Katholikus Hetilap, 1884 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-03 / 1. szám

2 KATHOLIKUS HETILAP, csak kivételnek tekinthető — lassankint nem bánomsá­­gunk okozza majd a nehezen gyógyítható bajt. Mert hány család­apa vagy szülő van, aki gyer­mekeinek szellemi tápláléka felől tervszerüleg gondos­kodik s ha igen, minő választás szerint? A zsenge fogé­kony lelkű gyermeknek és serdülő ifjak s lányoknak ellenőrzés nélkül fordul meg kezeikben a sok selejtes, sőt mérget rejtő olvasmány. Szépirodalmunk és a sajtó versenyezve nyújtja kábító szív- és erkölcsrontó ter­mékeit. íme, itt a bibi! Ha külellenségtől megvé­deni iparkodunk családunk szentélyét: nem szabad megfeledkeznünk a jó barát mezében beköszöntő ide­genekről sem. Sőt, azt merjük mondani, még inkább kell résen lennünk ezekkel szemben, mert hatásuk közvetlenebb! Sorainkat aligha fogják t. olvasóink félreérteni. Nem lapunknak akarunk propagandát csinálni, mert akkor nem önökhöz fordulnánk sorainkkal, de az irá­nyunkat és törekvéseinket nem ismerő nagy közönséghez. Czélunk csak az, hogy az új év küszöbén, midőn sok szép remén­nyel nézünk az emelkedett szelleműnek ígérkező legközelebbi jövő elé, óva intsük az érdekel­teket a családi élet boldogságának és szelíd örömeinek belső ellenségétől, a gonosz irányú sajtótól. Egyik avatott tollú praelatusunk minap oly szépen, a meggyőződés és lelkesedés egész melegével irt e kér­désről. Kevés hozzáadni valónk lehet. Legfőlebb az, mit ő szerénységből elhagyott, hogy minél több­ször olvassa át a szülő »a jó irányú magyar szépiroda­lom felkarolására« czélzó felhívását, mert a családi élet egyik legvitálisabb kérdése az, mely elől kitérni egyen­értékű a családi lét boldogságának aláásásával. Pedig mi tiszta szívből mindenkinek boldogságot kívánunk. Hozza meg azok számára is, kik ezt eddig nem élvezték, a beköszöntött uj év! Emér, 1884 Micsoda viszhang ez? vagy én nem jól hallok? S csak maguktól zúgnak a bérezek és halmok A hófödél alatt ? Ott a varjú károg, recsegnek a tölgyfák, Mintha belsejöket őrlő férgek rágnák, — S egy-egy galy leszakad. Micsoda gyümölcs az a fák tetejében Téllel, hóval versenyezve üde zölden ? Ah! az erdei gyöngy! Hadd ütök le egyet, gyönyörűség nézni Azt az ellentétet, hogy az ember érzi: Még­sem minden göröngy. Hát ott a jég alatt micsoda élet az, Oh pedig még hol van a viruló tavasz! Mily kedves színjáték! Hah hab után siet ragyogó tükrében, »Akadály­ versenyről« álmodozni ébren Itt lehetne csak még! 1. SZÁM: Nézem azt a dandyt, hogy ugrat előre, Midőn a kis lady nyomán nyakrafőre Már átosont fürgén; Egy királyné sem szebb, mint az a fényes hab, Mely a jégtükörben jobbra, balra szalad, Örökké elnézném. De megyek is vele, ameddig csak érem, Itt-ott fű is látszik a patak-partszélen; Hát mért ne remélnék ? Nagy vakand-túrások közt kell itt haladnom, Vigyázok is, hogy földhöz ne vágjam lantom; Messze van még az ég! Én pedig azt látom mind éjjel, mind nappal, Égre vágyó czélom küzdelemre sarkal — Mint azt a kis habot Pályafutása, — mig egészen szabadon Evezhetek én is tisztább hullámokon; De boldog is vagyok. Egykor malmot játsztam szalmakerekekkel, Most a hóban irok reszkető kezekkel Ott is itt is gyermek; Csak csekély változás,.. . most már hat X-el Az élet folyóján csak úgy h­almoznom kell, Hogy szivet őröljek. Csak az idő fog ki rajtunk utó végre, Miért vágyakozol hát királyi székre ? Az is összeroskad; Jobb ezerszer itt az oltár árnyékában Az ibolyák között boldogabb világ van; Isten szeme rajtad. Mily jövőt várhat még az ég hitvallója ? Az igazak között már nincs kétség róla; Az a sürü fátyol, Mely arczát takarta s annyi vért fölszivott, S most nyíltan mutatja a vértanuságot: Leesett magától. Egy sebekkel átvert hű anyai kebel, Melyből az ütésre vér már nem is szökell, Krisztus szentegyháza; Mily keserves nap lesz, mely utolsó fényt vet A dicsőségtől ragyogó kereszt mellett Ezernyi Júdásra! Tűzzük ki a zászlót, lássák az angyalok, Ha a végítélet köztünk aratni fog, Hol kell megjegyezni Homlokán az embert, — mig az idők ura Végső csapásait a föld fiaira Lángokban ereszti. Tűzzük ki a zászlót, habár még várhatunk, Lealkonyodni még nem kezd a mi napunk, Fénylő sugarakban Hinti szét világát, hogy lássák mindenütt Az Isten erejét s azt az örök derűt, Mely ott fenn írva van. Sántha Mihály. rLépToold­og:Itó. — Beszély. — I. Mélypataky Kristóf nagyságos létére egyszer csak meggondolta magát és meghalt. Azt mondták róla, öreg ember volt, nyolczvanéves elmúlt, tehát eleget élt. Joga volt arra, hogy aludni menjen s helyet engedjen más-

Next