Katholikus Néplap, 1864. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1864-05-05 / 18. szám
Még a bérezek és erdők is Viszhangoznák nevedet. S én, ki ily szép dalt teremték Rólad, édes szűz Anyám, Mit nyernék jutalmul tőled ? Dicsőséget, hirt talán? Mit nekem hir ? mit dicsőség ? Nem kell mindez énnekem! Csak az kell, hogy szent Fiadnál Tégy egy jó szót éreztem. De mivel nincs adva nékem Ilyen szépen zengeni, Hallgassak el ? ne is merjek Rólad én énekleni ? Oh nem igy! sőt azt kívánom Bármily gyönge szózatom, Hogy halálom óráján is Neved zengjen ajkamon! Szabolcs, Urunk mennybemenetele. Szent Márton halálos ágyán szüntelen ég felé tekintett. Egyik tanitványa, a szenvedő test fájdalmait enyhítendő, kérte a haldokló sz. férfiút, ne feküdjék mindig hanyatt, hanem forduljon egyik oldalára, mi által könnyebbülést érzene. „Ne háborgass, fiam, igy szólt a sz. férfiú, hadd nézzem az eget és keressem az utat, melyen Üdvözítőm megelőzött, midőn visszaszállott mennyei Atyjához; ezen után kell lelkemnek haladnia, hogy Jézussal egyesüljön.“ Jézus Bethaniába vivén apostolait, „fölemelve kezeit megáldá őket“ (Lukács 24, 50. 51) és „szemök láttára fölemelteték és a felhő befogadd őt az ő szemök elől“ (Ap. csel. 1, 9; Márk 16, 19; sz. Pét. I. lev. 3, 22). Jézus, az örök Isten egyszülött fia, miután a megváltás munkáját befejezte és halottaiból való dicső föltámadása után még negyven napig tanítványait sz. hitünk titkaira s világtérite magas rendeltetések teljesítésére oktatta, híven adott ígéretéhez (Jún. 16, 28; 20, 17), dicsőséges mennybemenetelével fejezte be földi életét. Fogod-e te is, keresztény olvasó, földi életedet mennybemeneteleddel befejezni? Sz. Ignácz legboldogabbnak érezte magát, midőn Isten szabad ege alatt a mennyeiekről elmélkedhetett. „Mily csekélynek tetszik nekem e föld, szokta ő ilyenkor mondani, midőn a végtelen égre tekintek.“ Jézus mennyekbe ment: 1) hogy dicsőségével mindeneket betöltene; 2) hogy ott számunkra helyet készítsen, ígérvén, hogy, ha még egyszer eljön, magával viend minket, miszerint I ott, ahol ő van, vele mi is legyünk (Ján. 14, 2. 3); 3) hogy nekünk a Szentlelket küldje (Ján. 16, 7) és 4) hogy mennyei Atyjánál szószólónk és közbenjárónk legyen (sz. Ján. I. 2, 1). Nagy vigasztalást meríthet a keresztény ember, a ki Jézusát szívből szereti, midőn fontolóra veszi, mily okból ment vissza Urunk mennyekbe. Sz. Bernárd égető fájdalmakat érzett, valahányszor bűneire gondolt. Mélyen szomorkodó lelke csak abban talált nyugalmat és vigasztalást, midőn meggondolta, hogy szerelmes Üdvözítőnk mennyekbe szállott vissza, elfoglalandó ismét örök dicsőségét. „Ne siránkozzál, én lelkem, igy bátoritá önmagát, sőt bízzál, mert Megváltód ismét elfoglalta helyét Atyja jobbja felől, hogy szószólód, közbenjáród legyen.“ A dicsőséges mennybemenetel vala Jézus urunknak harmadik útja az olajfák hegyéről. Az első vala azon örömteljes bevonulása Jeruzsálem városába, midőn mint Dávid fia és a zsidók királya a nép ,hasannapja közt békefejedelem gyanánt fogadta az őt megillető hódolatot. Keleti szokás szerint szamáron ülve tartá ezen ünnepélyes bevonulását, mert harcz idején a sebesl lóval éltek a harczoló fejedelmek. A nép hosannája néhány nap múlva „Feszítsd meg őt“ kiáltásra változott, és Jézus ezen szempontból is részesült a világi fejedelmek sorában, kik gyakran magukon kénytelenek tapasztalni, hogy a nép kegye nádként ingadozó. Jézusnak az olajfák hegyéről Jeruzsálembe történt második bevonulása fájdalomteljes, a midőn Judás által elárulva és a fegyveres néptől elfogva s megkötözve az ellene föllázadt népnek csúfolása és szitkai között a törvénytudók és főpapokhoz vezettetek. Végre Jézusnak mennybemenetele képezi a harmadik bevonulást az örök Jeruzsálembe, ahol Atyja jobbján ül, hogy az általa megváltottak, érettek mint közbenjáró lépvén föl, a menynyei örömekben vele egyesüljenek. Fogsz e, keresztény olvasó, győzelmesen bevonulni a földi élet után a mennyei Jeruzsálembe, ha itt, mig élsz, Jézusodnak fájdalomteljes bevonulásában nem részesültél ? Szenvedj Jézusért és Jézussal, hogy méltóvá légy vele egykor dicsőittetni is. Ludvay. — 139 A káromkodás rész hatása, rútsága s hánsulya. (Vége.) Rövid idő múlva nagy veszteség érte a családot, mert a jó öreganya, a család feje s béke fentartója kiköltözött már az élők sorából, s így nem lehetett már ápolónéja a kis Ferkónak, ki halála után két hónappal később jött e világra. Négy tagból állt ismét a család, de ezek közöl csak ketten voltak képesek az élet fentartására szükségeseket megszerezni, Pista ugyanis és Julcsa. Sokat, kettőztetett erővel kellett fáradozniok, hogy családjukat fentarthassák, de annál többet még Julcsának, ki a család lelki életét akarta fentartani, s ki férjéből jámbor s istenfélő családapát akart képezni, különösen arra kérvén őt, hogy ne káromkodnék minden legcsekélyebb dolog-