Kassai Ujság, 1921. április-június (83. évfolyam, 74-145. szám)
1921-05-08 / 103. szám
9 5. okf*l NAPI PROBLÉMÁK (A nő gyermeklelke.) Irjír KELLER IMRE. I. Legutóbbi elmélkedésem során ama kijelentést tettem, hogy a nő legjobban megőrizte lelkében a gyermekkor határait, amelytől legtöbb nő egész élete során sem tud megszabadulni. Érzem, hogy eme állításomat annál inkább igazolni tartozom, mert eme kijelentésemhez ama következtetést fűztem, hogy a nő átlagos műveletlenségének és a férfihoz viszonyított kulturális hátramaradottságának éppen az az oka, hogy a nő egész élete folyamán megőrzi gyermekded lelkűldtét. Vagyis, ami — az én szempontomból — ezzel teljesen egyértelmű: a nő azért nem tud a kulturális élet terén, sem a tudományos és művészeti, sem a vallás és politika terén a férfival versenyre kelni, mert a nő egész élete folyamán nem tudja magát a kultúra kifejlődését feltétlenül akadályozó és gátló testiség uralma alól felszabadítani. Hogy ezen bizonyításomat mennél alaposabban el tudjam végezni. Lenhossék Mihály által közölt adatok alapján először egybevetem a férfi és a nő testi berendezését, amelynek során ki fog tűnni, hogy a nő testét tekintve, sokkal közelebb áll a gyermekhez, mint a férfi. Így mindjárt a férfi és a nő fizikumában megnyilatkozó különbség egybevetésénél azt vesszük észre, hogy a férfi magasabb, erőteljesebb, szélesebb válla, csontrendszere, izmai kifejlettebbek és ennélfogva jóval nagyobb erőkifejtésre képes, mint a nő Ezzel szemben a nőben az izomzat gyengébb és minthogy a bőr alatt levő zsírréteg nála általában fejlettebb és egyenletesebb. idomai kerekdedebbek és lágyabbak Ezért a nő nem képes ugyanazt a testi munkát elvégezni, mint a férfi. Még a parasztasszony, még a munkásasszony sem, akik pedig a férfitől teljesen függetlenül, tehát igazán emancipálva, igen nehéz munkát végeznek és tartják fenn önmagukat ezen munkájuk segítségével. A nőnek testi munkája kis körre szabott, éppen úgy, mint a gyermeké. A gyermek és a nő legtöbbször ugyanarra a munkára fogható. Ez a munka nem igen terjedhet túl a háztartási munkákon. Egyedül ez felel meg teljesen izomerejének. Amit ezen túl végez, az már erejét felülhaladja, kimeríti, ezért az ilyen nő hamar megcsúnyul, megöregszik és elsenyved. Éppen úgy, mint az a gyermek, akit kelleténél hamarább fognak munkába, az ilyen „koravén“ lesz. Idesorozhatjuk a „csodagyermekeket“ is, akiknek kilencven százaléka idő előtt elpusztul. Kimerül és az első komoly betegség megöli. De ha életben marad is, egyszerre megáll fejlődésében, megöregszik, letörik és belebukik a nagy semmibe. Érdekes alapot nyújt az összehasonlításra a fiú és a leány arca is. A fiú fejletlenségében, gyermekéveiben egészen leányos arcú. A régi időben, amikor a nőket még nem engedték színpadra, ilyen leányos arcú fiúcskák adták a női szerepeket. És itt erősen felhívom a gondolkodók figyelmét arra a letagadathatatlan körülményre, hogy a fejletlen népeknél, a civilizálatlan és kulturálatlan népeknél a férfi és a nő arca alig különbözik egymástól A szamojédeknél a férfi és nő arca annyira egyező, hogy még a leggyakorlottabb szem sem tud másként ráismerni, ki a férfi, ki a nő, csak a ruháról. Már Diodorus is említette, hogy a szittyáknál a férfiak és a nők sokkal inkább hasonlítottak egymáshoz, mint a görög férfiak és a nők. Ha nem is akarunk messzemenő következtetéseket fűzni ehhez az érdekes jelenséghez, annyit azért mégsem szabad elhallgatnunk, hogy ez az egyezés a férfi és a nő arcvonásai között valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az ősembereknél, a kulturálatlan népeknél a férfi továbbra is megmaradt gyeiségében, azért őrizte meg állandóan nagy hasonlatosságát a nőhöz. Innét a civilizációban való elmaradásuk. De még ennél is feltűnőbb egyezőség a fejletlen fió és leány között: a hangjuk. A nő hangja ugyanis magasabb, lágyabb, ami gégéjének egészben való fejletlenségével, de különösen hangszálainak rövidségével függ össze. A férfi hangszálai 15 mm, a nőé 10 mm. hosszúak. A nemi fejlődés idejéig a fiú- és leánygyermek hangja alig különbözik egymástól ; ekkor — a tizennegyedik és tizenötödik év körül — durvul meg rövid idő alatt a fiú hangja, kapcsolatban a gége erősebb fejlődésével, míg a nő hangja továbbra is megtartja gyermekies színét. Egyik legfeltűnőbb különbség a férfi és a nő között, egyúttal igen egyező vonás a nő és gyermek között: a szőrözet hiánya az arcon s sokkal gyengébb fejlődése a törzsökön és a végtagokon a női nemben. S itt nagyon szeretnék vitába szállni Szász Zoltánnal, aki egyenesen azt állította, hogy az arcon a szőrötet hiánya a kultúrának a jele. Éppen ennek ellenkezője áll. A bajusz és a szakáll a férfiasságnak, a komolyságnak, a bölcseségnek jele. Tessék elolvasni Homerosz, mekkora gonddal írja le Zeusz szakállát. Vagy t essék megnézni Pheidies Zeusz-szobrát, mily művészi harmóniában olvadnak össze a bajusznak és szakállnak szálai. A keresztény felfogás szerint az Isten a legtökéletesebb lény, aki mindenható és mindentudó. 5 a keresztény felfogás ezt a mindentudó Istent szépen gondozott (kulturált) bajusszal és szakállal ábrázolja. Ilyen Krisztus is minden festményen és szobron. A bölcsek hatalmas fehér szakállal bukkanak ki képzeletünk mélységéből. Maga Szász Zoltán is érez valami bizonytalanságot ebben a felfogásában, ezért ellentmond önmagának. „A szerelem“ című munkájában ugyanis azt írja, hogy az igazi donzsuánt a következő testi tulajdonságok jellemeznek :,férfias testalkat, erős szakáll- és bajusznövés, mély hang . . Később azt írja: „szerintem a dús arcszőrözetű férfiak inkább válhatnak donzsuánokká, mint a gyér szakáll- és bajusznövésnek.“ Még jobban maga ellen beszél utóbb, amikor eme kijelentést teszi „ .. elég gyakori eset, hogy rut, csenevész, de dús szakállú férfiú . . ilyen nagy sikereket ér el a nők körében.“ A dolog tényleg úgy áll, hogy a férfiak abban az időben akarják igen nagyon meghamisítani korukat, a mikor mér elpuhultak és koruk kultúrájának legmagasabb fokára kerülve, onnét lassan visszacsúsznak. E meghamisítás kétféle módon történhetik, vagy bajuszuknak, szakálluknak levételével gyermekiesebbek és nőiesebbek akarnak lenni, vagy fehér paróka feltételével ifjú és szép öregeknek akarnak látszani. Ezen időkben meg van a férfiaknak engedve, hogy fessék magukat, púdert használjanak, különféle piperecikkekkel éljenek stb. S bizonyára mindnyájan ismerünk olyan férfiakat, akik ama vágyukban, hogy a nőkhöz minél jobban hasonlítsanak, arra is vetemedtek, hogy karcsusáságuk biztosítására fűzőt használtak S ezek az emberek sohasem kerültek azoknak sorából, akiket zseniálisaknak nevezett az utókor. Sőt a zsenialitás határozottan kapcsolatban van bizonyos hanyagsággal, lampossággal, rendetlenséggel a külső megjelenésben, mert minden erejöket és idejöket a lelki életnek minél intenzívebb belsőségére fordítják. ez Vagyis a nagytehetségű, nagyon kulturált, emberiség civilizációjának élén haladó embernek átfogó tehetsége van, a részletek alig érdeklik, míg a kisebb tehetségű férfit, az átlagférfit a részletek érdeklik, épen úgy, mint a nőt és gyermeket attól a férfitől. Aki órákig elül a tükör előtt s végtelen nagy gonddal köti a nyakkendőjét, épen olyan kevéssé várhat az emberiség szépet, nagyot, tökéletest, mint attól a nőtől, akit a szabók, varrónők, fodrász- és öltöztetőnők állandóan körülvesznek, hogy a legkisebb résztelekig bájosan és hódítóan felöltözhessnek. Ebben a nő és a gyermek annyira egyezik egymással, hogy a gyermek órákig el tud sírni, makrancoskodni, hogy megkapja azt, ami őt „ csecsé “-vé teszi. De vissza kell térnem a többi testi tulajdonságok összehasonlítására. Újból hangsúlyozom, hogy nem térek ki a nő és férfiú összes tulajdonságainak az egybevetésére, mert ez célomtól nagyon messze vezetne, hanem csak azokra, amelyek meglepően mutálják a nőnek a gyermekek testi fejlettségével való egyezőséget és hasonlóságot, így nem szabad elfelejtenem, hogy a nő bélcsatornája is fejletlenebb, mint a férfié. Ezért a nő kevesebbet eszik, mint a férfi. De abban a nő megint megegyezik a gyermekkel, hogy sokszor eszik, sőt mindig hajlandó majszolásra, cukor és egyéb nyalánkságok élvezgetésére. Egy mezőtúri okos magyar ember egyszer asszonyáról szólva a következő talpraesett megjegyzést tette: „ Az én Jutkám naponként csak egyszer eszik, csakhogy reggeltől estéig" — és nagyon igaza volt. Még legnagyobb fájdalmában is, amikor a férfi mindenről teljesen megfeledkezve elmerül kétségbeesésében, a nő képes a legjobb étvággyal enni, sőt eszik is. Fenmaradt régi írások igazolják, hogy a halotti torok legélénkebb evői a nők voltak, kivéve azt az asszonyt, aki saját gyermekét siratta. Az evésben is teljesen egyezik a nő a gyermekkel. A legfájdalmasabban zokogó gyermeket meg lehet nyugtatni, ha enni adnak neki. A kultúrának már magas fokán álló, kivételes nő az, aki nagy gyászában és fájdalmában az ételt visszautasítja. A legtöbb azonban kap utána és megnyugszik tőle. Ez is csak azt igazolja, hogy a nő az önfentartás, a táplálkozás ösztönének is jobban alá van vetve, mint férfi Ebben is nagy a nő hasonlatossága a gyermekével. A nő idegrendszere ingerlékenyebb férfiénál. Ebben szinte teljesen egyezik a a gyermekkel. A nő gyors elpirulása vagy elhaloványodása, minden indokolás nélkül való átugrása az elvből a kínba, az örömből a szomorúságba, a nevetésből a sírásba, az engedékenységből a durcásságba, mindezen jelenségek az idegrendszer teljes kiépítetlenségére vezethetők vissza. Amihez a nő és a gyermek fog, az idulatosság bélyegét viseli magán, elannyira, hogy nyugalmas érzelmekről a nők legtöbbjénél éppen olyan kevéssé lehet beszélni, mint a gyermekeknél. Innét az az általánosan ismert és tudott dolog, hogy a nők lelki élete a legnagyobb szélsőségekben mozog. De mindezekről később fogok beszélni, ha a nő lelkét veszem bonckésem alá. A nő éppen úgy, mint a gyermek szereti a mozgást. A nő még akkor sem kedveli a nyugalmat, ha ül, azért szívesen használja a hintaszéket. De legjobban kitűnik a mozgásszeretete a táncolási kedvben, amely az asszonyoknál minden korban és még a legkésőbb korukban is tapasztalható. A férfi már régen nem táncol abban a korban, amikor az asszony még mindig kapható egyegy táncra. Érdekes és az orvosok mind igazolni tudják, hogy közös és nemi betegségeken kívül vannak olyan betegségek, amelyek inkább a férfit és olyanok, melyek inkább a nőt támadják meg. Ez utóbbiak sorába tartoznak azok, amelyek a gyermekbetegségekkel rokonok. Szóval, a nők hajlamosabbak a gyermekbetegségekre, mint a férfiak. Lenhossék szerint ezek a betegségek: a skarlát, az övsömör, (herpeszestér,) a szájpenész, stb. Ez volna talán a legnagyobb bizonyíték a nőnek nagy rokonsága mellett a gyermekkel. Nem hagyhatom még figyelmen kívül a férfi és női agynak összehasonlítását, amelyből tételemet a legbiztosabban hiszem alátámaszthatni. Az bizonyos ugyanis, hogy a női agyvelő középsúlya jóval csekélyebb, mint a férfié, Versek* Irta: SZÓLLÓS GYULA Enyelgés, Lyra Sok milliónyi boldog óm, Űz, kerget, hajszol ábrándozva, Ha álmodom Aj emlékek egy pillanatja, A múltat máris visszaadja. Ha álmodom Még mindég mennyi bűbáj rajtad, Aj ajkam azomja hozza ajkad, Ha álmodom S ha rám köszönt a szűzi hajnal, Elsírom hossza, bús sóhajjal, Csak álmodom, csak álmodom. Finita Gyújtsd fel a szivem, Szemeddel, Hogy tüzes lángot fogjon S minden ér, Mely bennem él, Piros vérré váljon. Minden csepp vérből, Bus dal fakad, S a dalban forr a lelkem. Bár hangom hozzád el is ér, Ott elvesz, siri csendben Szivemben ha elhal, Az utolsó ütem, Mindent rútnak látok, Mit szépnek hittem * Szőllős Gyula fővárosi újságíró legközelebb megjelenő kötetéből. Ha a dere nem fog , Már kacagni rajtam, A Te első csókod, Meddőn várja ajkam Alkor, igen akkor. Porrá fogok válni, S alvó lelkem mellett. Talán Te, talán Te. Fogsz állni Petőfi. Irta : Gino Persico, olasz konzul. (Féléve alig múlt, hogy Gino Persico Budapestre került, mint Itália konzula és ezalatt annyira megszerette a magyarokat, hogy irodalmunk tanulmányozására szentelte javarészét annak a kevés időnek, ami hivatalos dolgainak elintézése után még megmaradt. Különösen Petőfi költészete ragadta meg és abból az alkalomból, hogy most jelent meg Budapesten a „János Vitéz" olasz nyelven, — a „Magyar Studio“ több nyelvű „János Vitéz“ kiadásában —alapos tanulmányt irt Petőfiről, amelyet a római „Giornale d'Italia" közöl. Alkalmunk van ezt az érdekes tanulmányt most bemutatni a magyar közönségnek) Most jelent meg Budapesten olasz nyelven Petőfi „János Vitéz“-e (L'Eroe Giovanni), a nagy magyar költő egyik remekműve, amely csupa erő és csupa bájosság, a magyar míthosz költői álomlátása. A fordítás Giovanni Cassonne munkája, aki egyik legkitűnőbb Petőfi-ismerő volt Itáliában. De azért még az ő számára is fölöttébb nehéz feladat lehetett Petőfi színmagyar nyelvével megbirkózni és egyáltalán Petőfi költeményeinek fordítása szinte vakmerő feladat, még az olyan fordítók számára is, mint amilyen Cassone, Norsa, Bolla és Sirola, úgy, hogy Petőfi strófái nem mindig olyan lírai plaszticitásúak és nem olyan erőteljesek a fordításokban, mint az eredetiben. Az olaszok számára egyébként érdekes jelenség, hogy Budapesten most az olaszmagyar irodalmi barátság éledt fel és míg a Corvin Mátyás Egyesület élén Berzeviczy Alberttel, a két ország kulturális közelebbhozásán fáradoznak — amely kultúra már renaissance-korban is virágzott — már készülnek is kibocsátani Petőfi válogatott verseit olasz nyelven. A magyar nemzetnek három nagy költője van: Vörösmarty, Arany és Petőfi. De az első kettő még mindig szinte ismeretlen a világirodalom számára, mert valósággal lefordíthatatlanok. Petőfi — akárcsak Arany János — a nép gyermeke és apja mészáros és korcsmáros volt Nagykőrösön. Magyarországon őt tekintik a magyar faj legjellegzetesebb és legtökéletesebb kifejezőjének és benne csakugyan meg van a magyar faj minden, látszólag ellentmondó karaktere; nyugodt, mint Alföldjének termékeny és csöndes lapályai és heves és szilaj, akárcsak a Tisza. Valósággal imádja az Alföldet, melyet többször is megénekelt fenséges szárnyalás« költészetében. A „Csárda romjai”-ban — amely leghíresebb ezek között — szintén ott lobog e nagy költő egész lelke : Az a göbe felföld, hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél. Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél, Amelyet egyszerre átolvashatok. És Petőfi csakugyan ott szerette volna leélni egész életét a határtalan Alföldön, az ő „pusztáján", amelynek a gólya leghűbb lakója, ott szeretett volna élni és mint a puszták beduinja, elábrándozni a puszták csodaszép tündérlányán, a messze fel-feltünedező délibábon. Ott érezte ő magát csak igazán szabadon, ahol levethette magáról a konvencionalizmusnak minden béklyóját, ahol nem érezte az őszinteség hiányának fojtogatását . Amikor Petőfi feltűnt a magyar irodalmi világban, bizony az még meglehetősen színtelen és meddő volt: afféle szobapoézis, amely mesterkélt nyelven igyekezett megszólalni és amelyben semmi sem lüktetett abból a vérből, amelynek az 1848-as időkben olyan nagy szerep jutott: Petőfi volt az, a természetnek ez a csodálatos erejű ifja, aki ide is életet hozott. Olyan volt az ő irodalmi fellépése, mint a hatalmas fergeng betörése, amely feltépi a Lajos Fülöp korabeli ócska, szomorú és sötét szalon ablakát és a dohos levegő helyébe besüvölt földszaggal és viharterhes levegővel. Petőfi nem formakereső művész volt, mert ő eszmékkel és gondolatokkal termékenyítette meg költeményeit. Ösztönös ihlet bevítette, alkotó művésze lett annak az eredeti és üde költészetnek, amelynek gyökerei a magyar televényből szívták őserejüket, minden idegen hatástól mentesen. Carducci egyik tanulmányában, amely 1872-ben jelent meg a „Nouva Antológia“ban, összehasonlítja Petőfi Sándort Goffredo Mamelivel és Körnerrel. De a legigazibb költő Petőfi volt közöttük is — mondja Carducci — Költeményei tele vannak a vadregényes puszta napsütésével, a magyar paripák futtatásával, a magyar borok lángoló füzével és a magyar nők elragadó szépségével És mennyire átérzi ő a nagy természet derűs fönségét ! És mennyire szereti a bort és a nőt! És mint a bort és a nőt, megénekli a magyarok Istenét is, mert ő a hazafias érzéseknek is dalnoka, de mindenekfölött a szabadságot imádja és énekli meg, a szabadságot, a népek szabadságát. Ebben a tekintetben ő is a 48-as idők férfia, mint Mameli. És valóban egész életében és egész irodalmi működésében a negyennyolcas eszmék hőse volt Petőfi. Életét, amely olyan rövid és olyan kalandos volt, három szóban lehet összesükíteni : nyomor, szerelem, halál