Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1858-04-08 / 14. szám
egyebeket nyugodtan hagy. Ennyit a szándékos gonoszságra nézve. Ami a vigyáztalanságot illeti, bátran el merem mondani, hogy legtöbb tiszt veszedelmet épen ez okoz. Nem mindig sikerül ugyan bebizonyítani, de mindig elegendő ok van azt elhinni. Nem is mondok sokat, ha azt állítom, hogy tíz esetből kilenc, bizonyosan vigyáztalanságból származik. Leghibásabbak e részben az asszonyok, kik sütkéreznek, s gyakran titkon, hogy a világot és férjeiket csalják. Meggyújtják, és szerteszét eldobálják az égő gyújtót. Sütik a zsírt, mellette pletykáznak, s azon veszik észre magukat, mikor a zsir már a kéménybe szaladt. Fütik a kályhát és kemenezét, s hogy megsüljön a prósza, annyit raknak rá, hogy kicsap a láng. A pernyét vagy perszótot becsületesen ki nem oltják, csak kiviszik a kazal vagy asztag mellé, hol aztán csak egy kis szél kell hozzá, hogy fellobbanjon. Hány élhetetlen asszony van, ki a lemetet feldugja az eszterjébe, vagy az ólak tetejére, anélkül, hogy előbb egy kis vízbe mártaná. Kotlós tyúkjait, vagy hídjait esteiben gyertyánál vagy mécsesnél nézegeti, s addig addig forgatja a tojásokat, mig végre a láng a fészekbe kap. Kenderét a nagy tilalom ellenére is sütött kemenczében szárogatja ; estemen egy kis nyalánkságért a palláson gyertyával bujkál; a gyertyát vagy mécsest erre-arra leteszi, ott felejti, s ez által vajmi gyakran a gyuladásnak okául szolgál. De a férfiakra is elég rájuk fér. Hány élhetetlen férfi van, aki örökké füstöl, mint a kémény, istállóban, szélen, pajtában, asztagok, kazalok között, még cséplés és nyomtatás közben is. Sokszor egy egész tasak gyújtót elperczeget, mire rá gyújt, s a gyújtót, a szivar darabot minden vigyázat nélkül eldobálja. Hát mikor tele iszsza magát! A világért el nem tudna lenni pipa vagy szivar nélkül, ezzel akarná a világgal elhitetni, hogy még eszén van. S hányszor megtörténik, hogy maga elébb elalszik, mint pipája. Égve hagyja a lámpást, a jászolfára, szalma és széna közé biggyesztett mécsest. Hány oktalan szülő van, aki apró gyermekeinek játékszerül gyújtófákat ad, még maga lobogatja előttük; a gyermek aztán csak azt várja, hogy észre ne vegyék, s azonnal kilopódzik a gyújtóval a kertbe, s ahol legelőbb éri, ahol legkönnyebben tud gyújtani, ott rakja meg tüzét, persze hogy csak játékból, melynek azonban, mint többnyire minden elkényesztetett gyermek játékának, sírás a vége. Igaz, még nehezen találkozott, aki elfogadta volna, hogy házát vigyáztalanságból önmaga gyújtotta fel, mert igaz a régi magyar közmondás: kárnak nem igen akad ura. De csak vizsgálnák meg rögtön a kigyuladt házat, s amit tapasztalnak, mondanák meg igazán : fogadom, rá lehetne menni. Ennyit az első kérdésre. Ami a másodikat illeti, arra is igen egyszerűen lehet felelni. Hogy miképen lehetne a sok tűzi veszedelemnek elejét venni? Kétség kívül úgy, ha mindnyájan jó keresztények, s a magunk házi körében egyiránt vigyázók lennénk. A jó keresztény sokkal jobban szereti felebarátját, sőt még ellenségét is, mintsem hogy annak kárára törekednék. Ő amit magának nem kíván, másnak sem kívánja. De hiszen tudom, hogy e mondásommal a tisztelendő urakra tereltem a rudat. Lesznek majd bölcsek, kik ezek olvastán azt fogják mondani, s talán egyik másik újságban ki is írni, hogy hát mire való az a sok mindenféle vallásbeli pap, hát mért nem tanítják az embereket jó keresztényekké lenni? Hanem igen szépen megkövetjük a túlsó sort, ne vágjon addig szavunkba, míg mindent el nem mondtunk, amit elszántunk. Jóra való ember nem tagadhatja, hogy az a sok különféle vallásbeli pap nem egészen ingyen eszi kenyerét. Tanítanak ők a templomban, betekintenek az iskolákba is, még azokba is, melyek kidült-bedült falaikkal, roskadt tetőzetekkel a pompás cserépfödelű vendégfogadók mellé csak oly roszul illenek, mint bizonyos palócz és nempalócz dalok, melyekben az örök üdvösséget leányok öleléséért adják cserébe, roszul illenek oly Néplapokba, melyek azt prédikálják, hogy ők a tiszta erkölcsiséget terjesztik. Kezet fognak a papok ama szegény tanítókkal, kiknek üres konyhájából oly vékony frist száll föl vakolatlan kéményükön, hogy csak elszomorodva nézhetik azt a vastag füstöt, mely a pálinkaházak kazánjából emelkedik ég felé. S ha mindamellett is sok az iszap a köznép életén, mit, fájdalom, ők sem tagadhatnak, elmerik mondani, hogy az iszap nem egyedül ide lent a völgyben képződött, hanem a dombokról is szivárgott alá. Fáradtk hirdetheti az a sok pap a Jézus evangéliumát; de mit fog az használni, ha a nép előtt mindig lesznek példák, melyek őt ellenkezőre tanítják? Ha mindig lesznek, kik szóval és tettel, akarva nem akarva, arra munkálnak, hogy a papok szava hatás nélkül hangozzék el, s az általuk hirdetett evangélium magvai csirákat ne vethessenek. De ne ereszkedjünk mélyebben a szemrehányásokba. Szavainkat, úgy tartjuk, úgy sem olvassák azok, kiket leginkább illetnének. A helyett inkább azt tanácsoljuk a „Kath. Néplap“ minden olvasójának: legyen rajta teljes erejével, hogy a kereszténység üdvözítő tanítása mind önnön, mind mások szívében bő gyümölcsöt teremjen, azaz, hogy mindnyájan jó keresztények legyünk. *) Akkor aztán nem teszünk egymásnak kárt, s híven Jézus szelleméhez vigyázók is leszünk. Ebből áll, amit a föltett kérdésekre elmondani akartam. Sem újat, sem különöset nem mondtam, azt tudom, de hogy nagy hasznát vehetjük, ha megfogadjuk, azt is tudom. Szabó Imre: 122 Életemből. Sok verébnél becsesbek vagytok ti. Sz. Máté 10, 31. Csak az Isten, a jó atya, tudja, Hogy’ tengetem árva életem ! Tengetem ? Nem , sőt urilag élek. *) Mi pedig szívből fakadt üdvözletünk kíséretében szeretettel fölkérjük e czikk lelkes íróját, kinek a népirodalom terén honszerte kiérdemlett becses nevével oly jól esik találkoznunk, hogy hangoztassa minél gyakrabban hathatós szózatát, s mozdítsa elő ennek utána is bölcs tanácsaival, igazi keresztény életre buzdító oktatásaival a nép javát hasábjain a Katt. Néplapnak, melyet mint annak egykori derék szerkesztője oly gondosan ápolt, annyi ügyavatottsággal és oly szép sikerrel vezetett. Szerk.