Katholikus Néplap, 1852. július-december (5. évfolyam, 28-52. szám)
1852-12-08 / 50. szám
394 tapsokra fakadtak, s Czina markát megtörnék krajczárokkal, ki Radó apához járulván, a pénzt annak tenyerébe nyomná; Radó pedig fontolgatá kezében a pénznek súlyát, mintha fájna neki, hogy élvévé, s ajkai hallhatón rebegék az igéket : „Boldogabb adni, mint elvenni.“ A harczias nap elmúlt; az ágyuk dörgése, a fegyverek ropogása elhangzott; a seregek jobbra és balra elvonultak, s másnap délre az országút kitisztult, és a közlekedés Fejérvár és Pákozd között elkezdődött; s késő délutáni órákban Radó is kezébe szorítá koldusbotját, s a másik réginél fogva vezeté őt Czina Fejérvár felé. Azonban Radó indulásával elkésett; mire a helységből kibotorkált, a lenyugvó nap végső sugarait vetette arczájára, s mire a falu határához érkeztek, sötéten. A félénk Czina nem meré tovább vezetni Radót, hanem figyelmeztető, hogy jó volna itt valahol megnyugodni, melly indítványba Radó beleegyezett. Épen azon helyen, hol menőnek, az országútról éjszak felé, egy régi árok húzódik a Pákozdi hegyeknek, sűrű akáczok és fűzekkel benőve, s az árok melletti mezőség kétfelöl törpe kökény bokrokkal elbontva. Ezen árok-parthoz léve be Radó és vezetője, mintegy száz lépésnyire az országúttól, hol letelepedvén, Czina kenyeret von elő tarisznyájából és övék. „Van-e csillag az égen?“ kérdé a világtalan Radó. „Van bizony pedig sok !“ felelé Czina, egy nagyot szakítva fogaival kenyeréből. E szavakra emberi szózat üté meg füleiket, hasonló a sírból emelkedő szózathoz. „Ah!“ mondá ijedten Czina, mutató ujját füléhez illesztve; ember szóll“. Erre Radó is figyelmesebb len; Czina pedig Radóhoz szokta magát, s minél inkább hallgatának, annál erősebben hallatszék a segélyért rimánkodó gyenge és fájdalmas szózat. „Valami szerencsétlen!“ mormogó magában Radó, s a felbátorított Czinát biztató az árokparton fölfelé menni, s a szerencsétlent felkeresni. Czina neki bátorodék, felugrék helyéből, s gyors lépésekkel nyomozá a fájdalmas hangot, s csakhamar, mintegy ötven lépésnyire Radó ülőhelyétől feltalála egy árokban fekvő katonát sebesülve , ki is a Krisztus szerelmére kéré a gyermeket, hogy rajta segítene. Czina lenyújja kezét az árokba, s húzni kezdé a sötét alakot fölfelé, de nem birt vele, mert a katona megsebesült jobb kezén feküdvén, sem emelkedni, sem magán segíteni nem tudott. A gyermek elszalada az öregért, kit hozzá vezetvén, Radó leereszkedék az árokba, s átölelvén a katonát föllevé a partra; de a katonának bal lába is el vala lőve, felvállani sem tudott; hanem Radó az árokból kimászván, felölelé a katonát, ki bal karjával Radó nyakát által ölelé, s Czina vezetése alatt iszonyú jajgatások között Radó nyughelyére érték, hol a katonát leülteték.Radó is leüle mellé, s azonnal tanácsoló, hogy jó lenne ruháit lehúzni, sebeit kimosni és bekötözni. „Nem bánom ,“ rebegő a vitéz alig érthető hangon, mire az öreg azonnal parancsoló Czinának, hogy a két kobakkal a szőlők sarkánál látott kútra vízért szaladna. Örömmel és gyorsan, mennyire a sötétség engedé, szaladott Czina edényeivel; az öreg pedig azalatt végig tapogató a sebesültet, s kigombolván ruháit, nagy vesződség között levetkőzteté. Most a sebek nyilásai kitágulván, újra patakként kezdék önteni a vért, minek következtében a katona elájult, és hanyatt esett. Radó kérése kezeivel, s csudálkozék, hogy elnyujtózva találja, s mivel sem jájszót többé nem halla, sem kérdéseire választ nem nyerhete, azt hivé, hogy meghalt, s összekapcsolván remegő kezeit, imádkozék érelte. Azonban megérkezik a vízzel Czina nagy lihegve. „Radó apám! itt a viz, mit tegyünk most?“ kérdé a gyermek. „Oh édes fiam! meghalt ez a szegényemben, hiszen, nézd csak, se nem mozdul, se nem szól fefelé rimánkodó hangon az öreg. „Radó apám, jegyzé meg Czina nagy élénken, rakjunk tüzet és nézzük meg, talán csak elájult.“ — „Jó lesz bizony, fiam! gyújts ki!“ Czina kigyúrta azonnal, s a közel fekvő, de még eslve észre vett sarjú baglyából haza egy öllel, s tüzet élesztett. Most tisztán látá Czina az elájult vitézt, Czina mondá, hogy ajkai remegnek, kezét mozdítja, s hogy él; mondá azt is hogy fiatal, és igen szép. Azonnal tehát az öreg utasításai szerint, Czina lemosá sebeit tisztán a hideg vízzel, füvet rakott rá, s a butyorból előkeresett rongyokkal erősen bekötözék. Czina megmosá hideg vizzel az elájultnak arczait is, mire a szegény katona magához jőve, majd Radónak és Czinának kimondhatlan örömökre megszólala ; felülteték, őt ismét, s ruháit, a mint fehete, a tűznél megszábták s rá illeszték; kérdezgették, hogy mit kívánna; mire a beteg szomjúságról panaszoskodék; azonnal ajkához illeszté Czina a kisebbik, még félig levő kobakot, mit a beteg fenékig kiülite; majd kenyérrel kínálók őt és evék, sőt Czina feléleszté a tüzet, s tarisznyájából tojásokat szedvén elő, megsülte azokat az izzó pernyében, és a beteget megvendégelé. A sarja egyre égett, felfellobbanó lángja világaitól fénynyel játszott minden ág, a beteg erősödik, s egészen magához térve vizsgálgatni kezdé ápolóit, s egyszerre sírásra fakadva Radó nyakába boruló és rebegé : ,Kedves jó öreg! tegnap reggel tánczoltam előtted a szent János szobra körül, s ime most koldusabb vagyok náladnál! Oh! ha van még számomra kegyelem az Istennél, csak annyit óhajtok belőle, hogy jó akaratod meghálálhassam!“— „Nincs szükség hálára, kiálta fel Radó, jobb kezét az ég felé emelve, inkább én áldom a Mindenhatót, ki elég kegyes volt megengedni Radónak , hogy felebarátjával jót tehessen a Krisztusért! De ki vagy te édes fiam? mondd el nekem honnét jöttél?“ „Én surjai ii vagyok a Bakonyságból, felele az ifjú vitéz, Hal-