Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)

1977-01-09 / 1. szám

1977 január 9. STIRLING GYÖRGY: Kossuth Lajos Washingtonban 1851. szeptember 7-én elérkezett a várt nap amikor családjával és nagyszámú kíséretével — rajta s feleségén kívül ötvenhárman voltak e száműzöttek — végre kinyílt előtte a nagyvilág. Az Egyesült Államok egyik legszebb hadihajója, a Mississippi fregatt jött érte, és a fedélzeten ál­lamfőnek kijáró tisztelettel fogadták. S amikor áthajóztak a Boszporuszon, a szabad vizek felé, úgy érezte, a börtön kapuja nyílt meg előtte Mélységes hálát érzett akkor az Egyesült Ál­lamok iránt s ez a hála még most, a csalódott­ság keserű perceiben sem csökkent. Mert a kor­mányban csalódott ugyan, de a népben, ebben a hatalmas, fiatal, életerős népben nem! De nem tagadhatta meg háláját az ország vezetőitől sem, mert jól tudta: a legtöbbet azok tették annak érdekében, hogy kiszabaduljon kisázsiai magá­nyából. Igaz, ürömcsepp rögtön az elején ve­gyült az örömbe. Megdöbbenve hallotta a felté­teleket, amelyekkel a szenátus hozzájárult Ame­rikába való beutazásához. Ekkor írta — első in­dulatában — ezeket a sorokat már Amerikában élő hívének és képviselőjének, Újházi Lászlónak: „Megütközéssel olvastam a hírlapokban Webster külügyi államtitkár úr utasításait, azon nézetét látván kifejezve, hogy én és társaim hazánk füg­getlensége iránti minden törekvésről lemondva, semmit sem kívánunk egyebet, mint Amerikába állandóan emigrálni, amely kifejezést a kong­resszus határozásában is látni.” Mert mik is voltak az előzmények? Mielőtt a Mississippi fregatt elindulhatott volna a nagy száműzöttért, heves viták folytak Kossuth sze­mélye körül a szenátusban. Törökországból való kiszabadítása ügyében Foote, Mississippi állam szenátora nyújtott be annak idején javaslatot, amelyet Shields szenátor támogatott. Noha a sza­bad köztársaság minden polgára — így a tör­vényhozók is —­ rokonszenvet tápláltak az ab­szolutizmus által levert, elnyomott kis nemzet iránt, melynek volt bátorsága szembeszállni a zsarnoksággal, mégis, számos bel- és külpoliti­kai szempont befolyásolta a nyílt állásfoglalást. Elsősorban az Egyesült Államok életét akkor még alapvetően meghatározó elszigeteltség. Végül mégis elérték céljukat a kongresszus­ban Kossuth hívei, akik elsősorban arra hivat­koztak, hogy a szabadság fáklyahordozója nem­­nézheti tétlenül a nagy szabadsághós szégyen­teljes száműzöttségét és erkölcsi kötelessége szá­mára menedéket nyújtani. Az érv győzött, de en­gedményeket kellett tenni: a­ kongresszus csak úgy engedi be az országba Kossuthot, ha­nem mint aktív politikus, hanem mint végleges lete­lepedő érkezik az országba, aki lényegében fel­hagy minden agitációval Ausztria ellen és a sza­badságharc további folytatása mellett. Ha a fel­tételeket elfogadja — vélte Kossuth és nem alap­talanul —, az amerikai kormány végeredmény­ben Ausztriának tesz óriási szívességet: eltávo­llja őt a várható események közeléből, messzi­­ hazájától, így a fogságból kiszabadul ugyan, de­­a császár is megszabadul annyira rettegett el­­­lenfelétől. Első haragjában el akarta utasítani az Egye­sült Államok további vendégszeretetét és el akar­ta hagyni a hajót. Erre Marseille kikötőjébe ér­ve sor is került, amikor Kossuth — Long kapi­tány tiltakozása ellenére, aki azt az utasítást kapta, hogy utasát legrövidebb úton vigye Ame­rikába — partraszállt. Itt újabb csalódás érte: a francia köztársasági kormány megtagadta az országon való átutazás engedélyezését. Kossuth sértődötten szállt vissza a hajóra, de a követ­kező kikötőben, Gibraltárban — Long kapitány­nyal való heves összetűzés után — október 5-én végleg elhagyta a hajót. Útját Anglián keresz­tül akarta folytatni, ahol fontos tárgyalásokra volt kilátás. Londoni hívei meggyőzték, milyen fontos szá­mára az amerikai út, és hogy az európai kap­csolatok — Olaszország, Franciaország és Ang­lia mellett — a jövő szempontjából legalább any­­nyira döntő az Egyesült Államok jóindulatának, támogatásának megnyerése. Kossuth tehát az út további folytatása mellett döntött, de azzal a szilárd elhatározással, hogy a szenátus feltételét nem veszi tudomásul. Ő nem végleges kivándor­lóként, hanem Magyarország kormányzójaként mint aktív politikus kíván az Egyesült Államok földjére lépni.­­ Ilyen elhatározással szállt újra hajóra egy nyirkos, hűvös novemberi estén — a naptár ép­pen 13-at mutatott — Southampton kikötőjében. A hajó ezúttal nem az Egyesült Államok büszke fregattja volt, hanem egy közönséges utasgőzös, a HUMBOLDT. Három hosszú hétig tartott az út a téli viharoktól korbácsolt Atlanti-óceánon át: a Humboldt december 4-én éjfélkor kötött ki New York előtt, Staten Islandon. Nem szíve­­sen gondolt vissza erre a keserves tengeri útr­a,­­ a hajó hánykolódása nagyon megviselte, de arra az érzésre még ma több mint egy hónap távla­tából is élénken emlékszik, amikor másnap reg­­gel, december 5. hajnalán a hajóról megpillan­totta maga előtt a hatalmasan fejlődő világváros­­ vonalait. Ez hát Amerika, az Újvilág s ez a kő­­rengeteg az ország legnagyobb városa, a hatal­mas köztársaság kapuja. Megint olyasféle érzés szállt lelkére, amilyen Boszporuszból való átha­józás közben hatalmasodott el rajta: új feladatok elé vezeti az Isten és neki ennek híven meg is kell felelnie. Szilárdan hitte: ez sikerülni is fog­ ! A hazaszeretet úgy dolgozott szívében, mint a gőzgép, a kor csodálatos találmánya, mely min­­­den viharokkal dacolva áthozta hajójukat az­­ óceánon. Az ő számára sem lehet akadály, ami eltéríthetné céljától: a hajnali szürkületben a hajókorlátra támaszkodva, összekulcsolta kezek és a Mindenhatóhoz fohászkodott. Hangtalanul­­ mozgó ajkáról az ősi zsoltár szavai szálltak a­­ Vindenható Kié: „Tebenned bíztunk eleitől fog­­­­va!” Aztán következett a New York­­ diadalút, nagyszerű fogadtatás, ahol a tömeg majdnem összeroppantotta a hintóját. Holtfáradt, amikor teste szállására érkezett és az ujjai szinte fájtak a sokezernyi kézszorítástól. Szegény jó felesége, milyen boldog is volt! Amikor magukra marad­tak, a vállára borulva sírt, de ezek az öröm köny­nyei voltak. Ő akkor átkarolta a vállát és amíg a drága lélek haját simogatta, arra gondolt: a népet már megnyerte és meg is fogja nyerni cél­jainak, hiszen ő kora legnagyobb szónoka, aki­nek szava még a holtakat is életre kelti. De va­jon a washingtoni politikusokkal is könnyen bol­dogul-e majd? Van-e azoknak is szívük, melyre hatni tud ékesszólásával? Meg a fővárosi sajtó­t futott át az agyán — vajon az milyen fogad­tatást készít elő számára? Mert igaz, hogy New Yorkban a legtöbb lap lelkesedéssel üdvözölte és ilyen fejléceket jelent meg bevonulása nap­ján: „A free people welcomes the champion of the freedom!” — de például a nagy hatalmú New York Times röviden demagógnak nevezte, a magyarokat pedig követelőző, elégedetlen, gya­nús alakoknak, akik — néhány úriember formá­ját kivéve — rongyosak, marakodók és viasko­dó kakasokhoz hasonlítanak. December 30-án ülhetett végre vonatra a New York-i Grand Centralon, miután tizenhét álló napig tétlenül várta a washingtoni meghívást. Értesült a huzavona okáról: végnélküli viták dúl­tak a szenátusban, hogy fogadják-e őt, és ha igen, milyen minőségben? Tudta, hogy Webster külügyi államtitkár ellenszenvét már kihívta ma­ga ellen akkor, amikor New Yorkban megtagad­ta a letelepedési nyilatkozat aláírását, de tudta azt is, hogy a külügyek vezetője egymaga nem akadályozhatja meg washingtoni fogadtatását.­­ A szenátusban többségben voltak azok, akik úgy érezték: a hivatalos Amerikának erkölcsi köte­lessége megadni a tiszteletet Kossuthnak és ezek­ben nem is csalódott. A szenátus 36:6 arányban Kossuth fogadása mellett szavazott s ehhez vita nélkül csatlakozott a képviselőház 181:16 arány­ban. A rabszolgatartó déli államok számára nem volt rokonszenves — erre számított is, a minden ember egyenlőségéért küzdő forradalmár — és ezt igazolta a szavazás eredménye: a fogadását ellenzők egytől egyig déliek voltak! Az 1851-es év utolsóelőtti napján begördült vonata a washingtoni pályaudvarra. A bérkocsi a Capitolium mellett hajtott vele szállására, egy másodrendű szállodába, a Pennsylvania sugár­út közepe táján. A főváros első pillanatban nem tett rá kedvező benyomást: a hosszú, széles ut­cát csak kevés ház szegélyezte, a sáros úttesten alig lézengett pár járókelő. Csalódottságot ér­zett és kétségei támadtak: érdemes volt-e kierő­szakolni a meghívást? De a dolgok később se mentek biztatóan: mi­kor javasolták neki, hogy Fillmore elnököt ja­nuár 1-én látogassa meg, rögtön átlátott a szi­tán. Úgy látszik, azt képzelték, ő, a távoli, bar­bár ország szülötte nem ismeri a szokást, hogy ezen a napon bárki szabadon bemehet az elnök­höz és kezet rázhat vele. Nem, ő nem ilyen fo­gadtatást akart! Nem is ment lépre, és mereven elutasította az ajánlatot. Fülébe jutott, hogy Webster államtitkár kijelentette: „Ha Kossuth úr az intervencióról találna szólni, süketebb le­szek a kígyónál!” Amikor pedig — pártfogó­ közbenjárására — Fillmore elnök másnap, de­cember 31-én déli 12 órára mégis kitűzte a ki­hallgatás időpontját, már nem is csodálkozott hogy a meghívást ezzel az üzenettel toldottál meg: az elnök szívesen látja őt, de ha politika beszédet óhajtana hozzá intézni, akkor a talál­atóra — az elnök legnagyobb sajnálatára — nem kerülhet sor. Amikor az üzenetet megkapta, első gondolata az volt, hogy lemondja a látogatást, aztán lehig­gadt és úgy döntött: színleg elfogadja ezt a fel­tételt is, de ha egyszer a Fehér Házban szemtől szemben áll az elnökkel, senki emberfia meg nem akadályozhatja abban, hogy elmondja, ami akar. És így is történt: amikor illendőképpen meg­köszönte Fillmore elnöknek a kiszabadítását, a szónoki pózba vágta magát és nagy beszédbe kezdett. Az elnök dermedten hallgatta az éket kossuthi dikciót, mely felszólította: avatkozzál be aktívan a magyar ügybe és segítse félémérn­i Világosnál árulás miatt lehanyatlott zászló­­zat: támogassa az új magyar szabadsághar megindítását. Meg most is mosolyognia kell, ha visszagon­dol a meghökkent arcokra, amiket az elnök­ke­­l álló urak vágtak: Webster államtitkár ide­gesen babrálta a kravátliját, a többiek a cipő­­k orrát vizsgálták. De ő rendületlenül mond­ta, amit akart: az Uniónak fel kell adnia hagyo­mányos elszigetelődési politikáját és az európa -demok­ratikus mozgalmak bázisává kell válnia Fillmore elnök fagyos tekintettel hallgatta vé­­g tökéletes angolsággal előadott beszédét, az­on — szemmel láthatólag rögtönözve — kere­ken megmondta: szó sem lehet beavatkozásról az Egyesült Államok népe és személy szerin­t maga is, rokonszenvet érez a magyar nép füg­getlenségi harca és szenvedései iránt, de a szi­g­orú semlegességi politikán semmiképpen sem­áltoztat. Feszült légkörben fejeződött be a találkozó és ez a feszült hangulat folytatódott a január­i- elnöki ebéden is. A két államférfi nem tud­t feloldódni egymás iránt és Kossuth érezte, it, nem ér el celt varázslatos ékesszólásával. Mé­­gy remény éltette Washingtonban: a kongresz­­zus tagjaival talán majd többre megy! Ettő találkozótól már többet várt, mert úgy érezte , törvényhozók a népet képviselik és nem a­­llamgépezetet. A néppel és azokkal, akik abbé jöttek, ő mindig szót tudott érteni: megtalált v­elük a közös hangot és megtalálta az utat a szí­vükhöz. Itt érte az újabb csalódás: hétfőn zajlott a­­ szenátusi fogadás, ami igaz, fényes és ünnepé­lyes külsőségek között, de minden tartalom és minden eredmény nélkül. A karzat tele volt lát­­-­sövező szépasszonyokkal és fővárosi arszlánok­kal, mint egy színházi bemutatón. Szertartáson is semmitmondó üdvözlőbeszédeket kellett vé­g­ighallgatnia, amiktől elment a kedve a fejében c­songó gondolatok közlésétől. Ebben a környe­zetben? Hiába rázott vele kezet sorban minden szenátor, ő úgy érezte magát, mintha egy távol üdékről érkezett egzotikumként figyelné a fel­­comázott publikum. Nem! Ebből elég volt! A holnapi képviselőház, fogadástól sem várhat sokat, érzi előre. De azt még megvárja, nem teheti meg vendéglátóival, hogy visszautasítja a meghívást. Aztán hirtelen így érezte, megtalálta a megoldást, megtalálta a kiutat a washingtoni kudarcból. — Elutazunk innen, holnapután utazom! — hangosan, szinte kiáltva mondta az üres szállo­dai szobának: — Elmegyek a néphez és tudom, a nép meg fog hallgatni! A néphez fogok apel­lálni, abban — tudom nem fogok csalódni!... Híres hangja határozottan csengett, felszaba­dultan és önbizalommal. Sír a kis Jézus Durván becsapott sötét kapun kívül, szegény koldusként, árván didereg s míg utána a szidalom kiált, a fagyos úton tovább lépeget. Halkan kopog a szomszéd ajtaján: „Számodra nincs hely, eredj csak odább” K­viühöl egv fásult, tompa hang, bánatos arccal ballag hat tovább. Csillagszeméből könnye is kicsordul, ajkán már régen elhalt a mosoly, hiába kopog, hiába is kérlel,­­ zokogva egyre tovább bandukol. Ne búsulj, ne zokogj, drága kicsi Jézus, a szívtelenség rideg közönyén. Tekints azokra, kik szívrepesve varrtak születésnapod áldott ünnepén. És akik titokban, az­éjt átvirrasztván remegve várják érkezésedet, ne lássa, ne hallja, meg ne tudja senki, de Téged mégis felköszöntenék. Egy helyett tízen, százan marasztalnánk, térj be hát hozzánk, úgy várunk Reád! Mosolyogj újra s hozzad el minekünk szeretetednek szent karácsonyát! Feledd el a rosszat, kis szíved ne fájjon,­­ látod, mennyien vigasztalgatunk. Eléd térdepelvén dédelgetve kérünk: ne sírj hát édes, kicsi Jézusunk! Panajothné László Márta MEGJELENT MÉCS LÁSZLÓ legújabb verseskötete, Vissza a csendbe címen. A gyönyörű arany nyomásos, világoskék ke­mény kötésben, színes borítólappal ellátott könyv kapható a VASÁRNAP könyvosztályán: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Ára: 10 dollár plusz 50 cent proorzóköltség! RENDELJE MEG MÉG MA! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Egy könyv ürügyén kivételes értékű és szépségű könyvet kaptam ott­­­­honról, a „Hegyet hágék, sőtét lépek” című népi imád­sággyűjteményt, Erdélyi Zsuzsanna összeállításában. A kötet olyan, a magyar nép között még élő, imád­­s­­ágokat tartalmaz, amelyek nem szerepelnek az egyház h­avatalosan elismert és elfogadott liturgiájában. Mind­­i ■ddig ismeretlen szellemi világot mutatnak be ezek az­­ isi, szájhagyomány útján terjedő népi imádságok; a vál­áshoz, a hithez kapcsolódó, meglepően furcsa, nem egy- s­­zer az egyház hivatalos felfogásával, tanításával hom- f­okegyenest ellenkező képzettársítások, egyéni elképzel­­­ések. Az imádságokban egyaránt megtaláljuk a tételes­­ vallás, a mágia, a mítosz, az eretnekség, az elhajlás, az , apokrif hagyományok kétségtelen hatásait, nyomait. Mindent összevetve: a kötetben közölt imádságok, rá- ■ olvasások, bajelhárító, védekező kántálások, valamikép­pen egykori kánoni és apokrif szövegek folklorizációja révén alakultak ki, tehát a vallásos tudathoz kapcsolódó­­ hagyománynak számítanak. A remek kiállítású kiadványhoz Ortutay Gyula aka­démikus, a mai magyar otthoni néprajzkutatás teljha­­­lmú irányítója írt előszót. Ortutay elvtárs — aki egyéb­­ként Rákosiék báb-kultuszminisztereként végrehajtotta az egyházi iskolák államosítását —, többek között ezt írja: " Az imák... mind az elnyomott, kiszolgáltatott nép magatartását, értékrendjét, menekülési törekvéseit magyarázzák nekünk sok történeti forrásnál hitelesebb - ben. Nyilvánvaló, hogy ilyen források feltárása, ilyen lerrások értelmezése bennünket nem az imák transz-­­ pendens elhivéséig vezet, hanem a marxi-lenini történe­lemelemzéshez nyújtanak jó bizonyságot.” Tehát Ortutay álprofesszor szerint ezeknek az archai­kus népi imáknak az összegyűjtésére nem azért van szük­­ég, mert a­ csodás magyar népköltészet, a népi elképze­­és, az ősi gondolatvilág gyöngyszemei, hanem azért, hogy a­z illetékes elvtársak be tudják szőni az égbekiáltóan s­zégyenletes marxi-lenini történelemhamisításba. Ezek­­nek az imáknak is bizonyítékul kell szolgálniuk ahhoz, hogy a régi, „átkos, népnyúzó, butító” rendszer milyen mérhetetlen szellemi sötétségben tartotta a népet. Bele k­ell sulykolni az ifjúságba, hogy — a kommunista szó­­■asználat szerint — Magyarország történelme ezeréves s­zemétdomb, melynek eltakarítására csak a kommunizm . tus jóságos, igazságos, demokratikus rendszere hivatott. A sötét klerikális reakciónak pedig — hála a nép körében v­égzett marxista tudományos felvilágosító munkának­ — történelmi fejlődés szükségszerű következményekép- b­en, minden maradványával és csökevényével együtt, — ö­rökre el kell tűnnie.★ Horváth József, komáromi esperes, a Komárom me­gyei béketanács elnöke, a magyarországi békepapi moz­­alom egyik vezető embere, 1976. augusztus 20-án a ko­­máromi Nagytemplomban minden várható szégyenkezés s lelkiismeretfurdalás nélkül kijelentette: '■3? — Államunk és egyházunk között immár nincsen ... megoldásra váró, rendezetlen kérdés. Az állampolgári jo­­v­­ok értelmében, a hitoktatás és a vallásgyakorlás teljes ■­­zabadságát élvezve, a mai szocialista, demokratikus tár­adalom minden hűséges tagja eleget tehet — hátrányt hozó megkülönböztetés nélkül — vallásos meggyőződé­­s­ének . . Azonban a katolikus egyház jelenlegi magatar­­tsa nem tudja egyszerre elfeledtetni a múltban elköve­­ett súlyos hibákat, tévedéseket... Ezért aztán mindig öbb és több fiatal bizonyosodik meg — saját, jól átgon­­dolt véleménye alapján —, hogy a magyarországi katoli­­kus egyháznak nincsen jövője!” Ezt követően az érdemes esperes kihirdette, hogy a templomi hitoktatást, meg nem határozott időtartamra, jelentkezők hiánya miatt, beszüntetik. Igen, valóban úgy tűnik — emberi számítás sze­­rint —, hogy a magyar egyház napjai meg vannak szám­olva. A szüntelen vallásüldözés, a hitoktatás fokozatos birtása, az állandó kommunista-ateista propaganda, a zörnyű magárahagyatottság, a Vatikán diplomáciai óvv­­oskodásai, nem maradnak következmény nélkül.A ma­gyar egyház merül, mindig jobban és mélyebbre merül­­ feneketlen mocsárban. Azt a néhány kétségbeesett kí­sérletet, amelyben van még jóakarat, szándék a mentés- „..­­e, hamar befonja a hínár, halk hangját elnyeli a nád msogása, tiszta szándékát belepi a békalencse. S aztán lehúzza a mocsár. A mentőöv, a mentőkötél pedig egyre késik. De lesz egyszer egy pillanat, kell lennie egyszer, amikor az Ortutay Gyulák és a Horváth Józsefek pokolra buknak, amikor — Luther szavai szerint — „Isten belép a játszmába és az asztalra teríti a kártyáit.” De mikor már, Uram, mikor?... NYILATKOZAT Az alábbi nyilatkozatot dr. Kálnoki-Kis Tiborné kérésére teszem: Az 1976-ban kiadott „RÖZSEPARÁZS” című köny­vem 219. oldalán kezdődő elbeszélésemet, a könyv 224. oldalán angol nyelven is közlöm. A fordításra dr. Kál­noki-Kis Tibornét kértem fel, aki azt elvállalta és a megadott határidőre kitűnően elkészítette. A könyvbe azonban — végtelen sajnálatomra — hiba csúszott; nem dr. Kálnoki-Kis Tiborné fordítása, hanem egy átalakított, lerövidített szöveg, amely a lektor tévedése folytán az eredeti fordításból csak né­hány részletet tartalmaz. Ezért dr. Kálnoki-Kis Tiborné nevének használa­ta ellen tiltakozott. Kérésének eleget teszek! A szöveg helyesbítésére a lehető legrövidebb időn belül intézkedem. 1976. december 5-én. Kerecsendi Kiss Márton

Next