Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-01-06 / 1. szám
CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Észak-Amerikában Th« Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-pébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Böhm Papal Prelate-Pastor Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. TH IS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS —_____________A NON-PROFIT ORGANIZATION________________ ELŐFIZETÉSI ARAK» SUBSCRIPTION RATES» Két évre ------------------ $28.00 For two years ______ $28.00 Egy évre------------------$15.00 For one year________$15.00 Fél évre------------------$ 8.00 For six months _______ $ 8.00 A Szent István Ferences Kommisszariátus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS, O.F.M. Szerkesztő: Fr. DUNAI ÁKOS O.F.M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 ________________Telefon: (216) 799-2600._____________ ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; J page $125.00; i page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Tamási, így emlékezem! Üvegablak 11. Lehetne forgószél is, lehetne ecsetnyomok, lehetne emlékzuhany vagy a Niagra-vízesés mintájára, emlék Niagara, vagy talán nagyság a kicsiben, és éppen úgy kicsi a nagyban; mindegy, legyen a címe az, ami akar vagy aminek lennie kell! Tamásiról, szülőfalumról írok megint. Az üvegablak azért jut eszembe elsőnek, mert, íme, Tamási nagyközség, ahogy illik, temploma dombon áll, s köréje építették a községházát, a hősök emlékművét, az iskolát, a piactért. Mindegyik rendkívül fontos, hogy szem előtt, a magasban legyen. A piactér az élet üteme. Oda hozza dinnyéjét, vaját, zöldségét, piperecikkét mindaz, aki termel, és árulni valója van. Az ember elsősorban eszik, másodsorban öltözik és harmadsorban lakik. Mindezek — evés, öltözés, lakás — a kellékek teret kívánnak, ahol adni és venni lehet. Ez a nagy terület, ez a benépesített mozgó központ minden héten hétfőn, Tamásiban, a piactér. Az időnkénti vásár területe is az, de ezen túl is ömlik, akkor már ruhát és piperét, márcát, cukrot is lehet venni, sőt, még ringlispilezni is lehet. De ez már az ünnep lényege, majdnem a templom jussa vagy túlcsordulása. A községháza nekem csak azért nevezetes, mert Györgyi nővéremnek az a Takács fiú udvarolt, aki építészmérnök létére a mi községházánkat tervezte. Az építész többek között úgy ellenőrizte a Jani, hogy mérőszalagot tett a kezembe, és azt ígérte, ha segítek kapok pénzt, cukrot, amit akarok, csak mondjam Györgyinek, hogy ő az egyetlen lány a világon. Takács mérnök úr ugyanis nővéremnek udvarolt. Meg is kérte, nagyon elvette volna, de Györgyi, a butyka, akkor még nem tudta, mit vesztett azzal, hogy nem ment hozzá. Ezen túl édesapám községi pénztáros volt, és a tanácsterem falán nagy fényképét őrizték, ettől is jelentős volt az épület. Meg tornya is emelkedett, nem magas, csak amolyan tűzoltó figyelőtorony, ami illett is hozzá. Az iskoláról már nehezebb beszélni. Ott Májer tanár úr szigora uralkodott, ott Paulen tanító úr még szigorúbban tanított, ott kellemes-kedves tisztelendő urak magyarázták nekünk az Istent, ott meg kellett tanulni a furcsa szörnyűséget, az ábécé betűvetését. Ott számolni tanítottak. A földrajz már érdekesebb volt, bár csak térképek mutogatták a világot. A történelem hazánk történelme volt, és egy kicsit már nekünk, gyermekeknek is túlságosan soviniszta meg lelkendező. Horthy Miklós képe volt a feszület mellett, és őt nagyobbnak magyarázta egyik-másik tanító, mint a Fölfeszítettet. Arányérzékhiány — mondtuk volna később, akkor csak sejtettük. De a templom. Ez amolyan kegyúri, barokkos építmény volt, repedezett falakkal, magas toronnyal — keresztelésem helye, tehát szent hely. A jó Isten is itt lakott. És Jézus Krisztus az oltárszekrényben, aki hozzám jött első áldozáskor, és sokszor azután. A templom kőzete kellemes hideg volt nyáron, jéghideg télen, de mi, kisiskolások, nem kaptunk helyet a padokban. Nem is bántuk, nem is akartunk a felnőttek idegen világához tartozni. Ez a barokk templom nem kívánja az én emlékezéseim színes ablakát. Nem is erőltetem rá. De ahogy láttam a rueni katedrális világszép Rozettáját, azután a párizsi Notre Dame-ét, majd a spanyol Toledóét, a kölni székesegyházét, a sanghai Jézus Szíve-templomét, az angolok, olaszok ki tudja hány díszes templomának gyönyörű szép üvegablakát, hát úgy gondoltam, hogy írok a tamási templom nyolcas zsaluablaka alá egy ablaknyit úgy, ahogy az én gyermekkorom Tamásija él a lelkemben. A templomnak szánom ezt az emlékezést, mert oda tartozik, minden a jó Isten keze ügye alá tartozik. Minden a megváltás alá tartozik, minden az Isten lelkének irányítása alá tartozik. Ahogy én is egykor a tamási templom egy Istene alá, az ő fenséges uralmába sorozódtam, úgy emlékeim is ő szent felsége magassága alá helyeződnek. P. Cser László SJ STIRLING GYÖRGY: ÚJ ÉV, ÚJ REMÉNYEK „Új szelek nyögetik az ősmagyar fákat. Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.” Minden politikai emigráció alapvető vonása és éltető eleme a remény. A politikai emigráns tetteit —■ tudatosan vagy tudat alatt — mindig egyetlen érzés irányítja: a remény, hogy hazájában megváltozik a rendszer, mely elől menekülnie kellett. És ebből táplálkozik a másik remény: az, hogy egyszer még hazamehet... A régi latin mondás — Dum spiro spero — megfordítva is alkalmazható a politikai emigránsra, sőt, tulajdonképpen így jellemző rá: amíg él, remél, de amíg remél, addig él. A remény elvesztése, feladása, élete értelmének elvesztésével egyenlő. Amelyik politikai emigráns pedig lemond a reményről, az már többé nem is politikai emigráns. Csak kivándorolt, külföldre szakadt magyar. A rendszerváltozásra vonatkozó elképzelések sokfélék lehetnek: különböznek korok szerint, a világhelyzet alakulásának függvényeként, de az egyéneknél befolyásolja azokat a vérmérséklet, a politikai meggyőződés és még számtalan más tényező. Az előző századok két nagy magyar politikai emigrációja, a Rákóczi- és a Kossuth-emigráció egyformán mindvégig a katonai megoldásban reménykedett. A mai emigrációban, az adott körülmények között, főleg az ötvenhatos forradalmat követő kijózanodás (és kiábrándulás) óta már csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik valamiféle fegyveres felszabadításban hisznek. • Nemzeti megújulás? A politikai emigráció reálisabb része egészen más megoldásban bízik. Valamiféle lassú, fokozatos fejlődésben, melynek során a magyar nép belső erői átalakítják a hazai, szocializmusnak hazudott rendet egy becsületes, őszintén demokratikus életformává. E nemzeti megújulási folyamat, melynek gyökerei egészen 1956-ig nyúlnak vissza, annak szellemi örökségéből, eszméiből táplálkozik, mint valami kiapadhatatlan, csodálatos forrásból, és lényegében — kimondatlanul is — a huszonhárom év előtti forradalom céljait akarja megvalósítani. Egy újabb nyílt felkelésre számítani nemcsak politikai rövidlátás, de felelőtlenség is lenne. Nincs rá szükség: a feltételek ma már megértek ahhoz, hogy a keletről importált és a magyar népnek mindig idegen rendszerben érvényesülhessenek a reformista törekvések. Nemzetközileg hiába arat sikert siker után a Szovjetunió, ma már a leghűségesebb párttagoknak is látniok kell, hogy az ideológia csak már, mely mögött nincs más, mint nyers erőszak és imperializmus; belsőleg pedig ki bízhat meg egy olyan vezetésben, mely a tegnapi fehéret ma feketének magyarázza, s holnap újra mást akar elhitetni a néppel, közben meg a gazdasági csőd szélére juttatja az országot. • Meghiúsult proletáregység Azzal természetesen senki sem áltathatja ma-agát, hogy a belső folyamat önmagában elegendő ahhoz, hogy véget vessen a kommunista diktatúrának: amíg Moszkva sötét árnyéka vetődik egész Közép-Európára, s amíg a szovjet katonai erők tartják megszállva Magyarországot, 180 fokos fordulatra nem gondolhatunk. Az 1968-as csehszlovákiai események megmutatták, hogy Moszkva a legkisebb kilengést sem tűri, és még az olyan kísérletezéseket is kíméletlenül eltiporja, ahol egyfajta nemzeti vagy emberarcú komunizmus a cél. De Magyarországon egészen másról van szó, mint ahogy 1956-ban sem ilyen fél megoldásokat keresett a nemzet. Ezért kellett elpusztulnia Budapestnek. De 1956 és még inkább 1968 óta nagyot fordult a világ. Mert ha az imperialista diktatúrák belső kényszertörvényétől hajtva offenzívában van is a Szovjetunió, a világkommunizmus építménye recseg-ropog, és a kötőanyag — az ideológia — elöregedése miatt széteséssel fenyeget. A világ proletárjainak Marx és Lenin által jósolt egyesülése máig sem valósult meg, és messzebb van, mint valaha volt. A nyugati országok eurokommunizmussal kísérletező pártjaitól Kínáig inog Moszkva vezető pozíciója, és ezek az elszakadási törekvések nemcsak azt bizonyítják, hogy vége a Kreml egyeduralmának, de halálos csapást jelentenek a marxileniai tanokra is. Hitelüket vesztették, és az ígért világforradalom végrehajtásában Moszkva azokra már nem számíthat, csupán katonai hatalmára hozzányúlni. Az irányított sajtó agyon is hallgatta a beszédet, csak hónapok múltán mertek abból részleteket közölni az egyik irodalmi folyóirat fiatal szerkesztői. De a beszéd elhangzott, nyomtatásban is megjelent, százezrek olvasták. És a visszhang, amit a lakitelki találkozón mondottak keltettek, azt bizonyították, hogy a magyar értelmiség többségének szívéből szóltak. Aztán következett a 252 „igaz” tanúságtétele, melyet mai számunkban közlünk. A 252 név között a magyar szellemi elit minden rétege képviselve van, és a zömükben fiatal írók, újságírók, költők, szociológusok, tudósok, orvosok bátor és nyílt kiállása azt mutatja: a rendszerben felnőtt értelmiségiek tudnak önállóan gondolkozni, és véleményüket ki is merik nyilvánítani. „Nem ismerünk többé tabukat!” Nyilvánvaló, hogy Magyarországon nem máról holnapra változott meg ennyire a szellemi légkör, és talált magára az értelmiség. Hoszszabb folyamat eredménye ez, melyről a következőket írja az új hazai filozófusnemzedék egyik képviselője, a jelenleg nyugaton tartózkodó tagja, Vajda Mihály: .1968-tól kezdve fokozatosan kialakult Magyarországon egy valódi, kritikus értelmiségi ellenzéki mozgalom.” Elmondja Vajda Mihály, hogy ez az új értelmiség felmondta azt a kompromisszumot, melyet a rendszerrel kötött, hogy nem beszél a kényes kérdésekről, a valódi demokráciáról, a szovjet megszállásról, az egypártrendszerről és a társadalomban mutatkozó negatív jelenségekről. „Nem ismerünk többé tabukat, olyan kérdéseket, amelyekről ne szólnánk őszintén, az igazságnak megfelelően.” Lényegében ugyanezeket mondta Firenzében, a „másként gondolkozók” értekezletén Haraszti Miklós író és szociológus is, csak némileg borúlátóbb aláfestéssel: „Ez a társadalom fáradtan emlékezik a forradalomra. Van fáradt értelmisége, de nincs készülő értelmisége. Van elégedetlen ifjúsága, de nincs lelkesedő ifjúsága. Vannak kettős tudatú emberei, de nincsenek független emberei.” De a „magyar csoda” címszó alatt Haraszti Miklós is elismeri, hogy ez a fáradt értelmiség ma már egyre inkább erőre kapni látszik, és új utakat keres. És ma már nemcsak fáradtan emlékezik a forradalomra, hanem nyíltan, ferdítés, hamisítás nélkül akar beszélni arról, mert — mint Vajda Mihály mondta ugyancsak a firenzei konferencián — 1956-ot tekinti legfontosabb hagyományának ... Ugyanehhez a körhöz tartozik az 1977 óta nyugaton, Párizsban élő szociológus, Kemény István is, aki néhány hónappal ezelőtt Washingtonban tartott kitűnő előadásában bemutatta a magyarországi elenzéki csoportok működését, és ismertette a hazai szamizdat irodalmat. • Indokoltak-e az új remények? Természetesen önáltatás lenne azt képzelni, hogy ezek az 1945 óta felnőtt generációk — a mai húsz-, harminc- és negyvenévesek — a régi Magyarországot akarják visszahozni. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy ők már egész másképp gondolkoznak, mint mi, és másként látják, másként értékelik a világ jelenségeit. Közhely, de igaz: a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Álmokat kerget, aki nem látja, hogy a világ nagyot változott a háború óta. Pantakhorei — minden mozog, és már Hérakleitosz is tudta két és fél ezer évvel ezelőtt: ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk! De Hunniában valami készül! Ahogy most, az új év, az új évtized küszöbén hazánk, Magyarország felé tekintünk, úgy tűnik, alapja van a bizakodásnak, jogosak az új remények! Amelyik értelmiség harmincöt évi agymosás után meg tudja találni önmagát, igazi énjét és nemzeti hagyományait, abban még lehet bízni. S ha valóban a nemzeti megújulás útjára lépett az ország, most van az utolsó óra. Ezt fejezte ki a lakitelki írótalálkozó egyik fiatal résztvevője, Zelei Miklós is, aki így beszélt írótársai előtt: „Ez az évtized az, amely alkalmas arra, hogy együtt valljuk be a múltat és a jelent. Szorít az idő, még egy önámításra nincs lehetőségünk!” Várakozás Várok. Disszonens csendben, feszült idegbúrokkal. Postát, telefont, vendéget, rügyfakadást, levélhullást, útlevelet, menekülést, békét, örömöt, harcot, újjászületést, beérkezést. Hová? Várok. Ebben az életalagútban, valahol fény világít odúban, szűkre szabott homályos létben. Valamikor, valaminek jönnie kell. Harcoltam a hétfejű sárkánnyal, átkeltem a legmélyebb óceánon, lovagoltam cápaháton, rózsává váltam az égig érő hegyen. Megismertem a pokol kínjait és a mennyei boldogságot. Tartottam gyémántot a tenyeremben, kénes tűzzé váló parazsat a markomban. Végigjátszottam szerepeim. Angyalból boszorkánnyá váltam, és vissza, s mindenben legőszintébb önmagam adtam. Lehetek vonzó mágnes és taszító szörny. Végletekben igaz. Várok. Éltem 10631 napot, melyből megismételnék 50-et talán. Az igazak, a drága gyöngyök, a szeretetet sugárzó angyalszívek itt élnek lüktető, kusza érzéseimben, sápadt tudatomban, ebben az önmagamban, melyet léleknek neveznek. Három fény, három EZÉRT ÉRDEMES MINDEN kutató szempár, aggódó szív. Séta; mese; vacsora; imádkozzunk szépen; takarózz be, édesem, jaj, megint köhög a Jancsika! Csak szelíden, jó gyerekek legyetek, mindenkit szeretünk, így, most jó, aludjatok! Játszottunk is, holnap megint olvasunk verseket. Kérdezzétek meg a kányát, fehérre mért festi lányát. — Hiszen mi is megmondhatjuk, így készülnek a kis hattyúk. Éjszaka, gyere mellém, kis Jutka, félek. Puha gyermekkarok, pihegő cseresznyeajkak, csipkés álmok. Menedék. Mire várok? Melyik belém költözött sátán, isteni eltervezés, felsőbb vagy alantasabb akarat égeti, nyugtalanítja napjaimat? Köddé váltak emberi kapcsolataim, süllyedő hajómról kidobálták a mentőöveket. Kívül rekedtem. Óvj meg, Uram, a közömbösségtől, a kővé válástól, a hidegtől, a gyűlölettől! Jézus mondja: „Ha megütik a jobb orcádat, fordítsd oda a másikat is!” Ütöttek és ütöttem, és minden ütés borzalmas volt. Legkegyetlenebbek az én ütéseim. Hétszeresen fájnak. Várok. Egyszer valaminek jönnie kell. Az én békémnek is. Az én megváltásomnak is. Komáromi Judit • Az emigráns lélektana Az emigráns hajlamos arra, hogy a világ eseményeit, de főképp a hazájában történőket torzító szemüvegen — a remény szemüvegén — át lássa, és mindent úgy magyarázzon, ahogy az számára a legkedvezőbb. Gyakran esik abba a hibába, hogy jelentéktelen dolgoknak érdemükön felüli fontosságot tulajdonít, ugyanakkor döntő tényeket — mert azok nem illenek bele elképzeléseibe — egyszerűen mellőz, figyelmen kívül hagy. Ha az elmúlt három és fél évtized alatt minden úgy alakult volna, ahogy a reménykedő emigránsok jósolták, a magyarországi rendszernek már nem egyszer, de százszor meg kellett volna buknia. De, sajnos, a realitások szürke betonfalának ütközve, mindig a remények bizonyultak törékenyebbeknek ... Mindezt tudva, a hazai helyzet értékelése során nagyon kell ügyelnünk arra, hogy mindig megőrizzük tárgyilagosságunkat, különben csak önmagunkat vezetnők félre. Ezért mérlegeljük most fokozott óvatossággal az utolsó hónapok otthonról érkezett híreit. Azok annyira reménytkeltőek és annyira új perspektívákat nyitnak, hogy az ember úgy érzi: nagyon csínján kell bánnia velük, mert esetleg alaptalan következtetésekre csábíthatnak. Amire, ugye, nagyon is hajlamosak vagyunk mi, magyarok. Vegyük hát sorra most az új évtized küszöbén mindazt, amit hiteles forásokból otthonról tudunk, és tegyük mérlegre! Az elmúlt év tavaszán, májusban Lakitelken találkozót tartottak a fiatal magyar írónemzedék képviselői, és itt olyan meglepő nyíltsággal mondtak véleményt a magyar közélet fonákságairól és a szellemi korlátokról, amire arra a Petőfi Kör 1956 nyári vitái óta nem volt példa. • Illyés Gyula és a 252 igaz Megszólalt a találkozón a magyar írófejedelem, Illyés Gyula is, és olyan magyar sorskérdéseket érintett, amikhez eddig nem lehetett S az erdélyi magyarok? Az Országos Béketanács és a Magyar Szolidaritási Bizottság közös nyilatkozatot adott ki, melyben elítéli az izraeli megszálló hatóságok újabb megtorló intézkedéseit a nabluszi palesztin polgármester tisztségéből való elmozdításával kapcsolatosan. A nyilatkozatban többek között ez áll: „A magyar közvéleménnyel együtt további szolidaritásunkról biztosítjuk a megszállt arab területek lakosságát, Nablusz és Ciszjordánia más városainak arab polgármestereit, akik saját földjükön törvényes jogaikért harcolnak.” „ Minden együttérzésünk a tragikus sorsú palesztin népé, de felhívjuk az Országos Béketanács és a Magyar Szolidaritási Bizottság figyelmét arra, hogy hozzájuk , földrajzilag sokkal közelebb is él egy, a palesztinokkal kb. azonos létszámú népcsoport, mely éppúgy saját, idegenektől megszállt hazájában küzd törvényes jogaiért, harcol fennmaradásáért. Ez a népcsoport az erdélyi magyarság: éppúgy őslakos, mint a palesztin, és sorsa nem kevésbé tragikus. A Magyar Szolidaritási Bizottság vezetői, úgy tűnik, látási zavarokban szenvednek: a nabluszi és ciszjordániai sérelmeket észreveszik, de a Kolozsváron, Marosvá- Isárhelyen, Nagyváradon nap mint nap történő jogsértéseket már nem. Pedig milyen jólesne az Erdélyben küszködő magyaroknak, ha a Szolidaritási Bizottság a magyar közvélemény nevében szolidaritásáról biztosítaná őket. (FMH)