár visszafoglalása után újra a premontreiek veszik birtokba a monostort. Már a kuruc-labanc gerillaháborúk idejét éltik, és II. Rákóczi Ferenc, hogy megvédje a konvent archívumát, Munkácsra szállíttatja szekeren. A várban idegen zsoldosok tanyáznak és a papírfélének nagy keletje van a tűzrakásnál, meg az ágyú fojtásánál, ezért érzékeny veszteségek érik a levéltárat. A megrettent magyar őrszemélyzet fellármázza Bercsényi Miklóst, Ung megye Comesét, aki lóháton vágtat Munkácsra, őröket állít az ajtók elé, erős lakatokat szereltet fel, és így menti meg a pusztulástól Lelesz kultúlencsét. A veszélyes idők elmúltával visszajuttatja a levéltárat Leleszre. A történelmi változásokban az érdekszférák forgandóságára jó példa, hogy 1710-ben Lipórt császár feljogosítja a szerzeteseket arra, hogy a prépostot maguk válasszák, de 1787-ben II. József feloszlatja a premontrei rendet és a levéltárat, amely ha hézagosan is, de eleven tanúja volt a magyar történelemnek, Budára szállítják. S közülük hányan hibáznának ha a várost félkörbe ölelő hegyeket kellene felsorolni. Ardói-hegy, Sárokhegy, Hosszúhegy, Szúnyoghegy, Kerekhegy, Bocskor, Kalmár, Hagyhegy, Virághegy, Kishegy. A századból hátramaradt szűk öt esztendő biztosan nem elegendő arra, hogy a beregszászi szőlőhegyeket újra betelepítsék. Hisz látszólag minden ez ellen munkál: a rendezetlen tulajdonviszonyok a lakosság széles rétegeinek elszegényedése, a közerkölcs, munkamorál hanyatlása. Az élet minden területén ható igénytelenség. Az őslakosok tömeges elvándorlása. A tíz-egynéhány évvel ezelőtt lendületet vett kertbarát mozgalom első eredményei láttán úgy tűnt, hogy a "vissza a természethez" jelszó egyben az igényes szőlőtermesztéshez való viszszatérést is jelenti. Ám a tenyérnyi helyen — a legtöbb hétvégi telek területe alig több mint tíz ára felépített többszintes nyaralók inkább azt példázzák hogy gazdájuk tisztában van vele: a legjobb tzenöt évig tart a száműzetés. Ferenc császár visszaadja a szerzeteket és a piannonhalmi apátsággal együtt a leleszi monostort is újra életre hívja. A kiegyezés után a magyar kutatók serege lepi el a leleszi levéltárat és tárja fel részleteiben is a Felvidék és Kárpátalja múltját, ami a fehér reverendás kék cingulusos szerzetesek nélkül fehér folt lenne történelmünkben. A leleszi monostorban Trianon után cseh és morva szerzetesek telepedtek meg. Milyen szerencse, hogy még idejében sikerült megmenteni történelmünknek és főleg kultúránknak azt az anyagát, amely témául, nyersanyagul szolgált nemzeti ébredésünkhöz. Innen merített Kazinczy Ferenc, a klasszikus nyelvújító, Berzsenyi az istenhívő, Kölcsey, Vörösmarty, Arany János. Dr. Oláh László a 80-as években szülőföldjén tett látogatása alkalmával, amikor a levéltárat kutatni kezdte, a monostor gyermekmenhelyként szolgált, elhanyagolt romos épületei mégis üzenetet hirdettek: "...aki ezeket alkotta, középkori ember volt Az az ember, akinek a szívét egy különös a túlvilági, a spirituális világ iránti érzékenység uralta." A könyvből egy olyan nemesi rétegnek az életén keresztül kapunk képet a hétköznapikról és a helyiérdekű eseményekről, ami napjainkban nagyon fontos példát hordoz magában. Ma már nem királyok osztogatják az érdemek alapján a birtokokat hanem az érdem az a képesség, amellyel értelmes vállalkozáson szerzett pénzen újabb honfoglalást hajthatunk végre. Az elhagyott föld, az elhanyagolt kultúra más, fürgébb honfoglalók kezére juttatja azokat az értékeket amelyek ezeréves jelenlétünket bizonyítanák. Igen izgalmas olvasmány e könyv, már veretes nyelvezete folytául is, a fogalmazás Németh Lászlót megközelítő tömörségű. Szinte hihetetlen, hogy tudós elme milyen mélységekben tud közvetíteni számunkra száraz levéltári és történelmi adatokat. A példák tömegével tudjuk ma már bizonyítani, hogy a volt arisztokrata, köznemesi és nagypolgári családok leszármazottai a jogfosztottság állapjotában is képesek voltak veretes kultúrát művelni és közvetíteni. Ennek a Kanadában kiadott könyvnek ez a legfőbb üzenete számunkra. Máté Magda, a Kárpátaljai Megyei Állami Levéltár munkatársa ■k au ^ I __ ■ _ g ^ ■g via_________» ._______ _______■__ ____________