Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1955 (62. évfolyam, 21-51. szám)

1955-11-27 / 47. szám

JAN 5$ MARTON HORVATH 451 LANZA AVE GARFIELD NJ Amerika egyetlen katolikus magyar hetilapja Catholic Hungarians9 Sunday POSTACÍM) 4160 LORAIN AVENUE, CLEVELAND 13, OHIO EGYES SZÁM ARAi 10 CENT KANADABAN 12 CENT 1955 NOVEMBER 27] Vol. 62 évf. — No. 47 szóm Only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States í 50 éves a detroiti Szent Kereszt Egyházközség ötven éves a detroiti Szent Kereszt egyházközség. Félévszázados építő munka arany jubileumát ünnep­ük azok, akik ennek az egyházközségnek az épületét megalapozták, majd magasra emelték. És akik az ala­pítók közül jelen lehetnek a jubileumon, el tudják mondani azt a sok küzködést, törődést, fáradtságot, áldozatot, önfeláldozó lemondást, amit a detroiti ka­tolikus magyarság meghozott, hogy a maga erődít­ményét, a krisztusi erkölcsök és a nemzeti hagyomá­nyok várát felépíthessék. Az első alapítókhoz később jöttek azok, akiket a katolikus magyarságnak ez a lelki központja magá­hoz vont nemcsak Detroit környékéről, hanem a tá­voli pennsylvániai bányatelepekről és Amerika min­den részéből. Majd akik az utóbbi esztendőkben ér­keztek mint megkésett zarándokok az európai hon­talan táborok súlyos megpróbáltatásaiból. Ennek az egyházközségnek hűséges magyar népe ismeri a meg­próbáltatások nehézségeit, hiszen megpróbáltatások között éltek és építettek mindenkor az ötven év alatt. Az új világ nehéz, első éveiben kezdhettek ennek az egyházközségnek az építéséhez ötven évvel ezelőtt az alapítók és azok az idők bizony sokkal nehezebbek voltak, mint a maiak. Nehéz volt az első háború alatti idő is, de még nehezebb a depresszió keserves, állott világa. De a magyarság, ha a test már csökkent, fá­radt és törődött is volt erőiben, bírta lélekkel, lelki­­erővel. Erről a lelki erőről beszél a Szent Kereszt egy­házközség ötven éves története, hatalmas és gyönyörű temploma, amelyben újjászületik népünk lelki ereje, ragaszkodván istenhitéhez és lakozván a törekvő áhí­tatban. Mellette felépült a jövendő bölcsője, a tágas és modern egyházközségi iskola. De épültek és fejlőd­tek közben a Szent Kereszt társadalmi egyesületei is, amelyek mindenkor a feledhetetlen szülőföld, a ma­gyar nemzet hagyományainak ápolói voltak. Az ötven év azonban nemcsak történelem, hanem programon is. A magyar egyházközségek életének és (Folytatás a második oldalon) Washingtoni tévés FEGYVERT KÖVETEL A RABNÉPEK FELSZABADÍ­TÁSÁHOZ McCarthy szenátor - megbukott EISENHOWER KÜLPOLITIKÁJA - A GENFI “SUM­MIT” VÉGEREDMÉNYBEN “SEMMIT” JELENT - DULLES A TOVÁBBI NÉPBOLONDÍTÁS HELYETT REÁLIS KÜLPOLITIKÁT ÍGÉR Világosan emlékezhet lapunk minden olvasója a júliusban Svájcban lefolyt négyhatalmi tárgyalások idejéből, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere nem valami nagy lelkesedést árult el a “genfi spiri­tusz” irányában. Míg Eisenhower elnök mindent el­követett a maga részéről, hogy az orosz kormánynak módot adjon sokat hangoztatott békeszólamainak igazolására . John Foster Dulles kijelentései meg­lehetős zárkózottságot árultak el. A közelmúlt napok napnál is fényesebben igazol­ták azt az álláspontot, hogy a Kremlin mai uraival való alkudozás költséges és egyáltalán nem célra­vezető időpocsékolás. Dulles külügyminiszter Molotov hajthatatlan magatartása után, midőn kijelentette, hogy a Vasfüggönyt Oroszország nem hajlandó fel sem libbenteni, levonta a maga részéről a következ­tetést és kijelentette, hogy ezentúl nem hajlandó to­vább folytatni a tanácskozási huza­vonát. Amint meglepetésként hatott a leghiszékenyebb amerikaiakra Molotov elutasító viselkedése, éppen annyira aláásta a republikánus külpolitikát Dulles váratlan irányváltoztatása. Beavatottak ugyanis, még azok is, akik nem hittek első perctől fogva sem az orosz kommunistáknak, bizonyos fantáziát láttak abban, hogy Moszkvával addig kell folytatni a tár­gyalásokat, amíg azok valamiféle eredménnyel nem kecsegtetnek. Ugyancsak meg voltak a politikusok is győződve arról, hogy a választásokat megelőzően sokkal előnyösebb lesz a külpolitikai helyzet javulá­sáról, mint elfajulásáról beszámolni az amerikai vá­lasztópolgárok millióinak . . . Ehelyett teljesen új helyzet alakult ki a múlt hét közepe óta. A demokraták Stevenson valószínű elnök­jelölttel az élen, máris bonckés alá vették az Eisen­­hower-féle oroszbarátkozást, amely visszafelé sült el. George szenátor, a demokraták egyik kimagasló egyénisége, a washingtoni felsőház külügyi bizottsá­gának elnöke amerikai beavatkozást sürget arra az esetre, ha a zsidó-arab villongás Kisázsiában háború kitörésével fenyegetne. A képet McCarthy szenátor, a republikánusok jobbszárnyának “fenegyereke” teszi teljessé, amennyiben ismét felkeltette és magára vonta az ország közvéleményének figyelmét. A Mutual Broadcasting System hálózatához tar­tozó 533 rádióállomáson akként nyilatkozott Mc­Carthy szenátor, hogy Eisenhower elnöknek a den­­veri betegágyából Moszkvába küldött üdvözlő táv­irata a bolsevik forradalom 38-ik évfordulóján az amerikai történelem egyik legnagyobb szégyenének fog bizonyulni. — Ahelyett, — mondotta McCarthy — hogy fegy­vert küldenénk a Vasfüggöny mögött sínylődő népek­nek, hogy az országukat bitorlókat azzal kiűzhessék — íme még a reménységüket is eloszlatjuk a tömeg­gyilkosok iránt tanúsított udvariasságunkkal — ál­lapította meg a tántoríthatatlan szenátor. Kijelentette McCarthy, hogy nem csupán a Vas­függöny mögött elnyomottakat, hanem az úgyneve­zett bambusz-függöny mögötti kínaiakat is köteles­sége volna az Egyesült Államoknak támogatni a fel­­szabadulás kivívásában. Ezzel egyidejűleg McCarthy újabb adatokat szol­gáltatott a washingtoni törvényhozás vezető tagjai­nak arra vonatkozólag, hogy az ország néhány fontos hivatalában még mindig kommunista-gyanús elemek töltenek be vezető állásokat. McClellan demokrata szenátor, a felsőház államhűségi kivizsgálásokat vég­ző bizottságának elnöke kijelentette, hogy a Mc­Carthy által benyújtott vádak alapján máris elren­delte a nyomozást a National Labor Board, a mun­kásügyeket egyeztető hivatal több vezető tisztviselője ügyében. Amennyiben McCarthy vádjai igazolást nyernek, a leleplezés könnyen kihatással lehet az el­nökválasztásra, mint ahogyan a legújabb külpolitikai fejlemények rendkívül kellemetlenül érintik az egyre szorosabb egérfogóba szorult kormánypártot. Még Gönfből távozása előtt kijelentette Dulles kül­ügyminiszter, hogy szakít a fellegkergetéssel és a jö­vőre nézve olyan politikát fog követni, ami a tagad­hatatlan tények világánál kímélni fogja az Egyesült Államok amúgy is megtépázott tekintélyét. Kérdés ezek után, hogy Dukles magatartása, illetőleg irány­változtatása mennyiben járul hozzá a republikánusok válaszává, esélyeihez,­ illetőleg a belpolitikai helyzet megszilárdításához. Erre a kérdésre a Svájcban tar­tózkodó amerikai diplomaták nemcsak hogy nem vol­tak hajlandók kielégítő választ adni az oda kiküldött amerikai újságíróknak, hanem látszólag meg is ne­hezteltek rájuk. A hangulat tehát rendkívül nyomott és egyelőre kilátástalan. Száz éve halt meg költőink királya MOST SZÁZ ÉVE, 1855 november 19-én hunyta be szemét. Küzdelmes élet után sem lehetett békés bú­csúja. Amint az alkotó erő látnoki magyarjainak nagyon kevés esetben jutott nyugalmas öregkor. Ami­kor a halál előtt megtisztuló és élesedő szemmel a jö­vőbe tekintettek, látták, hogyan gyülekezik vissza­maradó szeretteik, övéik, nemzetük körül az ólálkodó halálveszély. A magyar szellem alkotói között nem egy volt, akit a látvány, az idők eljövendő keserű szenvedése, a közelítő, tű­zzel-vassal készülő próbák katasztrófa-látomásai elnémítottak. Eltakarták lát­noki szemüket a kétségbeesés sötét bakacsinjával és ajkukat elnémították az irgalom hét lakatjával. Hogy ne lássanak, ne szóljanak. Hogy kortársaikat ne űz­zék megrettenésbe. Vörösmarty Mihály nem ezek közül való volt. A “Religió” írta halála után: “Egyike ő azon kevesek­nek, kiknek nincs egyetlen egy daluk sem, melyet a moralistának kárhoztatnia kellene, akik halhatat­lan hírnevet vívtak ki, anélkül, hogy egyebet szép s tiszta erényeknél énekeltek volna.” Erényessége a kötelesség hűséges és meg nem hátráló ismerete volt. Nem hallgathatta el tehát a figyelmeztetést sem, ami neki adatott. Megrendülve hallgat ő is eleinte, amikor a jövendő látása feltárult előtte. De csak eleinte. A felismerés döbbenetében. És csak a hétköz­napi, gyarló szavait veszítette el, csak egyéni gond­jait, bajait nem látta többé, nem mondotta többé. De aztán süvöltve tűzhányók gyúltak ki belőle. És a tűzvész riasztó fényével a látomás költészetté lett, megmutatta a nemzeti veszély és pusztulás közelítő éjszakáját. “Költőink királya!” — kiáltott hozzá a kortárs, amint megdöbbenve figyelte ,a jövőbe révült, élőszóval már nem törődő költőt, aki nem hallgatott az együgyü dicséretre és már csak akkor szólalt meg, amikor verset írt. Ez a költői beszéd riasztó és pró­fétai volt. ÉLETE UGYANOLYAN KÜZDELMES BUKTATÓ VOLT, mint a magyarság többi nagy fiáé. Akik láz­ban hevülő lélekkel és arccal rohantak előre, aztán pedig sápadó képpel és megütött szívvel roskadtak le a magyar utón, amelynél csodálatosabb, halálo­sabb, véresebb és gúnyosabb kevés népnek jutott. Ezen az utón gyöngyszemek csak a sebek mélyén ter­mettek. Vörösmarty Mihály a székesfehérvári és­­a pesti piaristák növendéke, aki — amint akkoriban mondották — “bölcsészetet és törvényt” óhajtott ta­nulni az egyetemen, 16 éves korában árva marad. A gazdag Perczel családhoz kerül nevelőnek. A család fizetett vendége belszeret a család leányába, Perczel Etelkába. Soha olyan tisztán, kimondatlanul még nem őriztek szerelmet, mint Vörösmarty Mihály. És ebből a reménytelen szerelemből terem a magyar iro­dalom igazgyöngye, ebben a mély, mondatlan szív­sebben érlelődik meg az ossziáni hangulatú nagy mű: a Zalán futása. Az a hősi ének, amely még ma is leg­méltóbb emlékműve a magyarság európai honfogla­lásának. NEGYVENHÁROM ÉVES, amikor elveszi feleségül Csajághy Laurát és az emberi, egyéni boldogság végre sajátja lesz a költőnek. Pedig a költő legtöbb­ször csak fizetett, vékonyan fizetett vendége ember­társai boldogságának. Akkor már koszorús költő. Az érett férfi vívódásával végigmegy a 48-as szabadság­­harc útján. Előre látja, amint a dunántúli, pannon történelmi érzék mindig előbb látja, a közelítő ka­tasztrófát. Ugyanaz a figyelmeztető kiáltás feszül benne, mint Széchenyi Istvánban és Deák Ferenc­ben, de ő mégis végig megy az utón. Tragikus hűség­gel, a végzet ismeretében. Az egyéni boldogság soha többé nem is öleli körül. “Éjszak­a látott — rémes árnyai”, amelyek egy évszázad múlva uralmat nyer­nek népén és hazáján, mint annyi magyar gondol­kozót, őt is, már akkor, kiűzi az egyéni élet és boldog­ság langyos nemtörődömségéből. Csak mély vallásos­sága menti meg a kétségbeeséstől. Megnémulva el­hallgat. A világ körötte forgó hétköznapi dolgaira nem akar több szót vesztegetni. Lát, halálra készül és amikor aztán intve, figyelmeztetve megrendül köl­tészetének hibátlan harangja, évszázadokra hangzik el a szó. KORTÁRSAI NEM LÁTNAK ÚGY, mint ő lát, S melyik látnok író és költő kortársai láttak úgy, mint a kiválasztottak. Vakság a nyugalom. Nyuga­lom a vakság. A látás szakadatlan készület. És sza­kadatlan küzdelem a látó szem. Inkább ünnepelték. De nem akarták hinni, amit mondott. A nemzet el­mulasztotta az utolsó évtizedeket, amelyek a nagy erőgyűjtésre, régi adósságok rendezésére, felvilágo­sításra, kiegyenlítődésre s egymás megölelésére adat­tak a Kárpátok völgyében. Az idők Vörösmarty ha­lála után politikai, gazdasági és társadalmi heje­­hujával bokáznak a millenáris országos lakoma felé, amely után senki sem volt kiváncsi a hátralevő fekete levesre. A költő pedig, akinek a szavát nem vették túl komolyan, amint az egykori tudósítás mondja: “mellvízkorban, melyben huzamos­ idő óta szen­vedett, elhunyt. Soha a nemzet kegyelete évéi iránt nem nyilvánult meg oly nagy mértékben, mint nagy költője temetésekor . . Egyszer és ismét, temetéssel fizettünk és feledtünk. AZÓTA SZÁZ ÉV TELT EL. És a mai magyar na­gyon súlyos árat adott azért, hogy megértse Vörös­marty látnoki szavait. Megérti. De bízik is Vörös­marty Mihályban. Vörösmarty Mihályt sohasem ra­gadta el a kétségbeesés. Ha halálos némaságából fes­zengő harangszóval riasztotta is népét, Vörösmarty Mihályban akkor is élt a magyarságot minden vészen és pusztuláson átmentő hit. Még a legsötétebb pró­fécia, a “Vén cigány” utolsó strófájában is felzendül ez a hit. Azóta a magyarság már megtanulta, hogy nem a játékban kimerülő, nem a hit nélkül könnyen lezuhanó irodalomra van nehéz időkben szükség, amelyet lenyomhat, elvihet, akár a feledésbe is röp­penthet a vihar. A nép költőjére van szükség, aki — miként a magyar nép — helytáll, igaz, félreveri a harangot, felkiáltja a nyugovókat, de aztán Isten­hez fogózik és szembenéz a viharral. Ennek a hitnek a kifejezésével a halál mesgyéjén járó nép pusztuló soraiban éneklő költők ajándékoztak meg bennünket. Zrínyi, Madách és Vörösmarty katasztrófákban fel­­emelkedő, megnemesedő hitére van ma szükségünk. Ez a hit élteti ma a keleti, elmondhatatlanul kegyet­len és álnok kalodában sorvadó magyar népet és ez kapcsol össze bennünket, akiket a világ tengerein túl szórtak széjjel. A vallásos magyar ember hitére van szükségünk, aki tudja és vallja, hogy “lesz még egy­szer ünnep a világon, majd ha elfárad a vész haragja s a viszály elveszik a csatákon . . .” “Majd, ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt, Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudar­it­ja gyilok, Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomom pórnép emberiségre javul, Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról, És áldozni tudó szív nemesíti az észt, Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dübörögve: igazság! S e rég várt követét leküldi az ég," Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ!” Jóslata félig beteljesedett. Száz évvel halála után egy olyan nemzedék gyűjti össze emlékét, amely most várja a jóslat második részének a beteljesedését. Vár­ják millió és millió magyar reménységét, hogy a föld népsége végül eget ostromló hangon összekiáltson és végül a zajból egy szó váljék ki dübörögve: igazság! SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT a Pesti Napló ezeket írta: “A nemzetnek halottja van. Vörösmarty Mihály nincs többé! Ne higyjétek azért, hogy midőn a ron­csolt test a munkás élet fáradalmai miatt sírba ha­nyatlott, a költő szelleme is elszállt közülünk. E szel­lem folyvást működik, mag egy magyar van, aki a szépben, jóban és nemesben élvet talál, miglen ol­vassuk a költő műveit. S mindenek felett örök a nyelv, mint a nemzet maga, mely annak köszöni fennmaradását ...” SZÁZ ÉV ELMÚLTÁVAL szegény, Trianon, Yalta és Páris keserű próbatételein igazságért harcoló ma­gyarok mindezt tanúsítják. Eszterhás István ­Vasár­naptól­ vasárnapig Father Füzér Julián dr. a Kapisztrán Sz. János magyar ferences tartomány provinciálisa a “Déli harangszó” bizottságának élén A Katolikus Liga jelenti: 1956-ban lesz 500 éve, hogy Kapisztrán Szent János és Hu­nyadi János kivívott győzelme Magyarország déli határán a pogányok felett, megmentette a nyugati keresztény világot a pusztulástól. A nyugati kereszténységet fenyegető hatalmas po­gány seregekkel szemben csupán egy maroknyi hadsereget si­került felvonultatni Hunyadi János vezérlete alatt, melyet Ka­pisztrán Sz. János toborzott és vezetett kereszttel a kezében a pogány ellenség ellen. A nagy veszedelmet az akkor uralkodó III. Callixtus pápa felismerte és látta, hogy a válságos helyzet­ben csak isteni csoda mentheti meg a keresztény világot. Ezért imára szólította fel a keresztényeket és a “Bulla Orationum” című pápai körlevélben elrendelte az Angelus-nak az Úr Angya­lának minden délben való elmondását és az imára való figyel­meztetésül a déli harangszót. A keresztények buzgó imái és Ka­pisztrán Szent János langlelkű vezetése, Hunyadi János had­vezér­­ lángelméje meghozta a csodálatos győzelmet 1456-ban N­ándor­fehérvárnál. Ma, sajnos, a magyar nép és vele a világ egy nagy része a mo­dern pogányságnak, a kommunizmusnak a rabigája alatt szen­ved és a modern rombolásnak szelleme még mélyebben behatolt Európa szívébe, mint az akkori időkben. A jelen idők nagy pá­pája is úgy látja, hogy csak a buzgó imádság mentheti meg az emberiséget a szörnyű pusztulástól és a szenvedők millióit po­gány elnyomóik uralmától. A világ katolikusai tehát a déli ha­rangszó hangjának több figyelmet szenteljenek. Az Angelus áhitatos imája fogja meghozni ez alkalommal is az új pogány­ság, a kommunizmus feletti győzelmet. Az 1958 évi katolikus és magyar szempontból nagyjelentőségű jubileum előkészítésére az Amerikai Magyar Katolikus Liga bi­zottságot szervez, melynek élére Father Füzér Julián dr-t, a Ka­pisztrán Szent János magyar ferences tartomány provinciálisát választotta.­ A bizottságba választotta továbbá az amerikai ma­gyar pápaság két kimagasló egyéniségét, Father Jakab Andrást, a Liga volt elnökét és Father Gábriel Asztrikot, a világhírű Notre Dame egyetem tanárát és a középkori intézet igazgatóját. A bizottság világi tagja dr. Kovrig Béla, a milwaukeei katolikus egyetem tanára. A bizottság megválasztása nemzetközi jelen­tőséggel bír, melyről már eddig is elismeréssel nyilatkoztak­ ame­rikai egyházi vezetők. A bizottság közvetlen kapcsolatban áll Msgr. Zágon József dr.-ral Rómában, aki személyesen tájékoz­tatja az előkészületekről a Vatikán illetékes egyházi vezetőit. A “Déli Harangszó” bizottság folyamatosan tájékoztatni fogja munkájáról az amerikai magyarságot is, de egyben kéri támo­gatását és közreműködését ennek a nagyjelentőségű és magyar vonatkozású jubileumnak a méltó megünnepléséhez. Thanksgiving Day, 1955 Sok-sok év telt el azóta, hogy 1621-ben a nehéz esztendő meg­próbáltatásainak a végén, nagyszerűen gazdag aratás emlékére új angliai, amerikai telepesek ünnepet ültek. Azóta ez a nap Amerikában az Istennek szóló hálaadás napja és egyben a csa­lád ünnepe, amely ezen a napon összegyülekezik, hogy együtt köszönje meg a jól végzett munkát és a szabad, virágzó családok életerejét. Az 1621 óta eltelt években Amerika földjén nemcsak itt született amerikaiak gondolnak vissza köszönettel és hála­adással az elmúlt időkre. Európa felbolygatott népei közül mind többen és többen ültek a hálaadás ünnepén Amerika gazdagon terített asztalánál és szívükben forró volt a hála nemcsak a jólétért, amelyet ez a gazdag föld nekik is juttatott, hanem azért a szabadságért is, amely itt minden embernek természetes osztálya, /1955-ben különös forrósággal száll a menekültek szí­véből a hálaadás az amerikai szabad beszédért, szabad sajtóért, szabad tanításért és szabad tanulásért, szabad munkáért, hiszen ezek a menekültek a nagy szolgaság miatt kényszerültek me­nekülésre. A hálaadás imáiban meg kell látni az Isten csodá­latos rendeltetése volt, hogy míg Európát válságai összetörték és meggyengítették, ugyanazokból a válságokból milyen gaz­daggá és szabadságoltalmazó hatalmassá nőtt a Szent Imre ki­rályfi nevét viselő ország. De mivel még a hálaadás érzelmeiben is szorongva gondolunk azokra, akiket a szolgaság zsarnokai elértek és rabságba gör­­nyesztenek és mivel még­­a hálaadás megindult örömében is fel­rémlik előttünk az a veszély, amelyet még talán ma sem lát tisztán a nyugati világ, szeretnénk azt mondani: Hogy a világ­nak melyik országa a legszabadabb, azt mindig a menekülők özönlése mutatja meg. Ha megtekintenék, hogy hová, merre menekült a legtöbb ember és akar menekülni az, aki még nem­ tudott útra kelni, a jövő, az emberek által kívánt szebb és jobb jövendő országútját találnák meg. Hálaadás napján szá­molják össze a menekülteket. Honnan menekült és hol keresi emberi biztonságát. A legtanulságosabb és legkifejezőbb nép­számlálás lesz, ami valaha is megtörtént a világon. Father Horváth Miklós (Montreal) 50 éves A jubileumok sorában nagyon kedves ünnepséghez érkezünk, olyan magyar vezetőembernek a jubileuma közeledik, aki felé a magyarság mindenkor nagy szeretettel és megbecsüléssel te­kintett. Father Horváth Miklós montreali plébános most tölti be ötvenedik életévét. A Vasárnap ez alkalomból sok szeretettel és ragaszkodással kíván kegyelmekben bőséges további mun­kálkodást. Ad multos annos! Tudjuk, hogy amikor ezt kívánjuk, az egész magyarság ügyé­nek az előmozdítását kívánjuk. Father Horváth Miklós a maga szerény és segítésre kész, de mindig hatékony módján támogatta s vitte is nyájának, a rábízott magyarságnak minden ügyét, ügyes-bajos dolgát. Éppen ezért szeretnénk, ha a születésnapi köszöntésnek az a módja, amelyet hívei választottak, a magyar­ság minél szélesebb köreiben ismertté lenne és minél többen sietnénk el lélekben is erre az ünnepségre úgy, ahogyan Father Horváth Miklós hívei ezt kérik a magyarságtól. Ezért közöljük a montreali magyarok felhívását: Kedves Testvérek! A montreali katolikus Magyarok Nagyasszonya Egyházközség plébánosa, Horváth Miklós minorita atya november 22-én tölti be 50-ik évét. E születésnapot hívei kedvessé szeretnék tenni számára imáikkal, egy ünnepi vacsorával és közös adományuk­kal. Többen megkérték — különösen a világi vezetőség tagjai, a Nőegyesület és az Ifjúsági Egyesület vezetői,­­ hogy egy kör­levéllel forduljak az Egyházközség minden hívőjéhez, amiben ismertessem meg őket e tervvel és szólítsam fel mindannyiukat, hogy nagylelkűen kapcsolódjanak be Father Horváth Miklós ünnepléséhez. Az ötvenedik születésnapra a következőkben várjuk a kedves hívek csatlakozását: 1. Ajánljunk fel egy-egy szentmisét a köztünk immár 19 éve dolgozó Plébános úrért, vagy otthon élő 89 éves édesanyjáért és buzgó imáinkkal magunk is kapcsolódjunk be legteljesebben az oltáron felajánlott áldozatba. 2. Vegyünk részt az Egyházközség világi vezetősége, a Női és Ifjúsági egyesületek által rendezett ünnepi vacsorán, ami no­vember 19-én, este 7 órakor lesz a Székely Kultur Egyesület Otthonában 3623 St. Lawrence Boulevard. Az ünnepi vacsora másnapján kezdődik a negyven órás szent­­ségimádás. Father Békési István, SJ (Cleveland) fogja a szent­beszédeket tartani. November 20, 21 és 22-én. A jó Isten áldását kérve Montreal minden katolikus magyar hívére, Father Fodor Pál, SJ.

Next