Kárpáti Igaz Szó, 2003. október-december (84. évfolyam, 148-195. szám)
2003-12-23 / 192. szám
KÁRPÁTI , 12—TV. IGAZ SZÓ - * 11 , • , 11 -Tárczy Andor versei: Annyi forrás... Annyi forrás follyon össze, Vigye bánátimat messze. Bő legyen a forrás vize, Édes, szerelmes az íze. Annyi fa nőjön a parton, Ahány bárányomat tartom, Ahányszor csókol szeretőm, Bárhány sóhaj lesz szemfedőm. Annyi cimborám meglegyen, Hogy a csárda tele legyen. Dalolják szomorom széjjel Minden este, minden éjjel. Annyi virágdal sarjadjon, Mindkét párom jót mulasson. Én is vittem, ő is hagyott. Ősz fejemre tarka magot. Édes volt a magnak íze. Bő legyen a forrás vize. Amikor a füzfatörzsek amikor a füzfatörzsek egymásra dőlnek sikit a hang azt akarják, mind maradjanak tápászkodik a hold és a halak kibucskáznak, hogy bölcset halljanak susogást ama kis zsiványról aki tán most is és lelkét vitte dérnek cserébe azt, aki göncre van cserélve segédletivel nem vetél ez csak néhány szó összegyűrve de mind hallottuk valahol halak vagy veszett ebek torkán az orgona miként dalol és szól, reszketve úgy a vér erünkben visszafut kitörni vágyik megyünk az ágyig és a szél, megszán, nem sír, csak elalél akkor dőlnek a fűzfatörzsek áldozni kell a szeretőknek igével, dallal, kínnal, nyállal, perlekedéssel, szánalommal, szánódásvággyal de mindig úgy: ne mérgezze meg, s ne mételyezzem magam, az embert nem én vagyok 1 * r * » t* llltltlIMirtl I I I I • I I I I II*!??• &VVEG&...................... ,m ' ,2QQ3. december 23., kedd Horváth Sándor Álmos tájakon járok 11. Ugye nem zavarom, ha ide ülök. Igaz, van szabad asztal bőven, meg nem is igazán illik, de olyan jó elbeszélgetni egy kicsit. Nem vagyok én tolakodó. Csak amióta a feleségem elment, a gyerekek pedig a határon túlra..., szóval haza..., olyan magányos vagyok. Le-leülök néha, mint most magához. Egyesek ellenségesek. Mások hümmögnek. Vannak, akikkel jóízűt beszélgetek, így egy kis sör mellett. Rágyújtok, ha nem zavarja. Csak ilyen olcsót szívok. Erről is próbálok leszokni, no de ahogy mondani szokták: ha nem iszol, nem gyújtasz rá, és már a nők sem érdekelnek — akkor miért élsz? Nagy marhaság ez, mert az életben azért bőven vannak szép dolgok, de jól kifejezik azt a lelki-testi pangást, amiben mi élünk. Félre ne értsen! Nem akarom én magam meghívatni. Á! Ilyesmi eszembe sem jutna. Pedig, igaz, ami igaz. Nem dúskálok. Százötvenkettő a nyugdíj. Megkapom. Elvégzem a költségvetést. Ennyi a rezsi, ennyi a kaja. Aztán már nincs is, pedig gondolhatja, nem élek valami urasan. Nézem a számokat, aztán gondolok egyet, a lakbérből lecsípek egy ötöst, és lemegyek a kocsmába. Bekapok egy-két felest, korsó sört. Ennyi! Nem akaszkodok én senkire. Csak az a kis terefere. Az jól esik. Itt van például az idősebbik lányom. Öt éve tanít egy kis szabolcsi faluban. Jól megvan. Néha telefonál: apu gyere húsvétozni, karácsonyozni. Meg is ígérem. Aztán leülök. Gondolkodom. Nézem a Magyarigazolványomat. Tudja, majdnem ingyen lehet vele utazni. Aztán eldöntöm. Maradok. Nézem a televíziót. Hallgatom a rádiót. Amikor pedig elkezdenek politizálni, előveszek valamilyen régi jó könyvet. Mert azért meg ne haragudjék, de engem bosszant az autonómia, a kettős állampolgárság körüli szócséplés. Nem mondom, jó lenne mind a kettő. De én már csak automániának meg kettős álomkorlátságnak becézem magamban. De tényleg hagyjuk a politikát. Ez a sör egészen jó. Van olyan, mint a Kőbányai. De nem is ez a lényeg. Megveszem a magam pénzén. Elkortyolgatom. Legalább addig sem kell másra figyelnem... Szóval voltam én egyszer a lányoméknál. A férje is rendes fickó. Olyan belevaló szabolcsi parasztgyerek. Keményen gazdálkodik. Hitelek, gépvásárlás... Na, ott sem könnyű. De azért nekem ne számolják meg, hogy hány palacsintát eszek meg. És ne mondják: apu, zárd el a csapot, amíg a fogad mosod, hagyd a sáros cipődet az ajtó előtt, most ne tévézz, mert füzeteket javítok és zavar... Na jó. Mondhatja: rigolyás vénember vagyok. Higgye el, nem erről van szó. Bár, ami igaz, az igaz, a sokéves egyedüllét slampossá teszi az embert. Néha még levetkőzni sincs kedvem, csak úgy, ruhástól dőlök az ágyra. Félreértés ne essék, olyankor nem vagyok részeg, még csak ittas sem. Csak éppen még ahhoz sincs kedvem, hogy ledobjam magamról a göncöket. Ó! Nem volt ez mindig így! Viszont mostanában gyakran érzem úgy, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Az egésznek. Ilyenkor ünnepek előtt, s főleg karácsonykor azért nagyon nehéz. Elszorítja a szívemet, ha a régi gyertyafényes, csengettyűs szentestékre gondolok. Mennyi öröm, meghittség. Meggyújtom a csillagszórót a karácsonyfán — az elsőt mindig én gyújtottam meg—, bejönnek a gyerekek, bontogatják az ajándékokat. .. Aztán a kántálók, rokonok... Hol van már mindez! Elsüllyedt minden. Mintha az idő valami bélpoklos fenevad lenne... Az is. Az is. Mert mit ér az az egész hajcihő. Az ember gürcöl, mint valami beprogramozott gép, teszi a dolgát, aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy elment a vonat. Nincs körülötte senki, csak az a néhány kacat maradt, amiért annak idején annyit robotolt, látott-futott, ügyeskedett. Kinek? Miért? Néha arra gondolok, fogom az egészet és tűzbe vetem. De, az igazat megvallva, ehhez nem lenne erőm. Mégiscsak az én életem... Na, látja, mindjárt elérzékenyülök. Ilyen gyenge lesz az ember, ha megöregszik. Nem is. Ha magában marad. Hozok magamnak még egy pohár sört. Ugye, még marad? Balla László versei: IGAZSÁG S HAZUGSÁG Igazság s Hazugság: együtt finom koktél, szépen kevergeti Létünk, a nagy mixer, csupán az egyikből inni: súlyos gikszer, olyan, mintha gyáván sorsod elől szöknél. Megadd az adódat egyiknek s másiknak, vesd el bármelyiket, s megérzed majd öklét. Védelemben ne bízz, alszik az Öröklét, s őszinteség, álság — egyaránt elsikkad. ÉLET Nemzzük, megszüljük, eltemetjük egymást: Élet! Megformáljuk és lassan temetjük önmagunkat is: nemlétbe száműzzük tegnapi énünket, négy-öt év, s hajdani bölcsességeink már őrültségeknek látszanak, és tudjuk: ugyanígy torz gondolatficamnak érzékeljük majd holnap, mit ma fényes elménk gyémánt kisülésének vettünk, s elítéljük majd minden tettünk, amiért ma babérkoszorút várunk. Akkor meg mi értelme az egésznek? Lassan úgyis elfogy a lét, s már nincs is olyan sok évünk, honnan visszatekinthetnénk a tegnapi ostobára. (Nemzette, megszülte és eltemeti majd az emberiséget is a Világmindenség.) NOMINEM NOLO Már anyám méhében ott volt velem, s én őt máig nem ismerem; vak macskakölyök: kábán járom ama másik, titkos világom. Nevezném néha Szenvedésnek, agyam szorító Acélprésnek, beethoveni Örömódának s harsány, eszelős Hahotának, vagy egyszerűen Cselekvésnek: torkomon napról napra Késnek — nevezném, ámde megrettenten kerülöm, hogy nevét kiejtsem, mert ha nevét megsúgja Isten s a hátam mögé odaáll, az maga lesz már a Halál.