Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1974 (81. évfolyam, 1-50. szám)

1974-03-03 / 9. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA ördöngős korunk és kortársaink Az ördög megcsóválta a farkát és eltűnt a háztetőről A mai ember már rádöbben arra, hogy nem foglalkozott eleget azokkal az élőlényekkel, háziállataival, akik körülötte élnek és leghűségesebb szolgálói. Vannak emberek ugyan, akik meg tudják értetni magukat kutyájukkal, lovukkal, vagy macs­kájukkal, a delfinek amerikai kísérleteiről csodákat beszélnek, írnak és filmet is készítettek, azonban a tudományos kutatás ezen a téren — bizony — elmaradt. Az egyik német tudós, Konrad Lorenz kapott ezen a téren kifejtett kutatásaiért Nobel-díjat. Konrad Lorenz, az össze­hasonlító viselkedéslélektan Nobel-díjas kutatója. A "Salamon király gyűrűje" című műve, melyben az állatok szokásairól, természetéről ír, joggal híres könyv. Népszerűségének bizonyí­tásaként elegendő az első angol kiadás kilenc utánnyomására utalni. Az egyik legjobb ismeretterjesztő könyv, amit valaha az állatok természetéről írt egy természetfilozófus. A természetfilozófus az állatok körében végzett kutatásai­ról írva, tréfásan ezt mondotta: — Salamon király, mint írva vagyon, társalgóit az állatokkal, a madarakkal, a halakkal és a férgekkel. Hát ehhez én is értek. Valamennyi állattal ugyan nem tudok társalogni, mint állítólag az öreg király annak ide­jén, vagyis nem tagadom, e téren hátrányban vagyok. Hanem azzal a néhány állatfajjal, amelyet jól ismerek, egészen tűr­,­hetően beszélgetek. Közöljük könyvéből, hogyan lett kísérletei során ördön­­gőssé Konrad Lorenz. A csókák életét tanulmányozta és rájött, hogy ha valaki egyszer úgy közeledik a csókákhoz, hogy azok megrémülnek tőle és gurrogni kezdenek, abban az emberben soha többé nem bíznak meg, sohasem feledik el ijedelmüket. Mivel a csókák barátságát fenn akarta tartani, viszont a kis csókákat tudományos megfigyelései miatt, amíg a fészekben voltak, meg kellett gyűrűzni, ez nehéz probléma volt. Ha egyszer a fészekhez nyúlt és megyűrűzte a kis csókákat, többé soha nem fogadták a csókák bizalommal. Sem az öregek, sem a fiatalok . . . A megoldás, amikor rájött, fölöttébb egyszerű volt: Ál­ruha! Ha álruhában végzi a gyűrűzést, a csókák nem ismernek rá, azt hiszik más gyűrűzte meg a fiókákat s megmaradnak jó­­ba­rátai. De hát mi legyen az álruha? Ez is egyszerű volt. Ott hevert a­ padláson egy ládában, a keze ügyében, és céljainak nagyon is megfelelt, jóllehet normális körülmények között csu­­pán december hatodikán. Szent Miklós napján használta: egy pompás, csupa szőr krampuszöltözék, hosszú szarvakkal, ál­arccal, amely az egész fejet beborította, és hatalmas, bolyhos, mereven elálló ördögfarok lógott rajta. "Te mit képzelnél, nyájas olvasóm, —írja a Nobel-díjas tudós —, ha egy szép júniusi napon vad gurrogást hallanál az egyik magas, csúcsos háztető felől, s felpillantván, meg­látnád magát az ördögöt, szarvakkal, farokkal és patákkal, amint nyilván a hőségtől lógó, hosszú nyelvvel, fülsiketítően gurrogó fekete madarak rajának közepette kéménytől kémény­hez mászik? Gondolom, az összbenyomás ezúttal elterelné fi­gyelmedet arról a hétköznapi tényről, hogy a sátán laposfogó­val jelzőgyűrűket erősít a csókafiókák lábára, majd a kisma­darakat gondosan visszahelyezi fészkükbe. Én is csak a meg­­gyűrűzés befejeztével vettem észre, hogy a falu főutcáján sűrű tömegbe verődtek az emberek, és ájult rémülettel meredtek rám. Ha bemutatkozom és leveszem az álarcot, az egész testgyakorlás értelmét vesztette volna, miért is barátságosan megcsóváltam feléjük ördögfarkamat és elpárologtam a padlásablakon keresz-Gondoljunk a kisgyermekekre Kiszámították, hogy az 1945 óta végzett atomkísérletek következtében a mostani nemzedék annyi sugárzást kapott, mint az összes természetes sugárzásnak (tehát a kozmikus su­gárzásnak, a földkéregsugárzásnak stb.) a fele. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a következő generációban kétmilliárd utód közül félmillió születik öröklött­ betegséggel, csak azért, mert szüleik atombombát robbantottak. A sugárhatás nem kíméli a központi idegrendszert, a szem­lencsét és egyéb szöveteket sem. A stroncium például, a cé­zium és a jód mellett a leglényegesebb károsító izotóp, elő­szeretettel rakódik le a csecsemő és a kisgyermek csontjaiban és ott hosszú évekig sugároz. A légkör, a vizek és az élelmi­szerek radioaktív szennyezettségének súlyosságát éppen a cse­csemők és gyermekek csontjainak radioaktív stroncium-tartal­­mán lehet a legjobban lemérni. A fejlődési rendellenességek legnagyobb százaléka sugárártalom hatására jön létre. Nehogy komputerrel állítsák össze az olvasókönyvet Manapság a komputereket már mindenbe beavatják. Nincs olyan tudományos vizsgálódás, elemzés, melyben nem használ­nák a komputert. Úgyannyira, hogy a gondolkozó fők immár gyanúperrel élnek a komputer használatát illetően és sok fi­gyelmeztetés hangzik el: a komputer nemcsak kellemes segítő­társ lehet, hanem kellemetlen ellenőr is... Legújabb hír azt mondja: ausztráliai pszichológusok napról napra magnetofonszalagra vették ötéves gyermekek egymás között és a felnőttekkel folytatott beszélgetéseit. Ezeket a hang­­felvételeket azután koputerrel dolgozták fel azzal a céllal, hogy kiderítsék, milyen szavakat és szókapcsolatokat használnak leg­gyakrabban az iskoláskor előtti gyermekek. Kiderült, leggyak­rabban az “én" szót használják. Ezután következnek az "aka­rom" és "leszek”, a "szeretem”, típusú kifejezések. Egy öt­esztendős gyermek naponta átlag 11.000 szót használ. Ennek a vizsgálatnak nem csupán valamiféle kíváncsiság volt az indító­oka: a pszichológusok és a pedagógusok azzal indokolják a kí­sérletet, hogy tudni akarják, "milyen szókincset használhatnak legjobban a kisdiákok tankönyveiben ahhoz, hogy a gyermekek az új fogalmakat és szavakat minél könnyebben sajátíthassák el." Csak aztán nehogy gépagy állítsa össze az olvasókönyvet is . . . .. . nem voltak ott, azok sokat mulasztottak, mert a hangulat, a zene és a büfé nagyon jó volt, nem is említve az ötletes és mulattató jelmezeket. A rendezés kitűnő volt. Wégling István elnök újból iga­zolta, hogy a múlt évi bálon a MHBK földrészvezető által min­den magyar ügyben kifejtett munkásságáért átnyújtott ezüst Signum Laudis”-t megérdemelte. Nagy tetszést váltott ki időszerűségével az arab olaj­sej­kek csoportja, melyet a Wögling-fiúk feleségeikkel és Hargit­­tay Péter alakítottak. Színes volt a mexikóiak jelmeze, Holky Istvánné és Pattay Károlynéval. Szarka Eszter és Ewendt M. mint ,,monster"-ok nem voltak olyan félelmetesek, mint ami­lyen mulattatok. A fürge rabló álarca alatt Bohánszky Viktor­­né rejtőzködött. Piroskát a Farkasa több kísérlet után,sem tudta felfalni, így Gáspár Istvánná és férje nagyszerűen mulattak az álarctalanítás után is. Hiánypótló volt Páncélos Anna és Varga Kenneth magyar népviselete. Merészen ötletes volt Papp Zsu­zsa és Frigyes Dezső a második világháborús német katonai jel­mezben. Sok derültséget keltett Dömötörfy Zsolt és felesége, mint bohócok. Finom és elegáns volt Fáik Viktorné, Teli Vil­mos jelmezében. Ügyesen imitálta pingvin jelmezében Szent­­miklósy Éles Gézáné, a hideg égöv frakkos madarát. Ellent­mondva önmagának, skót legénynek öltözött Erőssy József. Találó jelmezt választott Matavovszky Kati, mint Rákóczi he­gedűse, Cinka Pannaként. Sok sikert aratott Déry Bea hajas­baba jelmezében. A különben hallgatag Dókáné Révy Magda kofának maszkírozta magát, eredményesen, mert még a legkö­zelebbi hozzátartozói sem ismerték fel. Bárány Lászlóné egy ,,Bobby"-t személyesített meg, üldözve és gyanakodó tekintet­tel kísérve az ,,Apacs” Bánk László minden mozdulatát, ebben segítségére volt Bohánszky Viktor mint ,,Zsaru". Deby Lane egy ellenállhatatlan cigánylányt alakított. Búza Györgyné a tra­gikus sorsú Stewart Mária jelmezében jelent meg, hóhérja vi­szont György volt — ellentétben a valósággal. A jelen idők­­ hangulatának megfelelően ifj. Faik Viktor arab olajbárónak­­ öltözött, és annak fesztelenségével mozogva hódította az ámult bámulókat. A bál bevételéből a következő segélyeket küldte az egye­sület: Magyar Caritas München 140.00, Olaszországi tábor 140.00, Spittali gondozó 150.00, Klagenfurtin gondozó 150.00, Salzburgi Caritas 170.00, Braunaui gondozó 80.00, Rév, Tele­­ky Burgenland 90.00, Tóth Imre Törökország 30.00, Szent Im­re egyház, elmaradott gyermekek iskolája. E­G. Nincs többé kopasz fej, csak színes hajzat Ki ne emlékeznék arra a régi és békés csatakiáltásra, a­­mely így szólt: "Nincs többé kopasz fej, csak talpig érő hom­lok!” Valamikor ezzel azok a középkorú daliák biztatták ma­gukat, akiknek érthetetlen okból egyszerre lekopott a hajzatuk — főként — a homlok körül, ahol ez legjobban látható, bár sokan veszítették gyapjasságukat az erősebb nemből — a fejük búbján is. A mi napjainkban ez már nem probléma. Mert ha valaki elég gazdag, mint ama kopaszodó radikális a szenátusban, sze­­r­átori kopaszába szálanként eltettet hajat, így dúsítván kelle­metlenül magasodó homlokát. Ha pedig valaki nem ennyire jómódú, akkor parókát csap kobakjára. És azt festi is esetleg. Ezt újabban még a futballdrukkerek is megteszik. Az angol sajtó szernt a leglelkesebb brit futballrajongók körében új hobby kapott lábra, elsősorban persze a fiatalok körében. A szurkolók a hajukat kedvenc klubjuk színére festik. A Walsall klub hí­vei állnak a mzogalom élén: csapatuk legutóbbi mérkőzésére többszázan piros-fehér hajjal jelentek meg. Képzeljük el a Fradi-szurkolókat zöld-fehér hajzattal . . . Magyar segély: Hasznos mulatság ,,Nincs a világnak elhagyottabb népe a, magyarnál” — szól a mondás, de a legárvábbak azok az öreg magyarok, akik idegen országok kegyein morzsolgatják keservesen fogyó életü­ket, mert rájuk senki sem gondol a ,,Magyar Segély”-en kívül. Rájuk gondoltak azok is, akik a Magyar Segély Jelmezbáljára elmentek, vagy akik adományaikat elküldték erre a nemes célra. Akik ott voltak a jelmezbálon, azok jól mulattak, akik A magyar ember és a kocsma (Adalék a Petőfi-jubileumhoz) Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Véget vetik a zenének, S hazamennek a legények. A MÚLT ESZTENDŐBEN számos emlékezés­ben, tanulmányban és cikkben emlékeztettük olvasó­inkat arra, hogy 1973 a nagy magyar költő, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója. Elkésetten hadd tegyünk a megemlékezésekhez egy érdekes irodalom­­történeti felfedezést, amely katolikus egyházunk egyik nagy főpapjával köti össze a nagy költőt. Felsőegri Pyrker László (1772—1847) egri ér­sek a főpap, aki Nagylángon, Fehér megyében szüle­tett. A németnyelvű irodalom neves művelője volt és a német irodalom úgy is tartja őt nyilván, mint szép­­szavú, német költőt. Papi hivatását a lilienfeldi (ausztriai) cisztercita szerzetesek között kezdette. Cisztercita perjel, majd apát is lett Ausztriában. Köz­ben megjelentek német epikus költeményei is Stutt­gartban. Magyar tárgyú német drámákat is írt. Mi­vel magyar származású volt 1818-ban szepesi püspök­ké nevezte ki a Szentatya. 1820-ban velencei pát­riárka, 1827-ben egri érsek. A szegények, a művészet és a tudomány bőkezű pártfogója volt. Élete valóságos regény. Még mint fiatalember a tengereket járta, kalózok fogságába esett, majd ki­szabadulva visszatért szülőfalujába, s csak azután in­dult Magyarországból Ausztriába, hogy felvétesse magát a szerzetesrendbe. Ezen az úton valamelyik faluban élte át azt a történetet, amelyből később Pe­tőfi Sándor megalkotta egyik legszebb költeményét. EGY MAGYAR IRODALOM BÚVÁR Árvay Árpád ugyanis felfedezte, hogy egy régi, 1880-ban kinyomtatott német könyvben, a Bajorországban, Re­­gensburgban megjelentetett és prédikációk céljaira összegyűjtött példagyűjteményben megtalálható a "Falu végén kurta kocsma” Petőfi költemény alap­jául szolgáló történet. A könyv címe "DER PRÄDI­­GER UND KATECHET" (A hitszónok és a hitta­nító). A könyv végén közölt "Doch noch ein Fünklein Gutes” (Mégiscsak él sziklácskája a jónak) cím alatt olvasható a történet, amelynek magyar fordítása így szól: "PYRKER LÁSZLÓ, a későbbi egri érsek, 1807-ben Tir­izben volt plébános, és itt egyik prédikációjában ezeket mondta el: «1792-ben útban voltam az alsó-ausztriai Lilienfeld felé, hogy ott a szerzetesrendbe való felvételem végett kopogtassak a cisztercita­kolostor kapuján. Vándorlásom közben elju­tottam egy faluba, amelyben elől urasági épület emelkedett. Mellette állott a vendégfo­gadó, és ezzel átellenben kis kunyhók sorakoz­tak békésen egymás mellett. Már este volt és a holdfény álmodozóan nyugodott az épületen és a szalmatetőkön. Szálláshelyet kellett ke­resnem, hogy ott eltöltsem az éjszakát. A ven­déglő ugyan barátságosan hívogatott, ám be­lőle vad, zűrzavaros tárm­a zúgott felém, a­­mely nem éppen táplált bennem jó véleményt a szálláshely iránt. Mégis a fáradtság, éhség és szomjúság meg az éjszaka betérésre kény­­szerítettek. Abban a pillanatban, amint ajtót nyitot­tam, megláttam néhány vad külsejű és maga­s­tartású fiatalembert. Verték a cimbalmot és a legények szinte dü­hödten táncoltak, cipőjük sarkával taposva a padlót, hogy az ingott és az ablakok remegtek. «Hej! — kiáltott az egyik — te cigány, játszd el a legeszeveszet­­tebb nótádat, mert ma eltáncolom testemet és lelkemet!» Egy másik kiáltott: «Kocsmáros­­né, hej, ide a legjobb bort, amely olyan vén, mint az öregapám volt! Ma az utolsó fillére­met is el akarom inni!» Ilyen ordítozás és tob­zódás közepette egyszer csak kopogtatnak­ kint az ablakon. Kinyitják, érdeklődnek az óhaj iránt, hát egy szolga a közeli urasági házból így szól: «Az uram kéret benneteket, ne lármázzatok olyan borzalmasan, mert nem tud elaludni, pedig már késő éjszaka van!» A fiatal legények a hetykeség gúnyos fintoraival és visszataszító röhögésével kicsú­folják a szolgát és kiáltják: «Menjen pokolba az urad!» — becsapják az ablakot, s egyikük megparancsolja a cigánynak, hogy még vidá­mabban verje, mint eddig, még ha az ingét is kell odaadnia ennek a muzsikának az árá­ban. És megtöltik a poharakat, s kiürítik ha­talmas kortyokkal, s megkezdődik a cimbalom­zenének, az ujjongásnak és táncnak olyan őrü­lete, hogy az ember egy pillanatra valóban a pokolban képzelhette magát. De hallga! — ismét kopognak halkan, majd erősebben az ajtón. Senki se törődik a kopogással. Nyílik az ajtó, s egy halott hal­vány gyermek lép be reszketve. Könnyek kö­zött szólásra nyílik az ajka, és könyörög: «Ó, daloljátok valamivel halkabban nótáitokat az én anyám oly beteg, hogy nem bírja ki to­vább lármátok mellett! Ó, az én beteg, hal­dokló anyám!» ... A gyermek zokogva tá­vozott. És lám, a vad legények közül egy sem adott a gyermeknek mocskos választ. Sőt, in­tettek a cigánynak, hogy hallgasson el a cim­balmával, gyorsan kitták poharukat, kifizet­ték számlájukat, és csendben szétszéledtek ki-ki a maga kunyhójába. Tehát mégis csak volt a jónak egy kis szikrája, egy szikrácskája az emberies érzésnek ezeknek a dorbézolók­­nak a szívében!»” AZ IRODALOMTUDÓS, de olvasóink is meg­állapíthatják ez ugyanaz a történet, amelyet Petőfi Sándor megénekel a “Falu végén kurta kocsmá”-ban. A kérdés, amely az irodalombúvárt érdekelte: hogyan talált a történetre Petőfi Sándor? Az érdekes kérdés­re az irodalom­tudós több választ talál, azonban a leg­valószínűbb válaszra ez a következtetése jut el: Pyrker Lászlóval a történet Petőfi Sándor születése előtt ti­zenhat évvel esett meg. A könyv viszont, amelyben közölték a történetet, Petőfi Sándor halála után 31 évvel jelent meg. Petőfinek ezt a versét pedig —■ ha­bár azt Petőfi 1847. augusztusában írta — csak a halála után, 1851-ben a rendőrség által elkobzott Emich-kiadásban tették közzé. Az egri érsek akkor már halott volt. 1847-ben halt meg, így tehát Petőfi Sándor életútját vizsgálva az irodalomtudós arra következtet, hogy a költő a tör­ténetet valószínűleg 1844-ben, téli gyalogútján hallot­ta, amikor Debrecenből Pestre igyekezett és meg­pihent Egerben, ahol a téli gyalogu­tast az egri­ pap­nevelde fogadta és látta szíves vendégeként. Az egri papneveldében töltött napok alatt, mint Petőfi ké­sőbbi levelezéséből kitűnik, meleg barátságot kötött Tárkányi Bélával, a fiatal papköltővel, aki a látoga­tás idején az érseki irodában dolgozott. Tárkányi, sok ma is ismert egyházi dal szerzője, hallhatta magá­tól az érsektől az érdekes történetet és elmondta új barátjának. ÍGY TEHÁT A KÖLTŐ, a téli vándor szedte fel a magyar ember természetére annyira jellemző tör­ténetet és az a költő lelkében a magyar költészet egyik igazgyöngyévé vált. Három évig tartott, amíg­­azzá vált. - _____________- ---------- Bécs felé fordult mindenki Mélységes fájdalommal értesült nemcsak a magyarság, ha­nem a jóérzésű emberek zöme szerte a világon VI. Pál pápa bizonyára kényszerű intézkedéséről, amivel Mindszenty József hercegprímástól megvonta az esztergomi érseki címet. A ma­gyar egyházi életben Szent István első királyunk, tehát több mint 900 év óta vezető egyházi és közjogi méltóság jellegét a Széchenyi óta legnagyobb magyar az Óhaza idegen megszál­lása óta nem gyakorolhatta ugyan, de mint az emberi jogok ékesszóló védelmezője, állandóan borzolta vezető nyugati kö­rök lelkiismeretét a magyarság cserbenhagyása miatt. Ez évek óta izgatta a Moszkvát kiszolgáló hazai kommunistákat, álcák azt szeretnék elhitetni népünkkel, hogy túlkapásaik feledve, és nincs többé szabadságra remény . . . Szószékjeink, hírlapjaink, rádióállomásaink mint egy em­ber hangoztatják együttérzésüket a tengeren túlra szakadt ma­gyarságot is magas kora dacára felkereső Hercegprímásunkkal. Anyanyelvünk legszebb virágaiból font koszorúk szálltak Bécs városa felé, ahol a Pázmány Péter alapította papnevelde szol­gál a legújabb megpróbáltatás keresztjét hordó Mindszenty Jó­zsef szerény otthonául. Szívettépő, költői szárnyalást, szózatok hangzottak el, nem egy, imádságnak is beillő rádióbeszéd. A bécsi Boltzmangasse 14-es címre számtalan távirat és levél indult nemcsak Észak- és Dél-Amerikából, persze Európa nyugati országaiból, sőt Dél-Afrikából, ahonnan a Prímás nem­rég tért haza, és Ausztráliából is. (De a Vatikán szintén érte­sülhetett az elhatározás szabadföldi visszhangjáról.) Báchkai Béla Emlékezés Csokonai Vitéz Mihályra A Szent Imre Kultúregylet védnöksége, alatt­, március 3.­­án, vasárnap d. u. 4 órakor irodalmi délután lesz a Szent Imre egyházközség, nagyter­mében (1860 West 22. Sz.) A műsorban Csokonai versek, da­lok és Dorottya C.­ komikus eposzának részletei szólalnak meg. Sirchich Lászlónak, a Kultúregylet elnökének kezde­ményezésére az előadók név­sora a múlt és jövő összefogá­sát jelképezi. Az irodalmi rész közreműködői Papp Zsuzsa, Szarka Eszter, Fábry György, Frigyes Dezső, Ritly Endre és Somogyi Léla Buzáné, Ormay Ildikó Csokonai dalokat ad elő korhű feldolgozásban, Győ­­ryné, Mező Margit zongorakí­séretével. A műsort összeállí­totta és az összekötőszöveget írta Beniczky Ádámné. Minden irodalomkedvelő és hagyománytisztelő honfitársat szeretettel hív a rendezőség. Petőfi jubileum Syracuse-ban A SYRACUSEI MAGYAR TÁRSASÁG baráti körben ün­nepelte meg Petőfi Sándor ha­lálának 125. évfordulóját. Az ünnepséget Babrigg István, rendezte: előadásában Petőfi iskolai éveiből vett kedves ese­mények felelevenítésével szí­nezte az amúgy szomorú élet­­történetét. A versek szavalásával és ol­vasásával Petőfi szelleme jött a jelenlevők közé, akik meg­csodálták újra egyszerűségé­ben is gyönyörű, tősgyökeres nyelvezetét, mesélő verseinek üdeségét, gondolatainak nagy­­szerűségét. Szavaltak: Rézbányai József és Rézbányai Katalin. Verseket olvastak: Monos­­tory Lászlóné, Nagy Pálné és Paikert Terézia. GYÁSZHÍR Petrásy Zoltánné, Erzsébet, elhunyt Magyarországon. Feb­ruár 19.-én temették. A Dr. Petrásy és Dr. Szabó csalá­dok gyászmisét végeztettek az elhunyt lelki üdvéért az erdé­lyi ferencesek youngstowni kegykápolnájában.

Next