Kárpáti Vadász, 1932. (6. évfolyam, 1-24. szám)
1932-01-01 / 1. szám
Tévedések és babonák, írta : Nádudvari Rázsó Lajos. A vadászat az emberiséggel egykorú, ősfoglalkozás. Mint minden nagy múltra visszatekintő foglalkozási ágban, a vadászatban is lépten nyomon tradíciókra, szokásokra bukkanunk bizonyos felfogásokkal találkozunk, melynek okát adni a mai tudomány nem tudja. Vannak ősi természetrajzi tévedések, melyeket a százegynéhány éves vadászati szakirodalom cáfol, tudományosan bebizonyítja, hogy az állítás lehetetlenség, de a tévtan ma is tartja magát, sok esetben már a babonával határos. Összeszedtem néhány ilyen tévtant, minden megokolás nélkül gyakran hangzotatott lehetetlenséget, babonát, melyet olvasott vadászoktól is gyakran hallottam, melyeket a tudomány cáfol, vagy melyekkel ellenkezőt volt alkalmam magamnak megfigyelni. Úgy gondolom, hogy minden vadásztársamnak vannak hasonló megfigyelései, támadtak egyes »dogmák«-ra hasonló gondolatai. Érdekes lenne, ha ezeket a »Kárpáti Vadász« szaklapunkkal közölnék, hogy a tévedéseket tisztázzuk és a babonákat kiirtsuk a vadászköztudatból. A madarak szaglása. Természetrajzilag művelt vadásztól — az illető egyetemi végzettségű — hallottam egy vadászatának elmesélése közben, hogy »a kacsák megszimatoltak és mire a meredek parton az illető helyet becserkésztem, odébbálltak.« — Álljunk meg egy szóra. A természettudomány megállapítja, hogy a madaraknak, ha van is szaglószerve, az meglehetősen fejletlen, majdnem csökevényes. Kísérletek igazolják ezt a megállapítást. Általános hiedelem például, hogy a keselyű, mely ezer és ezer méter magasságban köröz, a dög szimatjára a szagra lesz figyelmes és keresi fel a prédát. A tudomány bebizonyította, hogy ez a hiedelem téves, mert ha a dögöt megfelelően letakarták, ha még olyan büdös volt is, a keselyük nem vették észre. Afrikavadászok megfigyelései viszont azt mondják, hogy a teljesen friss, mondhatni még meleg, tehát szagtalan dögre is csapatostul szállnak a keselyük és maradok, ha a dög takaratlan, nyílt helyen van. A madaraknak, különösen a keselyüknek különösen fejlett a látása. Az emberi érzékek számára képtelen távolságból megpillantja a kilométerekről elenyészően kis pontnak feltűnhető prédát. Figyeljük meg pl. prédaszerző útján az egerészölyvet vagy a vörös vércsét. Az egér vagy a mezei pocok ugyancsak kis állat, színe nagyon mimikrizik a talaj színével. Az ölyv, vagy a vércse mégis, — előbbi sokszor 200—300 méter magasból — azonnal észreveszi és csalhatatlan biztonsággal vág rá. Gyakran figyeltem az ölyv vadászatát és csak kevés esetre emlékszem, hogy prédáját elvétette volna. A vércse egyik kedves prédája a sáska és a szöcske. Akár zöld, akár aszott füvön egy-egy szöcskefolt meglehetősen a környezetbe olvad. A vércse tekintélyes magasságból meglátja a terített asztalt, egyet, kettőt, köröz, a préda felett szitál, azután lecsap. A kacsa szaglóérzéke sem lehet fejlettebb, mint a ragadozóké. Hiszen a természet a legélesebb érzékekkel a ragadozókat látta el. Hallása azonban rendkívül finom, szeme is elég éles. Nagyon valószínű, hogy a kacsák nem »megszimatolták«, hanem, — ha még olyan hihetetlennek tűnik is fel — emberi fül számára elérhetetlen távolságból meghallották a közeledő vadászt. Az sem lehetetlen, hogy a legjobb fedezék ellenére is egy pillanatra megpillantották és idejekorán elmenekültek. Gyakran megesett velem, hogy mikor télen a Holtdunán nagy csapatokban tanyázó kacsákat be akartam lopni és szél ellenében a lehető legnagyobb óvatossággal, a nyíltabb helyeken szinte hason csúszva igyekeztem megközelíteni az alkalmas kilövéssel kecsegtető partrészt, mire odaértem a csapat már pár száz méterrel arrébb csapkodott, bukdácsolt nagy elégedetten. Néhányszor egyenesen megfigyeltem, hogy — bár a kacsa szaglásában már akkor sem hittem — szél ellen igyekeztem a csapatot belopni, a megszimatolás tehát lehetetlen volt, csendesen is jártam, magas part fedezetében, s a csapat minden látható ok nélkül mégis elmenekült. Csakis hallás útján meríthettek gyanút. Micsoda hallása lehet, ha szél, vagy legalább is ellenkező légáramlat mellett, a gondosan, óvatosan lopakodó vadászt észreveszi?! A madarak szaglása tehát meglehetősen gyenge. Szaglószervükkel kapcsolatban azonban a legújabb időben érdekes kutatások folynak. Neves tudósok azt a hipotézist állították fel, hogy a vándor- 2 -