Katholikus Néplap, 1862. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1862-07-03 / 27. szám

— 230 — az evangéliumi henyélő munkásokkal tartottam, hivalkodva töltöm el a nap nagy részét, s csak alkonyatkor kezdek a munkához, de mégis méltóztassék kegyesen befogadni, majd csak helyre pótolom ahogy úgy a mulasztást. Annál inkább méltóztassék befogadni, mert a szegődött napibért, az eddigi konvencziót nem kérem pengőre emeltetni; maradok a régi vál­tóérték mellett, habár az egész világ drágaságról panaszkodik. Hanem előre is megkövetem igen szépen ft.­szerkesztő urat, ne méltóztassék neheztelni azért, hogy a titulust megvál­toztattam, mert hát a kénytelenség vitt erre. Szemerei leveleket csak Szemeréről lehet írni, mert nem roszalom ugyan, de biz követni sem tudom azt a példát, miszerint pár évvel ezelőtt a fővárosból írták a „Falusi levelek“-et; már pedig a szemerei harangkötél addig-addig tördelte a kezemet ócska görcseivel, hogy utoljára is végkép kiszakadt belőle. A sorsintéző, imá­dandó Gondviselés az alföldi paradicsomba vezetett, hol előjár­­tában is kígyókkal találkoztam, melyek nem csábítnak ugyan, nem is marnak, hanem annál inkább sziszegnek. Tehát ha már elszakadtam Szemerétől, melynek jó népére még akkor is áldást eszek az áldások Urától, midőn hat darab deszkából összetá­kolt kis házikóm fölött az utolsó kapaföld tompa zörgése el­hangzik, mert meg is érdemlik ezt, biz ott nem volt panaszos az én szegény párbér-kenyerem; ha, mondom, elszakadtam Szeme­rétől, meg kellett változtatnom a titulust. Egyébiránt csak is a czim szenved változást, a szellem, hogy ha volt, ezután is a régi marad. Eleget törtem tisztességesen meghatatlanodott fejemet azon, hogy hát milyen új czimet adjak leveleimnek ? Új lakhe­lyemtől nem nevezhetem azokat, mert egyszerre azt mondaná a világ: „Harangozó uram nagyon kimutatta a foga fehérét, s egészen elárulta, hogy ő beme nem is kenyérkeresetből, de csak úgy passióból rángatja néha-néha a harangkötelet.“ Ezt a vak­merő ráfogást pedig nem akarnám megérdemelni; ugyanazért szépen kérem főtisztelendő szerkesztő urat, ha valakit olyan Éva anyánk-féle kiváncsiság kerülgetne, melynél fogva kutatni akarná, hogy hát hová költözött az a kóbor harangozó ? ne mél­tóztassék fölfedezni a titkot, mert megöl a bánat, ha kitudják valaha, hogy én most Diós-Győrött lakom , hol édes honunk leg­nagyobb fejedelme, a méltán úgynevezett Nagy­ Lajos király egykoron gyönyörű várkastélyának fájdalmasan elpusztított romjai közt szent hazánk dicsőségének fénykoráról s a mindent fölemésztő múlandóságról elmélkedve, Jeremiás siralmait olva­sás nélkül is megújulni érzem szivemben. Különben küldhettem volna ugyan innen „Diófa-levelek “-et is, melyeknek tenger bőségében vagyunk; épen lakhelyem előtt is áll e nemből egy pár óriás, melyekről csak a gyümölcsöt csípte le az áprilisi fagy, a leveleket ellenben meghagyta, de mikor a diófa-levélnek oly kemény szaga van, melyet még a bolhák sem állhatnak ki, hát még az emberek! Küldhettem volna „Mogyorófa levelek“-et is, mert ezekkel is bőven bírunk; különösen van nekünk egy igen jeles, az egyház iránt kegyele­­tes jótevő nagyságos urunk, ki saját udvarán buzgó kegyelettel ápolja azon bármelyik nagy cserfával mérkőzhető óriás mogyo­rófát, melyet a hagyomány szerint áldott emlékű Nagy­ Lajos királyunk sajátkezüleg ültetett, de mikor a mogyorófa-levélnek meg oly é­d­e­s kisbirói szaga van, melyet még az sem szeret, a­kit közelebbi érintkezésbe hoznak vele! Szolgálhattam volna „Je­genyefa-levelek “-kel is, mert az udvaromon is áll kettő, tor­nyunkat is túlhaladva, de ezek meg örökös szélfogók, pedig a mai világban úgyis sokan szeretnek szelet csapni, s ha nem is széllel bélelt, de széllel forgó köpenyt hordozni. Vagy akár „Fűzfa-levelek“-kel is kedveskedhettem volna, mert ilyenekkel is bővelkedünk. S talán ezekből legméltóbb babért fűzhettem volna jó magammal együtt sok költő- s írótársam fejére, de egy az, hogy mióta Judás fűzfára magasztalta magát, azóta a fűzfa dúsan leveles ugyan, de nagyon gyümölcstelen, sőt levele az árulók jelvénye, e jövedelmes kenyérkeresetet pedig senkitől sem irigylem; más meg az, hogy a ki a szomorú­ füzet meg­­énekli, az is elszomorodnék, ha fűzfa-borostyánnal tisztelnék meg. — Tatár vigye, nem kölcsönzöm hát én leveleim czimét semmi fától; hisz elvégre is bármelyik, még a legáldottabb gyümölcsfa is oly átkozott szolgálatot tehet, hogy még embergyümölcs is teremhet rajta, olyan tudnillik, mely előbb nem gyöngyvirág, de mákvirág volt. Tehát csak saját nevemre czímezem levelei­met, így legközelebbi rokonságban maradnak azok az előbbiek-­­­kel; sőt ekkér azon jogom is fönmarad, miszerint nem kell az eddig írt huszonhárom levél mellőzésével újra élülről kezdenem a számot, hanem csak folytatnom, mintha meg sem szakadt volna, hiszen a­mit ezután írandok, az is csont lesz az én cson­tomból, vér az én véremből. De azt már nem mondom : vele az én verőmből, mert majd így találnák beadni a kontót: „Semmit a semmiből ha kiveszünk, marad semmi.“ Az ilyen számlát pedig már hiszen csak szeresse, a­kinek tetszik. No ez bevezetésnek tisztességesen elég! De hát majd hozzá mérem a többit, s ha épen megsokalja valaki, szívesen megtoldom egy kis ráadással, melyet a tanult úriemberek nyel­vén utóiratnak szoktak nevezni. Kérem alázatosan, ugyan hol is hagytuk csak el ? Úgy lesz az, hát Magdánál, mikor a szihalmi öreg Dóris nénét, kit fia megvert, jól kifapótráztam, aztán Mag­­dikámmal, meg az ő kis fia édes­apjával útnak indultunk Sze­mere felé. Régen volt az, de megkövetem szépen azért mégis igaz volt, a­ki nem hiszi, tessék kételkedni azalatt, míg én majd folytatom. Tehát, hála Istennek, szent a békeség köztünk! Hogy Pi­látus és Heródes ellenségekből barátokká lettek, azon nincs mit csodálkoznunk, mert ez ama legszentebb napon történt, melyen a békeség Fejedelme a mi békeségeinket szerzé, s az Isten és ember közt megújított szövetség oklevelét az Istenember a ke­reszten metszett vérző szivpecséttel hitelesité. De hogy mi, már mint bitringes magam s az én nagykontyu kis Magdám a búzán vett bögre fölött elsózott levest békepohárral váltottuk föl, és épen a jól kiosztott Dóris néne dupla porcziója mellett fogtunk kezet/-------hohó, ez nem történt, csak békeszót váltottunk egymással: erre alkalmasint pajkos szemhunyorítást vág az én kedves csehi czimborám. Pedig tisztelem magamat, nincs ám oka kacsintani a czimborának, mert ha ő figyelme végkép ki­adott is azon a tűzről pattant Pannán, kinek sárkány nyelve csak úgy szórta a tüzes-nyilas átokszikrát, azért nem követke­zés ám, hogy én is a faképnél hagyjam kissé csípős nyelvű, de azért igazlelkű Magdikámat, főleg midőn ez a búzás bögre miatt földuzzadt pulykamérget tisztességesen letüszkölte. Sőt ha már az élesebb szóváltással kissé görbe fát tettünk a tűzre, épen nem szabad zsarátnokot gyűjtenünk fejünkre a haragtar­tással. Voltaképen nem is tartottuk azt csak egy napig sem, mert ha az igazat meg kell vallani, rész magam lesz ezelőtt na­gyon haragos, mérges indulatú voltam, hanem az isteni kegye­lem egy nagy könyvet juttatott kezeim közé, — úgy hívják: Pázmány Péter — bárcsak minden haragos ember komolyan megfontolná, a­mit én olvastam benne, hogy tudnillik a harag az irigységnek hites, akarom mondani, hitellenes társa, hogy a haragos ember mások hibája miatt magát rontja, emészti, sőt könnyen oly irtózatos esztelenségre vetemedik, mint az egyszeri ur, ki, mivel szobája ajtaját nem tudta hamarosan, szaporán föl­nyitni, a kulcsnak esett, és szörnyű istenkáromlás közt addig rágta azt, míg egy pár foga becsületesen meglódult. Na azóta nem haragszom én, ha fát vágnak is a hátamon, csak azt gondo­lom magamban: „Jó, ha te a fát vágod, én meg majd tüzet ra­kok annak idejében.“ Nem haragudtam tehát Magdával sem, de mivel lakhelyünk közt oly tisztességes sétaút állt, melyet csak az a „muszáj“-nak nevezett híres nagy úr mérethetett végig ve­lem, így történt, hogy atyafiságos összezörrenésünk után csak egy év múlva találkozhattunk és szólhattunk egymással. Sőt még Magdikámról is jót merek állani, hogy ámbár akkor, midőn a begre­leczke miatt kissé berzenkedett, ott hagyott, a­hol talált, kedveltjének, Jakab szomszédnak szerkesztőségünkh­özi már alig remél­­lett bekopogtatása alkalmával. Határtalan örömérzetünkben csak a szí­vélyes „Isten hozott!” hangzott le ajkainkról. — Fájt nekünk, és pedig kétszeresen fájt, saját részünkről úgy, miként kivált lapunk érde­kében oly huzamos ideig nélkülözni a kedves Jakab szomszéd tanulság­teljes leveleit, főleg azon öntudatunkban, hogy a harmadfél évig tartott hallgatásra részünkről okot nem szolgáltatunk, okot szolgáltatni éppen­­séggel nem akarunk. No de erősen meg vagyunk róla győződve, hogy az ügy szentsége semminemű tekintetekből nem fog többé háttérbe szorít­­tatni, s a jólelkű Jakab szomszédban ezentúl ismét hó napszámosát tisz­­telendi a „Katii. Néplap“, habár tetszett az isteni Gondviselésnek, hogy annak vezetésétől immár megváljunk. S­z­e r­k.

Next