Katholikus Néplap, 1859. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1859-05-05 / 18. szám
Igaz jó mondatok. VIII. Ami halad, el nem marad, tartják, és mint kétségtelen igazságot körömszakadásig vitatják a tudósok, hogy a világ maga nemében tökéletes. Kezet fogok én is velük, és véleményökben annyiban osztozom, hogy miután a világ alkotóját véletlen tökéletességű öröklénynek vallom, s legmélyebb hódolattal imádom, műveit sem tekinthetem másnak, mint tökéleteseknek. És mégis, ha a világ mozgalmaira, s különösen az emberek maguk viseletére függesztem figyelmemet, és ezek nyomán akarok ítéletet hozni, kénytelen vagyok azt állítni, főleg szellemi tekintetben, hogy a világ tökéletlen , megfogyatkozván abban sok oly jelességek és mellőzhetlen erények, melyek a tökéletességre szükségképen megkívántatnak. Ilyen a többek közt a részrehajlatlan és személytekintet nélküli osztó igazságosság, úgy az érdem jutalmazásában , valamint a vétek büntetésében, a mely a tökéletességnek egyik főkelléke, s melyet a bálványozás sötét századaiban is megkivántak, sőt követeltek az emberek. Innen volt, hogy már azon időszakban az igazság istenasszonyát bekötött szemmel s mérő serpenyőt tartva kezében, ábrázolták, jelentvén , hogy az igazság kiszolgáltatásában a személyes tekintetnek nem szabad szerepelni. De jelenleg is így lehet az igazságot egy bekötött szemű alak személyében ábrázolni azon egyszerű, és közönségesen gyakorlott oknál fogva is, hogy most is behunyt szemmel s mintegy vakon vettetik többnyire a jutalmat vagy büntetést határozó súly a mérő serpenyőbe, keveset figyelve a kellős méltányos igazságosságra. Azért vajmi gyakran történik, hogy nem csak az érdem jutalom nélkül marad, nem csak az érdemetlenség meg nem rovatik, hanem az érdemes még futtatik, az érdemetlen pedig jutalmaztatik. Ezekre nézve tehát épen nem valósul anyagi tekintetben ezen igaz jó mondat : „a mi halad, el nem marad,“ de múlhatlanul valósul szellemileg, mit az öntudat bizonyságtétele idéz elő, mely ha egykor vagy máskor jutalmazólag, vagy büntetőleg halad is rövid időre, de egészen és örökre el nem marad, „az lévén valamint az igazak legnagyobb öröme és vigasztalása, úgy a bűnösök legnagyobb büntetése.“ 1) De mintha látnám, minő torzképet mutatnak ezek hallatára néhány világfiak, s mintha hallanám, megelégületlenül azt mondják : Az ember míg a földön él, addig földi lény, pedig olyan, ki homlok-izzadva, fáradságos munkával, gonddal és aggodalmak közt kénytelen maga fentartását kellőleg eszközölni. Azért méltán követelhetné is, hogy törekvései és fáradalmai, főleg melyek a közjólét eszközlésére irányozvák, az illetők által igazságos figyelembe vétetnének, és ha nem tökéletesen is, de némileg mégis jutalmaztatnának. És igazuk vagyon. Ennek igy kellene történnie a szoros igazság mérlege szerint. Azonban kénytelenek ta ' August, in epistolam ad Corinthios.18