Kárpáti Igaz Szó, 2003. április-június (84. évfolyam, 49-95. szám)

2003-06-07 / 84-85. szám

2003. június 7., szombat Gyökerek Szombati tárca Egy pár a fagylaltozóban Egyszer érdekes volna azt is összeszámolni, hány olyan embert ismerünk meg, akit csak egyszer látunk az életünk­ben. Az a rengeteg útitárs a vonaton! Órákig (esetleg na­pokig) ugyanabban a kupéban... Egy-egy ilyen alkalmi part­nerrel az ember egy hosszú utazás unalmában néha többet beszél, mint egyes közelebbi ismerőseivel évek során. Azután többé nem látják egymást. De ha hosszú idő elteltével össze is akadnak valahol... Hát ki emlékszik már a másikra? Egész világot tudna az ember benépesíteni azokkal, akikkel ilyen kis röpke ismeretségbe került. Hát még azok, akikkel nem is beszélt soha, csak látta őket valahol, de valami okból feltűntek neki, emlékezetébe vésődtek, egyesek olyan erősen, hogy az évtizedek sem tudják onnan kitörölni, ilyenformán életének részeseivé váltak, pedig talán csak percekig látta őket, utána pedig örökre eltűntek a szeme elől. Bennem ilyen élénken megmaradt egy fiatal házaspár (vagy nem is házas?) képe 1948-ból. Először jártam akkor abban a nagyvárosban, huszonéve­sen, friss benyomásokra éhesen, mindenben valami ér­dekességet szimatolva. És tennivalóim elvégeztével, az esti órákban, el is indultam egy kis élményvadászatra. Fő utca, fényesen kivilágítva... Igen tetszetős látvány. Hullámzó embertömeg... Belevegyülök, rovom a járdát. Sétám közben rábukkanok egy nagyon rokonszenves kis alagsori fagylaltozóra (különben csodálatosképpen ma is ott van, pedig azóta ugyancsak megváltoztak az idők!). Nos, örültem neki, hogy a kis helyiség dugig van emberekkel — élveztem a nagyvárost — és asztalom mellől figyelgetni is kezdtem őket. Pályakezdő fiatalembernek sok a ráérő ideje, én tipológiai tanulmányokkal is foglalkoztam akkoriban, és azt próbáltam megállapítani, milyen is az e városbeli embertípus. Ők ekkor tűntek fel nekem. Fiatal, szőke, nyurga katonatiszt, főhadnagy, de nem ő volt érdekes, hanem a párja: szokatlanul magas, erősen festett szájú, valami okból egzotikus benyomást keltő fekete hajú nő. Csak a termete volt szép (a hajszínével összeolvadó szoros fekete ruha azt még jobban hangsúlyozta), de az arcának a csúnyaságát valahogy olyan sajátosan tudta viselni. Akkor, a háború utáni időben az emberek egyszerűen öltözködtek, s ez a feltűnő külsejű elegáns nő vérvörösre festett ajkával, a vörös­fekete színkontraszt tudatos hangsúlyozásával egészen disszonánsan hatott. Egyszerre fizettünk, s én követtem őket az utcán, így együtt mutatós, szép pár voltak. Az asszonynak (lánynak?) nagyon határozott mozdulatú, különös járása volt, az igen rokonszenves arcú tiszt pedig kissé ringóan, könnyedén lépkedett. Biztos voltam benne, hogy nem mindennapi sorsú emberek lehetnek. Igen, mintha valami titok lengte volna körül őket. Eléggé naivan azt reméltem, hogy ebből a titokból megsejtek valamit, ha a nyomukban maradok, de egy kis idő múlva villamosra szálltak, s ide már, persze, nem mentem utánuk. Hát ennyit tudok róluk. És mégis, valahányszor abban a városban vagyok, eszembe jutnak, és nem tudok úgy belépni abba az alagsori fagylaltozóba (ilyenkor legalább egyszer minden alkalommal benézek), hogy oda ne képzelném őket ahhoz a bizonyos asztalhoz. Ők, és érdekes: az azóta látott és náluk közelebbről is megismert töméntelen ember közül épp ők tűnnek fel gyakran a képzeletemben. Ők, a szinte csak egy villanásnyira a szemem elé kerülők, ők lettek örök időkre részesei az emlékezetemnek, nélkülük szegényebb volna a fantáziám. S valahogy, valami okból igazságtalanságnak érzem, hogy a sorsukról semmit sem tudok. Vajon egyáltalán... élnek-e még? 4_____________________________________Balla László_ Orseolo Péter, a Német—Római Birodalom hűbéres uralkodója ugyan meghalt, ám 111. Henrik császár nem akart belenyugodni Magyarország elvesztésébe. Nagy sereggel ostrom alá vette Pozsony fontos határvárát, ám az erősség védői vitézül állták a sarat, s a császár a szárazföld felől nem bírta bevenni a bástyákat. Ekkor dunai hajóhadát rendelte a vár alá, hogy a víz felől is ostrom alá vehesse a falakat. Ám egy Kund (más vál­tozatban: Zotmund) nevű közvitéz, aki kitűnő búvár hírében állt, vállalta, hogy elsüllyeszti a hajókat, majd egy csendes éjszakán vízbe ereszkedett, s lékeket vágott a víz alatt a gályák testén, melyek sorban süllyedtek el a habokban. A császár pedig, értesülve a hajóhad pusztulásáról, belátva kudarcát, elvonult Pozsony alól... A Búvár Kundról szóló legenda valós történelmi alapokon nyugszik, felidézve egy német támadás vissza­verésének a történetét. Persze, nyil­ván nem egyetlen ember, hanem búvárkodáshoz értő emberek egész raja hajtotta végre a haditettet. S most helyezzük el ezt az eseményt az I. Péter második bukása után kirob­banó német—magyar háború törté­netében. Négy évvel I. András trónralépése után, 1050 őszén már csatazajtól volt hangos a magyar—német határvidék. Majd a következő esztendőben szá­razon és (a dunai hajóhad révén) vi­zen megindult a nagy támadás Ma­gyarország ellen. Ám a birodalmi haderő kiürített falvakon haladt csak át, melyekben s a környékükön sem élelmiszerből, sem takarmányból Legendák nyomában Búvár Kund nem tudták felfrissíteni, feltölteni készleteiket a császár lovagjai, akik — Székesfehérvár felé haladva — mind távolabb kerültek a nagy folyótól és a habjait szántó, utánpótlást is szállító hajóktól. Rá­adásul a magyar, illetve a betelepült és magyar szolgálatba állt besenyő lovasok valósággal körülrajzották a birodalmi sereget, gyors támadásaik­kal fokról fokra gyengítve annak erejét. Így érkeztek meg a német lovagok a Vértes-hegységhez, melynek erdő­rengetegében nem várt meglepe­tésről gondoskodott számukra Béla herceg és a király. A vastag avarban, a széles fák törzse mögött, a lomb­koronában magyar katonák ezrei várták a kelepcébe lassan besétáló németeket. Majd felzendült az er­dőség, nyílvesszők százai surrantak a fák között, hüvelyükből kirántott kardok vasán csillant meg a lombok között besütő napsugár, s a legvá­ratlanabb helyekről csaptak le a fegyverek a behatolókra, akiknek a lovai nehézkesen mozogtak az erdős, hegyes terepen, ha pedig nyeregbe szálltak, ők mozogtak lassan a nehéz páncélban. Csak úgy tudtak elme­nekülni, ha eldobálták súlyos vért­jeiket. Az itt élők még évszázadok múltán is rozsdamarta mellpáncé­lokat találtak a fák közt. Ezekről nevezték el Vértesnek a hegységet. 1052 júliusában pedig már csak Pozsonyig jutott el a császári haderő, mely súlyos veszteségeket szenved­ve, dolgavégezetlenül tért haza. III. Henrik azonban még ekkor sem adta fel, s új hadjáratra készült, amikor belháború tört ki a birodalomban, melybe magyar részről is bekap­csolódtak — természetesen nem a császár oldalán... 1056-ban azután elhunyt a német uralkodó, a hatalmon lévő főúri csoport pedig hajlani kezdett a magyarokkal való béke megkötésére. I. András vállalta, hogy nem avat­kozik be többé a császárság belhar­­caiba, német részről pedig elismerték Magyarország függetlenségét. 1058 szeptemberében azután a Morva­mezőn alá is írták a békeszerződést. A magyar állam sikerrel vívta meg történelme egyik legfontosabb függetlenségi harcát. Lajos Mihály A Kárpáti Igaz Szó Diego Velázquez: Étkező parasztok. Diego Velázquez »Nemcsak a spanyol, hanem az egyetemes művészettörténet kiemelkedő alakja, akinek magasrendű emberábrázolása nagyszabású festői előadással párosult« — olvashatjuk róla az Új Magyar Lexikonban. A barokk idején szinte páratlan jelenség volt póz nélküli egyszerűsége,­műveinek életteli realizmusa. Képein a színek harmonikus egységben jelennek meg. Szülei eredetileg tudósnak szánták, de élete másként ala­kult. Még tizenéves korában lépett be az egyik ismert mester, Francisco de Herrera műhelyébe, ahol viszonylag rövid ideig tanult. Másik mestere Francisco Pacheco volt, akinek a leányát, Juanát később feleségül vette. Korai műveinek natu­­ralisztikus festésmódján még a nagy példakép, Caravaggio hatása érződik. E vallásos alkotásokat (A királyok imádása és Krisztus Márta házában) híres életképei követték. Ez utóbbiak egyike az Étkező parasztok c. kompozíciója, amely a budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdonában van. Tudnunk kell róla, hogy a fiatal Velázquez, miután az említett mestereknél elsajátította a festészet alapelemeit, eleinte szü­lővárosában, Sevillában dolgozott, majd IV. Fülöp király ud­vari festője lett. Érdeklődése főleg környezetének jellegzetes figurái, a spanyol nagyváros mindennapi jelenetei felé for­dult. Megfestette az öreg vízhordót, aki az utcákat rótta nap­hosszat hatalmas agyagkorsójával, a levesét főző szegény öregasszonyt, az ebédelő parasztokat. E műfajnak, amelyet spanyolul bodegones-nek, vagyis árus-, illetve konyhaképfes­­tésnek neveznek, az egyik legszebbike az Étkező parasztok. A terített asztal körül hármas csoport foglal helyet. Egy fiatal nő éppen bort tölt a feléje hajló öreg paraszt poharába. A jobboldalon egy fekete hajú fiatalember ül, hevesen ma­gyarázva valamit a többieknek. Narancs, fehér cipó — szinte még az illatát is érezni véljük! —, egy hal és egy citrom hever előttük a szerény ebédjük maradékaként. Velázquez elmélyülten tanulmányozta és nagy hűséggel örökítette meg képeinek alakjait. Jellemben, típusban egyaránt kiválóan ragadta meg az egyéni sajátosságokat. Festészeti eszközei rendkívül egyszerűek és lényegre törőek, világosan felépített kompozíciót, tiszta körvonalakat alkalmaz. Az ebédelő parasztok egy másik változatát a szentpétervári Ermitázsban őrzik. Sokban hasonlít a Budapesten látható képhez, ezen azonban a spanyol mester három férfialakot helyezett el az asztal körül. Mint érdekesség említhető még, hogy Velázquez fiatal korában hajlandó volt akár szép pénzt is fizetni egy-egy parasztfiúnak azért, hogy modellt álljon neki, és különböző helyzetekben, hangulatokban festette meg őket, olykor sírva, olykor nevetve... Barát Mihály KÁRPÁT­ IGAZ SZÓ IS. Kalendárium Piros pünkösd napján A június általában nem bővelkedik ünnepekben, ez a hónap már a munka dandárját hozza magával. Az idén viszont e hónap elejére esik pünkösd, a Szentlélek eljövetelének ün­nepe, a bérmálás ideje. Az elnevezés a görög pentekosztész (ötvenedik) szó származéka, mert az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik és május tizedike és június 13-a közé esik. Eredetileg aratási ünnep volt, amikor két kovásszal kelt tésztából sült kenyeret mutattak be áldozatul. A zsidóknál már akkor, amikor a keresztények átvették tőlük, külön vallási töltettel bírt. A keresztények kezdetben nyolc napig ünne­pelték, az 1414-es konstanzi zsinat határozott úgy, hogy vasárnapra, hétfőre és keddre vonja össze az ünnepet. A jozefinizmus azonban a keddet is eltörölte... Az ünnep keresztény mivolta mellett számos olyan szokást és hiedelmet találunk, melyet törvénnyel tiltottak. Például a csetneki zsinat határozata 1594-ben betiltotta a pünkösdi király­választást, a királyné járást, a májusfaállítást, valamint a mulatságokat, táncokat. Mint utóbb kiderült, fölösleges túlbuzgóság, igyekezet volt mindez. Pünkösd napjának legelterjedtebb hagyománya a pünkösdi király választás, a pünkösdi királyné járás. A pünkösdi király lóversenyen vagy egyéb ügyességi versenyen való sze­repléssel érdemelhette ki a pünkösdi király címet. Ez kivált­ságokra is feljogosította, például ingyen ihatott a kocsmában, kisebb vétségekért nem büntették. A pünkösdölés néprajz­­kutatóink szerint az Alföldön és Észak-Kelet Magyarorszá­gon élt élő hagyományként a legtovább. A Guti Pünkösdi Játékoknak köszönhetően ma újból megismerhetjük e régi szép szokást. A pünkösdi királynéról ma már az utca embere keveset tud, Ő többnyire öltözetével vált ki a többiek közül. Pünkösd másnapján sok helyen a fiatalok lakodalmas menethez hason­lóan öltöztek be menyasszonynak, vőlegénynek, vőfélynek, és előfordult, hogy nem is választottak megkülönböztetett szereplőt. A pünkösdi királyné járás főleg a dunántúli terüle­teken terjedt el. Néhány lány egy kisebbet kísért házról házra. Ő volt a pünkösdi királynő. Fehér ruhába öltözött, fejét vi­rágkoszorú díszítette, feléje kendőt feszített a négy kísérője. Minden háznál megkérdezték: »Szabad-e a királykisasszonyt bemutatni?« Mire a legtöbbször engedélyt kaptak. Ekkor a szoba előtti pitvarban vagy az udvaron négyszög alakba álltak, s a királynét középre állították. Négy sarkánál fogva a kendőt fölé tartották és énekelték: Elhozta Isten piros pünkösd napját, Mink is meghordozzuk királykisasszonykát. Nem anyától lettem, rózsafán termettem, Piros pünkösd napján hajnalban születtem. Az ének után a kislányt karon fogva magasra emelték és azt mondták: ekkora legyen a kenderje. Néhol bábut hordtak a pünkösdölők. A házaknál számos jókívánság hangzott el — legtöbbször magasra növő kendert kívántak —, ezért adományokat kaptak. Dédszüleink korában ez az alkalom volt igen sok helyen a legényavatás ideje. Ilyenkor a legényjelöltek keresztapát választottak maguknak, akik legénnyé avatták őket. A legény­avatás természetesen áldomással, mulatással járt. Pünkösd hagyományosan a bálok időszaka volt, így az udvarlás ideje is. Falvaink egy részében ezen a napon ma is zöld ágakat tűznek a házakra, kerítésekre, istállókra. Ez ma már »egyszerűen« az ünnepet jelzi. Jól tudjuk: a korábbi nemzedékek úgy hitték, hogy ez elűzi a gonoszt. A népi hiedelem szerint pünkösdvasárnap reggel látni le­hetett a napban, ahogy Mária ringatja a kisfiát. A gyerekeket korán ébresztették, hogy megnézhessék, hogyan ring a nap. A szeplős arcú lányoknak a lóhereföldön kellett megmo­sakodniuk a harmatban. Úgy tartották, a harmattól elmúlnak a szeplők.­­ Kovács Elemér

Next