Katholikus Néplap, 1855. január-május (8. évfolyam, 1-18. szám)
1855-01-03 / 1. szám
1. szám. Megjelenik e lap hetenkint egyszer. Szerdán. Minden hónapban egy fél ív pótlékkal. Előfizethetni rá Pesten a Szent-István-társulat ügynökénél . czukorutcza 6-ik szám, földszintese szerkesztőségnél. Vidéken a cs. kir. postahivataloknál. Előfizetési díj Budapesten kihordással félévre 1 ft. pp. vidékre postán, borítékban félévre 1 ft. 20 kr. pp. Dicsőség magasságban az Istennek, s a földön békeség a jó akaratú embereknek. Luk. 2, 14. Pest, január 3.1855. Nagyobb csőd-hirdetés 2 ft. kisebb 1 ft. p. díjért közöltetik. Minden további hirdetésért az előbbi árnak fele fizetendő. A lap szerkesztését illető levelek egyszerűen ,,a Katholikus Néplap szerkesztőségéhez“ czimezendők. (Pesten a központi papnöveldében.) Egy ifjú naplójából. (Életkép.) Hol a toll, melly leirja a félelmet, a rettegést, mellyel még az igazak keble is eltelik, ha ama rettenetes nap jut eszékbe, midőn: „Harsonának csoda árja földünk sírjait bejárja. A kelőket trónhoz várja?“ Ha szent Jeromos, egyházunk e tündöklő csillaga is azt vallja önmagáról, hogy valahányszor az Ítélet napjára gondolt, a trombita harsogását vélte hallani, s egész testében reszketett: mennyivel inkább megreszketteti e gondolat azt, kit vétkes öntudat vádol és ostoroz, kit súlyos bűnérzet kerget át a más világra? Meggondolni: hány lelket taszítottam a kárhozat örvényébe; hány ártatlannak rabtám el léleknyugalmát: hány ifjúnak tépem szét szűz keble fehér liliomát; meggondolni, hányszor lázadtam föl Isten szent fölsége ellen; hányszor sebzettem meg e legjobb Atyának szeretetteljes szivét; hányszor sértettem meg az anyák legszentebbikét, a szüzek szent szüzét; meggondolni mindezt az örökkévalóság szélén s a halandóság véghatárán, ez nem lehet, hogy borzasztó hatással ne legyen a bűnös lelkére. A lélek illy szörnyű küzdelmei közt látunk egy férfiút, halálos ágyán végvonaglások közt kiadni lelkét. Nézzétek át, milly sáppadt arcra, milly törött szeme fénye; s ha még láthatnátok lelkét, mint küzd a kétségbeeséssel, mint iparkodik elűzni magától a gondolatot, hogy ő bűnös s bűnétől üldöztetve kell e világból kiköltöznie! S a férfiú rémes tekintetet vetve a körülállókra, kínos vonaglások közt e szavakat nyögi: „Szeretném, ha nyilvános gonosztevőként hurczolnának keresztül a város utczáin, hogy mindnyájoktól bocsánatot kérhetnék a sok botrányért, melylyeket nekik okoztam, s könnyes szemekkel kérném őket, hogy, ha még nem olvasták könyvemet, azt soha kezökbe ne vegyék ; ha pedig olvasták, rávenném őket, hogy sirassák meg e tetteket, mint én megsiratom, hogy azt írtam:“ Így szólt a férfiú s elfordult. .... átköltözött az örökkévalóságba, az igazságos Isten bírói széke elé. Mi ez? kérdi tán valaki álmélkodva. Hát a könyvek által is illy borzasztó lelkismeret -furdalásokra lehetne szert tenni? Oh igen! S ez életképnek épen az a czélja, hogy a rosz könyvek szomorú következéseit lerajzolja. A történet magából a mindennapi életből van véve, s egy ifjúnak, egy testi lelki barátomnak napi tapasztalásaiból — naplójából merítve. * * * Fölütöm barátom naplóját, s az utolsó lapon ezt olvasom: „1852, szent Iván havának 12-én. Most jövök lelkiatyámtól. Gyónni voltam. Oh, mi máskép látom most a világot, mint csak egy félórával előbb is! Mint remegtem, mielőtt ezen lelki barát ajtajának kilincsére tettem kezemet, mint reszketett minden izem, mint dobogott szivem . —s ime, lábához borultam, megvallottam bűnömet, s ő azt mondá: Ego te absolvo, Én téged föloldozlak! Oh hatalmas három szó! Én téged föloldozlak; Nem ember, maga Isten az, ki e szavakat mondja. Nem ember, maga Isten szól igy a gyarló ember által. S most visszajött gyermekkori vidámságom, újra örvendek az életnek, melly olly unalmas, olly terhes volt, eltűnt szivemből a búbánat, úgy vagyok, mint a ki Isten