Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-03-18 / 11. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA .......... ........... ........ ........ ■■ ....... ...... "i-i.i.in ... ­Ez év január elsején múlt 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő. Petőfi Sándor megszületett.) Bem apó és a két drusza írta: CSETRI ELEK I. KÖLTŐ, ez a kis lápos-menti helység kapcsolja össze a két drusza: Petőfi és Teleki barátságát. Pedig valójában a költő által ott töltött napok nem jelentik barátságuknak sem a kezdetét, sem a végét. És hozzá­tehetjük: csúcspontját sem. Legfeljebb szimbólumát. Barátságuk nem egészen három évet ölelt fel: az 1846 és 1849 közötti időszakot. Nagykárolyban kez­dődött és Segesvárnál végződött. De valójában sok­kal tovább tartott, mert Teleki Sándor barátjait esz­mei-érzelmi alapon választotta és hozzájuk­ tartozását élete végéig megőrizte. I. Nagykárolyban 1846. szeptember 8.-án történt az első baráti kézszorítás. A vármegye éppen „quarta­­lis generális megyei gyűlését” tartotta Károlyban és azon Teleki is részt vett. Este a „Szarvas-vendéglő”­­ben vacsorázott, ahol a történetesen Nagykárolyban tartózkodó költő is jelen volt. Haray Viktor, Teleki titkára és barátja, a költő asztalához ment, hogy üd­vözölje őt. Aztán felálltak és Teleki felé indultak. Teleki is felállt, a költő elébe ment és így történt meg a bemutatkozás. Származás szerint két ellenpólus találkozott: egy főrangú ,,nagyúr" és a nép egyszerű fia. Ahogy Pe­tőfi versében megírta: ..Te elfáradsz, míg őseidnek Végigtekintesz névsorán. Én jóformán azt sem tudom, hogy ki és mi volt a nagyapám." Ha Teleki az értelmiség szegénylegényei: írók, színészek, művészek közül választotta barátait, a költő baráti köre a dolgok természete szerint alakult ilyen emberekből s a Telekihez fűződő barátsága csak egé­szen kivételes volt. Ahogy maga kifejezte, hogy ......nem mindenik nagy úrnak. Jut a szerencse, elhiheted, hogy megöleljem s barátomnak Nevezzem, úgy, mint tégedet”. Nyilvánvalóan sokat jelent, hogy Petőfinek ő volt az egyetlen főúri barátja; éppúgy mint az is, hogy ő volt az egyetlen főrangú, akinek verset szentelt s akitől később szívességet kért. Ha ellentétes származásuk sem választhatta el őket egymástól, kellett legyen természetükben és esz­meiségükben olyan közös vonás, ami erősen összekap­csolta őket. III. Természetes, hogy a közismerten jókedvű, vidám cimbora Teleki, írók-művészek mulatópajtása, köz­vetlen modorával és éles megfigyelőképességével mind­járt rokonszenves lehetett a társadalmi előítéleteket, rangokat nem kedvelő Petőfinek, a „kunyhók" költő­jének.­­Közeli viszonyuknak az alapját mégis sokkal mélyebben, az őket összekapcsoló eszmei rokonságban kell keresnünk. Ekkoriban a költő a Dalaim­mal lényegében már befejezte lírájának derülő-boruló szakaszát és új irány­ba indult. Sokkal inkább izgatja ezután a ,,rabbilincs csörgése”, melyet a zsarnokok a nemzetek kezére ver­tek és azt álmodta meg, hogy a nép fel fog kelni, hogy „láncát letépje”. A szabadság és egyenlőség kettőssé­ge Petőfinél főleg az ország függetlensége és a job­bágy fleszabadítása követelésével azonosul. Teleki pedig így vall magáról: „Én egész életemen át. . . a szabadelvű párthoz tartozom, és amíg az ellenkező­ről meg nem győződöm — mi nagyon nehéz —, tartozni is fogok”. Teleki a jobbágyfelszabadítás mellett fog­lalt állást. 1847. január 15.-én, az erdélyi ország­gyűlésen tartott szűzbeszédében fejtette ki: Külföldön, különösen két dolgot tanult meg: 1. ahol a föld szabad, ott a nemzet dicső, nagy; ahol meg van kötve, ott tör­pe; 2. a kor szelleme mindennél erősebb, a kor igé­nyei minden ellenállás dacára diadalra fognak jutni. Mindkettőjükben duzzadó fiatalság, életszeretet és tettrekészség mellett, lelkük romantikus lángolásán és önzetlen áldozatkészségén kívül a két barátot elv­­rokonság forrasztotta egybe. Ha nem is tehetünk egyenlőségi jelet Petőfi és Teleki eszmeisége közé, nem vitás, hogy egyaránt vállalták a harcot a zsar­nokság lerázása, a jobbágyfelszabadítás és a nép bol­dogsága érdekében. Csakis ez az elvbarátság ma­gyarázhatja, miért fordult éppen Telekihez a költő, hogy házassága első napjaira neki költői kastélyát át­engedje. Kohó már azelőtt is hozzánőtt a költő lelkéhez. Hiszen már előző látogatásai során verseivel-szavai­­val lelkesítette a partiumi reformereket, akik Teleki kastélyában gyülekeztek. És nem tudta feledni a vidék csodálatos panorámáját, amelynek völgyében a Lápos kígyózik, távolabb pedig az erdős bércek, a Cibles hármas csúcsa emelkedik. A Szendrey Júliával ott töl­tött hat hét óta aztán költő elválaszthatatlan a magyar irodalomtól. Hiszen kastélyában és annak parkjában, az annyiszor megörökített somfa alatt irta mintegy harminc versét, köztük irodalmunk és a világiroda­lom nem egy remekét. IV. Az igazi próbatétel még hátra volt — 1848—49. A forradalom és a szabadságharc egy nép életerejé­nek és hősiességének példája. Petőfi és Teleki álmai­nak beteljesülése, elvbarátságuk igazi magaslata. A magyar forradalom, a 12 pont, a Nemzeti dal és a győztes dunaparti főváros diadalmámora tuda­tunkban közel egy és félszázad óta Petőfi életével és szerepével azonosul. Azt viszont aónár kevesebben tudják, hogy miközben Petőfi Pesten vezeti a forra­dalmi ifjúságot. Kolozsváron öt nappal március 15.-e után az országgyűlés összehívása, a sajtószabadság és az egyenjogúság követelésével fellépő fiatalság egyik vezére Teleki Sándor „polgártárs”, akiről az erdélyi kormányszék elnöke azt jelenti, hogy „rend­bontani jött ide”. További életútjuk rövid időre elkanyarodik­­egy­­mástól. Félév múlva aztán ismét együvé sodorta őket a forradalom szele­s Bem forradalmi táborába. Te­leki Kossuth kormánybiztosa volt, mikor az erdélyi sereg új főparancsnoka, Bem József tábornok 1848. december közepén Szatmárra érkezett. Az Európa csatatereit végigjárt lengyel forradalmár-tábornok ha­mar emberére talált a világot járt, nagy nyelvtudású és jómodorú Telekiben, akit hadserege felügyelőjévé nevezett ki. Később főintendánsi hatáskör és ezredesi rang jelezte Bem apó megbecsülését Teleki iránt, aki­ről fővezére már a kezdet­ kezdetén azt írta a Hon­védelmi Bizottmánynak, hogy „buzgalma és tevékeny­sége megbecsülhetetlen.” Petőfi csak 1849. január 25.-én ért Bem táborába. Oda indult, miután a téli vereségek-visszavonulások, tábornoki viszályok-széthúzások után úgy ítélte meg hogy „gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal ki is tartott mellette a segesvári csatavesztésig. V. Bem forradalmi serege ekkorra már megvívta si­kereinek első sorozatát. Azzal, hogy Urbán alezredest a Tihucai-szoroson át Bukovinába űzte, Puchner tá­bornok erőit pedig visszaszorította Szebenbe, elfog­lalta Kolozsvárt és Marosvásárhelyt , nagy győzel­met aratott a zsarnokság felett. Az ősz generális lé­nyegében Erdély nagy részének ura volt már, mikor Petőfi hozzá érkezett. Napóleon volt lengyel tisztje nemcsak jó stratéga, hanem kiváló jellemismerő, tud­ja, hogy ilyen emberekből lesznek a jó katonák: századosi rangban legszorosabb környezetébe, tábor­­karába helyezi a költőt. De nemcsak ő, hanem az egy­szerű székely katonák is szeretettel köszöntötték a körükbe érkezett költőt, megéljenezték és kórust­ al­­kotva tisztelegtek nála. Ismerősök-barátok fogadták, akik forradalmi eszményeik beteljesülését Bem szabad­ságharcos hadseregében keresték. Itt, Bem táborkarában talált egymásra a két jó­barát. Teleki hadseregszervezési-ellátási kérdések meg­oldásával foglalkozott, Petőfi pedig tábornoka jelen­téseit, iratait, leveleit fogalmazta-szerkesztette. Köz­ben fővezérük futártisztként többször vette igénybe mindkettőjüket bizalmas természetű üzenetek-levelek vitelére, így Petőfi ismételten Debrecenbe, a magyar kormány székhelyére utazott, Teleki pedig egyebek között a havasalföldi török főparancsnokhoz. VI. Amint láthatjuk, egyikük sem volt csapattiszt, ha­nem törzstisztként szolgálta a szabadságharcos erő­ket. Szerepük mégsem korlátozódott hivatali ügyinté­zésre, hanem mindketten módot találtak arra, hogy fegyverrel kezükben bizonyítsák bátorságukat. Elő­ször Telekinek nyílt erre alkalma az 1849. január 17.-én lezajló gálfalvi csatában. Mikor ugyanis a visszavonuló ellenséget követő magányos Bem tábor­nokon osztrák könnyű­lovasok ütöttek rajta, Teleki és néhány társának hősies rohama mentette meg az „öreg sas"-t, a biztos haláltól vagy hadifogságtól. Majdnem három hét múlva, február 4.-én a véres vízaknai csatában Petőfin a sor, hogy bizonyítson­„Petőfi szintén ott volt a jobbszárnyon — írja a szem­tanú —, ki tajtékzó lován hol előre a csatárlánchoz, hol egyetlen ágyúnkhoz, hol mi hozzánk vágtatott s megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt...” Bem híres volt arról, hogy a hősiességet, jó szol­gálatot mindig megjutalmazta. Petőfit később őrnaggyá léptette elő, Telekit pedig ezredessé. Akkor pedig, mikor a nemzetgyűlési küldöttség az elsőosztályú ér­demrendet hozta számára Debrecenből, ő két hűséges törzstisztjének, Petőfinek és Telekinek személyesen tűzte mellére a harmadosztályú kitüntetést. Petőfi levelében meghatódva számol be a jelenetről. A jobb kezén sebesült Bem baljával tűzte Petőfi zubbonyára az érdemrendet ezekkel a szavakkal: „Bal kézzel tű­zöm fel, szívem felőli kezemmel”, aztán megölelte­­megcsókolta költő-századosát. Petőfi Sándor és társai 1848. március 15.-én „Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki, ki várhat szebb halált!” Ezekkel a szavakkal mondott jó éjszakát már­cius hó 14.-én Petőfi Jókainak és másnap reggel, már­cius hó 15.-én ugyancsak Jókainak a lakásán Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és Jókai arra a kérdésre: „Mit kíván a magyar nemzet?” megfogalmazták azt a 12 pontból álló kiáltványt, amely Magyarország második évezredének az alapja. A kész proklamációt, még meg se száradt a tinta a papiroson, ugyancsak a reggeli órákban olvasta fel a Pilvax zsúfolt kávéházában, egy asztal tetejéről Jókai. 12 pont: „Testvéreim — mondá — a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság, egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk el­vontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek min­denkivel. 1. Kívánjuk a sajtószabadságot, a cenzúra eltör­lését! 2. Felelős minisztériumot Budán. 3. Évenkénti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget polgári s vallási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereget. 6. Közös teherviselést. 7. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján. 8. Úrbéri viszonyok megszüntetését. 9. Nemzeti bankot. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre; a külföldie­ket vigyék el tőlünk. 11. Végül uniót Erdéllyel. 12. Azután legyen béke, szabadság, egyetértés. És ezen jogokat — végző beszédét Jókai —­, kö­vetelni tartozik a nemzet, bízva önerejében s az igaz ügy Istenében.” „Talpra magyar!” S a riadó éljent, a tetszésnek örömkönnyek által kísért nyilatkozatait, a lelkesedésnek ama magasztos fokára emelte Petőfinek: „Talpra magyar” kezdetű költeménye, melyet maga szavalt el. Pilvax kávéházából az egyetemi fiatalságot ke­reste fel a lelkesült csapat. Először az orvosnövendé­kekhez, majd a technikusokhoz mentek, végre pedig a jogászokhoz irányította lépteit a felszaporodott tö­meg. Mindenütt felolvasták a 12 pontot, mindenütt elszavalták a „Nemzeti dal"-t, a „Talpra magyar!”-t s e költeménynek az utolsó sorainál, a szabadság e páratlan tárogatójának a végső hangjánál: mindenki esküre emelte a kezét. Az esküre emelt kezeket meglátta az egész fővá­ros, meglátta az egész ország s mintegy villanyütésre megmozdult minden kebelben a szív s az esküt: ,,A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” Kárpátoktól Adriáig visszhangozta minden ajk. A szabad sajtó Az egyetemi ifjúság nevében Vidacs János felelt s a hatás — mit válaszával elért — rendkívüli volt. „Menjünk a cenzorhoz s írassuk alá vele a prok­lamációt és a «Nemzeti dalt!»” kiáltá valaki. „Cenzorhoz nem megyünk!” kiáltá vissza Petőfi. „Cenzort többé nem ismerünk, el egyenesen a nyom­dába!” E kijelentés volt az első kalapácsütés, mely a szabad szó tömlöcének a lakatját érte. Az ifjúság, az ezer meg ezerre szaporodott tö­meggel a Hatvani utcába, a Länderer nyomdájába sie­tett, amely előtt már ekkor együtt voltak az írók s a nemzeti szinház tagjai. Petőfi, Jókai, Vasváry és Vidács rögtön lefoglalták a nép nevében a nyomdát s azonnal szedni és nyomni kezdték a 12 pontot s a „Nemzeti dal”-t. A lelkes ifjúság maga ragadta meg a gépet, maga hajtotta szakadatlanul a sajtó kerekeit. Ha Bem szigorú rendet és fegyelmet tartott se­regében, éppoly melegszívű tudott lenni az arra érde­mesek iránt. A hazájától távol esett, magányos lélek atyai szeretettel övezte a forradalmár-költőt. És nem csoda. Bem tábornok, ez a forradalmár-katona ugyan­azt fejezte ki fegyverrel, amit a költő fejezett ki tollal — harcot a zsarnokság ellen a végsőkig. Odaadása, kitartó munkája mellett talán elvszilárdsága volt az, amit Bem apó Telekiben is leginkább tisztelt és sze­retett. Fővezérük szeretetét a két jóbarát méltóképpen fizette vissza — ők emelték igazán irodalmi magas­latra ősz vezérük legendás alakját. Míg Petőfi annyi gyönyörű versében örökítette meg „vitéz tábornoka", „Osztrolenka véres csillaga” és a „szabadság régi baj­noka” tetteit. Teleki később emlékezésekben foglalta ércbe szeretett Bem apósa személyiségét, úgy hogy délfelé már ezrenként osztogatták a példá­nyokat. Irinyi József mutatta fel az elsőt s midőn aj­káról elhangzottak ama szavak: „íme, itt van a sajtó­­szabadságnak első példánya, a nép hatalmának első műve! — Ezt magunk vívtuk ki!” az utcán várakozó néptömeg — melyet Egressy Gábor, Degré Alajos, Irányi Dániel, Vasváry Pál, Jókai Mór s Bulyovszky Gyula felváltva lelkesítettek beszédeikkel­­— öröm­­kiáltással betöltötte a várost, megrázkódtatta a leve­gőt s megingatta a zsarnokság falait. Hogy a 13. pont megbuktassa a 12-őt... A jónak azonban mindig nyomában leselkedik a rossz, így történt, hogy a szabadság édenkertjébe is, alig nyíltak meg a kapui, rögtön be akart osonni az ördög. Addig ugyanis, amíg a 12 pontot a nyomdá­ban szedték, a nemzeti kaszinó egy tagja, a legkonzer­­vatívabb mágnások egyike, magához hívatta Jókait s azt tanácsolta neki, hogy a 12 ponthoz vegyenek még fel egyet: a papi jószágok elvételét. „Ugyebár azért”, válaszolt Jókai, „hogy a 13-ik ponttal megbuktassuk a többi 12-őt! Köszönöm a jó tanácsot, de nem kérek belőle! A múzeum lépcsője elől a városháza tanácsterméig Délután három órakor mintegy tízezer ember gyűlt egybe a múzeum előtt s kijelentette, hogy ama refor­mokért, melyek a 12 pontban foglaltatnak, s melyek felirat alakjában az országgyűlés elé terjesztendők, ha kell, a vérét s az életét is kész feláldozni. E ki­jelentés után a városházát kereste fel a népáradat, még pedig a célból, hogy a 12 pontot tegye magáévá a polgárság is és egyesüljön a néppel. Pest város tanácsa rögtön nyílt ülést tartott s Nyáry Pál és Klauzál Gábor beszédei után magáévá tette a 12 pontból álló proklamációt s Rottenbiller Li­­pót polgármester aláírásával s a város pecsétjével el­látva, kimutatták az ablakból az alant álló sokaságnak. A városi tanács ugyanekkor a rend és a közbiz­tonság fenntartására 13 tagból álló választmányt ala­kított s elhatározta, hogy a nemzet 12 pontból álló kívánatát egy másik választmány haladék nélkül ter­jessze elő az ország rendeinek; sürgesse a királynál az országgyűlés áttételét Pestre s menesszen egy kül­döttséget Budára a helytartótanácshoz s eszközölje ki Táncsics Mihály politikai fogoly szabadon bocsátását s a katonaságnak a közrend fenntartásába való bele nem avatkozását. A városházától a helytartó-tanácsig A küldöttséget Nyáry Pál vezette ezer meg ezer ember kíséretében, Zichy Ferenc grófhoz, a helytartó­tanács ideiglenes elnökéhez, aki megértvén a nép óhaj­tását, rögtön meszüntnek jelentette ki a cenzúrát, sza­badon bocsátotta Táncsics Mihály írót, akit a „Nép könyve”, a „Józan ész” című műveiért fosztottak meg szabadságától, végre kiadta a rendeletet a katonaság­nak, hogy ne avatkozzék semmibe. Táncsics Mihály Táncsicsot nagy diadallal hozta vissza Pestre a nép. A fáklyák füstölgő világánál kifogták kocsijából a lovakat s úgy vitték a városháztérre, ahol Táncsics köszönetet mondott polgártársainak megszabadításá­ért. Este a színházban nemzeti színű kokárdát viselve jelentek meg a nők s csakhamar felhangzott a „Rákóczi induló” és a „Marseilles", amely után Egressy Gábor elszavalta Petőfi „Nemzeti dal”-át s a kar elénekelte Vörösmarty „Sózat”-át. A szellem győzelme egy csepp vér nélkül íme, ez volt s ilyen volt március 15.-e Pesten, így született meg a sajtószabadság, amely leverte a szellem bilincseit, anélkül, hogy egy csepp vér folyt volna is ki; amely a művelt népek sorába emelt min­ket s amely, hogy legdrágább kincse a magyarnak, azt legjobban bizonyítják Petőfi Sándor naplójának akkor jegyzett következő szavai: Petőfi Sándor márciusi összefoglalója „Szabad sajtó!” ... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardo­mat s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e sza­vakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabad­ság hajnalsugarai. „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... Vagy van olyan együgyü, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? !Üdvözlégy születésed napján magyar szabadság! Először is én üdvözöllek, ki imád­koztam és küzdöttem érted, üdvözöllek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nél­külöztünk tégedet” „Óh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak magya él s ha nemzetünk utolsó fia is meghal, borulj reá szem­fedő gyanánt... és ha előbb jön rád a halál, rántsd (Folytatása a nyolcadik oldalon)

Next