Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-01-14 / 2. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Valami történni fog írta: Heinrich Böll (nyugatnémet író, az irodalmi Nobel-díj 1972. évi nyertese.) Életem egyik legérdekesebb szakasza az Alfred Wunsiedel gyárában ledolgozott idő. Természetem­nél fogva inkább az elmélkedésre és a semmitte­vésre vagyok hajlamos, semmint a munkára, néha azonban szűnni nem akaró pénzügyi nehézségek — mert az elmélkedés sem jövedelmezőbb a semmit­tevésnél —, hogy úgy mondjam, valamilyen állás elfoglalására késztetnek. Életemnek egy ilyen mély­pontján a munkaközvetítőhöz fordultam, s onnan másik két sorstársammal a Wunsiedel Gyárba irá­nyítottak, egyelőre alkalmassági vizsgára. Már a gyár megpillantásakor felébredt bennem a gyanú, mert teljes egészében üvegtéglákból épült, s a világos épületek és világos helyiségek éppolyan ellenszenvesek nekem, mint a munka. Gyanúm csak erősödött, mikor a világos, vidám színekkel kifestett kantinban rögtön reggelivel kínáltak bennünket: csi­­íkos pincérnők tojást, kávét, pirítást hordtak fel, narancslevet ízléses kristálypoharakban, a világos­zöld akvárium üvegfalához aranyhalak dugták oda unott képüket. A pincérnők olyan vidámak voltak, hogy majd szétpukkantak jókedvükben, óriási erő­feszítésükbe került — legalábbis nekem az volt a benyomásom —, hogy ne daloljanak egyfolytában. Úgy megteltek az el nem énekelt dalokkal, mint tyúkok a meg nem tojt tojással. Azonnal megsejtet­tem, amiről sorstársaimnak sejtelmük sem volt, hogy ez a reggeli is a vizsgához tartozik; következés­képpen nagy odaadással, annak az embernek teljes tudatosságával ettem, aki tisztában van vele, hogy értékes anyagokat juttat szervezetébe. Olyasmit tettem, amire rendes, körülmények között a világ semmiféle hatalma rá nem vehetett volna: éhgyo­morra narancslevet ittam, otthagytam a kávét, a tojást, a pirítós nagy részét, felálltam, és cselekvés­­sóváran fel-alá masíroztam a kantinban, Így aztán engem tessékeltek be elsőnek a vizsga­szobába, ahol kecses asztalokr­a kiteregetve vártak a kérdőívek. A falak zöld színárnyalata a berendezé­sek megszállott rajongói ajkára az „elragadó” fel­kiáltást csalta volna. Sehol egy ember, mégis olyan biztosan tudtam: figyelnek, hogy úgy viselkedtem, mint egy cselekvéssóvárgó, aki azt hiszi, nem lát­ják: türelmetlenül kirántottam táskámból a töltő­tollat, lecsavartam a kupakját, a legközelebbi asztal mellé telepedtem, s mint kolerikusok a vendéglői számlát, magamhoz rántottam a kérdőívet. Első kérdés: Helyesnek tartja-e, hogy az em­bernek csak két keze, két lába, szeme és füle van? Itt arattam elmélkedéseim első gyümölcsét, ha­bozás nélkül irtam­ a választ: „Tettvágyamhoz négy kar, láb, fül is igen kevés volna. Az ember nyomo­rúságosan van felszerelve.” Második kérdés: Hány telefonon tud egyidejű­leg beszélni? Erre is olyan könnyű a válasz, mint egy első­fokú­ egyenlet megoldása. „Ha csak hét telefonon beszélek, ideges vagyok, h­a kilencen, már valameny­­nyire leterh­eltnek érzem magam.” Harmadik kérdés: Mivel foglalkozik szabad ide­jében? Válaszom: ,,Nem ismerem többé a szabad idő fogalmát, tizenötödik születésnapomon töröltem szó­táramból, mert kezdetben vala a tett.” Megkaptam az állást. Valójában még a kilenc telefonnal sem éreztem, hogy teljesen le volnék ter­helve. „Azonnal intézkedjék!” vagy: „Tegyen vala­mit! — Történnie kell valaminek. — Történni fog valami. — Történt valami. — Valaminek történnie kellene” — kiáltottam a kagylókba. De rendszerint a felszántó módot használtam, úgy éreztem, ez talál leginkább a légkörhöz. Érdekes volt az ebédszünet, amikor hangtalan vidámság közepette vitamindús ételeket fogyasztot­tunk. A Wunsiedel Gyárban csak úgy hemzsegtek az életpályájukat megszállottan mesélő emberek, de hát ez jellemző a tetterős személyiségekre. Élet­pályájuk az életüknél is fontosabb nekik, csak meg kell nyomni a gombot, s feltarthatatlanul árad be­lőlük. Wunsiedel helyettese, egy Broschek nevű férfi, azért tett szert hírnévre, mert hét gyermekét és béna feleségét tartotta el éjszakai munkából, egy­idejűleg négy cég kereskedelmi képviseletét látta el jól, s két év alatt mégis két államvizsgát tett le ki­tüntetéssel. Amikor az újságírók­­megkérdezték: , ,Mégis, mikor alszik?” Broschek azt felelte: „Alud­ni bűn.” Wunsiedel titkárnője egy béna férjet és négy gyermeket tartott el kötésből ugyanakkor filozófiá­ból és honismeretből doktorált, juhászkutyákat te­nyésztett s Vamp 7 néven mint bárénekesnő vált hí­ressé. Wunsiedel maga azok közé tartozott, akik már reggel korán, alighogy felébrednek, cselekvésre ha­tározzák el magukat. „Cselekednem kell” — gondol­ják, miközben erélyesen megkötik fürdőköpenyük övét. „Cselekednem kell” — gondolják borotválko­zás közben, és diadalmas pillantást vetnek a borot­váról a habbal együtt leöblített szakáll­ szőrre: e hajmaradványok az első áldozatai tettvágyuk­nak. Meghittebb ténykedéseik is elégtétellel töl­tik el őket: zubog a viz, ,hogy a papír. Történt va­lami. Kenyeret esznek, a tojásnak fejét veszik. Wun­siedel legjelentéktelenebb ténykedése is cselekvésnek látszott: ahogy a kalapját feltette, ahogy — energiá­tól remegve — begombolta felöltőjét, ahogy felesé­gét megcsókolta — mind-mind tett volt. Irodájába lépve köszönés helyett ezt mondta a titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!” S a tit­kárnő jókedvűen viszonozta: „Történni fog valami!” Ezután Wunsiedel osztályról osztályra vidáman el­ismételte: „Valaminek történnie kell!” „Történni fog valami!” — válaszolta mindenki. Magam is sugárzó arccal mondtam, mikor belépett hozzám: „Történni fog valami!” Az első héten tizenegyre emeltem telefonjaim számát, a másodikon tizenháromra, s reggel a vil­lamoson azzal szórakoztam, hogy új imperatívuszo­kat eszeltem ki, vagy a történni igét különböző idő­kön, nemeken, kötő és jelentő módon hajszoltam ke­resztül; két napig ugyanegy mondatot ismételget­tem, azt, hogy: „Valaminek történnie kellett volna”, mert nagyon megtetszett nekem; aztán újabb két napon át azt, hogy: „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!” S mikor már-már kezdtem úgy érezni, hogy tel­jes leterheléssel dolgozom,­­ valóban történt valami. Egy kedd reggel — még el sem helyezkedtem jófor­mán — berobbant Wunsiedel a szobámba és elmond­ta mindenkori „Valaminek történnie kell”-jét. De volt valami megmagyarázhatatlan az arcán, ami miatt haboztam az előírásos vidám és eleven válasz­szák „Történni fog valami!” Valószínűleg túl sokáig késlekedtem, mert Wunsiedel, bár különben ritkán kiabált, most rám ordított: „Válaszoljon! Válaszol­jon, ahogy elő van írva!” S én válaszoltam, halkan és kelletlenül, mint a gyermek, akiből erőszakkal csi­karják ki a beismerést: rossz vagyok. Nagy megeről­tetéssel préseltem ki magamból a mondatot: „Tör­ténni fog valami”, s alighogy kimondtam, valóban történt is: Wunsiedel eldőlt, estében oldalra fordult és elterült keresztben a nyitott ajtó előtt. Rögtön tudtam, amiről meg is bizonyosodtam, amikor asz­talomat megkerülve lassan a fekvő alak felé tartot­tam, hogy meghalt. Fejemet csóválva átléptem rajta, a folyosón lassan Broschek szobájához mentem és kopogtatás nélkül beléptem. Broschek íróasztalánál ült, mind­két kezében egy-egy telefonkagyló, szájában ,go­lyóstoll, egy noteszre jegyzett fel valamit, csupasz lábával az asztal alatt álló kötőgépen dolgozott, így veszi ki részét családja ruhatárának megjavításából. — Történt valami — mondtam csendesen. Broschek kiköpte a golyóstollat. Letette a két telefonkagylót s tétován leemelte lábát a kötőgép­ről. — Mi történt? — Meghalt Wunsiedel úr — mondtam. — Nem — mondta Broschek. — De igen — mondtam én —, jöjjön velem.­­— Nem — mondta Broschek —, az nem lehet — de belebújt cipőibe és követett a folyosón. — Nem — mondta, amikor már Wunsiedel holt­teste mellett álltunk —■, nem, nem! Nem vitatkoztam vele. Óvatosan a hátára fordí­tottam Wunsiedelt, lezártam a szemét és elgondol­kozva nézegettem. Valami gyöngédségféle fogott el iránta, s csak most lett nyilvánvaló számomra, hogy sohasem is gyűlöltem. Olyan vonást vettem észre arcán, mint a gyermekén, aki makacsul ragaszkodik télapó­ hité­hez, bármilyen meggyőzően hangzanak pajtása ellen­érvei. — Nem — szólt Broschek —, nem. — Valaminek történnie kell — mondtam neki halkan. — Úgy van — mondta ő —, valaminek történ­nie kell. — Valami történt: Wunsiedelt eltemették, s engem jelöltek­ ki, hogy a művirágkoszorút a koporsója után vigyem, mert nemcsak elmélkedésre és semmit­tevésre való hajlammal áldott meg sorsom, hanem a fekete öltönyhöz kiválóan illő termettel és arccal is. Minden valószínűség szerint remekül mutattam, ahogy kezemben a műrózsákból font koszorúval Wunsiedel koporsója mögött lépdeltem. Egy előkelő temetkezési vállalat hivatásos gyászolói állást aján­lott fel nekem. — Ön gyászolóink született — mondta a vál­lalat igazgatója —, a ruháit mi rendeljük meg, az arca, hát mit mondjak, kiváló. Beadtam a lemondásomat Broscheknek azzal, hogy úgy érzem, nem vagyok eléggé leterhelve, ké­pességeim a tizenhárom telefon ellenére parlagon he­vernek. Első hivatásos gyászsétám után már tud­tam: Itt van a helyed, erre az állásra születtél. Kezemben szerény virágcsokorral töprengően álldogálok a temető kápolnájában a koporsó mö­gött, közben felhangzik Haendel Largója, nem érté­kelik eléggé ezt a zenedarabot. Törzsvendége vagyok a temetői kávéháznak, hivatali fellépéseim között ott töltöm az időt, néha azonban olyan koporsók mögé is beadok, ahová nem hívtak, saját zsebemből veszek virágot, csatlakozom a közjóléti hivatal tiszt­viselőjéhez, aki a hontalanokat kiséri utolsó útjukra. Néha-néha ellátogatok Wunsiedel sírjához végtére is neki köszönhetem, hogy rátaláltam igazi hivatá­somra, ahol egyenesen kívánatos az elmélkedés, a semmittevés pedig kötelesség. Később jutott eszembe, hogy sosem érdeklőd­tem, mivel foglalkoztak Wunsiedelék. Valószínűleg szappant gyártottak. (B. Fejér Gizella fordítása) (Újév napján volt 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) Mikó Imre: Petőfi utolsó levele Júliához Petőfiék 1949 július 20.-án érkeztek Tordára. ,,Egy késő este” — írja Miklós Ida — „mind ágy­ban voltunk, midőn kocsizörgést és a hosszú folyosón lépteket hallottunk. Az ajtó zárva volt, valaki zörgetett és egy ismert hang atyám nevét kiáltotta. — Ez Petőfi Sándor — mondá atyám, s magára rántva hálókabátját, és a szem­be jövő cseléddel ajtót nyittatva, vendégei elé sietett. Ők voltak: a Petőfi család. Én csak reggel láthattam őket, a kis, héthónapos Zoltánt, gömbölyű karjaival: «Juliska néni»-t, amint mi Petőimnét neveztük, s a már ismert és bálványozott Sándor bácsit. Másnap reggel még egy idegen vendég érkezett hozzánk. De ugyan ki sejthette volna e körszakállas, kék attilás egyénben a kor legjelesebb tragikusát, Egressy Gábort? Emlékezem, mint versenyeztek Petőfivel a toll­­labda játékban, hogy melyik fogja ki többször egymás után a felhajított labdát. A győztes Petőfi jön, mert míg Egressy tízszer, addig Petőfi tizennyolcszor találta.” Aztán az emlékezés forgácsai jönnek, majd a pap­leány utolsó emléke Petőfiről. „Mintha most is látnám azt a helyet a szobában, hol utoljára állt elutazása reggelén. És családját szü­leim gondjába ajánlotta e szavakkal: — Még csupán Arany János volt az az ember, kire rábíztam családomat. Elment, hogy ne térjen vissza többé soha; ott látta családját utoljára. Petőfiné két levelet kapott tőle a táborból. Mindkettőt közölte a Vasárnapi Újság, ha jól emlékszem 1870-ben.” A jelenet július 22.-én, vasárnap játszódott le. „Családjától elválása után Sándor egész nap szót­­lan volt” — írja­­Egressy. Amint Marosvásárhelyre érkeznek, azonnal ír Júliának. Ez utolsó előtti levele. Szendrey Júlia az utolsóval együtt fiának adományozta a következő utasítással: Petőfi Zoltán fiamnak halálom után. Sz. Júlia Sándoromnak legutolsó két levele. Zoltán fiam­nak, mint legbecsesebb örökséget, mit neki hagyhatok, azon szigorú kikötéssel, hogy azokat soha, semmi szín alatt kinyomatni meg ne engedje és vagy életében­ meg­semmisítse, vagy örököseinek szinte csak ezen feltétel alatt hagyományozza, miután édes­atyjának ez volt számtalanszor nyilvánított akarata, hogy holta után semmi­nemű levelet ne bocsáttassanak a közönség elé. Meg ne szegje tehát atyjának és anyjának végakaratát. Szendrey Júlia” 1875-ben a levelek megjelentek a Vasárnapi Új­ságban. Az első így szól: „Petőfi Sándornénak Tordán a református papnál, Miklós Miklósnál. Maros-Vásárhely, júl. 22, 1849. Kedves lelkem Juliskám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhely­re. Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járóföldre írta ide ezelőtt három nappal, nem tudom, hol kapjuk meg? talán Brassóban vagy már azon is túl. Tisztelem Miklósékat. Csókollak titeket, szentségeim, írni fogok, valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy! Remélj! Szeress! A sírig és a síron túl örökre hűséges férjed Sándor ★ Tordáról Vásárhelyre menet Keresetlen tiszttár­saival együtt betér a Bacsó-féle kocsmába, ott a csa­ládi bibliába írja be nevét: Petőfi Sándor. 22. Július 1849. d. e. 10 óra. Marosvásárhelyről Udvarhelyen és Csíkszeredán át érkezik­­Kézdivásár­helyre. Egressy Hargitán rögzít meg egy jelenetet. „A homoródi borvízforrásnál találkoztunk Bem főorvosával. Sándor azonnal fel jön villanyozva. Az ő bálványa Bem, ki lelkét egészen betölti. Az apa és fiú közötti leggyöngédebb viszony fűzi őket össze, da­cára, hogy Bem arisztokrata és monarchista, Sándor pedig demokrata és republikánus, mit egymásnak nyíl­tan bevallanak. Bem csatáiról beszélve — minek Sándor szerint a világtörténetben még elő nem fordultak — elragad­tatásában Bemet minden idők legnagyobb emberévé emelte. Efölött támadt köztünk a legelső komoly vita, minthogy én szintúgy el vagyok fogalva Shakespeare iránt, mint ő az öreg iránt. Bem Petőfi Sándorban a népköltőt szerette s mi­után őt őrnaggyá nevezte, s a harmadik osztályú ér­demjelt mellére tűzte, hazaküldé őt lantja mellé, hol szerinte nagyobb szüksége van rá a nemzetnek, mint a táborban. «Combatter, mon ami, comme se combatterais, jusqu’à mon dernier moment!» (Harcoljon, barátom, amiként én is harcolni fogok az utolsó pillanatig!) — mondá neki az öreg, utóbbi elválásuk percében.” Most a történetíró Kővári Lászlónak adjuk át a szót. „Petőfi 1849. július 24.-én érkezett Kézdivásár­­helyre, Királyhágón túlról. Bem, mint tudjuk, 2 napi kirándulást tett Moldvába egy kis sereg élén, mely az Ojtozi szoros nyílásában fekvő Onesti-ig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a moldvaiakhoz intézett má­sodik proklamációt nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobám­ban két ismeretes hang költögeti egymást: Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle, hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.” Aztán jön a híres berecki találkozó július 25.-én, élete utolsó nagy öröme, hat nappal halála előtt. Egressy így adja elő: „Az Ojtozi szoroson, mely Moldvába visz, külö­nösen lépettünk meg. Szemközt velünk egy csapat lo­vasság jön, melynek sisakjai az orosz gyalogságéhoz hasonlítottak. Már elfogottaknak tartottuk magunkat, midőn észrevettük, hogy ezek Bem huszárai, kik e dia­daljeleket Moldvában szerezték, hol mintegy kétezernyi orosz sereget szétvertek. Fél óra múlva Bem is érkezett vissza Moldvából. Midőn Sándor Bem kocsijára felugorva őt meg­ölelte, az öreg hangosan nevetett örömében. A berecki lakosok, kik ezt látták, azt kérdezték tőlem: «Ez az ifjú talán fia az öreg úrnak»?” Egressy szerint „Feltűnő, hogy Petőfi Sándornak sohasem volt ilyen kicsapongó kedve, tudtomra, mint ezen egész úton, de különösen Bemmeli találkozása után. Egész nap versben beszélt. Utánozta Bem beszédmódját, és azt mesterileg tudta. Kedélyes pajkossága már bosszan­tani kezdett, minthogy én szórakozott, búskomoly vol­tam." Pedig „iszonyú út volt” — amint Júliának írta abban a bizonyos második levélben, amelyet az asszony hétpecsétes titokként fiára hagyott. Benne a költő összefoglalja mindazt, amit eddig csak töredékesen is­mertünk. „Maros-Vásárhely, júl. 29. 1849. Kedves, édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok, kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Meg­kaptad-e döbbent két levelemet? egyiket innen, a má­sikat Kézdi-Vásárhelyről írtam.” (Ez utóbbi levél nem maradt fenn.) „Elmondom röviden utamat. Itt hallot­tuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdi-Vásár­­hely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már, vissza­jött Moldvából, hová lází­tó proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzám a tudósítás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket” (Damaszkint érti), „s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szent­­györgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül, én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi- Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tet­szik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam, megálltam hin­­tója mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, «mon fils, mon fils, mon fils!» (fiam) „szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy­ Gábor­tól, hogy «fia ez a generálisnak?» Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segéd­tisztnek: «Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich. Mein Adju­tant, der Major Petőfi, welcher abgedankt hat, wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten».” (Jelentse a hadügy­minisztériumnak, de vigyázzon, hogy szó szerint: Szárnysegédem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok szégyenteljes bánásmódja miatt lemondott, ismét szol­gálatba lépett.) „Szinte ma az útban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyen csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam­, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányá­ban, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföld­­nyire vannak innen, s az ide valók a napokban is szét­futottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehet felőle győ­ződve. Hogyan vagytok kedves édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha vala­hogy szerét ejtheted, írj csak egy szócskát is, édes an­gyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s ta­nítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket milyomszor számtalanszor . , l • * _. J imádó férjed Sándor" ★ Ez volt utolsó levele Júliához. ^ }

Next