Katedra, 2017. szeptember - 2018. június (25. évfolyam, 1-10. szám)
2017-09-01 / 1. szám
A 2017-ES ÉV MADARA A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szokás szerint minden év közepe táján szokta közzétenni, hogy a következő évben mely élőlényeket ajánlja a lakosság megkülönböztetett figyelmébe. Ezek szerint már 2016. július 27-én megtudhattuk, három jelölt: az erdei fülesbagoly (Asio otus), a házi veréb (Passer domesticus) és a tengelic (Carduelis carduelis) közül az utóbbi kapta a legtöbb internetes szavazatot, ezért ő lett a 2017-es év madara. Ez igazi demokratikus népszavazás volt, melyhez semmi közük sem volt a politikai pártoknak, s ráadásul meglepően sokan, 12 523-an vettek részt benne. Egyszerű többséggel, 5445 szavazattal, (43%) győzött a tengelic. 4442 szavazattal (35, 5%) második helyre került a fülesbagoly, de a szegény házi veréb jócskán lemaradt, mert csupán 2632 vokshoz (21, 0%) jutott. Ez nem is csoda, mert hozta magával a múltbeli rossz hírét, amikor még őt tartották a legszemtelenebb madárnak nemcsak Európa-szerte, mert alig van olyan zuga a Földnek, ahova be ne fészkelte volna magát. És annak ellenére, hogy mindenevő, tehát akad számára táplálék bőven, mi tagadás, még nagyon mohó is. Arról meg ne is beszéljünk, mennyire szapora (volt), évente háromszor is költ, egyszerre 5-6 fiókát nevelt fel. Sajnos a száma az utóbbi években mégis drasztikusan csökken. Brehm Az állatok világa 1960-as kiadásában olvasható (többes számban) a házi verébről, amit mi is gyakran tapasztalhattunk: „A városi lakosságnak nem egyszer bosszúságot okoznak. Ha valaki a lakásától pár hétig távol van, ott fészkelnek a zsaluk közt, és otthonosan berendezkednek az erkélyen is. Mindent beszennyeznek, s zavarják az embert lármájukkal. A „kárt” azonban nem kell eltúlozni. Tartsuk szem előtt, hogy a verebek gyakran az egyedüli madarak, melyek felélénkítik a városok kősivatagjait.(...). A verebek elleni rendszabályok nem sokat használnak, e madarak nem tágítanak az egyszer birtokba vett területről. Ha az ember tevékenységének következményeképp megritkulna a verébtársadalom, a gyors ütemű szaporodás hamar pótolja a hiányokat. Főleg azért nem sikerül a verebeket valahonnan elűzni, mert „erős a lelke”, azaz nem bántják az emberi kultúrviszonyok, mint annyi érzékeny madarat.” De bármennyire „erőslelkű” madár is a veréb, az ember kíméletlen „kultúrviszonyai” őt is utolérték, akárcsak a legtöbb madárfajt, mi több, az egész élővilágot a Földön. 60-70 évvel ezelőtt, sőt még később is, én szintén közömbös voltam a verebek iránt, ma viszont, ha meglátok egy-egy kis csapatot, megállok gyönyörködni bennük. Sokáig az élt bennem, mint amit a közvélemény tartott róluk, hogy még átvitt értelemben is szürkék. Magamnak kellett rájönnöm, hogy ez mennyire nem igaz. Sőt, ami még érdekesebb, a házi verébre az is jellemző, ami ritkaság az énekesmadár fajoknál, az ivari kétalakúság, szaknyelven, a nemi dimorfizmus. Bizony még a mezei verébnél (Passer montanus) is nehéz megkülönböztetni a hímet a tojótól. Ugyanez a helyzet az év madara „rangot” elért tengelicnél is. Ő ma már a verebeknél is gyakoribb. Legalábbis nálunk, Párkányban. Régen nem merészkedett be a városokba, pár évvel ezelőtt viszont a városunk sétálóutcáját díszítő alacsony fákon is fészkelt, de mára kiköltözött a lakótelepek parkjaiba. Tengelicet gyerekkoromban ritkán pillantottam meg nyáron, télen viszont sokszor tűntek a szemem elé. Nagyon félénkek voltak. Amikor közeledtünk feléjük, a zúzmarával borított bogáncs közül riadtan felröppenve, alig hallhatóan, de szaporán csipogták, hogy „ tightt-tightt”. Csak jóval később tudtam meg, hogy számos európai nyelvben is hasonló a nevük a magyarban használt népi megnevezésükhöz: tengelice, stiglinc, stiglic, tengelic; a németben például Stieglitz, a románban Sticlete, a szlovákban stehlík. Valójában mind hangutánzó szónak tekinthetők. Gyerekkoromban volt egy jellegzetes, néhány tánclépésből álló mozgásos játékunk, amit kettesével összekapaszkodva roptunk a libalegelőn, miközben azt énekeltük, hogy „így járják a kúdús táncot, istiglinc!” Ebből az egyetlen mondatból állt a dal, melynek az utolsó szavát hangosan kiáltottuk. Ám az istiglincre úgy megrántottuk egymást, hogy hirtelen megperdültünk, és újra meg újra ismételtük a tánclépéseket, amíg a fáradtságtól lihegve el nem terültünk a füvön. Feltételezésem szerint e játék a tengelic fürge, olykor akrobatikus mozdulatainak az utánzásából keletkezhetett. Ki tudja? Talán a néprajzkutatók majd egyszer kiderítik, ha eszükbe jut, és valaki a régiek közül még emlékezni fog rá. Nincs kizárva, hogy igen, már csak azért is, mert az egyik csallóközi gyermektánccsoport nevének az Istiglincet választotta. No, de maradjunk a madaraknál, melyeknek az osztályába (Aves) tartozó fajokat a rendszertan 25 rendbe sorolja be. Mind a verébfajok, mind a tengelic a verébalakúak, hagyományosan az énekesmadár-alakúak (Passeriformes) rendjébe tartoznak, ám e rendet újabban 3 alrendre tagolják. Harmadik a verébalkatúaké (Passeri), de még ezt is alrendágakra osztják fel. A verebek alrendágán (Passerida) keresztül jutunk el a szóban forgó madarak családjáig. Itt viszont a házi veréb a rokonaival együtt a verébfélékhez (Passeridae), a tengelic pedig a pintyfélékhez (Fringilillidae) tartozik. Nem árt megjegyezni, hogy e hajszálhasogatásnak tűnő „pepecselés” nem öncélú dolog, mert azok számára lehet fontos, akiket közelebbről is érdekel a madárvilág, mi több, később ornitoló- 25