Kassai Ujság, 1923. július-szeptember (85. évfolyam, 149-222. szám)

1923-09-22 / 216. szám

2. oldal. «**» kassai üisA@ kedtek. Yokohama európai lakosai között nincsen senki, akinek gyereke elveszett volna, ha a dajka menekült. Pedig a dajkák gyakran napokig vitték magukkal a gyere­ket menekülés közben. Egy égő ház fede­lén egy kínai kuli állott, egymásután emelte ki a lángtengerből az embereket és elbocsájtotta őket az uccára, m­íg egy­szerre eltűnt a lángok között. A hőségtől elájult és így életével fizette m­eg mentési munkáját. A yokoham­ai Bluff Hotel menekültjei nagy csodálattal beszélnek egy Swain nevű tengerészkapitányról, aki nem vesz­tette el fejét a romok között és a földön fekve adta ki nyugodt hangon utasításait. Az utasítások igen célszerűek voltak és a kapitány hangja is megnyugtatta az embe­reket, akik így visszanyerték józanságu­kat és pontosan követték a tanácsokat. A kapitány utasításai szerint a szállodai vendégeknek egy egész sorát szabadította ki a rom­ok közül, mielőtt elérte volna a tűz a szállodát és így több mint százan köszönhetik menekülésüket Swain kapi­tánynak. Végül azután Swain kiadta azt az utasítást, hogy őt is vigyék ki a romok közül és ekkor derült ki, hogy a kapitány­nak mind a k­ét comb­csontja eltört. A ret­tenetes fájdalmak­­ ellenére és teljes tehe­tetlenségében a kapitány megőrizte hig­gadtságát, hangjával­­ sem árulta el súlyos helyzetét és­­ utolsónak hagyta el a fedélzetet. Az egyik, aránylag épen maradt utcán egy villamoskocsi állott, sértetlenül és az utasok­­ nyugodtan üln­ek a helyükön. Ami­kor a lángok elérték már ezt az uccát is, a menekülőr­ csodálkozva látták a villa­moskocsi utasainak nyugalmát és mene­külésre próbálták biztatni őket. De egyet­len utas sem mozdult és ekkor kiderült, hogy leszakadt a villamosvasút áramveze­tője és a villamos áram egy másodperc alatt megölte a kocsi összes utasait, mi­előtt kimozdulhattak volna helyükről... A villamos és a vasút sínei hullámvona­lakban emelkedtek a föld felé. A hullámok magassága némelyik helyen több volt egy méternél, Yokohamát és Tokiót automobi­lon sem lehet megközelíteni, mert az utak is olyanok, mintha hullámzás közben meg­fagyott volna a tenger. A menekültek közt van egy angol újságíró, akit Tokióban ért a föld­rengés és azután gyalog tette meg az utat Yokohamáig, mert abban bízott, hogy Yokohamából tud távirati tudósítást kül­deni lapjának. Az angol újságíró szerint Tokióban, sokkal nagyobb pusztítást oko­zott a tűz, mint a földrengés és néhány nagy modorú épület, például az Imperial Hotel egész sértetlen maradt a földrengés után, de a császári palota egyes részei el­pusztultak. Az újságíró Yokohama felé menet a menekülőknek egy csoportjába keveredett és ezek közt volt öt egyetem­végzett japán is, akik jól beszéltek angolul. Az újságíró próbált velük a földrengésről beszélni, de ez nem sikerült neki : a japá­nok udvariasan beszélgetni kezdtek a semleges témákról. Segíteni nem tudtak a szerencsétlenségen ezek a japánok, tehát legalább lelki nyugalmukat próbálták meg­őrizni és ezért kerestek más tárgyat a beszélgetésre. A segélyakció még menekülés közben megindult. Azok, akiknél volt pénz, elosz­tották a pénz nagy részét a magukkal tehetetlen menekültek között és az euró­paiak általában csodálkozva beszélnek arról, milyen higgadtak és energikusak maradtak a japánok a katasztrófa után. Az áldozatok száma nagyon megnöveke­dett volna, ha úrrá lesz a fejetlenség a menekülők százezrei között, de ez nem­­ következett be. Minden életet megszüntet a márka zuhanása Németországban a német márka katasztrófáiig sül vé­dése minden életlehetőséget meg­szüntet Németországban. A tej literje 5 millió, a kenyér kilója 10 millió, a vaj kilója 40—50 millió, egy cipő­­talpalás 100 millió márka, egy zsemlye 450 ezer márka. A tél elé nagy elkesere­déssel néznek. A koksz mázsája 120 millió. A kétségbeesés percről-percre nő. Az új­szülöttek száma nagyobb visszaesést mu­tat, mint a háború utolsó évében. A leg­utolsó statisztika igen szomorú adatokat tár a gondolkodók elé: messze van a francia—német megegyezés­­ lehetősége. Pedig Boniin, szept. 21. (Saját tud. táv.) A kancellárhoz közel­álló politikusok arról értesültek, hogy a né­met kormány csak akkor hajlandó a pas­­­szív ellenállás megszüntetésére, ha a fran­ciák teljesítik a következő feltételeket: 1. a német szuverenitás elismerése a Ruhr­­vidéken; 2. a Ruhrvidék katonai kiürítése; 3. a kiutasítottak visszaengedése; 4. az el­ítéltek szabad­on bocs­á­t­á­s­a. Amint hírlik, a német kormány erről a határozatáról értesítette az angol és a bel­ga kormányt. Ebből a határozatból világo­san következik, hogy még mindig nagyon A szlovák néppárt uj orientációin Szenzációs röpirat készül a szlovák néphez. — Közéleti s az evangélikus szlovákokhoz. — Dr. Ruman nagyzsu­pá n mandátuma az egyezkedési tárgyalások folytatására. (Saját tudósitónktól.) A szlovák néppár- párt uj orientációjának egyik határkövét tol a választások eredménye még jobban f fogja képezni az a röpirat, mely a napok­megerősítette abban a hitében, hogy párt­jával sok-sok olyan választó rokonszen­vez,a kik még nem tagjai a pártnak és nyíl­tan nem vallják magukat néppártiaknak. A választási sikeren fölbuzdulva, a párt most egészen új irányban orientálódik és legelső feladatának tekinti: az evangélikus szlo­vákságot és a párttal rokonszenvező szlo­vák politikai csoportokat beterelni a párt kereteibe. Ez a munka már kezdetben is nem leki­­csinylendő sikerrel járt. A néppárt vezető emberei eredményes tárgyalásokat foly­tattak dr. Bazovszky Lajos volt nógrádi zsupánnal, akivel annyira közvetlen kap­csolatot teremtettek, hogy jogosan lehet Bazovszky politikai csoportjának a nép­ban lát napvilágot. A röpirat aláírói között a néppárt és az evangélikus szlovákság tekintélyes reprezentánsai szerepelnek, akik a szlovák néphez intézett szózatuk­ban kijelentik, hogy az autonómista szlo­vákság egyedüli pártja ma a szlovák nép­párt, melynek magában kell foglalnia val­lásá­rnyalatkülönbség nélkül az iudonómis­­ta szlovák népet. A röpirat megjelenésének fényéből, de sok egyéb jelből is arra lehet következtet­ni, hogy a szlovák néppárt vallási kérdé­sekben némi koncessziót tett, hogy annál erőteljesebben és eredményesebben foly­tassa országszerte a szlovák nép beszer­vezését. A párt itteni választási sikere ar­ra indította a vezetőéget, hogy Kosicén pártba való beolvadásáról beszélni. A nép- külön pártcentrumot építsenek ki A párt I­ több vezére, köztük Hlinka is, ma Kosicére érkezik és délután 3 órakor beszédet mond a Schalkházban. Ezek az előkészületek és a párt eddigi , kétségbevonhatatlan sikerei, megbízható forrásból nyert értesüléseink szerint, arra bírták a kormányköröket, hogy a néppárttal megegyezést keressen és igyekezzen a koalícióba bevonni. Hír szerint a kormány megbízásából dr. Ruman nagy zsupán fogja ezeket a nagyfontosságú politikai tárgyalá­sokat megkezdeni, mert dr. Rum­an zsupán személyében mindenki meg­ bízik. Az ítélőtábla felmentette Suhaj Nikolai gyilkosait Megállapították a jogos önvédel­­ met. — A főügyész felebbezett az ítélet ellen. (Saját tudósítónktól.) A kosicei ítélőtábla ruszin tanácsa dr. Toronszky elnökletével tegnap tárgyalta Suhaj Nikoláj, a hírhedt ruszinszkói haramiavezér és öccse gyilko­sainak bűnügyét. A tárgyalás Suhaj Nikoláj garázdálkodá­sainak egész történetét tárta föl. Két éven­­ át, 1920-ban és 1921-ben folyt a hajsza Su­­hajék rablóbandájának elfogatására, min­den eredmény nélkül. Katonaságot, csend­őrséget vezényeltek ki ellenük, de hiába. A csendőrség parancsnoka 1921 tavaszán gyűlést hívott össze Alsókalocsán és kihir­dette, hogy Suhajék fejére 50.000 korona díjat tűztek ki a hatóságok, amit az kap meg, aki elfogja Suhajékat, vagy legalább nyomravezeti a csendőrséget. Fegyvere­ket akart szétosztani az üldözésre vállal­kozó lakosság között, de azok féltek elfo­gadni, mert tartottak Suhaj bosszújától. Suhaj maga is alsókalocsai születésű, is­merte mindnyájukat és nem egy embert pusztított már el, akiről azt hitte, hogy hírt adott a csendőröknek. Két év előtt, 1921 augusztus hó 14-én, egy Ivanics nevű gazda földjén kaszált a gazdán kívül Márkus Dániel és Burkaló Iván is. A­­ kis legelő benn van a kalocsai erdőben, körülötte áthatolhatatlan renge­teg. Déli pihenőnél ü­ltek, mikor megrecs­­csent a száraz galy és előbukkant az erdő­ből a két’Suhai, Miklós, az idősebb, a ban­da feje és az öccse, György, mindketten Mannlicherrel a kezükben. Suhaj Miklós A mayerlingi Iliofe Rudolf trónörökös és Vetsem bárónő tragédiája v .­­ v­ízÉRELMI REGÉNY. 78 ■ És a pápa? És az egyház? Igaz, hogy Rudolf szabadelvű gondolkodónak vallotta magát, és az egyház hivatalos ünnepségein nem szívesen vett részt, de csak most vette észre, hogy min­den szabadelvű gondolkodása mellett több ka­­tholikus, semhogy az egyházb­ól ki tudna lép­ni, hogy ő más vallást vegyen fel, hogy ő a pápa akaratával szembe tudjon helyezkedni. A Habsburg-családnak évszázados erős vallá­sossága a távizm­us folytán az ő lelkében is oly mély nyomokat hagyott hátra, hogy most a döntő pillanatban még szerelmét, első és egyet­len szerelmét sem érezte oly nagynak és erős­nek, hogy magát az egyházi dogmákon túl tud­ja tenni. Amikor Rudolf újból és újból végiggondolta az összes eshetőségeket és ezekből az eshető­ségekből semmi vigasztalót, reményre jogosí­­tót, biztosat nem­­ tudott a maga számára kiol­vasni, akkor összeszorított ököllel döngette az asztalt és úgy ordított: — Hát,gyerek vagyok én, akinek mindenki csak parancsol? Hát bábu vagyok én, akinek semmi akaratom sincs? Hát azért leszek én két ország hatalmas ura, hogy a magam legbensőbb szívügyemet ne tudjam a magam akarata sze­rint elrendezni? Hát ki vagyok én? Hát mi vagyok én? És zokogva borult íróasztalára ... Rudolf... a trónörökös... a két ország jövendő hatalmas ura... Rudolf könnyénl keresztül azt a cigányas­­­szonyt látta meg, aki egyszer életének legbol­dogabb napját tette tönkre, aki piszkos tenye­rében az ő finom kezét tartotta és ijedten sza­kította, ki csúf fekete fogain keresztül korai halálának hátborzongató­­ megjóslását. Ez a jós­lat igen sokszor eszébe ötlött Eleinte vissza­utasította. T­erm­észettudományokban kiélesedett esze kigúnyolta a jóslást. Nem hitte el a csúf, vén banya egyetlen szavát, egyetlen betűjét sem. De utóbb idegességének őrültséggel határos pillanataiban­­ maga óhajtotta legjobban, bár iga­za volna ennek a piszkos asszonynak. S mind gyakoribbak lettek ezek a pillanatok. Álmatlan éjjeleinek hánykolódó­­ izgalmaiban gyakran ki­ásta ezt a jelenetet a múltból és összevetve a jelen sivárságát a jövő lerongyolt­­ bizonytalan­ságával, számadásból mindig azt a végered­ményt vonta le, hogy a maga részéről csak úgy vethet végett elhibázásainak, ha egy go­lyót tesz pontul élete végére. Most is az öngyilkosság járt az eszében. Miért küzdjön? Miért cipelje tovább megbomlott ide­geit? Miért szenvedjen? Mi célja, becse és ér­téke van reá nézve az életnek? (Nincs senkije, aki megértse, aki szeresse, aki küzdelmeiben osztályosa, örömeiben társa lehetne? S amikor Rudolf gondolataiban ide elérkezett, Vecsera Mary imádott alakja emelkedett előtte. Ez az alak mosolyogva ígért neki min­k i dent: földöntúli üdvöt, végtelen szerelmet, hol­tig tartó gyönyört. Szent érzés szállt Rudolf szivébe. Könnyeinek patakja kiszáradt. Rémült arcát szelíd mosoly formálta vissza emberivé és Rudolf néhány pillanat múlva futó lépésben lökte fel az útjában álló embereket, hogy ide­jén érkezzék Maryjával való találkozásra. És Mary nem volt titkos csókok édes helyén. Órája a megszokott időt túlmutatta. Elkésett. De hisz másko­r is elkésett néhány pillanatot, Mary azonban mindig türelmesen szem­rehányás nélkül,­­boldog mosollyal meg­várta. Miért nincs itt? Mi történhetett vele? Valami szerencsétlenség érte? Vagy beteg lett. De ha nem jöhetett, miért nem küldte valami megnyugtató üzenettel Ágnest? Vagy hűtlen lett? Leírhatatlan rémület torzította el Rudolf arcát. Szeme az őrület lángjában égett. Agyá­ban minden gondolat összekavarodott és csak egyet érzett: kiszaladni a világból. Engedni, hogy beteljesedjék a cigányasszony jóslata: meghalni! meghalni!­­Minél előbb! Azonnal... TIZENHARMADIK FEJEZET. Néhány nap múlva Rudolf trónörökösnek legpontosabb értesülései voltak azokról az ese­ményekről, amelyek a Vecsera kastélyban le­folytak. A hűséges komornyik, Losehék, nagy nehezen rátalált az elkergetett Ágnesre, aki a legnagyobb pontossággal számolt be mindenről, amit tudott, nem felejtette el a szánakozás szívből fakadt hangján megrajzolni azt a sok szenvedést, amely kis úrnőjét leverte, beteggé tette, ágyba döntötte és életét komoly veszély­be sodorta. Ez a hir Rudolf még megmaradt lelki ener­giáját felemésztette, egyensúlyát felborította és ellenállóképességét megtörte. Rudolf hirtele­­nül összeesett. Roncs lett. Tehetetlen düh emésztette. Szeretett volna betörni a Vecsera­­palotába és elrabolni Maryt, az ő kincsét, aki egyedül csak az övé, akihez ezen a világon senkinek semmi köze. Még az anyjának, Vecse­ra bárónőnek sem. Nem tudta, mit tegyen. Ver­gődött, mint a pillangó a gyerek kezében. — Nem bírom tovább! Sóhajtott a naponkint többször is magában. — Beszélnem kell Maryval. Látnom kell őt! Hallanom­­ kell hangját. Az anyjának vagyok cinkostársa, ha tovább tűröm, hogy Mary fo­goly legyen... — Nem vagyok érdemes az élet­re .. Nem marad más hátra, mint főbe lőnöm magamat... Igen, ezt fogom tenni. Naponkint többször jött erre az elhatározásra Rudolf, de mégsem tette meg. Lelke mélyén élt valami titkos remény, hogy talán valami csoda, nem várt segély érkezik, amely kimenti ebből a zűrzavaros helyzetből. Várt, bízott és tehetet­lenül belevetette magát a tétlen bámulásba, a lélektelen semmittevésbe. Néha napokig nem szólt senkihez egy szót sem. Bezárkózott szo­bájába. Egyedül Loschek merte megközelíteni, ő hozta be neki a szobájába az ételt. Néha megette, legtöbbször érintetlenül hagyta. Lefo­gyott Szemei a sok álmatlanságtól és sírástól megdagadtak. Tekintete olyan volt, mintha ál­landóan a végtelen semmiségbe nézne. Keze reszketni kezdett. Arca elveszítette minden életszínét. Fakó lett. Izomzata elsatnyult. Mint­ha haldokolt volna. Mintha már az­ élethez semmi köze se­­ lett volna ... Néha erőszakot vett magán, kiragadta ma­gát a magány, az elhagyatottság kriptájából és társaság után vágyott. Ekkor sem­­ ment hozzá méltó, hozzáillő emberek társaságába, hanem Bratfischt, a kocsist, hivatta és vele kereste rájuk kiáltott, hogy álljanak föl, megkér-Rudolf eddig is nagyon szerette Bratfischt. Bizalmával kitüntette és vele intézh­ette el az összes csiklandós természetű szerelmi ügyeit. De most egyenesen barátságára méltatta. Neki öntötte ki szive keserűségét, bánatát. Amíg édesanyja és édesapja semmit sem tud­tak arról, hogy fiuk a romlás peremén halál­táncot jár, addig Bratfisch előtt bizalmasan ki­nyitotta szivét és meggyónt mindent neki. Kü­lönösen akkor,­­ha mámoros­ volt. És mámoros mind gyakrabban lett. A legyöngült test nem bírta az erős borokat. És Rudolf szerette, megszerette a mámort. Ilyenkor az éppen elé­­jevetődöt­t leányban Maryt látta, ölelte, csó­kolta ezt a leányt Mary helyett. A mámor el­­felejttette vele minden bánatát, buját, szenve­dését. A nappalokat az ágyban töltötte, hogy éjjel legyen ereje a gyönyörökre. (Folyt. bőv.) föl Bécs város legkétesebb zugkorcsmáit, ahol a legféktelenebb tivornyákat rendezte.

Next