Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-01-28 / 4. szám

★ * ★ HONTALAN MAGYAR KULTÚRA A dicsőség fele a komáé - innen Demecséről írta: Ferenczy Zoltán AZ, HOGY A KARÁCSONY SZENT NAPJA előtti időben a férfi embernek immár kevés dolga van a ház körül, onnan van, hogy ők előre dolgoznak a fehérnép keze alá. A disznóölés hetekkel előbb volt, az ünnepi bor már régen lefejtve áll a házi pincében, és az egy s más dolgok is készen állnak. így aztán marad idő bő­ven az esti beszélgetésre, melyre ez esztendőben volt is nagy szükség a faluban, mert a nagy megtiszteltetés, mely Mihály, az öreg káplár révén érte a falut, már bizonyossá vált. Mihályt mindenki az „öreg káplár" néven is­merte inkább, mint hogy rendes becsületes nevén hív­ták volna, amit apjától, a régen elhalálozott idősebb Zsíros Mihálytól örökölt. Ezen nevezetes este — mely alig néhány nappal volt előbb, mint a kis Jézus születése napja —, is úgy kezdődött, mint a többi hétköznap, de napközben az­tán megváltozott. Valami hír jött, amit a jegyző úr először a kezében levő levélből csak úgy futtában olvasott, aztán felállt a falu egyetlen jóállapotú író­asztalától, és a segédjegyző, meg az írnokok előtt, ujjait csettintve, csak ennyit mondott: — Teringettél! A jelenlévők tudták azonnal, hogy valami nagy dolog lehetséges a levélben, de az igazságot nem si­került szóról-szóra megtudni, mert a jegyző úr a leve­let, mely a fővárosból érkezett, rajta szentko­ronás, címeres, nagy pecséttel, ami már magában is szokat­lan volt a faluban, szépen összehajtva az asztala fiók­jába tette, rázárván a kulcsot. Aztán hirtelen jött sietéssel vette fel a mindenki által jól ismert téli kabátját, és az előszobában, a váró­­padon üldögélő kisbírónak csak ennyit mondott: — A Zsíros Mihály gazduramhoz mennék! Hogy a jegyző úr ezt mondta, meg az, hogy az „öreg káplárból" gazduram lett, ez rendkívüli volt, de egyben érthetetlen is. Már­mint azok előtt, akik nem igen jártak a zúg­­helyi nagykorcsmába. Mert a „történet” Zúghelyen, mely­­név már maga is mutatja, hogy ha bármilyen szép is lehetett, a helység nem esett a világ körfor­galmába — ott tisztázódott. ★ EBBEN A NEVEZETES HELYSÉGBEN volt egy bizonyos régi sarokasztal, ahol csakis az avatottak ülhettek, azaz mindazok, akik már régi idő óta hall­gatták az „öreg káplár”, azaz Zsíros Mihály gazd­áram elbeszéléseit a nagy világháborúiból, mely 1914- ben kezdődött, de Mihály szerint gyalázatos csúfság­gal végződött. — Mert azt tudják, ugye, kentek, — igy szokta kezdeni, — hogy mi amerre jártunk, mindenütt győz­tünk az ellenség felett. És ilyenkor aztán már mindenki tudta, hogy ez­után következik Mihály bácsi csodálatos harcainak valamelyike, amit vívott előbb a szerbekkel, majd ké­sőbb és főként a „taljánokkal". Mihály nem egyedül volt a háborúban, hanem vele volt még a „koma” is, akit minden elbeszélés előtt bemutatott a jelenlévőknek. Ez mindennap majdnem megismétlődött, így aztán nem volt már a faluban senki, aki ne ismerte volna a szomszéd községbeli, azaz Demecséről való Nagy János molnárt, aki emellett még „őrmester" is volt, de már régen elhalálozott, az elbeszélt nagy harcok egyikében szerzett nyavalyában. Ez a bemutatása a ,,komá”-nak állandó emlékezés volt, és mindig egyforma kézmozdulattal történt. Azaz Mihály jobbkezének mutató ujjával bal válla fölött hátrabökött ezen szavak kíséretében: — A komával vótunk, innen Demecséről, tudják kentek, hogy ő volt az őrmester, hát nekem csak „koma” maradt. A fenti, nevezetes napon sokkal többen ültek a sarokasztalnál, azt is lehetne mondani, hogy szorong­tak, mert Mari néniről mindenki tudta, hogy neki különleges képessége van, már ami a „hallást” illeti és éppen ott volt Zsiroséknál, mikor a jegyző úr kettes­ben bevonult a „tiszta szobába” ■— beszélgetésre, a­­miből Mari néni annyit tudott csak kivenni, hogy az „öreg” káplárt valami nagy kitüntetés érte. No, hát erre volt kíváncsi ezen az estén a falu hivatott férfi népe, és az asztal mellé még egy új szé­ket is állítottak, hogy az immár „gazdáram” jobban beszélhessen. ★ MIHÁLY MEG, mint mindig, csak úgy tempósan sétált az asztal felé, erre is, arra is mondván egy „Rendnek is”-t az adjon Istenre. Megállt az asztalnál, kivette a zacskót meg a pipát, azokat letette a pohár mellé, aztán leült és a suját vállairól hátralökte a szék támlájára. A pipatömés mindig akkurátus dolog volt, de most még inkább és mikor felizzott a parázs a réz­kupak alatt, akkor Mihálynak már kezében volt a teli pohár, — Isten, isten mindenkinek — mondta, és a nagy bajusz alatt majdnem egészen eltűnt a kis pohár. Egy korty volt az egész, és az idetartozó torokköszörülés után Mihály szólalt meg először.­­— Hát kentek körül mi véna? — Mink valahogy megvónánk, ezen ádventi idő­ben — szólalt meg Vékony László, a helyi kövér hen­tes, — de hát csak megkérdeznénk, hogy mi az igaz­ság Mihály bácsi körül? A hentesnek ilyen egyenes és tárgyra térő kér­dése is mutatta, hogy az izgalom óriási és nincsen idő halogatásra, a titkot szeretnék tudni a faluban. (A Keszeg Pali felesége lelkére kötötte az urának, hogy azonnal, amint valami részletet megtud, azonnal men­jen ki a kerti illemhelyre, ahol a gyerek már várja, mert neki kell elsőbben megtudni az asszonyok közül a nagy „titokzatosságot”.) Közben Mihály újból torkot köszörült és nagy koppanással letette a pipát a szájából, amit előbb két­­szer-háromszor jól megszívott. — Tudják bentek, hogy nekem van egy kis ér­mem, — kezdte el Mihály a nagyon várt magyará­zatot, — olyan kisebbféle, de aranyból van. No, hát ekkörül jár a dolog. A rövid mondatot nagy csend követte, senki nem értett a mondott szavakból semmit, csak Luca Pista lökte meg szomszédját és igen halkan súgta neki: — No, látja, baj van a sok hősi mese körül, tán nincs is neki az az érme ... De ezt a megjegyzést elnyomta a többség moraja, mely egyöntetűen úgy hangzott: — Láttuk, láttuk. És ez igaz is volt, mert a hősök ünnepén egy­szer egy évben Mihály ezt fel szokta tűzni az ünnepi kabát hajtókájára. — Aztán ezzel a szép éremmel vana valami? — kérdezték többen is. Mihály előbb felcsapta a pipa rézkupakját, és megnézte a kialudt dohány maradékot, és csak aztán felelt. — Hát valahogy így, mert ezt kérdezték „onnan" is abból a magas irodából s nekik is megírta a jegyző úr, ahogy azt én néhány hónapja elmeséltem neki. —­ Aztán kend mit mesélt a jegyző úrnak ?—­, kérdezte Luca, aki nehezen hívő ember volt. Mihály felnézett az asztal fölé, sóhajtott egyet, s aztán hátradűlve a székén belefogott az esti beszédbe: — IGEN ÉRESEK VÓTUNK, mindketten a „komával”, aki szegről-végről rokonom innét, Deme­cséről — és itt hátrabökött —, aki ugyan az őrmester vót, de hát nékem csak mégis koma maradt, aztán mondom én, hogy jó vóna egy kis meleg a gyomorban, mer hogy több, mint egy hete nem vót meleg kanál a kezemben. Majd így folytatta tovább . . . — Fent jártunk a tálján hegyek, között. Kará­csony közelgett, olyan vót a köd, hogy az orrunkig ha láttunk, minden vizes vót csontig, de menni kellett. És mi mentünk együtt az őrmesterrel, már mint a „komával”. Aztán csak egyedül maradtunk mi ketten a nagy ködben. Na, mondja is a koma, hogy ez aztán szép dolog, hát erre visz engem kend? — Kend az őrmester, koma, — válaszoltam neki, és így aztán ő járt elől — egy jó ideig, csak mentünk a ködben, ki tudja merre jártunk már, mikor egyszer csak úgy süppedt a lábunk alatt a főd. No, hát ennek már fele sem vót tréfa, mert lépésről-lépésre rosszabb lett. Szuszogott is az őrmester, akit hát nagyon meg­sajnáltam, mivel, hogy a komám is vót. De hát már kötésig jártunk a dágványba, és akkor kapaszkodtunk meg egy nyúló ágba. Ahogy leültünk nagy lihegve, mer hogy a ködtől még levegőt sem igen kaptunk, hát ahogy kapkodom, érzek ám én egy nagyon fáin sza­got. Éls mert szipogok, kérdi az őrmester komám. — Rend is érzi, káplár? No, ebből mindjárt tudtam, hogy mérges a koma, mert csak olyankor szólított rangomnál fogva . . . — Igenis, érzem, őrmester úr — feleltem, hogy kibékítsem. Aztán körülnéztünk, és a nagy fa alatt nem is olyan nagyon mélyen lent a völgyben oszlódott a köd. — A kocsikon talján konyha van — mondja a koma — ember meg van vagy tucatnyi.. . Aztán már szó sem vót több, mert nagyon meg­kívántuk azt az ételt... Jól is laktunk .. . És az elhangzott szavakat mély csend követte, a borozók várták a további történetet, még Keszeg Pali is elfelejtette az asszonyt, mikor Mihály újból megszólalt: — Hát aztán ezért van az az arany ókor a mejye­men. Kisvártatva hangzott újból a kérdés: — Hát erre mit válaszoltak a jegyző úrnak onnan felülről? Mihály felállt az asztaltól, csakúgy mint katona korában, zsinóron a kezekkel mondta: — Alighanem a kormányzó úr engem "vitézzé fog avatni. ★ A NÉMA CSÖNDET csak percek múlva törte meg a zsongás. Keszeg kirohant az ivóból. A kövér hentes meg csak dadogta a többiek felé: — Vitéz lesz az öreg káplárból! — Nagy megtiszteltetése ez a falunak, — tette hozzá a kisbíró, akinek ugyan nem volt helye az asztalnál, de hát ilyen percekben ki törődött ezzel. A nagy meglepetésből elsőnek Birkás Gábor tért magához, — nem hiába volt vagy 20 évig bíró, — és ezt kérdezte: — Aztán kend örül-e ennek, Zsíros uram? — Én örülnék igencsak, — válaszolt Mihály, — de a dicsőségből csak a fele vóna az enyém. — Hogy hogy? — Mer hogy tudják, az őrmesterem, aki nekem komám vót innen Demecséről, szinte nagyon megkí­vánta azt a fene tálján kosztot... Amikor Lőrincze Lajos az akadémiai nyelv­­felelős Clevelandben járt, Eszterhás István Lőrincze előadása után felszólalt és miután hangoztatta, hogy a szomszédállamoknak adott magyar milliók között kellene a magyar nyelvet gondozni, védeni, ápolni és megkérdezte, ezt miért nem teszik Lőrinczéék? Most lélegzetállítóan izgalmas jelentést köz­lünk arról, hogy mit talált Ungvárott, Kárpátalján egy magyar pedagógus, akit a Szovjet meghívott magyar nyelv és irodalom kurzus tartására. A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ-ban a debreceni peda­gógus, Nagy János megírta, milyenek az ungvári, tehát a Szovjetuniónak adott Kárpátalján élő mai magyar fiatalok. (Kárpátaljai jegyzetek [2.] Egye­temi hallgatók.) Nézzük beszámolójának ezt a ré­szét először: Milyenek az ungvári fiatalok? „Az egyéves évfolyamok hallgatóinak a száma húsz. Az alsóbb évfolyamokban ennek fele levelező. A hallgatók többsége lány. Milyenek az ungvári fiatalok? A holnapi nevelők? 1968-ban már néhány órán át beszél­gettem ungvári egyetemi hallgatókkal. Deb­recenben Ady-óráimon vettek részt. Lelkesek, érdeklődők, öntudatosak, sze­rények, tanulékonyak. Felelősséget éreznek a magyar kultúra terjesztéséért, a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért. Petőfi-termükben úgy figyeltek óráimon, hogy az idő múlását sem vettük észre. Elő­adásaim anyagát sajátuknak érezték. Petőfi­ről, József Attiláról, az irodalomtanítás új mód­szereiről, a verselemzés hasznos módjairól, a nyelvi és az irodalmi óra kapcsolatáról, a szo­cialista irodalomtanár jellemzőiről beszéltem nekik óráimon. Előadásaim után nem akartak kérdezős­ködni. Nem is lett volna rá időm, mert a kö­vetkező programom azonnal kezdődött. Meg­hívtak egy kollégiumi estre. Itt aztán „vége­­hossza nem lett” kérdéseiknek. S mennyire igaz az, hogy a kérdés min­dig jobban jellemzi az embert, mint a felelet! A kérdés sokkal hívebb tükre az ember egyé­niségének, gondolkodásának, ízlésének és tu­dásának, mint a válasz. A beszélgetésnek csak­nem állandó témája a magyarországi irodalmi élet volt. A tegnapi és a mai írók értékelése, munkássága. A mai magyar irodalmi élet ér­tékrendje. A hallgatók értékelése sokban ha­sonlít a miénkhez, a debrecenihez.” Még mindig pazarolják a költőket? Elzárt helyzetükből következik, hogy a mai magyar irodalomból csak azokat ismerik, akiket a magyarországi diktatúra terjeszt. Akiket elhallgat­tattak, elhallgatnak, száműzetésbe kergettek, nem ismerhetik. De még így is megsejtik a diktatúra három ,,T”-s irodalmi gyalázatát. Ezt Nagy János jelentése így mondja el: „Mi él még ma is bennem az éjszakába nyúló beszélgetésből? Különösen jól ismerik és szeretik a XX. századiak közül József Atti­lát, Radnóti Miklóst és Szabó Lőrincet. Illyés Gyulát tartják a legnagyobb élő magyar költő­nek. Veres Pétert ők is Péter bácsinak neve­zik. Megható hangon beszéltek Váci Mihály­­ról. Amikor meghallották, hogy leveleztem Vácival, mindenki meg akart tudni valamit róla. Kérdéseikben féltés és szeretet fogalma­zódott meg. «Ha tudták, hogy beteg, miért engedték el végzetes útjára?» «Még mindig költőket pazarló nemzet a magyar?»” A meghatározás így jó: a mai államhatalom pazarolja a költőket. Azonban nem a nép, hanem az állam, amelynek ugyan nincs sok köze a magyar néphez. Magyartalannak tartják vári magyar egyetemi hallgatók. Ragaszkodnak anyanyelvükhöz és a magyar irodalomhoz, de ér­zik, hogy a diktatúra nem magyar. És amit közöl feléjük, az sem magyar és ahogy mondja, az is magyartalan. Íme: „Rendszeresen vásárolnak magyar köny­veket. Egyéni könyvtárt gyűjtenek. Nézik a budapesti televíziót, hallgatják a rádiót. A Fekete város adásai mindenkinek nagyon tet­szettek. A Rózsa Sándor nem. A «Röpülj, pá­va!» műsorai után népdalokat dúdolgattak, énekeltek. Ha hazamentek falura, mindig hoz­tak magukkal egy-egy szép népdalt. Miért nem mutatta, mutatja be a Magyar Televízió rendszeresen és gyakrabban azokat a magyar írókat, akiket az iskolában taníta­nak? Miért nem láthatták többször Tamási Áront, Szabó Pált és Veres Pétert? Miért nem szerepeltetik többször Illyés Gyulát és Németh Lászlót? Nem tetszik a hallgatóknak — ezzel a véleménnyel Beregszászon is többször talál­koztam — a Magyar Televízió nyelvi liberaliz­musa. Miért engednek a képernyő elé olya­nokat, akiknek hangképzését és hangsúlyozá­sát már a kisdiákok is magyartalannak, hely­telennek tartják? Miért szólaltatnak meg olya­nokat a televízióban, akik a nyelvi érintkezés szabályait nem ismerik? Többszöri kérésemre példának többen a Humoristák klubjának egyes szereplőit emlegették. Kievben nem lát­hattam a műsor egyes adásait, de annyira egyértelműen, annyira hevesen érveltek, bírál­tak, hogy el kellett fogadnom állításaikat.” A magyar kultúra értékeivel Milyen forróságot kelt az ungvári riportnak ez a része, amely leszámol ezeknek a magyar ifjaknak erős anyanyelvi öntudatáról és hivatásérzeté­ről, amellyel felkészülnek a magyar kultúra terjesz­tésére a kárpátaljai magyarságot elnyerő Szovjet­unióban. A debreceni pedagógus önkéntelenül el­szomorodik a riportban és összehasonlítást tesz köztük és a magyarországi egyetemi hallgatók kö­zött: „Nyelvre hangosságuk érthető. A magyar nyelv jelenti számukra a mindennapos kapcso­latot anyanyelvi kultúrájukkal, Magyarország­gal, öröm volt tapasztalnom: tudatosan készül­nek a nevelői munkára. Tanítani szeretnének. Nevelni. Nemzedékeket gazdagítani a magyar kultúra értékeivel. Helyzetük is magyarázza: több bennük a lelkesedés, mint a legtöbb ma­gyarországi társukban.” És itt ki kell egészíteni a cikkírót. Az ungvári fiatal magyarok nehezebb helyzetben jobb magya­rok, mint a magyarországiak. Érzik is és tudják is ezt.­­Érzik a Magyarország felett uralkodó diktatúra, a Kádár-diktatúra cinkos gonoszságát, amellyel el akarja még a létezésüket is feledtetni Magyaror­szágon. Az egyik szegedi skandalum, amikor a sze­gedi egyetemi hallgatók nem tudták, hogy a szé­kelyek milyen nyelven beszélnek (a Für-tanul­­mány), megismétlődött ugyancsak­­Szegeden velük is. Nagy János így számol be erről cikkében: „Ezért is csodálkoznak azon, hogy Ma­gyarországon nem tudnak létezésükről. Szege­den az egyik oktató oroszul (!) akart nekik előadást tartani, s amikor meghallotta őket ízes magyarsággal beszélni, nem akart hinni a fülének.” Anyanyelvünk a pesti televízióban A kárpátaljai egyetemi hallgatók üzennek Budapestre: “Miért engednek a képernyő elé olyanokat, akik magyartalanul beszélik a magyar nyelvet?” Eszterhás Istvánnak igaza volt, amikor Lő­rincze Lajosnak, a nyelvtudósnak azt ajánlotta Clevelandben, hogy először a szomszédállamoknak adott magyarság anyanyelvét védelmezzék, erősít­sék. Meg aztán , hogy azoktól tanuljanak. Csodálatos, milyen biztosan érzik ezt az ing- A magyar nép humora Igazság az álom? Volt egyszer, tél nem volt, hetedhét országon is túl, a rézhegy mellett éldegélt két ember: Kiskanász meg Nagy­­kanász. Ahogy a nevük is mondja, kanászok voltak mind a ketten. Ott legeltették a disznókat a pusztán. Történt egyszer, hogy el­fogyott a menázsijuk. Mikor már két nap telt el, hogy sem­mit sem ettek, mondja Nagy­­kanász: — Ej, te Kiskanász, enni kéne valamit, mert így éhen halunk! De épp, hogy kimondotta, arra szaladt egy szép kövér kismalac. — Nosza, ugorjunk utána — mondta Kiskanász. Úgy is lett. Megfogták, le­szúrták, megsütötték. Igen, de hogy osztozkodja­nak meg rajta! Azt mondja Nagykanász: — Tegyünk próbát! — Tegyünk, de hogyan? — Azt mondom én, azé le­gyen a malac, aki szebbet tud álmodni. — Jól van — egyezett bele Kiskanász. Hát lefeküdtek. Eltelt egy kis idő, s Nagy­kanász elaludt. Kiskanászt meg csak kerülgette az álom, nem tudott aludni az éhségtől. Egyszer aztán felkelt, gondol­ta, már mindegy, lesz, ami lesz, ő bizony nem vár reg­gelig, megeszi a malacot. Úgy is lett, megette. Aztán meg jóízűen elaludt. Reggel, amikor fölébredtek, azt mondja Nagykanász: — No, halljuk, Kiskanász, mit álmodtál! Azt mondja erre Kiskanász: — Téged hívnak Nagyka­­násznak, téged illet az elsőbb­ség, mondjad te elébb! Nagykanász erre rákezdte: — Hát bizony én gyönyö­rűt álmodtam! A király asz­talánál ebédeltem. Sok étel­ital volt előttem. A király csak kínálgatott, én meg csak et­tem, ettem, meg ittam, a­­mennyi belém fért. Hát te mit álmodtál? — Hát én pontosan azt, a­­mit elmondtál, hogy a király­nál ebédelsz. Majd, amikor láttam, hogy mennyi sok fi­nom étel meg ital van előtted gondoltam, hogy te most úgyis jóllaksz, így hát megettem a malacot.

Next