Kárpáti Igaz Szó, 2004. október-december (85. évfolyam, 145-196. szám)

2004-10-09 / 148-149. szám

KÁRPÁTI G. IGAZ SZÓ Szombati tárca 1. Egy régi utazás emléke Úgy van most is, mint az ilyen hosszú, fárasztó utazások idején általában lenni szokott. Eleinte még leköti az embert egy-egy érdekes be­szélgetés útitársaival, valami jó olvasmány, esetleg társasjáték. De azután eljön az idő, mikor már egyik­hez sincs türelme, csak azt várja, hogy szakadjon már vége ennek a kényszerű tétlenségnek, bezártság­nak, ennek a monoton kerékzaka­tolásnak. Hát igen, ez már kicsit sok a jóból: második napja rázkódom a vonaton. Mert mi tagadás: jók, kényelmesek ezek a hálókocsik, de három napig le nem lépni a földre, ezen a hét-nyolc­ méternyi keskeny folyosón végezni a sétánkat... A mozgás ilyenkor úgy hiányzik az embernek, mint a fuldok­lónak a levegő. Nézelődöm, hol az innenső abla­kon, hol a szembenlévőn. Mi mást tehetnék? Sokszor beutazott, ismerős tájak, meglehetősen egyhangúak is, nem köt le rajtuk semmi. De egyszer, egyszer meglátok egy hegy tetején egy magános fenyőfát, és hirtelen hatalmasat ugrom. Nem én: az a bennem élő áltudatos vala­ki, aki kényszerű tespedésében a p­ozgásnak bármilyen, villanásnyi, képzeletbeli rezdülésével is meg­elégednék. Hatalmasat ugrom, és kezemmel el is érem a fenyő legalsó ágát. Megka­paszkodom bele. A karizmok pil­lanatnyi megfeszülése, egy nekiru­gaszkodás, és fent termek a himlőhe­lyes, rücskös vörösfenyő-ágon. Izma­im jólesően dagadnak-ernyednek. Feljebb, mind feljebb, és már ott is vagyok a csúcshoz egészen közel, azon az utolsó ágon, amely még el­bírja a súlyomat. Micsoda kilátás nyílik innen! He­gyek félkaréja, alattuk a szemhatár­ral érintkező síkság, s ennek valahol a szélén száguld egy hosszú vonatsze­relvény. Elnézem a vonatot. Tudom, hogy egyik ablakából egy mozgás után epedő ember figyeli irigykedve az én tornászmutatványomat, s én, a szabad természet gyönyöreit élvező fára mászó, jókedvűen integetek a szűk fülkébe zárt embertársamnak, a civilizáció foglyának. Még két percig. Azután a magános fenyőfa eltűnik a szemünk elöl. Itt vagyunk megint a kupéban mind a ketten, én és pillanatokra elröp­pent, kiszabadult másik énem. Ismét a kerekek egyhangú kat­togását hallgatjuk. Mozdulatlanság­ba fulladó órák, unalom. De ez a kis kiruccanás jólesett. Valahol az izmaimban ott bizsereg még a fáramászás gyönyöre. Könnyebb lesz elviselni a még előt­tem álló sok-sok kilométert. 2. Hálóingben Gyermekkorunkban áthághatatlan szabály volt otthon: kicsinyek este nyolckor az ágyba! Nem mondhat­nám, hogy ennek nagyon örültünk. Szüleink csak órák múlva feküdtek le (előfordult, hogy mi még ebben az időben csak színleltük az alvást), s nekünk izgatta a fantáziánkat, hogy odakünn ilyenkor még - mint mon­dani szokás: - áll a világ, mi meg teljesen kimaradunk belőle. De néha történt valami. Vagy az, hogy amikor levetkőz­tünk és ágyba akartunk bújni, be­toppant valaki hozzánk, és elvonta rólunk szüleink figyelmét. Vagy a rádióban adtak valami nagyon érdekeset, így egy negyedórára meg­feledkeztek rólunk, gyerekekről. Egyszer meg tűz ütött ki valahol, a falunak egy távolabbi részében, de ilyen esetben minden felnőtt köte­lessége, hogy odasiessen, és segítsen, amit lehet. Szóval néha így, takarodó után, egy kis időre felügyelet nélkül maradtunk. És már úgy, hálóingre vetkőzve, kifutottunk a homályló ud­varra. Hanem, пїііуеп érdekes is volt ez! Kint, egy titokzatos, esti világban, amelynek már a mi számunkra nem is kellene léteznie. És nincs rajtunk a szokott nappali öltözékünk, amely az élet realitását jelenti, csak ez a könnyed, a kinti környezettel valami csiklandós ellentétben levő hálóing, amely a személyünket is valahogy könnyebbé, elvontabbá teszi. Nem csinálunk semmi különöset. Kétszer­­háromszor végigszaladunk az udva­ron - nem is végigszaladunk, végig­lebegünk, végigszállunk ebben a lé­gies hálóingben, amely az udvar lan­gyos sötétjében kísértetiesen fehérült, mi meg lényünk legmélyag megmártózunk ebben a titokzatos talányos közegben. És azután, hirtelen előbukkanó szüleink korholó szavaira (vagy titok­ban, mielőtt még észrevennének), visszamegyünk a házba, ágyunkba fekszünk - de még sokáig hánykoló­dunk álmatlanul. És az jut az eszünk­be, hogy majd felnőtt korunkban így vetjük bele magunkat az ismeretlen világba, így igyekszünk kifürkészni mélyen elrejtett titkait. És talán ak­kor ébredt fel szívünkben az a vágy is, hogy a világot majd cselekvően birtokba véve, tegyünk is érte vala­mit, előbbre is vigyük, amennyire majd az erőnkből telik. Akkor az a pár perces hálóinges kirándulás az esti világba legalább annyit jelentett számunkra, mint később a messzi, ismeretlen tájakra tett utazások. Balla László Gyökerek 2004. október 9., szombat A KÁRPÁTI IGAZ SZÓ galériája A holland festő és grafikus öccsével és tanítványával, Isaakkal együtt a re­alista holland paraszti zsánerkép mű­fajának egyik legjelentősebb kép­viselője, sőt bizonyos tekintetben an­nak megújítója. Adriaen van Ostade (1610-1684) a híres haarlemi mester, Frans Hals tanítványaként sajátította el a festészet kulisszatitkait. Felfogásában, téma­­választásában - főleg pályájának kez­deti szakaszán - minden kétséget kizáróan megmutatkozik világhírű mes­tereinek hatása. Lényegében viszont Ostade önálló úton indult el és végigjár­ta azt, egyedi formanyelvet hozott létre. Ízig-vérig életképfestő, a holland parasztok, illetve mezővárosi kisem­berek hétköznapjainak krónikása. Vásznain szegényes berendezésű falu­si iskolákba, apró kunyhók, olykor füstös, zsúfolt kocsmák belsejébe pil­lant be. Gyakran kap ecsetvégre egy­­egy jellegzetes alakot is: a halárust, a pékmestert, a fiatal postást stb. Kedvenc témái közé tartozik a piaci árus és általában a piacok, vásárok zsi­bongó világa. Itt látható festményén például az egyik tipikus holland falusi piac halasbódéját állítja elénk. A piros ingvállas kofa egy éles késsel tisztítja a közeli folyóból nyilván percekkel ezelőtt lehalászott friss halakat. Néhány szebb, díszesebb halpéldány immár a standra sorrendben kirakva várja az aligha igényes ízlésű vásárlókat... Érdekes a kép háttérmegoldása. A halasbódén túl más árusok körül nyüzsög a tömeg a falucska terén. A Halárusnő című festmény a pillanatkép frissességével rögzíti a jelenségeket; a téma prózaiságát emelkedett költői­­séggel ötvözi. Ezt a témát egyébként, mint általában kedvelt motívumait, Ostade több változatban is megfestette. _________________Barát Mihály — Adriaen van Ostade Legendák nyomában a rokkmadár és társai Sokunk gyermekkori olvasmányai közé tartoztak az indiai, perzsa és arab elemekből egybeötvöződő Ezeregy­éjszaka meséli, köztük Szindbád, a kereskedőhajós utazásairól szóló fan­tasztikus históriák. Egyikükben távoli, lakatlan szigetre kerül a főhős, ahol rátalál a legendás, gigászi rokkmadár ház nagyságú tojására, majd látja, mint ereszkedik le fészkére az elefántot is a levegőbe emelni képes, tollas óriás. Szindbád azután a fejéről letekert tur­bánnal ráköti magát a hatalmas, őt észre sem vevő élőlény fatörzs vastag­ságú lábára, s másnap reggel a magas­ba emelkedő monstrumon utazva sza­badul el a néptelen földdarabról. A XIII. század utolsó harmadában fél Ázsiát bejáró velencei utazó, Mar­co Polo is hallott a messzi délről időnként északra repülő, hatalmas sa­sokra emlékeztető, elefántokat is zsák­mányul ejtő tollruhás gigászokról. S bár egy 30 kilogrammnál nagyobb test­tömegű állat képtelen rá, hogy ön­erőből felemelkedjen a levegőbe - következésképp a szárnyaló óriás madarakról szóló történetek is a mesék világába tartoznak -, mégis volt valami alapjuk a históriáknak. Csak éppen nem repülő, hanem a földön járó, hajdani tollas jószágok álltak a fantasz­tikus történetek hátterében... 1642-ben Madagaszkár déli részén erődöt emeltek az Indiai-óceán hatal­mas szigetére szemet vető franciák, hat év múltán pedig­­ Etienne de Flacourt személyében­­ a távoli földdarab különös növény- és állatvilága iránt érdeklődő kormányzót kapott a maj­dani gyarmat magvául kiszemelt kis erősség, aki hosszabb-rövidebb expe­díciókat vezetett a parttól távolabb fekvő vidékekre, majd élményeit egy­begyűjtve - már odahaza - könyvet jelentetett meg az általa felkutatott egzotikus világról. Ebben pedig említést tett arról, hogy a trópusi őserdők mé­lyén él egy, a strucctól is nagyobb, repülni nem tudó futómadár, benn­szülött nevén az ún. vouroun pat­­ra. 1850-ben pe­dig az ugyancsak francia Abadie tengerészkapitány az óriás madár to­jáshéjából készí­tett régi pálma­­bortartó edé­nyekkel, valamint az ekkorára már kihalt állatnak a földből előkapart hosszú, vaskos csontjaival tért vissza hazájába. A leleteket átadta a Francia Tudományos Akadémiának, s a tudományos szak­­irodalomba bekerült az Aepyomnis maximus, a »legnagyobb magas madár« (magyarul ezt jelenti a félig görög, félig latin kifejezés) neve. E szárnyas valóban óriás volt, hiszen a csontok tanúsága szerint három méter magasan hordta a fejét, 30-35 centi hosszú, 9-11 liter űrméretű tojásában pedig (melynek a héja is elérte a 3-5 milliméteres vastag­ságot) elfért volna hat strucc- és más­fél száz tyúktojás. Megtalálták hát a Kelet-Afrikában és Dél-Ázsiában el­terjedt rokkmadár-mesék alapjául szolgáló lényt. Persze, nem az Aepyomis volt az egyetlen óriás madár a Földön. Boly­gónk túlsó oldalán, Új-Zéland kettős szigetén csak a XVI-XVII. századra vadászták ki a bennszülöttek a külön­böző moa­ fajokat, melyek közül a leg­nagyobbak egyedei elérték a 2,70-2,90, illetve a három és fél méteres ma­gasságot, sőt csaknem négyméteres példányok is akadtak közöttük. Mumi­­fikálódott tetemeik tanúsága szerint voltak hófehér, sötét alapon fehér pettyekkel tarkí­tott, illetve bar­násvörös tollazatú moa-madarak. Az utóbbiak ese­tében fekete volt a tollak hegye. Pu­ha, hajlékony, az ausztráliai emu­éhez hasonló toll­­ruhájuk pedig nem egy esetben a lábuk ujjáig be­fedte az állatokat. Megjegyzendő, hogy a moák nem álltak rokonság­ban az Aepyomnisokkal, és sem ezeket, sem azokat nem tekinthetjük a leg­nagyobb ma élő madarak, az afrikai struccok rokonainak. De mikor jelentek meg a Földön ezek az óriások? Miután a mezozoikum végén, mint­egy 70 millió évvel ezelőtt-valószínűleg egy meteor- vagy aszteroida-becsa­pódás következtében - letűntek az élet színpadáról a bolygó tengereit, száraz­földjeit, sőt még a levegőt is uraló di­noszauruszok, több helyütt is egyik csoportjuk leszármazottai, a madarak váltották fel őket a tápláléklánc csúcsa­in. A harmadidőszak elején Európa és Észak-Amerika füves pusztáit járta, zsákmányra lesve, a Dyatrima nevű, csaknem három méter magas ragadozó madár, míg egy másik tollas óriás a trópusi őserdőkben vadászott — töb­bek között az akkor még csak róka nagyságú őslovakra. A dél-amerikai pampákon, a patagóniai hegyek lábánál élő, kisebb erszényes emlősökkel, hül­lőkkel táplálkozó, ugyancsak három méteres Phororhacos erős, hajlított, hatalmas csőrben végződő feje pedig nagyobb és hosszabb volt, mint egy mai lóé. Az Aepyomisok és a moák ősei is a harmadidőszakban jelentek meg a Földön, ám korántsem kései leszárma­zottaik élőhelyein. A hajdanán vízben gazdag Egyiptom területén fejtették ki a kőzetből egy 50 millió évvel ezelőtt élt ős-Aepyomis csontjait. Az előd már éppúgy röpképtelen, hatalmas futó­madár volt, mint Madagaszkáron a je­lenkort megérő utódai, amiből az következne, hogy a madaraknak száraz lábbal kellett átvándorolniuk a konti­nensről a partoktól ma 200 kilométerre eső hatalmas szigetre. Igen ám, csak­hogy Madagaszkár már 60-70 millió évvel ezelőtt elszakadt Afrikától (ek­kor süllyedt le a mai Mozambiki-csa­­torna helyén elterülő ősi szárazulat), így hát vagy egymástól függetlenül fej­lődtek óriásokká és veszítették el repülési képességüket a kontinensen, illetve a szigeten élő Aepyomisok, vagy már Madagaszkár elszakadása előtt futómadarakká váltak (erre utalhat, hogy már az egyiptomi lelet is egy sok millió éves fejlődés nyomait viseli)... És a moák? - merülhet fel a kérdés. Új-Zéland földjén nőttek hatalmasra, vagy már óriásokként kerültek ide? Ez is, az is elképzelhető, lévén, hogy Új- Zéland a földtörténeti múltban össze­függött Ausztráliával, ez pedig Ázsiával. . S a rokonságukat illetően is megosz­lanak a vélemények: egyes kutatók szerint a kétméteres ausztráliai emuk­kal, mások szerint a dél-amerikai futó­­madarakkal, a nandukkal álltak kap­csolatban. Lajos Mihály Kalendárium egyar Európának ezen a táján ok­tóber havának már évszázadok óta meghatározó részét képezi a szüret. Nem véletlen, hogy az idők folyamán nagyon sok hagyomány, szertartás fűződött köré. S maga a szüretelés is másképp folyt hajdanán, mint azt manapság az ungvári, be­regszászi, nagyszőlősi vagy ép­pen az ilosvai járásban láthatjuk. S mindez a Kárpát-medence egészére is igaz. Az október 15-i Szent Teréz napja (aki a XVI. században élt) sokfelé volt szüretkezdő nap. E dátum eleink életében való fon­tosságát bizonyítja, hogy egyes helyeken asszony і dologtiltó nap­ként tartották számon, amikor tilos volt mosni és kenyeret sem süthettek. A szüret az évszázadokkal ezelőtti parasztgazdaságokban társasmunka, a városi szőlő­monokultúrás gazdaságban bér­munka volt. A XIX. század köze­pe előtt a földesúri szőlőkben ro­botmunka formájában végezték. A kisebb szőlőkben a család ma is meghívott segítőkkel szü­retel. E szokás Kárpátalján, illet­ve más régiókban ma is megta­lálható. A házigazda a tulajdo­nos vendégül látja a szüretelőket étellel-itallal, a szőlőből, must­ból kóstolót vihetnek haza. A bortermelő vidékeken régeb­ben gyakran rendeztek nagyobb szabású mulatságokat, szüreti felvonulásokat. Az esemény je­lentőségét eleink életében mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a XVI-XVII. században a szüret idejére még a törvénykezést is beszüntették. Ez később annyi­ban módosult, hogy a XIX-XX. század fordulóján a szüreti fel­vonulásokat, akárcsak az aratási­akat, miniszteri rendelettel egy­ségesítették és szabályozták. Eh­hez a XVIII-XIX. századi szőlő­­munkások szokásait vették alapul A szüreti szokások elsősorban a szőlőszedés utolsó napjához, a végzéshez kapcsolódtak. Ezek között megtalálható az­­ uraság megkötözése, szüreti ko­szorú készítése. A szokások közé tartozott, hogy a koszorú­vivőket gyakran öntötték le vízzel, az uraságot verses rig­musokkal köszöntötték. A legjob­ban teljesítő szedők gyakran kaptak valamilyen ajándékot, a lányok például kendőt. A szüret végeztével pedig nagy mulat­ságot rendeztek. Egyes vidéke­ken ezt végzéstáncnak nevezték. Közvetlen a szüret után, külö­nösen a nagyobb borvidékeken, gyakori volt a fiatalság szüreti bállal végződő felvonulása. A menet vezetőinek elnevezései a céhes világ és a lakodalom tiszt­ségviselőire utalnak. Ilyenek voltak a következők: táncmes­terek, vőfélyek, sáfárok. A mas­karások szerepe egyrészt a sző­lőművelés mozzanatainak (szőlőt kötöző asszony, tolvaj, csősz), másrészt a különböző zsánerfi­gurák (török, vándorárus, ci­gány, medvetáncoltató) megele­­venítése volt A szüreti bálok szo­kása vidékünkön annyira gyöke­ret vert, hogy manapság is gyak­ran rendeznek szüreti bálokat, mulatságokat Kárpátalja-szerte. A szüreti felvonulás szokása Kárpátalján ma is élő hagyo­mány. A beregszászi járást Macsolán például az idén is meg­rendezték. A szüret időpontja a XVIII-XIX. században valamilyen jeles nap­hoz kötődött Szent Mihálytól (szeptember 29.) Simon-Júdás (október 29.) napjáig. A Nagy Magyar Alföld több vidékén Szent Mihály napkor kezdték meg a szüretelést. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben Te­rézia (október 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (október 21.), Tokaj-Hegyalján Simon- Júdás napján kezdődött a szüret. Tóth Viktor

Next