Kárpáti Igaz Szó, 2004. október-december (85. évfolyam, 145-196. szám)
2004-10-09 / 148-149. szám
KÁRPÁTI G. IGAZ SZÓ Szombati tárca 1. Egy régi utazás emléke Úgy van most is, mint az ilyen hosszú, fárasztó utazások idején általában lenni szokott. Eleinte még leköti az embert egy-egy érdekes beszélgetés útitársaival, valami jó olvasmány, esetleg társasjáték. De azután eljön az idő, mikor már egyikhez sincs türelme, csak azt várja, hogy szakadjon már vége ennek a kényszerű tétlenségnek, bezártságnak, ennek a monoton kerékzakatolásnak. Hát igen, ez már kicsit sok a jóból: második napja rázkódom a vonaton. Mert mi tagadás: jók, kényelmesek ezek a hálókocsik, de három napig le nem lépni a földre, ezen a hét-nyolc méternyi keskeny folyosón végezni a sétánkat... A mozgás ilyenkor úgy hiányzik az embernek, mint a fuldoklónak a levegő. Nézelődöm, hol az innenső ablakon, hol a szembenlévőn. Mi mást tehetnék? Sokszor beutazott, ismerős tájak, meglehetősen egyhangúak is, nem köt le rajtuk semmi. De egyszer, egyszer meglátok egy hegy tetején egy magános fenyőfát, és hirtelen hatalmasat ugrom. Nem én: az a bennem élő áltudatos valaki, aki kényszerű tespedésében a pozgásnak bármilyen, villanásnyi, képzeletbeli rezdülésével is megelégednék. Hatalmasat ugrom, és kezemmel el is érem a fenyő legalsó ágát. Megkapaszkodom bele. A karizmok pillanatnyi megfeszülése, egy nekirugaszkodás, és fent termek a himlőhelyes, rücskös vörösfenyő-ágon. Izmaim jólesően dagadnak-ernyednek. Feljebb, mind feljebb, és már ott is vagyok a csúcshoz egészen közel, azon az utolsó ágon, amely még elbírja a súlyomat. Micsoda kilátás nyílik innen! Hegyek félkaréja, alattuk a szemhatárral érintkező síkság, s ennek valahol a szélén száguld egy hosszú vonatszerelvény. Elnézem a vonatot. Tudom, hogy egyik ablakából egy mozgás után epedő ember figyeli irigykedve az én tornászmutatványomat, s én, a szabad természet gyönyöreit élvező fára mászó, jókedvűen integetek a szűk fülkébe zárt embertársamnak, a civilizáció foglyának. Még két percig. Azután a magános fenyőfa eltűnik a szemünk elöl. Itt vagyunk megint a kupéban mind a ketten, én és pillanatokra elröppent, kiszabadult másik énem. Ismét a kerekek egyhangú kattogását hallgatjuk. Mozdulatlanságba fulladó órák, unalom. De ez a kis kiruccanás jólesett. Valahol az izmaimban ott bizsereg még a fáramászás gyönyöre. Könnyebb lesz elviselni a még előttem álló sok-sok kilométert. 2. Hálóingben Gyermekkorunkban áthághatatlan szabály volt otthon: kicsinyek este nyolckor az ágyba! Nem mondhatnám, hogy ennek nagyon örültünk. Szüleink csak órák múlva feküdtek le (előfordult, hogy mi még ebben az időben csak színleltük az alvást), s nekünk izgatta a fantáziánkat, hogy odakünn ilyenkor még - mint mondani szokás: - áll a világ, mi meg teljesen kimaradunk belőle. De néha történt valami. Vagy az, hogy amikor levetkőztünk és ágyba akartunk bújni, betoppant valaki hozzánk, és elvonta rólunk szüleink figyelmét. Vagy a rádióban adtak valami nagyon érdekeset, így egy negyedórára megfeledkeztek rólunk, gyerekekről. Egyszer meg tűz ütött ki valahol, a falunak egy távolabbi részében, de ilyen esetben minden felnőtt kötelessége, hogy odasiessen, és segítsen, amit lehet. Szóval néha így, takarodó után, egy kis időre felügyelet nélkül maradtunk. És már úgy, hálóingre vetkőzve, kifutottunk a homályló udvarra. Hanem, пїііуеп érdekes is volt ez! Kint, egy titokzatos, esti világban, amelynek már a mi számunkra nem is kellene léteznie. És nincs rajtunk a szokott nappali öltözékünk, amely az élet realitását jelenti, csak ez a könnyed, a kinti környezettel valami csiklandós ellentétben levő hálóing, amely a személyünket is valahogy könnyebbé, elvontabbá teszi. Nem csinálunk semmi különöset. Kétszerháromszor végigszaladunk az udvaron - nem is végigszaladunk, végiglebegünk, végigszállunk ebben a légies hálóingben, amely az udvar langyos sötétjében kísértetiesen fehérült, mi meg lényünk legmélyag megmártózunk ebben a titokzatos talányos közegben. És azután, hirtelen előbukkanó szüleink korholó szavaira (vagy titokban, mielőtt még észrevennének), visszamegyünk a házba, ágyunkba fekszünk - de még sokáig hánykolódunk álmatlanul. És az jut az eszünkbe, hogy majd felnőtt korunkban így vetjük bele magunkat az ismeretlen világba, így igyekszünk kifürkészni mélyen elrejtett titkait. És talán akkor ébredt fel szívünkben az a vágy is, hogy a világot majd cselekvően birtokba véve, tegyünk is érte valamit, előbbre is vigyük, amennyire majd az erőnkből telik. Akkor az a pár perces hálóinges kirándulás az esti világba legalább annyit jelentett számunkra, mint később a messzi, ismeretlen tájakra tett utazások. Balla László Gyökerek 2004. október 9., szombat A KÁRPÁTI IGAZ SZÓ galériája A holland festő és grafikus öccsével és tanítványával, Isaakkal együtt a realista holland paraszti zsánerkép műfajának egyik legjelentősebb képviselője, sőt bizonyos tekintetben annak megújítója. Adriaen van Ostade (1610-1684) a híres haarlemi mester, Frans Hals tanítványaként sajátította el a festészet kulisszatitkait. Felfogásában, témaválasztásában - főleg pályájának kezdeti szakaszán - minden kétséget kizáróan megmutatkozik világhírű mestereinek hatása. Lényegében viszont Ostade önálló úton indult el és végigjárta azt, egyedi formanyelvet hozott létre. Ízig-vérig életképfestő, a holland parasztok, illetve mezővárosi kisemberek hétköznapjainak krónikása. Vásznain szegényes berendezésű falusi iskolákba, apró kunyhók, olykor füstös, zsúfolt kocsmák belsejébe pillant be. Gyakran kap ecsetvégre egyegy jellegzetes alakot is: a halárust, a pékmestert, a fiatal postást stb. Kedvenc témái közé tartozik a piaci árus és általában a piacok, vásárok zsibongó világa. Itt látható festményén például az egyik tipikus holland falusi piac halasbódéját állítja elénk. A piros ingvállas kofa egy éles késsel tisztítja a közeli folyóból nyilván percekkel ezelőtt lehalászott friss halakat. Néhány szebb, díszesebb halpéldány immár a standra sorrendben kirakva várja az aligha igényes ízlésű vásárlókat... Érdekes a kép háttérmegoldása. A halasbódén túl más árusok körül nyüzsög a tömeg a falucska terén. A Halárusnő című festmény a pillanatkép frissességével rögzíti a jelenségeket; a téma prózaiságát emelkedett költőiséggel ötvözi. Ezt a témát egyébként, mint általában kedvelt motívumait, Ostade több változatban is megfestette. _________________Barát Mihály — Adriaen van Ostade Legendák nyomában a rokkmadár és társai Sokunk gyermekkori olvasmányai közé tartoztak az indiai, perzsa és arab elemekből egybeötvöződő Ezeregyéjszaka meséli, köztük Szindbád, a kereskedőhajós utazásairól szóló fantasztikus históriák. Egyikükben távoli, lakatlan szigetre kerül a főhős, ahol rátalál a legendás, gigászi rokkmadár ház nagyságú tojására, majd látja, mint ereszkedik le fészkére az elefántot is a levegőbe emelni képes, tollas óriás. Szindbád azután a fejéről letekert turbánnal ráköti magát a hatalmas, őt észre sem vevő élőlény fatörzs vastagságú lábára, s másnap reggel a magasba emelkedő monstrumon utazva szabadul el a néptelen földdarabról. A XIII. század utolsó harmadában fél Ázsiát bejáró velencei utazó, Marco Polo is hallott a messzi délről időnként északra repülő, hatalmas sasokra emlékeztető, elefántokat is zsákmányul ejtő tollruhás gigászokról. S bár egy 30 kilogrammnál nagyobb testtömegű állat képtelen rá, hogy önerőből felemelkedjen a levegőbe - következésképp a szárnyaló óriás madarakról szóló történetek is a mesék világába tartoznak -, mégis volt valami alapjuk a históriáknak. Csak éppen nem repülő, hanem a földön járó, hajdani tollas jószágok álltak a fantasztikus történetek hátterében... 1642-ben Madagaszkár déli részén erődöt emeltek az Indiai-óceán hatalmas szigetére szemet vető franciák, hat év múltán pedig Etienne de Flacourt személyében a távoli földdarab különös növény- és állatvilága iránt érdeklődő kormányzót kapott a majdani gyarmat magvául kiszemelt kis erősség, aki hosszabb-rövidebb expedíciókat vezetett a parttól távolabb fekvő vidékekre, majd élményeit egybegyűjtve - már odahaza - könyvet jelentetett meg az általa felkutatott egzotikus világról. Ebben pedig említést tett arról, hogy a trópusi őserdők mélyén él egy, a strucctól is nagyobb, repülni nem tudó futómadár, bennszülött nevén az ún. vouroun patra. 1850-ben pedig az ugyancsak francia Abadie tengerészkapitány az óriás madár tojáshéjából készített régi pálmabortartó edényekkel, valamint az ekkorára már kihalt állatnak a földből előkapart hosszú, vaskos csontjaival tért vissza hazájába. A leleteket átadta a Francia Tudományos Akadémiának, s a tudományos szakirodalomba bekerült az Aepyomnis maximus, a »legnagyobb magas madár« (magyarul ezt jelenti a félig görög, félig latin kifejezés) neve. E szárnyas valóban óriás volt, hiszen a csontok tanúsága szerint három méter magasan hordta a fejét, 30-35 centi hosszú, 9-11 liter űrméretű tojásában pedig (melynek a héja is elérte a 3-5 milliméteres vastagságot) elfért volna hat strucc- és másfél száz tyúktojás. Megtalálták hát a Kelet-Afrikában és Dél-Ázsiában elterjedt rokkmadár-mesék alapjául szolgáló lényt. Persze, nem az Aepyomis volt az egyetlen óriás madár a Földön. Bolygónk túlsó oldalán, Új-Zéland kettős szigetén csak a XVI-XVII. századra vadászták ki a bennszülöttek a különböző moa fajokat, melyek közül a legnagyobbak egyedei elérték a 2,70-2,90, illetve a három és fél méteres magasságot, sőt csaknem négyméteres példányok is akadtak közöttük. Mumifikálódott tetemeik tanúsága szerint voltak hófehér, sötét alapon fehér pettyekkel tarkított, illetve barnásvörös tollazatú moa-madarak. Az utóbbiak esetében fekete volt a tollak hegye. Puha, hajlékony, az ausztráliai emuéhez hasonló tollruhájuk pedig nem egy esetben a lábuk ujjáig befedte az állatokat. Megjegyzendő, hogy a moák nem álltak rokonságban az Aepyomnisokkal, és sem ezeket, sem azokat nem tekinthetjük a legnagyobb ma élő madarak, az afrikai struccok rokonainak. De mikor jelentek meg a Földön ezek az óriások? Miután a mezozoikum végén, mintegy 70 millió évvel ezelőtt-valószínűleg egy meteor- vagy aszteroida-becsapódás következtében - letűntek az élet színpadáról a bolygó tengereit, szárazföldjeit, sőt még a levegőt is uraló dinoszauruszok, több helyütt is egyik csoportjuk leszármazottai, a madarak váltották fel őket a tápláléklánc csúcsain. A harmadidőszak elején Európa és Észak-Amerika füves pusztáit járta, zsákmányra lesve, a Dyatrima nevű, csaknem három méter magas ragadozó madár, míg egy másik tollas óriás a trópusi őserdőkben vadászott — többek között az akkor még csak róka nagyságú őslovakra. A dél-amerikai pampákon, a patagóniai hegyek lábánál élő, kisebb erszényes emlősökkel, hüllőkkel táplálkozó, ugyancsak három méteres Phororhacos erős, hajlított, hatalmas csőrben végződő feje pedig nagyobb és hosszabb volt, mint egy mai lóé. Az Aepyomisok és a moák ősei is a harmadidőszakban jelentek meg a Földön, ám korántsem kései leszármazottaik élőhelyein. A hajdanán vízben gazdag Egyiptom területén fejtették ki a kőzetből egy 50 millió évvel ezelőtt élt ős-Aepyomis csontjait. Az előd már éppúgy röpképtelen, hatalmas futómadár volt, mint Madagaszkáron a jelenkort megérő utódai, amiből az következne, hogy a madaraknak száraz lábbal kellett átvándorolniuk a kontinensről a partoktól ma 200 kilométerre eső hatalmas szigetre. Igen ám, csakhogy Madagaszkár már 60-70 millió évvel ezelőtt elszakadt Afrikától (ekkor süllyedt le a mai Mozambiki-csatorna helyén elterülő ősi szárazulat), így hát vagy egymástól függetlenül fejlődtek óriásokká és veszítették el repülési képességüket a kontinensen, illetve a szigeten élő Aepyomisok, vagy már Madagaszkár elszakadása előtt futómadarakká váltak (erre utalhat, hogy már az egyiptomi lelet is egy sok millió éves fejlődés nyomait viseli)... És a moák? - merülhet fel a kérdés. Új-Zéland földjén nőttek hatalmasra, vagy már óriásokként kerültek ide? Ez is, az is elképzelhető, lévén, hogy Új- Zéland a földtörténeti múltban összefüggött Ausztráliával, ez pedig Ázsiával. . S a rokonságukat illetően is megoszlanak a vélemények: egyes kutatók szerint a kétméteres ausztráliai emukkal, mások szerint a dél-amerikai futómadarakkal, a nandukkal álltak kapcsolatban. Lajos Mihály Kalendárium egyar Európának ezen a táján október havának már évszázadok óta meghatározó részét képezi a szüret. Nem véletlen, hogy az idők folyamán nagyon sok hagyomány, szertartás fűződött köré. S maga a szüretelés is másképp folyt hajdanán, mint azt manapság az ungvári, beregszászi, nagyszőlősi vagy éppen az ilosvai járásban láthatjuk. S mindez a Kárpát-medence egészére is igaz. Az október 15-i Szent Teréz napja (aki a XVI. században élt) sokfelé volt szüretkezdő nap. E dátum eleink életében való fontosságát bizonyítja, hogy egyes helyeken asszony і dologtiltó napként tartották számon, amikor tilos volt mosni és kenyeret sem süthettek. A szüret az évszázadokkal ezelőtti parasztgazdaságokban társasmunka, a városi szőlőmonokultúrás gazdaságban bérmunka volt. A XIX. század közepe előtt a földesúri szőlőkben robotmunka formájában végezték. A kisebb szőlőkben a család ma is meghívott segítőkkel szüretel. E szokás Kárpátalján, illetve más régiókban ma is megtalálható. A házigazda a tulajdonos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, mustból kóstolót vihetnek haza. A bortermelő vidékeken régebben gyakran rendeztek nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat. Az esemény jelentőségét eleink életében mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a XVI-XVII. században a szüret idejére még a törvénykezést is beszüntették. Ez később annyiban módosult, hogy a XIX-XX. század fordulóján a szüreti felvonulásokat, akárcsak az aratásiakat, miniszteri rendelettel egységesítették és szabályozták. Ehhez a XVIII-XIX. századi szőlőmunkások szokásait vették alapul A szüreti szokások elsősorban a szőlőszedés utolsó napjához, a végzéshez kapcsolódtak. Ezek között megtalálható az uraság megkötözése, szüreti koszorú készítése. A szokások közé tartozott, hogy a koszorúvivőket gyakran öntötték le vízzel, az uraságot verses rigmusokkal köszöntötték. A legjobban teljesítő szedők gyakran kaptak valamilyen ajándékot, a lányok például kendőt. A szüret végeztével pedig nagy mulatságot rendeztek. Egyes vidékeken ezt végzéstáncnak nevezték. Közvetlen a szüret után, különösen a nagyobb borvidékeken, gyakori volt a fiatalság szüreti bállal végződő felvonulása. A menet vezetőinek elnevezései a céhes világ és a lakodalom tisztségviselőire utalnak. Ilyenek voltak a következők: táncmesterek, vőfélyek, sáfárok. A maskarások szerepe egyrészt a szőlőművelés mozzanatainak (szőlőt kötöző asszony, tolvaj, csősz), másrészt a különböző zsánerfigurák (török, vándorárus, cigány, medvetáncoltató) megelevenítése volt A szüreti bálok szokása vidékünkön annyira gyökeret vert, hogy manapság is gyakran rendeznek szüreti bálokat, mulatságokat Kárpátalja-szerte. A szüreti felvonulás szokása Kárpátalján ma is élő hagyomány. A beregszászi járást Macsolán például az idén is megrendezték. A szüret időpontja a XVIII-XIX. században valamilyen jeles naphoz kötődött Szent Mihálytól (szeptember 29.) Simon-Júdás (október 29.) napjáig. A Nagy Magyar Alföld több vidékén Szent Mihály napkor kezdték meg a szüretelést. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Terézia (október 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (október 21.), Tokaj-Hegyalján Simon- Júdás napján kezdődött a szüret. Tóth Viktor