Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)

1972-11-05 / 43. szám

8. oldal LÁTÓKÖR: Európa véleménye önmagáról (a konferencia előtt) Francia vélemény Jean Laloy francia diplomata, aki mint egyetemi tanár igen nagyrabecsült előadó, ezenkívül szerzője a „Lenin szocia­lizmusa” (Le Socialisme de Lénine) című könyvnek. A tudós francia diplomata író az európai biztonsági konferencia előtt (amelyet, amint tudjuk a Kremlin sürget, hogy a Szovjetunió államhatárait és érdekhatárait statusquo-val biztosítsa), Európa mai helyzetét így látja — francia szempontból: „Röviden megvilágítva a helyzetet: Európa ma két tűz közé került. Az Egyesült Államok támogatják a politikai Euró­pát (amely nem létezik), de bizalmatlanok a gazdasági Euró­pával szemben. A Szovjetunió eltűri a gazdasági Európát (mint tényt), de ellenséges a politikai Európával szemben. Mi vagyunk az első­ nemzedékes európaiak. Előhaladá­­sunk Európa felé különleges körülmények között történt és nagyvonalú gondolat ösztönözte. Vájjon a másodnemzedékes európait is támogatni fogják ugyanezek a tényezők? A nagyhatalmak mozgási lehetősége jól ismert: mindent megtehetnek vagy semmit sem tehetnek. De hogy melyik mit választ, azt maguk döntik majd el. A kishatalmak, ez is közismert, mindent megtehetnek — bármilyen kérdésben. Harcolhatnak vagy megegyezhetnek, zsarolhatnak vagy visszavonulhatnak elszigeteltségbe. A kis­hatalmak még mindig rendelkeznek a szuverenitás régi elő­nyeivel. És várjon mit tehet a középhatalom? Ha egy középhata­lom megmozdul, zavarja a nagyhatalmakat. Ha nem mozdul meg a megsemmisülés kockázatát vállalja. Ha egy kisebb hata­lomra nyomást igyekszik gyakorolni, nevetségessé válhat. De ugyanez történik, ha nagyhatalmat játszik. Manapság nehéz középhatalomnak lenni. Viszont Európa hazája a közép for­mátumú hatalmaknak. Európa az a föld, ahol a középhatalmak születtek. Voltaire ismerte fel de fel is jegyezte: Európa „olyas­fajta köztársaság, amely számos államra oszlik, amelyek mind­egyike kapcsolatban áll a másikkal” (ami azt mondja, hogy állandó közlekedésben vannak egymással, háborúban és béké­ben egyaránt). Ma azonban az az ötlet, hogy Európában békés átalakulás történjék olyan mértékig, hogy az a kelet-európai politikai rendszer enyhüléséig vezessen, szöges ellentétben áll a Szov­jetunió terveivel. Ennélfogva sokan vallják azt a felfogást, hogy jobb hallgatagon várni, semmint megzavarni a légkört. Azonban ezt a magatartást vitatni lehet. Ez a magatartás csak abban az esetben lenne jogosult, ha a meglévő rendszer gyors vagy többé-kevésbé teljes átalakulása lenne a kérdés. De nem ez történik. Nem látható, hogy ilyen körülmények között a nyugateurópaiak, ha a hideg­háború szellemét el is utasítják, miért ne világítanák meg, mutatnák be hosszú távra szóló ter­veiket? A számítással, amelyen a Szovjetunió dolgozik: 1. status quo, 2. európai biztonság, 3. az amerikai csapatok visszavonása. Az európai probléma tehát ma hármasnak látszik: 1. Először úgy vehetjük Európát, amint létezik, tehát Európa fele a Szov­jethez tartozik. Németországot kettőbevágták a demarkációs vonal mentén. 2. Másodszor olyan rendszerré válhat, amelyet így lehetne nevezni: Európa a Szovjetunióval és Amerika nél­kül. A Szovjetunió uralkodó kontinentális hatalommá válnék, de az európai államok nem lesznek valamennyien, legalábbis nem azonnal, kommunistává. 3. Harmadszorra Európa közvet­lenül kelet és nyugat között létezik, a keleti államok a Szovjet­unió felé hajlanak, a nyugati államok Amerika felé. De a kö­zéphatalmak emellett fenntarthatnak bizonyos mértékű közle­kedést egymással. A középen Németországot vagy egyesítik, vagy egy nagyobb egység foglalja magában, esetleg megma­rad két államban. A hármas probléma felsorolása azonban nem több, mint a lehetőségek felvázolása. A Szovjetuniónak leginkább kedvez az első és második lehetőség, a nyugati államoknak pedig az első és a harmadik. A legvalószínűbb, hogy a valóságban egyik felvázolt lehetőség sem következik be, hanem egy ma még nem látható megoldás, amit ma még körvonalazni sem lehetne. Ha a másodnemzedékes európai nem akarja feladni a játsz­mát, akkor meg kell találja nemzedékének a megoldását. Európa mai helyzetében az európai jelszó a francia bölcselő Etienne Borne megállapítása: „Vagy harc a vita vagy vita a harc. Mindkét esetben jelen van a harc. Az első esetben, amikor harc a vita, a harc végnélküli. A második esetben, amikor vita a harc, számítani lehet észszerű és emberi befejezésre. Ezt kell Európának java­solni, mert ha nem, Európa már ma feladhatja magát.” Eddig tart a francia professzor, diplomata író fejtegetése. Német vélemény És most nézzük, miként tekint a mai európai problémákra a német ember. Idézzük: „Az újabb német történelem törvényét erősíti meg az a tapasztalat, hogy életünkben minden keleti kérdés azonnal felvet egy nyugati kérdést — és ugyanez áll fordítva is. Bis­marck három­ császár-szövetsége ugyanúgy felrázta és gyanak­vóvá tette a nyugati hatalmakat, amint ahogy II. Vilmos ka­cérkodása egy német-angol szövetséggel gyanakvóvá tette a cári Oroszországot. Rathenau Rapalloja nyugaton, Stresemann Lovarnoja keleten váltott ki reakciókat. El lehet mondani, hogy napjainkban ilyen tapasztalatoknak egész sora és változata je­lentkezik körülöttünk. A szövetségi kormány, amely keleti politikájában már szinte elért a szovjet Európa-fogalom határáig, minden bizony­nyal meglepődött annak a washingtoni nyilatkozatnak a jelen­tésén és jelentőségén, hogy az Amerikai Egyesült Államok kor­mánya nem fogja feladni a nagyhatalmi egyezményből követ­kező jogait Németországban és Berlinben. Az ember azonban azt is elmondhatja, hogy ez a jel, amely a Potomac mellől ide­érkezett, nem jelent újat. Amerika nem engedheti, hogy a máso­dik világhatalom ebben a kérdésben felülkerekedjék. Egy ame­rikai diplomata ezt így fejezte ki: Nem juthatnak el a dolgok odáig, hogy miután felvették mindkét Németországot a NN-be, ott egy professzor a szó­székre léphessen és panaszt tehessen, mert Amerika Berlinbe küldött csapatainak az autóúton történő szállításaival megsér­tette Kelet-Németország szuverenitását. Várakozással tekintünk az elé, hogy James Sutterlin az amerikai külügyminisztérium német­ osztályának a vezetője a szövetségi fővárosban most teendő látogatása alkalmából mi­lyen direktívákkal érkezik meg. Látható azonban már most, hogy a párizsi európa-csúcs­találkozó előtt és az előkészületben levő európai biztonsági konferencia előtt ez a döntő tény: az Egyesült Államok Nyugat-Németországból való kivonulásáról nincsen szó, de még arról sem lehet szó, hogy az amerikai jo­gokat német földön feladják. Német reménység volt, hogy a potsdami „egyezmény” alapján eljön a békeszerződés ideje és a nemzet mint politikai egység ismét létrejöhet... A három nyugati hatalom külön­böző fokozatú terveket készített a német egység szabad válasz­tások révén bekövetkező megvalósítására. A Szovjetunió azon­ban nem sokkal Sztálin halála után elutasított minden ilyesfajta kísérletet, nem kívánta egy semlegesített össz-Németország lé­tesítését sem, hanem a két német állam teóriáját vetette ezzel szembe. Az Egyesült Államok elnökei között egy sem szólt soha egyetlen szót sem arról, hogy Európától el akarna fordulni, vagy, hogy Németországból akár fokozatosan is vissza akarna vonulni. Washington kapcsolatai Angliához és bizonyos mér­tékben Franciaországhoz, amelyek minden ellenkező állítással szemben, természetesen, léteznek, minden ilyesfajta irányzatot amerikai politikai öngyilkosságnak tüntetnek fel. Nyugat-Németország tehát továbbra is az atlanti koncep­ció védelme alatt áll. Ezt is ki kell majd fejezze az új és terve­zett négyhatalmi deklaráció. És ez összhangban van a németek kívánságaival is. (Gerd Ressing vezércikkéből — „Kein Rückzug der Ameri­kaner” — Rheinischer Merkur, Köln, 1972. október 12.) (Jövő évben lesz 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) MIKó IMRE: Petőfi Sándor a vízaknai csatában (A TŰZKERESZTSÉG) A szelindeki vidám napoknak és az erőgyűjtés­nek a január 30-i csata vetett véget Szelindek katla­nában. A szelindeki összecsapás után Bem, az oszt­rák bosszantására, Nagyszeben tőszomszédságába, Vízaknára tette át főhadiszállását. Puchner itt ké­szült megütközni a honvéd sereggel, s ebben segít­ségére volt a cári hadsereg. Tizenegyezer orosz ka­tona érkezett február 11-én Erdélybe. Szelindekről Vízaknára menet Bethlen Gergely alezredes társaságában látták lovagolni Petőfit. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, jó lovas volt. Emlékezzünk vissza, Teleki Sándor tanította még 1886-ban Költőn lovagolni. Jósika Géza, a re­gényíró Jósika Miklós fia azt is feljegyezte, hogy a huszártisztek megtréfálták, s makrancos lovat adtak alája, hadd lássa­k verset imni vagy jó lovasnak lenni nem mindegy. Szerencsésen érkeztek Vízakná­ra. Wilhelm David szász polgár házában írhatta meg első haditudósítását. 9-én jelent meg a magyar kor­mány hivatalos lapjában, a Közlönyben. Vízakna, február 3. Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban legkeve­sebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatban közölhetem. A januárius 21.-ki Szeben alatti véres csata után, mellyben nem az ellenség, hanem a falum kényszerűétt hátrálni, seregünk Szelindekre vonult, s onnan két ízben verte vissza diadalmasan a császá­riakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiséget nem fejtett ki, mint a mieink a két alkalommal. Most csak annyit mondok róluk, később amennyire tol­lamtól telik, örökíteni fogom őket. Szelindekről ja­nuár 31.-kén ide jöttünk át Vízaknára, amennyire én értem ezért, hogy Temesvár és Szeben közötti közlekedését a császáriaknak megszakítsuk, s ez tö­kéletesen sikerült. Egy osztály Kemény alezredes vezérlete alatt előnyomult Déva felé, hogy az Arad­ról jövő Beke őrnaggyal egyesüljön, s a Temesvár­ról Szebenbe érkező ember és lőszerbeli segítséget elfogják, ami ezóta megtörtént. A lefoglalt szász­­szebeni (szászsebesi) posta leveleiből, miket Kemény már megküldött tábornokunknak, kitűnik, hogy a szebeni lakosok és a császári katonák Szebenben igen gonoszul vannak. A császáriaknak sem pénzek, sem kenyerek, sem lőszerek, s a lakosság kétségbe­esett félelmek között. Útban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csik­­székből 3000 székely, de ezeket be sem várva, mi­helyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohan­juk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a re­akció utósó szigten. Akkor aztán megyünk vezéres­tül seregestül a Tisza partjaira, hogy a rónák ha­zájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat... megyünk béres folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákócziak, Tököliek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját! •­ A költő derűlátása a veszély növekedésével egyenes arányban fokozódik. Ilyen bizakodó hangulatban állít be Petőfi feb­ruár 3.-án este Bethlen Gergely alezredes és Zsur­­may Ignác őrnagy társaságában Csutak Kálmán honvédőrnagyhoz, a 27. zászlóalj parancsnokához írja később, szemtanúk vallomása alapján, Szőcs Géza vízaknai születésű tanárember. Petőfi így szól: — Bajtárs, Kálmán! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hívd be Andrást (ez Csutak szolgája volt, aki jól értett a főzéshez), hogy teremtsem össze, ha jó paprikást nem csinál. — Feltűnt neki, hogy nincs nő a háznál. — Bizony csak furcsa ház ez, tehol csak hír­mondója sincs a vászoncselédnek! De nemsokára megjött Czetz (Czetz János, a huszonhét éves ezredes, pár hónap múlva tábornok), Pereczey (Pereczey Mihály svalizsér lovas), s azzal elkezdtek kártyázni. Éjfél után Csutak, Kelecsényi és Fekete (a későbbi dési református pap) huszárok kíséretében őrjáratra indult. Nemsokára (február 11.-én hajnalban) jöttek aztán lóhalálában vissza, hogy az ellenség közeledik, s már el is fogta az elő­őrsöket. A tiszteket kártyázva találták. — Fiuk, talpra! Nyakunkon az ellenség! — kiálta a belépő Csutak. Pár perc múlva a fővezér körül állott a mulató társaság, s nyugodtan és el­szántan hallgatta annak rendeleteit. Utoljára Pető­fihez fordult Bem, s tanúságot tett iránta való gon­dos szeretetéről, így szólva hozzá: — Édes Petőfi! Ma csatánk lesz, maradjon ön lehetőleg távol a csatatértől; nem szeretném, ha a magyar nemzet első költője a csatatéren véreznék el. Szót fogad-e? Petőfi így felelt: — Köszönöm a figyelmeztetést, tábornok úr, szívesen szót fogadnék, de nem tudom, hogy mit teszek akkor, ha az ágyuk dörgését meghallom. S azzal komoly elszántsággal siettek helyeikre a tisztek, hogy csapataik élén bátran szembeszállja­­nak az ötször nagyobb ellenséggel. Tudta-e Bem, hogy Petőfi a magyarok legna­gyobb költője, az nem bizonyos. De a veszélyes hely­zetektől mindig eltanácsolta — arra később is je­lentkeztek tanúk. Szőcs Géza hallomások alapján öt­szörös túlerőről ír. A hadtörténészektől tudjuk, hogy Bem 3800 gyalogosával és 100 lovasával szemben Puchner 7357 gyalogost és 728 lovast vonultatott fel, és 30 ágyút állított elő a honvédek 25 lövegével szemben, így is jelentős túlerő. ★ A csatát, s benne Petőfi feltűnését többen le­írták. Közülük két erdélyi emlékező vallomása fel­tűnően egybevág. Ez hitelességük mellett bizonyí­tana, ha nem lett volna mind a kettő íróember, s nem idős korukban örökítették volna meg emlékei­ket-P. Szathmáry Károly mindössze tizennyolc éves volt 18­­9-ben. Zilah­on és Kolozsvárott folytatott tanulmányokat, s a szabadságharcban nemcsak hogy részt vett, de részvétele miatt később börtönbün­tetést is szenvedett. Utána Nagyenyeden lett tanár, megírta a Bethlen-kollégium történetét, s regénye­ket irt, amelyek azóta feledésbe mentek. Nos, P. Szathmáry Károly negyven év múlva leírja, hogy Bem a Vízakna és Szeben közötti magaslat, mint természetes sánc mögé helyezte el ágyúit, amikor Puchner Szeben felől megindította a támadást. Rö­vid tüzérségi előkészítés után a magyar lövészek rohamra indultak. Minő része volt eme roham kezdeményezésében Bem szárny­segédjének, Petőfi Sándornak — foly­tatja Szathmáry —, azt ma már nehéz megállapí­tani, de azt több ott harcolt bajtársamtól hallottam, hogy a parancs végrehajtásának eszköze csaknem kizárólag ő volt, mert a sáncból kilépett honvédek előtt kivont karddal ellovagolva torkaszakadtdból kiáltozd: Ha félkezünk leszakad is, Ha mindnyájan itt veszünk is: Előre! Ez a vers, némi eltéréssel, a Csatadal volna. Még Debrecenben irta Petőfi, s a képviselőháznak is meg­­küldötte. Eredeti szövege így hangzik: Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza, Előre!★ A másik vallomástevő a Szathmáry családnál csak egy évvel idősebb Gyammathy Miklós. Ott volt a vízaknai csatában, a szabadságharc után bujdo­sott, majd — mint afféle erdélyi ezermester — mér­nök lett a Tisza szabályozásánál, falusi birtokos és közben zeneszerző, végül Kolozs megye Deák-párti alispánja és tevékeny református közéleti ember. 1849. február 3.-ról­­.-re virradó éjjel Vízaknán előőrsi szolgálatot teljesített, s amikor hajnalban szállására tért és lepihent, azzal költötték fel álmá­ból, hogy Szeben felől támad az ellenség. Kivonul­tak vagy 2.500-an, ellenség háromszor annyi volt — írja. A csatatér teknő alakú lévén, a honvédek a hely peremén helyezkedtek el. Tűzszünetben végignyar­galt előttük Petőfi, ugyanazt a verset idézve. Még azt is hozzáteszi, hogy a maroknyi magyar sereg egyik része Medgyes, a másik Déva felé menekült. Gyarmathy Miklós visszaemlékezése tíz nappal a P. Szathmáry Károlyé után jelent meg egy másik lap hasábjain. Mintha összebeszéltek volna! Petőfi tűzkeresztségéről van szó, érdemes más tanukat is meghallgatni. Zilahy Károly, a kritikus és román népdalok magyarra fordítója, akinek a nevéhez különben az első Petőfi-életrajz is fűződik, egy Rádi László nevű őrmestert szólaltat meg. Egyszer hajnalban riadót vernek, az ellen vé­letlenül meglepte a tábort; a honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és konfúzió — mint akik már négy év óta nem aludtak. Amint a vezéri sátor körül téblábolnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember: Csontra, fiuk! — Így kiált ez a borzas hajú barna ember: utánam, akiben vér van! Olyankor nemigen nézegetik a katonák az uniformist, hanem aki leg­nagyobbakat kiált az után haladnak, most is hát az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte. Az inges ember, természetesen Petőfi volt. Rá­­vall a kiáltás, „csontra, fiuk” hitelesen hangzik az is, hogy zavarban az után indulnak, aki a leg­nagyobbakat kiált. Hogy a költő bátran esett át a tűzkeresztségen, s válságos pillanatokban nem szállt az inába a bá­torság, azt minden szemtanú elismeri. Petőfi Sándor szintén ott volt a jobb szárnyon — írja Imreh Sándor, volt honvédhuszár —, ki taj­tékzó lován hol előre, a csatárlánchoz, hol egyet­len (!) ágyunkhoz, hol mihozzánk vágtatott s meg­vetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátoritott min­denütt, ami annál feltűnőbb volt, mert honvédeink közül Petőfit kevesen ismerték, miután ő nem ka­tonatiszti öltönyt viselt; magyar öltönyt viselt ugyan, de emlékezetem szerint — minden tiszti jel­vény nélkül, fejét tollas Kossuth-kalap fedte s kar­dot hordott. ■k Ez volt a nemzetőrök viselete. Ez a vakmerőség azonban néha ellentétbe ke­rült a katonai fegyelemmel. Veress Antónia apja nevében még megvédi Petőfit azzal a váddal szem­ben, hogy Vízaknán az ágyuk egy részét a felsáncolt helyekről kimozdította és ezzel veszedelmet idézett elő. De a költőnek Bethlen Gergellyel történt össze­tűzése tényként ment át a Petőfi-irodalomba. Beth­len alezredes végigkísérte Bemet az erdélyi had­járaton, majd Olaszországba emigrált, Garibaldi oldalán harcolt, és mint tábornok jött haza meg­halni Erdélybe. Lovasbravúrjairól, haditetteiről le­gendák keringnek. Elbeszélésünk során neve már többször felbukkant a Petőfié mellett, most a harc hevében szembekerülnek egymással. A „Volt hon­­védhuszár” szerint (...) minket gr. Bethlen Gergely alezredes ro­hamra vezetett, amit alig kezdtünk meg s már „megállj”-t és visszavonulást parancsolt. Petőfi a más oldalon , ki a zajban, lármában nem hallotta a Bethlen vezényszavát, rohamra lelkesített, s igy aztán századunk egyik része előre rohanni, a másik pedig visszavonulni akart, amidőn aztán fölhang­zott ismét Bethlen ezredes hangja: vissza! Petőfi nem tudta, hogy a fővezértől gyors vissza­­vonulási parancs jött, nehogy mi is elszakíttassunk vagy foglyul essünk ágyúinkkal együtt, amelyre ez alkalommal oly nagy szükség volt. (...) Midőn a magaslatra kiérkeztünk, ott a meghátrált része se­regünknek már rendben állt és pihent. Nem is fenn volt, ki egy térképet nézegetett; közelében a főbb tisztek ültek lovaikon. Petőfi Sándor velünk egy­szerre érkezett, ki szintén a fővezér környezetéhez csatlakozott (... ) Petőfi ez alkalommal nyergelet­­len lovon ült; csak egy pokróc volt a lován a lekötő­vel leszorítva (... ) Petőfi és Bethlen Gergely közt, midőn felérkeztünk, heves szóváltás következett visszavonulásunk miatt, de az azonnal elenyészett, hogy az a Bem parancsára történt. ★ Amikor a „Volt honvédhuszár” harminc év múl­va levetette inkognitóját és Imreh Sándor néven új­ból jelentkezett, még azt is hozzátette, hogy Pető­fit a vízaknai csata alkalmával még kevesen ismer­ték, s „éppen ezért szereplése felett sokan csodál­koztak, mivel nem volt rajta látható semmiféle tisz­ti jelvény”. Ez látszólag ellentmond annak a jelenet­nek, amelynek Medgyes és Nagyelek közt volunk tanúi. De Imreh azt mondja, hogy nem ismerték fel benne a tisztet, mert nemzetőrnek volt öltözve, s nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a székely legény­ség tudott-e a költőről. A tisztek körében mint költő volt népszerű, ezt a fenti visszaemlékezésekből tud­juk. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1972. november 5. Ki hiszi el? Nikoláj Inozemcev a Pravda egyik engedélyezett írója a Szovjetunió külpolitikájáról ír­va a következőket állapította meg: „A Szovjetunió, mint szocia­lista ország, mindig abból in­dult ki, hogy tiszteletben tartja minden nagy és kis állam szu­verén jogait, mindig szem előtt tartotta a lenini nemzeti politi­kát, amely valamennyi nép és állam számára egyenlő jogokat hirdet. A Szovjetunió nem tö­rekszik semmiféle külön jogra és előnyre.” Mi történt Magyarországon 1956-ban? Mi történt Nagy Imrével és Maléter Pállal? Mi történt a magyar szabad­ságharc többi sokezer áldoza­tával? Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? Mi történt a balti államok­kal? Mi történt a krími tatárok­kal? És mi történik most is az összes csatlósállamokkal? Ki hiszi el ezek után, ami a Pravdában megjelenik. Egész bizonyosan az sem, aki írja. Piroska tisztogat Apa: — Ma elkéstem a munkám­ból, mert az ébresztőóránk nem szólalt meg. Anya: — Majd elviszem holnap az óráshoz. Biztosan piszkos, meg kell tisztítani. Piroska: — Hát piszkos nem lehet, mert tegnap fürösztöttem ...

Next