Kárpáti Igaz Szó, 2004. július-szeptember (85. évfolyam, 95-144. szám)

2004-08-07 / 115-116. szám

KÁRPÁTI G. IGAZ SZÓ Szombati tárca Ismét egy kocka a régi Kárpáti Igaz Szó történetéből. A negyvenes évek végén, ötvene­sek elején lapunknál dolgozni kész zsákbanfutás volt. Sem szótáraink (pedig akkoriban az ukrán újság for­dításaként jelentünk meg), sem ma­gyar szakkönyveink, beszerzésük Magyarországról pedig lehetetlen volt: a határ még évekig hermetiku­san lezárva! Lapok sem jöttek be odaátról, így fogalmunk sem lehetett arról, hogy is írják latin betűvel egy­­egy nyugati politikus nevét (mert persze oroszul kaptuk a TASZSZ-tól a külpolitikai anyagokat), pedig köz­tudott, hogy az európai nyelvekben az ugyanúgy ejtett szavak többféle­képpen is leírhatók. Hát, megtippel­tük, és vagy eltaláltuk, vagy sem. De a helyesnek vélt megoldásokat jegy­zékbe foglaltuk, hogy legalább egy­formán használjuk őket a jövőben. Nagy gondban voltunk akkor is, mikor megjelent a mezővédő erdő­sávokról szóló rendelet több tucat botanikai névvel, s mi csak kevésnek tudtuk a magyar megfelelőjét. Ha az orosz elnevezés fordítható volt, átültettük szó szerint (»medve dió­fa«), ha pedig egyszerű betűsorból állt, semmi kézzelfogható jelentést­­nem hordozott, akkor a fordító ki­pontozta a helyét, s mint olvasószer­kesztőnek, nekem volt a feladatom, hogy oda beírjak valamit. Hát kre­áltam szépen hangzó szavakat (már csak egyre emlékszem: »kevély«). De a legnagyobb baj akkor sza­kadt ránk, mikor közölni kellett Sztá­lin egyik hattyúdalát, »A marxizmus és a nyelvtudomány kérdései«-t. A szerző, persze, nem volt nyelvész. De az ország tudományos világában ak­kor ádáz harcok dúltak ellentétes nézetek között, és a derék akadémi­kusok természetesen (és kötelezően) »a nagy Sztálin«-t kérték fel dönt­­nöknek. Ő pedig elfogadta az egyik elméletet (rendszerint a hibásat, mint a botanikában a Liszenkóét), azután, mint hírlett, a favorizált tu­dóssal megíratta a nagy opust a másik tábor ellen, s ez Sztálin műve­ként jelent meg. Hát így lépett elő az öreg nyelvésszé is. Különben eb­ben az írásában egy akkor már nem élő ismert filológus, Nyikolaj Marr követőire szórt villámokat. Persze, a nagyfőnök fényes elmé­jének kisugárzását nekünk is közöl­nünk kellett. De milyen körülmények között! A TASZSZ-nak rendelkezési joga volt a lapokkal. Amit kötelezőnek jelölt meg, azt még a folyó­számba be kellett tenni. És ezeket a fontos anyagokat rendszerint késő este vagy éjjel kezdték adni. A már elké­szített lapot kellett felbontani vagy teljesen széjjelszedni. Alaposan el­késtünk a munkával. Ilyenkor - szer­kesztőségi szakszóval - azt mondtuk, hogy »úszik az újság«, »úszunk«. Bizony, bizony, akkor is csillagos volt már az ég, mikor nyakon öntöt­­tek bennünket az újabb sztálini mű­vel. A lapzárta régen megvolt, a gár­da szétszéledt, már csak műszaki ve­zetőnk, Pfeffer ült ott a nyomdában, neki ugyanis a lap nyomását is fi­gyelemmel kellett kísérnie. Hanem az öreg agglegény, furcsa mód, sze­rette ezeket az »úszásokat«. Ilyen­kor elemében volt. Lázasan szervez­te a munkát. Szükség volt rá! Hát most is leszedette a már javában üze­melő rotációs gépről a betüjémből kiöntött oldalakat, maga pedig elin­dult a várost járni, hogy valamiképp összeverbuválja a munkatársakat. Igen ám, de csupa fiatal dolgozott akkor a szerkesztőségben, és szom­bat este: ki merre? Végül négyünket sikerült összeszednie: a leendő fele­ségemet, a barátnőjét, Koreny Katit, Jendrék Ödön kollégánkat és persze, engem.___________________________ No, neki a négy újságoldal fordí­tásának! Jendrék Katinak diktál, én a másik hölgynek, ami nem kis öröm számomra, hiszen már rég nem va­gyok közömbös iránta, s most így, együtt, éjszaka, bizalmas légkör­ben... És érdekes: a nehéz megpró­báltatás ellenére csuda jó kedvünk van, mind hajdan, gimnazista ko­runkban az (akkor még ritka) ötödik órán, mikor már mindenki fáradt, és csak bolondozni van kedve. Se szótár, se szakkönyv... Ödivel meg­­tanácskozzuk a problémákat, a szá­munkra ismeretlen kifejezések mind­egyikére kitalálunk valamit. Ha nem jó, Sztálin és a TASZSZ lelke rajta! Reggelre kész is lettünk. Órák alatt összehoztuk azt, amin a szakfordítók talán hetekig spekuláltak. Az utolsó oldalt is leküldtük a nyomdába. Ez volt a Kárpáti igaz Szó történetének legnagyobb »úszása«. A lap, persze, hatalmasat késett, csak vasárnap nyomtatták, de hajnalra így sem lett kész, az aznapi expedíciót már nem érte el, így csak hétfőn kézbesítették. Mindegy lett volna, ha az anyagot a következő számban hozzuk. Csak akkor mi, négyen, szegényeb­bek lettünk volna egy »hőstettel«. Balla László Gyökerek 2004. augusztus 7., szombat A KÁRPÁTI IGAZ SZÓ galériája — Bokros Birman Dezső A múlt század első felének egyik leg­kiválóbb magyar szobrászaként tartják számon. A mindennapi élet jelenségeire érzékenyen figyelő és azokra reagáló alkotók sorából való. Bokros Birman Dezső (1889-1965) tanulmányai idején igyekezett minden lehető ismeretet megszerezni, ami a szoborkészítés kulisszatitkai közé tartozik, ám amikor egy bizonyos pil­lanatban úgy ítélte meg, hogy művészi elképzeléseinek a kevéssel sokat­mon­dás felel meg a legjobban, egy éles for­dulattal stílust váltott, könnyűszerrel hagyta el a fölösleges »terheket«... Pályájának kezdő szakaszában le­egyszerűsített, sokban az ókori egyip­tomi szobrokra emlékeztető sima, nyu­godt, kiegyensúlyozott formákat he­lyezte előtérbe. De az első világháborút követően a keserű élmények hatására I I. sok mindent másképp kezdett látni-ér­­zékelni. Ő maga így ír erről: »Mint ahogy a halkan felröppenő vörös rakéta széttépi a csillagtalan éjszaka sötétségét, úgy szaggatták le rólam a véres borzal­mak a tegnapok üres légruháit. Egész elmúlt életem a semmibe hullt. Nevelés, oktatás, minden, amit tanultam Pesten és Párizsban, Michelangelo is eltűnt az élet nagy süllyesztőjében.« Kemény akaratú, hajlíthatatlan jelle­mű ember volt. Meggyőződéséhez nyakasan ragaszkodott, még akkor is, ha az nem vált előnyére, így a két világ­háború közötti periódusban volt mersze ahhoz, hogy megkérdőjelezze a ma­gyarság a világháborúban való részvé­telének célját, ésszerűségét, expresszív műveinek sokaságában bemutassa az ártatlan emberek szenvedését. E kor­­szak végén mintázta meg az ember­telenség, az esztelen pusztítás egyik névtelen áldozatát Rokkant katona címmel. Nem nagyméretű, de annál szug­­gesztívebb erejű szobor. A megbi­­csakló, rogyadozó lábbal lépni pró­báló, csaknem felbukó, frontot megjárt öreg harcos egyik kezével botnak hasz­nált, törött kardjára támaszkodik. Katonazubbonyának másik ujja üresen lóg, egészen testéhez simulva. Ágyú­golyó, szpanell, vagy ki tudja, milyen egyéb lövedék csonkolta ezt a karját tőből... A magyar szobrászat egyik - kor­dokumentumként is jelentős - alkotását formázta meg a művész. Szánalmat ébreszt és egyben ítélkezik. A vérontás, a mindenkori háborúk fe­lett. _____________________Barát Mihály Bokros Birman Dezső: Rok­kant katona. Legendák nyomában Bárka a hegynyeregben Ötezer méteres, szédítő magasságok­ba nyújtózkodó, szikrázó hókoronát viselő kihunyt vulkán tornyosul fensé­gesen az Örmény-fennsík roppant hul­lámokat vető hegytengere fölé. Ez a két­­csúcsú Ararát, az emberi történelem élpúk leglegendásabb hegye, melynek két csúcsa között, a mikor több, mikor kevesebb hó által borított hegynyereg­ben - olvadások alkalmával - mintha egy sötét hajótest bukkanna ki (legalább­is részben) a fehér lepel alól. Ez lenne Noé bárkája? - vetődhet fel a kérdés... Amint a Biblia írja, a szárazföldeket elbontó özönvíz (valószínűleg egy kozmikus eredetű, a földgolyót többször is körbejáró, gigantikus dagályhullám) el­­csitulásakor, a hatalmas hullámhegy fo­kozatos csökkenése során itt, az Ara­­ráton feneklett meg Noé bárkája. A Kr. e. III. században élt babiloni pap, Berosz­­szosz feljegyezte, hogy e korai időkben nemegyszer vállalkozó kedvű emberek kapaszkodtak fel az ősi hajóhoz, hogy egy kis szurkot kaparjanak le az oldalá­ról, s amulettként hordják azt. Ám ami­kor a modern időkben, a XIX. század­ban európai hegymászók meghódították az Ararátot, nyomát sem találták a bár­kának. Ami természetesen nemcsak a váltakozó vastagságú hó- és jégtakaró, hanem a tájon nem ritka földrengések számlájára is írható. 1883-ban ugyanis, miután egy földrengés lesodorta a hegy egy részéről a talán egy korábbi kataszt­rófa nyomán odakerült kőzettörmeléket, a helyszínre siető török kárfelmérő bi­zottság ismét felfedezte a jégből részben kiemelkedő, megfagyott, s így a korha­­dástól megmenekült fahajót. Majd a bel­sejébe lépve, rábukkantak egy hat és fél méteres, válaszfalak által különálló fülkékre osztott rekeszre, s a hajó fek­véséből azt a következtetést vonták le, hogy az egy gleccser jegébe fagyva, az­zal együtt csúszik lefelé a hegy oldalán. Jelentették is, hogy megtalálták Noé bárkáját, ám később megint csak belep­hette a hó a leletet, mert az első világ­háborúig senki sem látta viszont a legendás hajót. 1914-ben aztán kitört a háború, melynek so­rán a kau­kázusi orosz - török fron­ton is ki­robbantak a harcok. 1916 késő nyarán pe­dig az Ara­­ráttól 25 ki­lométernyi­re lévő légi­bázison szolgáló cári vadászpilóták, megkerülve a hegyet - ha igaz -, újból felfedezték a bárkát, melynek boltoza­tosan kiképzett fedélzetén csak egy kes­keny, vízszintes tetőjáró futott végig, zö­mök árbocokkal, mintha építői számí­tottak volna rá, hogy hatalmasra korbá­csolt hullámok csaphatnak majd át a hajótest fölött. Arra is felfigyeltek, hogy szokatlanul nagy ajtó nyílt a belsejébe. A katonák jelentést tettek a kormány­nak a felfedezésről, a cár pedig expedí­ciót küldött a bárka tüzetesebb meg­vizsgálására. A kutatók több száz kis fülkét, kalitkasorokat tartalmazó helyi­ségeket, valamint gerendákból - egye­sek vastagsága elérte a 60 centimétert -egyberótt, hatalmas karámokkal felosz­tott, jókora rekeszeket találtak a faal­kotmány belsejében. A hegytetőn pedig megtalálták azokat, a hajó egyik oldalá­ból hiányzó gerendákat, melyeket vala­kik az ősidőkben felvonszoltak a csúcsra, hogy esetleg egy kis kegyhelyet építse­nek belőlük. A kis építményt viszont ké­sőbb - az égésnyomok tanúsága szerint -elpusztítot­ta a talán villámcsapás okozta tűz. A feltárásról készült jelen­tés azonban eltűnt a pol­gárháború viharában. Az esemé­nyeket egy em­igráns orosz pilóta mondta el 1940-ben, a Los Ange­­les-i New Eden magazinnak adott interjújában, s más volt cári tisztek is hasonlóképp em­lékeztek vissza az Araráton felfedezett hajóra, valamint a részletes feltárására kiküldött expedícióra. Később, a második világháború idején egy szovjet katonai pilóta is látta a bárkát, s a jelentése nyomán a rejtélyes tárgyat megvizsgáló felderítők több mint 120 méter hosszúnak becsülték a faalkotmányt. Összehasonlításképp: a Biblia 450 láb hosszúnak úja le Noé bárkáját, s a 450 láb 135 méternek felel meg... Az orosz, illetve szovjet repülősök mellett a világ­háború után az Ararát fölött köröző török, illetve a törökországi adanai támaszponton szolgáló amerikai pilóták is megpillantották a hajót. Ám ekkor - nyilván az újból megvastagodott hóréteg miatt - már csak egy harminc méter hosszú, 9-12 méter széles részlet látszott ki a szinte mindent belepő fehér takaró alól. Egy földi erőforrás-kutató műhold 1974-ben készített felvételén is látható a hegyen fekvő, hatalmas tárgy. Fernand Navarra, francia hegymászó pedig az 1950-es években fadarabokat vágott le a hegytetőn a hó alól kibukkanó gerendákból, majd radiokarbon vizsgálatnak vetették alá a mintákat, melyek kora eszerint 7000 év... Kr. e. 5000 körül, ebben a hozzánk viszonylag közeli időpontban, a mi civili­zációnk hajnalán zúdult volna a száraz­földekre a vízözön? Nem vett-e igénybe sokkal hosszabb időt az élővilág rege­nerálódása, s nem egy hibás vizsgálat eredménye a fenti számadat? Izgalmas kérdések ezek, s nem az egyedüliek. A vidék légi feltérképezése során repülő­gépről lencsevégre kaptak egy, az Ara­­ráttól több mint húsz kilométerre emel­kedő hegy jegébe mélyedő, hajó alakú lenyomatát, melynek hossza megegyezik Noé bárkájának a hosszúságával. Ez, persze, véletlen egybeesés is lehet, s a mélyedést a felfedezés után megvizs­gáló expedíciók arra a következtetésre jutottak, hogy a lenyomat csak a termé­szet egyik »tréfája«. Ám a későbbi ása­tások fosszilizálódott fára bukkantak a jég alatt. Egy nagy, fából készült tárgy feküdt volna valaha a mélyedésben, vagy belesüllyedt a jégbe, s még mindig ott hever a lenyomat alatt? Ebben az esetben miféle tárgyról lehet szó? Haj­dani örmény szerzetesek építettek volna itt egy bárka alakú templomot?... Az Ararát és környéke még messze nem tárta fel ősrégi titkait... Lajos Mihály Az 5156 méter magas Ararát. Mit rejt a jég a hegytetőn?_________________________ Kalendárium A­­gíítogogtlek­ nétogettije Augusztus eleje bővelkedik jeles napokban, melyekhez több néphagyomány is kapcsolódik. Az egyik legismertebb ünnepet, az augusztus 6-ára eső Urunk színeváltozását a keleti egyház már a VI. században megülte. Sőt, a karácsony, a húsvét és a pünkösd után ezt tekintette és tekinti a legszentebbnek. A nyugati egyházban az első ez­redforduló közeledtével kezdték számontartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszaté­résével. Hivatalos ünneppé III. Calixtus pápa emelte Hunyadi Jánosnak a törökök fölött aratott nándorfehérvári győzelme emlé­kére. Az összekapcsolást az in­dokolta, hogy az 1456. július 22-i magyar győzelem híre két héttel később, éppen augusztus 6-án érkezett meg Rómába. Urunk színeváltozását a gyü­mölcs- és szőlőművelő vidékek ünnepelték a legnagyobb buz­galommal. Ez természetesen nem volt véletlen, ugyanis ebben az időszakban kezd színében változni a szőlő és sok más gyü­mölcs. Az augusztus 7-ére eső Donát napjának névadóját a szőlősker­tek, a szőlősgazdák védőszent­jeként tisztelték. A régiek is tud­ták, hogy a szőlő különös gon­doskodást igényel. A jó termés érdekében ezért is igyekeztek minél több szent»segítségét« eh­hez igénybe venni Donáthoz elsősorban a villám­­csapás és a jégeső távoltartásá­ért imádkoztak. A szőlőkben szobrokat, kápolnákat állítottak tiszteletére. Sok esetben a falvak és városok harangjait is neki szentelték, abban a hitben, hogy a harangzúgás­­visszaveri” a mennydörgést és mindazt, ami azzal jár. Szent Domonkos névnapja au­gusztus 8-ára esik a kalendá­riumban. Az egyik legenda sze­rint egy ízben vacsorához készü­lődött, de nem volt kenyere. Ek­kor két angyal jelent meg ke­nyérrel megpakolva. A kenyeret Domonkosnak adták, majd eltűntek. A csoda értelme nem más, mint hogy a szent névün­nepe táján Dél-Európa malmai már szorgalmasan őrölnek, jelez­vén, hogy vége a kenyértelen na­poknak, s itt az új kenyér. Augusztus 10-e Szent Lőrinc napja. Mivel a legendája szerint tűzhalált szenvedett, elsősorban a tűzoltók, a tűzzel foglalatosko­­dók (cukrászok, pékek) hívták segítségül. Elsősorban égési se­bek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép köré­ben határnapnak számított, amit egy szólás is jelez: »belepisilt Lőrinc a dinnyébe". Azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Az augusztus 10-i Lőrinc a január 22-i Vincével sajátos párt alkot. Mindketten spanyol szü­letésűek, s mindketten diakónu­sok voltak. A fennmaradt ábrá­zolásokon Lőrinc és Vince is ros­téllyal szerepel. Sőt, még a ne­vük is hasonló jelentésű. Ez azért figyelemre méltó, mivel a két szent kapcsolatáról a magyar néphagyomány is tud. Egykor mind Vince, mind Lőrinc napjá­ból jósolt a nép a szüretre vonat­kozóan. A hazai vincellérek en­nek megfelelően sokfelé Lőrincet is tisztelték. Tóth Viktor

Next