Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-09-30 / 37. szám
6. oldal EGYESÜLETI ÉLET S uzodságharcos megemlékezés a Margit Magyar Iskolában Október 14-én délután 3 órai kezdettel tartja a Szent Margit Magyar Iskola az akadémiai félév második magyarságtudományi történelem-előadását a clevelandi Buckeye negyedi Szent Margit-templom 2. számú tantermében. Dr. Somogyi Ferenc professzor előadásának a címe: „Hősi elszántsággal mind a bitófáig!” Dr. Löte Pál, a Szabadságharcos Világszövetség főtitkára „Írástudók hűsége és árulása” címmel a magyar értelmiség 1956 utáni és mai szerepéről tart előadást. Belépődíj nincs, mindenkit szívesen látnak. MEGHÍVÓ Az Erdélyi Bizottság közgyűlését 1979. október 6- án, szombaton délután 3 órai kezdettel tartja Nyugat- Clevelandben, a Magyar Evangélikus Egyház termében (West 98 és Denison), amelyre tagjait, és az Erdély ügye iránt érdeklődő magyar testvéreket honfitársi szeretettel meghívja. Cleveland és környéki tagjaink megjelenését különösen kérjük és elvárjuk. A közgyűlésen szavazati joggal bír, aki évi tagdíját 1979-re is befizette. — Távollevő tagok meghatalmazott útján is gyakorolhatják szavazati jogukat. Megbízás az elnökség tagjainak is adható. (Nevek és címek a Székely Nép belső oldalán vannak feltüntetve.) Cleveland—Rochester, 1979. szeptember 8. Lázár Gábor, titkár Lőte Lajos, elnök A magyarság a polgármester-választásban! George Voinovich közéleti munkásságát értékelő és becsülő Polgárok részére pártállásra való tekintet nélkül BANKETTET rendez a United Hungarian Committee for Voinovich for Mayor. Az összmagyarság, de minden nemzetiségi Polgár előtt is nagyrabecsülésnek örvendő George Voinovich polgármesterré választása Cleveland város zavartalan, nyugodt fejlődését, közéleti rendjét és tisztaságát, a polgárok biztonságát van hivatva szolgálni. Pártokon, pártérdekeken fölül emelkedve, e választás alkalmával, Cleveland város boldogabb jövőjének emberét látja a magyarság George Voinovich személyében. Éppen ezért, minden magyar megjelenésére számítva rendezi meg Bankettjét a United Hungarian Committee for Voinovich for Mayor. A bankett helye a nyugat-clevelandi luteránus egyház nagyterme (W. 98. és a Denison Avenue sarkán). A bankett ideje szeptember 30-án, vasárnap déli 12 óra 30 perc. (Pontos megjelenés kívánatos!) Jegyek csak elővételben kaphatók. Ára: 6 dollár! Jegyek megrendelhetők az esti órákban a következő telefonszámokon: 221—4760 és 421-6973. Rendező Chairman: Mrs. Irene Bálint (1557 Lewis Drive, Cleveland, Ohio 44107. Telefonja: 221—4760.) Kossányi Miklós nyilatkozata következik: Az elhangzott hír kapcsán tisztelettel értesítem a George Voinovich polgármesterré választását szívén viselő magyar Polgárokat (az összmagyarságot is!) arról, hogy a George Voinovich megválasztása érdekében általam külön kezdeményezett Bankett-ünneplés megrendezésétől visszaléptem. Tehát 23-án semmiféle magyar Bankett nem lesz! De lesz szeptember 30-án, az elhangzott hirdetés szerint! Fenti elhatározásomban az a cél vezetett, hogy a magyar egység (ez ügyben az egységes kiállás!) biztosítva legyen! Jelen nyilatkozatom (közlésem) szól mindazon munkatársaimnak is, akik az általam kezdeményezett külön bankett érdekében bármiféle munkát már eddig végeztek. A nevem említésével már eddig esetleg megjelent (elhangzott) hirdetéseket (újságokban, rádióműsorokon) kérem, tekintse meg nem történtnek a tisztelt közönség. Jelen nyilatkozatomat a saját rádióműsoraimon is közlöm. Ezen őszintén átérzett nyilatkozatomnak közlése (újságokban és rádióműsorokon) kifejezett kívánságomra történik. Az összmagyarság iránti mély tiszteletem kifejezésével: Kossányi Miklós (Fizetett politikai hirdetés.) KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA NEHÉZ FERENC: Állni, rendületlen ŐSZ VÉGE VOLT akkor már, s a Mura felől húzó vadludak ijedt hangjából kiérzett, hogy nem messze a tél. Ez azonban esténként volt. Hamarosan megint csak erőt vett a szürke égen a napsugár, s olyan meleg kévékben hullott alá, hogy a Csáktornyai vár udvarán másodvirágzásra keltek a lippafák. — Dejszen, itt még tavasz vagyon! — ámult el Bethlen Miklós, ahogy belépett az udvarra. Most érkezett Bécsből. Fontos hírrel érkezett, mégse ment fel a palotára mindjárást, mert az apród, aki fogadta, azt mondta neki, hogy nincs itthon az úr. A kanizsai Alinak a szobiakra kerekedett kedve, álmuk közben rontott rájuk szegényekre, a férfiakat levágta, az asszonyokat pedig meggyalázta végig. Hát odament az úr öccsével, Péter gróffal együtt, aki szintén itt mulatott Csáktornyán éppen. A külső bástyán kürt rivallott azonban, s ez azt jelentette, hogy végzett az úr Alival, hazafelé tart, s a latorkertnél jön már. Bethlen Miklós azt gondolta, megvárja idekünn az udvaron. Nézte a virágokat, s hallgatta a kürtszót. Diadalmasan zengett a kürt, visszhangzottak belé a várfalak. Bethlen Miklós úgy érezte, visszhangzik az ő lelke is. De csak egy pillanatra érezte ezt. A következő pillanatban eszébe jutott a hír, amelyet Bécsből hozott. Észre se vette, hogy kihúzta a kardját. Azt se tudta, hogy a karddal az előtte nyíló virágokat csapdossa. — Bethlen uram! Megfordult. Zrínyi Ilona állt előtte, Péter gróf és Frangepán Katalin leánya. A kezében rózsacsokrétát tartott, s neheztelően nézett rá: — Miért haragszik kegyelmed a virágokra? — Hogy én ... a virágokra? — hebegett. — Igen — folytatta a leány —, úgy aprítja a kegyelmed őket, mintha legalábbis török fejek'" t volnának. Restelkedve dugta hüvelyébe a kardot. Most látta, hogy csupa rózsafejet aprított le. Olyan fehéreket éppen, mint amineket Ilona a kezében tartott. — Bocsánat .. — kezdte, de a leány már továbblépett tőle. Folytatta a csokorkötést. A rózsák közé török szegfűt is rejtett. Hogy hon- nan szedte a török szegfűt, Bethlen Miklós már nem gondolkozott ezen. Csak nézte a lányt, szótlan. Végül Ilona szólalt meg, mosolyogva már, mint a virágok a kezében: - -- ’*D. — Mindig kötök Miklós bátyámnak egy csokrétát, valahányszor portyáról érkezik. Jutalmul a levágott török fejekért .. . S már ment is. Ment a rózsák közt, a tavaszi díszben pompázó hársfák alatt. Dús, fekete, s gyöngyös hajára ráhulltak a virágszirmok, kis- mentéje lobogott a szélben, s pirinyó, fehér tó, pánkái mintha nem is érintették volna a földet, hanem a napsugáron jártak volna egyenest. * Ment-ment a várkapu felé. A várkapu feletti bástyatoronyban ebben a * pillanatban durrantak a mozsarak. Megérkezett az úr. 2. — SORS BONA, NIHIL ALIUD — mondta az úr az ablaknál, s mosolygott. Bethlen Miklós felállott, s közelebb lépett hozzá. — Életére törnek kegyelmednek — ismételte már harmadszor. — Az udvar nem nézi jó szemmel, amit a törökkel mivel kegyelmed. Zenin vára is szálka, meg a portyák, minden. Az írásai is... — Az írásaim? — Igen. Mert amikor béke van, Siralmas panaszt írni reakció, Török áfiumot emlegetni pedig egyenesen lázítás. — A Szigeti veszedelem vajon micsoda? — Montecouccoli szerint: Csáktornyas veszedelem .. Az úr még most se mozdult az ablaktól. Csak mosolygott, mintha az udvaron nyíló virágok kedve tükrözött volna az arcán. — Szóval a békét féltik Zrínyi Miklóstól! — , dörrent meg ekkor Péter gróf hangja. Erre megfordult az úr: — Én is a békét akarom — mondta —, de nem azt békét, amelyik alatt magyar asszonyok hevernek meggyalázva a szobi határban. S nem azt a békét, amelyik alatt ezrével hajtják el a. magyar gyereket janicsárnak. I i Bethlen Miklós lehajtotta a fejét. I j — Nincs alku a törökkel, öcsémuram — tette hozzá az úr.1 — Csak szablya van! — ütött az asztalra Péter. 11 — Igazuk vagyon kegyelmeteknek — mondta s Bethlen —, én magam is ugyanezt vallom. De a többi urak... ? I — Velünk van Wesselényi, Frangepán! — ki-áltotta Péter. i — Rákóczi is! — tódította az asztal végén Vittnyédy. (I — Ki még? — ütötte feléjük a tekintetét a Bethlen. I — Zrínyi Péter felugrott. A szemei Isten nyilajaként szikráztak rá az erdélyi ifjúra, de az állta a tekintetét. Aztán ennyit mondott: — Kevesen vagyunk. Péter szája megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Pillanatra csend szakadt a teremben, aztán az úr szólalt meg: — Jól látja a környülállásokat, öcsémuram. Magam megírom, hogy mi közöttünk, magyarok között is, disciplina kellenék. Nemcsak a hadiakban, hanem e lélek szerént is. És ezt nem értik meg véreink. Pedig egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók, s ha kicsik vagyunk is, nem akkorák, hogy a török ebekkel meg ne bánathatnánk, hogy semminek tart minket. — Mi lesz velünk így? — jajdult fel Péter mellett a felesége, Frangepán Katalin. — Mi lesz velünk, ha így szertehúzunk, szertefoszlunk, magyarok... ? Senki sem felelt. Ismét csend lett, hosszú csend. Az úr az almárium mellé lépett, s nézte a rózsacsokrot, Ilona virágait, amelyek kicsi, aranyabroncsos sajtárkában nyíltak ott. Péter gróf visszadobbant székére, nehéz sóhajtásától szinte repültek le a kupák az asztalról. Bethlen közelebb lépett az úrhoz, s ezt mondta: — Óvakodjék kegyelmed, az orgyilkost már felbérelték. — Ne féltsen, öcsémuram — nézett rá az úr, megint mosolyogva. — De féltem kegyelmedet — reszketett meg az ifjú hangja —, mert Zrínyi Miklós élete nemcsak Zrínyi Miklósé... nemcsak a miénk... hanem a szegény, meggyötört Magyarországé is! Az almáriomon leesett egy rózsaszirom, s olybá tűnt, akkorát koppant, hogy belevisszhangoztak az öreg falak. Csend. Aztán megmozdult az úr. A fejét felemelte, s a falon függő feszületre nézett. S ezt mondta, de olyan hangon, hogy az urak megdöbbenten figyeltek rá. Frangepán Katalinban pedig egyenesen megállt a szívverés: — Állok. Ahová Isten állított. Ameddig ő akarja. Rendületlen. Egyre nézte, egyre szögezte a tekintetét a feszületre, s megint csak mosolygott: — Nagy hírű munkámat véghezvittem már. Azt az irigy idő, se tűz, se vas el nem pusztíthatja. És nemcsak pennámmal, de szablyám élivel is beírtam nevemet a halhatatlanságba. Na, amikor kell, megyek... — Miklós! — repült ki hangtalanul a szó Frangepán Katalin ajkán. Vittnyédy István pedig felzokogott, mint a gyermek. Ebben a pillanatban kürtszó harsant odakint. — Induljunk, urak — mondta az úr, egyre mosolyogva —, ezúttal a vadkanok várnak bennünket a kursaneci erdőn. 3. EGYVÁGTÁBAN LOVAGOLT vissza Bethlen Miklós Kursanecből Csáktornyára. Lova a kapuban összerogyott, maga is úgy tántorgott fel a palotára. — A nagyasszonyt... — hörögte az elesiető apródnak. Frangepán Katalin már előtte állt: — A vadkan... — Csak nem az urat... ? — Nem... hanem... hanem ezt a szegény, meggyötört Magyarországot... Ilona jött. A reggelből jött, sápadtan. — Dér szállt le az éccaka — sírta —, megcsípte az összes rózsákat... Bethlen rámeredt. Érezte, hogy vége. — Jaj, elesik kegyelmed! — sikoltott fel Ilona. De Frangepán Katalin, könnyekkel a szemében, s mégis keményen, szigorúan ezt mondta: — Állni kell, Bethlen uram! Állni rendületlen, ahová Isten állított. Ameddig ő akarja... 1664-et írtak akkor, s éppen megérkezett a tél. De egy sápadt napsugár mégis áttört a szürke hajnali égen, beköszöntött a Csáktornyai várpalota ólomkeretes ablakán, s megcsillant a falon függő feszületen. 1979. szeptember 30. erepülőül, kitérővel 1975-ös szovjetunióbeli utazásomról már megjelent egy hosszabb cikk a Vasárnapban. Azt viszont akkor nem írtam, hogy én már 1973- ban is jártam a Szovjetunióban, igaz, nem önszántamból: az időjárás szólt közbe. Varsó felé repültem valamelyik menetrendszerű TU-géppel. Szilveszter előtti este volt, engem barátaim vártak a varsói repülőtéren, sajnos aznap hiába. Valahol Varsó előtt bájos női hang közölte velünk, hogy a gép nem tud a lengyel fővárosban landolni a csúszósra fagyott leszállópálya miatt. Ezért kénytelenek vagyunk továbbrepülni Leningrádba. Puff neki, ezzel vagy nyolcvan utas programja borult fel, akik szintén Varsóba tartottak. De mit lehet tenni, a pilóta csak jobban tudja, hogy leszállhatunk-e vagy sem. A légikisasszonyok által felszolgált kupica vodka már a jókedvünket is meghozta. Déli tizenkettőkor landoltunk Leningrádban. Az útlevélvizsgálatnál ügyeletes katonák sehogyan sem akarták megérteni, hogy nekünk nem Leningrád az úti célunk, mi csak kényszerleszállást hajtottunk végre. Nagy nehezen előkerült egy tiszt, aki már tudta, miről van szó. A szabály viszont szabály, ki kellett töltenünk a kiosztott űrlapokat. Nem mondom, jócskán megizzadtunk vele. Képzeljenek el egy háromoldalas ívet, tele értelmetlen kérdésekkel, és mindez csak cirill betűkkel, oroszul! Kezdődött személyi adatainkkal, majd a szülők adataival folytatódott. Éppen úgy, születési hely és dátummal, foglalkozással. Csodálkoztam, hogy nagyszüleiül adataira nem voltak kíváncsiak a leningrádi elvtársak. Majd jöttek a ravaszabb kérdések is. Pl.: az utazás célja? Tanakodtunk, ide a mi esetünkben mit írjunk be? Végre megegyeztünk, hogy legjobb lesz az „átutazóban” szó. Arra viszont nem számítottunk, hogy pár kérdéssel alább — mintha az elvtársak számítottak volna erre — ott állt: átutazás esetén miért ezen az útvonalon? Vannak-e Leningrádban ismerősei? Hát igen, fő az éberség, elvtársak, mindent tudni kell az idegenről, hiszen imperialista ügynök is megbújhat közöttünk. Volt még egy pár ilyen stílusú kérdés, bizony beletelt vagy másfél óra, mire az elfogadható válaszokat kisütöttük. Ezután bevezettek minket egy nagy terembe, és közölték velünk, hogy itt kell várakoznunk, a repülő csak este nyolckor indul vissza. Addig is filmeket fognak nekünk vetíteni, hogy ne legyen olyan unalmas a várakozás. Hát mondhatom, valóban nem unatkoztunk. A filmeken nagyon jókat lehetett nevetni, habár egyáltalán nem vígjátéknak készültek. Az első, amit láttunk, a szokásos maszlag volt: háborús film, szovjet médra. Az egyik oldalon a kegyetlen, vérengző náci katonák, a másikon a bölcs, jóságos, és még ki tudja, hány erényben bővelkedő szovjet partizánok. Természetesen kiderült, hogy a németek megdöbbentően rossz katonák, hiszen a fél méterre tőlük árokban lapuló, és sötétben cigarettázó partizánokat sem voltak képesek észrevenni. És még sok hasonló csemege a film folyamán, ahol Andrej (a partizánosztag parancsnoka) a Szovjetunió hőse lesz, büszkén áll a háború utáni Vörös téren, mellén csak úgy szikrázik a kitüntetéserdő. A másik még jobb volt. A történet arról szólt, hogy Szása, az öntudatos kommunista egy kolhozban dolgozik mint traktoros. Egy szép naponta kifakad, mondván: nem jól van ez így, elvtársak, hogy nekünk amerikai gyártmányú traktorokon kelljen dolgoznunk! A film a bonyodalmakról szólt, amelyek végül is megoldódtak, a kolhoz saját gépüzemében futószalagról gördülnek le a mai népi, saját maguk erejéből gyártott traktorok. A film vége: a kamera minden oldalról bemutatja a csillogó (természetesen vörösre festett) új szovjet traktort, aminek oldalán azonban nagy betűkkel ott állt: „Vörös Csillag Traktorgyár.” Így, magyarul! Itt viszont már nem volt kedvem nevetni. Arra gondoltam, hogy zöldség és gyümölcs, gabona, bauxit, urán, és ki tudja még hányféle cikk áramlik a testvéri Szovjetunióba, hogy aztán mint szovjet termék kerüljön vissza, vagy mint ottani statisztikákat szépítve kerüljön be az évi szovjet statisztikai évkönyvekbe. Szerencsére több film nem volt, így nem is volt min nevetni. Vagy sírni? * Volt még jócskán idő a visszaindulásig, természetesen a városba nem engedtek ki minket, talán azért, nehogy valamelyik letagadott ismerősünkkel találkozzunk. Nehezen múlt az idő, de végül ismét gépünk felé tartottunk a kis reptéri busszal. Legnagyobb meglepetésünkre, mielőtt beszálltunk volna, mindenkit egyenként lefényképeztek. Mintha közveszélyes bűnözök lennénk. A következő meglepetés az első osztályon helyet foglaló utasokat érte: megkérték őket, hogy fát adjanak át a másodosztályra. A miértre zavaros magyarázat következett a súlyelosztásról. Amivel idefelé semmi baj nem volt. Fő az, hogy ismét a levegőben voltunk, irány Varsó! Keservesen tévedtünk. Egyáltalán nem szálltunk le Varsóban, mint a bájos női hang közölte velünk, a lengyel főváros repülőtere még mindig síkos, tovább kell repülnünk, viszsza Budapestre. Persze volt zúgolódás, de nem tehettünk semmit. A Ferihegyi repülőtéren derült ki, hogy a csúszós varsói reptérről szóó tájékoztatás nem igaz. Mi magunk is csodálkoztunk: alig hogy leszálltunk Ferihegyen, fél óra múlva indultunk is vissza, Varsó felé. Mint ahogy a gépen megtudtuk (most már magyar légikisasszonytól), Leningrádban felszállt a gépre valamilyen „fontos elvtárs”, akinek sürgősen Budapesten akadt dolga. Ezért volt a fényképezés, az első osztályt is ezért ürítették ki, a szovjet testvér elvtárs nem óhajtott elvegyülni a testvéri magyar nép turistái között. Nos, az elvtárs valóban gyorsan Budapesten volt. A nyolcvan utas pedig ide-oda röpködhetett miatta, a kétórás repülőút helyett húsz órát utazva, várva. Fő, hogy az elvtárs biztosan jót mulatott a budapesti szilveszteri éjszakában. Mi pedig mérgelődhettünk, a rokonok, ismerősök pedig várhattak minket Varsóban. Valószínűleg ők is csodálkoztak, amikor az ottani hangosbemondón közölték velük, hogy gépünk a rossz időjárásra való tekintettel nem tud leszállni. Ugyanakkor látták, hogy a többi gép minden nehézség nélkül landol az oly „csúszós” varsói betonon. Mindenesetre büszkén mondhatom, hogy egy „nagy kutyával” utaztam együtt! Egy kommunista nagykutyával, aki, úgy látszik, már eleget ugatott és kapart össze ahhoz, hogy nagykutyáknak kijáró tisztelettel szabja meg repülőgépek útvonalát, és vagy nyolcvan ember úti célját, idejét. Csáki Tibor