Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-01-06 / 1. szám

CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Észak-Amerikában Th« Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-pébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Böhm Papal Prelate-Pastor Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. TH IS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS —_____________A NON-PROFIT ORGANIZATION________________ ELŐFIZETÉSI ARAK» SUBSCRIPTION RATES» Két évre ------------------ $28.00 For two years ______ $28.00 Egy évre------------------$15.00 For one year________$15.00 Fél évre------------------$ 8.00 For six months _______ $ 8.00 A Szent István Ferences Komm­issza­r­iá­tus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS, O.F.M. Szerkesztő: Fr. DUNAI ÁKOS O.F.M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 ________________Telefon: (216) 799-2600._____________ ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; J page $125.00; i page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Tamási, így emlékezem! Üvegablak 11. Lehetne forgószél is, lehetne ecsetnyomok, lehetne emlékzuhany vagy a Niagra-vízesés mintájára, emlék Niagara, vagy talán nagyság a kicsiben, és éppen úgy kicsi a nagyban; mindegy, legyen a címe az, ami akar vagy aminek lennie kell! Tamásiról, szülőfalumról írok megint. Az üvegablak azért jut eszembe elsőnek, mert, íme, Tamási nagyközség, ahogy illik, temploma dombon áll, s köréje építették a községházát, a hősök emlékművét, az iskolát, a piactért. Mindegyik rendkívül fontos, hogy szem előtt, a magasban legyen. A piactér az élet üteme. Oda hozza dinnyéjét, vaját, zöldségét, piperecikkét mindaz, aki termel, és árulni valója van. Az ember elsősorban eszik, másodsorban öltözik és harmadsorban lakik. Mindezek — evés, öltö­­zés, lakás — a kellékek teret kívánnak, ahol adni és venni lehet. Ez a nagy terület, ez a benépesített mozgó központ minden héten hétfőn, Tamásiban, a piactér. Az időnkénti vásár területe is az, de ezen túl is ömlik, akkor már ruhát és piperét, márcát, cukrot is lehet venni, sőt, még ringlispilezni is lehet. De ez már az ünnep lényege, majdnem a templom jussa vagy túl­csordulása. A községháza nekem csak azért nevezetes, mert Györgyi nővéremnek az a Takács fiú udvarolt, aki épí­tészmérnök létére a mi községházánkat tervezte. Az építész többek között úgy ellenőrizte a Jani, hogy mé­rőszalagot tett a kezembe, és azt ígérte, ha segítek ka­pok pénzt, cukrot, amit akarok, csak mondjam Györ­gyinek, hogy ő az egyetlen lány a világon. Takács mér­nök úr ugyanis nővéremnek udvarolt. Meg is kérte, nagyon elvette volna, de Györgyi, a butyka, akkor még nem tudta, mit vesztett azzal, hogy nem ment hozzá. Ezen túl édesapám községi pénztáros volt, és a tanácsterem falán nagy fényképét őrizték, ettől is je­lentős volt az épület. Meg tornya is emelkedett, nem magas, csak amolyan tűzoltó figyelőtorony, ami illett is hozzá. Az iskoláról már nehezebb beszélni. Ott Májer tanár úr szigora uralkodott, ott Paulen tanító úr még szigorúbban tanított, ott kellemes-kedves tisztelendő urak magyarázták nekünk az Istent, ott meg kellett ta­nulni a furcsa szörnyűséget, az ábécé betűvetését. Ott számolni tanítottak. A földrajz már érdekesebb volt, bár csak térképek mutogatták a világot. A történelem hazánk történelme volt, és egy kicsit már nekünk, gyer­mekeknek is túlságosan soviniszta meg lelkendező. Horthy Miklós képe volt a feszület mellett, és őt na­gyobbnak magyarázta egyik-másik tanító, mint a Föl­feszítettet. Arányérzékhiány — mondtuk volna később, akkor csak sejtettük. De a templom. Ez amolyan kegyúri, barokkos épít­mény volt, repedezett falakkal, magas toronnyal — ke­resztelésem helye, tehát szent hely. A jó Isten is itt la­kott. És Jézus Krisztus az oltárszekrényben, aki hoz­zám jött első áldozáskor, és sokszor azután. A templom kőzete kellemes hideg volt nyáron, jéghideg télen, de mi, kisiskolások, nem kaptunk helyet a padokban. Nem is bántuk, nem is akartunk a felnőttek idegen világá­hoz tartozni. Ez a barokk templom nem kívánja az én emlékezé­seim színes ablakát. Nem is erőltetem rá. De ahogy láttam a rueni katedrális világszép Rozettáját, azután a párizsi Notre Dame-ét, majd a spanyol Toledóét, a kölni székesegyházét, a sanghai Jézus Szíve-templomét, az angolok, olaszok ki tudja hány díszes templomának gyönyörű szép üvegablakát, hát úgy gondoltam, hogy írok a tamási templom nyolcas zsaluablaka alá egy ablaknyit úgy, ahogy az én gyermekkorom Tamásija él a lelkemben. A templomnak szánom ezt az emlékezést, mert oda tartozik, minden a jó Isten keze ügye alá tartozik. Min­den a megváltás alá tartozik, minden az Isten lelkének irányítása alá tartozik. Ahogy én is egykor a tamási templom egy Istene alá, az ő fenséges uralmába soro­­zódtam, úgy emlékeim is ő szent felsége magassága alá helyeződnek. P. Cser László SJ STIRLING GYÖRGY: ÚJ ÉV, ÚJ REMÉNYEK „Új szelek nyögetik az ős­magyar fákat. Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.” Minden politikai emigráció alapvető vonása és éltető eleme a remény. A politikai emigráns tetteit —■ tudatosan vagy tudat alatt — min­dig egyetlen érzés irányítja: a remény, hogy hazájában megváltozik a rendszer, mely elől menekülnie kellett. És ebből táplálkozik a má­sik remény: az, hogy egyszer még hazamehet... A régi latin mondás — Dum spiro spero — megfordítva is alkalmazható a politikai emig­ránsra, sőt, tulajdonképpen így jellemző rá: amíg él, remél, de amíg remél, addig él. A remény elvesztése, feladása, élete értelmének elvesztésével egyenlő. Amelyik politikai emig­ráns pedig lemond a reményről, az már többé nem is politikai emigráns. Csak kivándorolt, külföldre szakadt magyar. A rendszerváltozásra vonatkozó elképzelések sokfélék lehetnek: különböznek korok szerint, a világhelyzet alakulásának függvényeként, de az egyéneknél befolyásolja azokat a vérmérsék­let, a politikai meggyőződés és még számtalan más tényező. Az előző századok két nagy ma­gyar politikai emigrációja, a Rákóczi- és a Kossuth-emigráció egyformán mindvégig a ka­tonai megoldásban reménykedett. A mai emig­rációban, az adott körülmények között, főleg az ötvenhatos forradalmat követő kijózanodás (és kiábrándulás) óta már csak nagyon keve­sen vannak olyanok, akik valamiféle fegyveres felszabadításban hisznek. • Nemzeti megújulás? A politikai emigráció reálisabb része egé­szen más megoldásban bízik. Valamiféle lassú, fokozatos fejlődésben, melynek során a magyar nép belső erői átalakítják a hazai, szocializ­musnak hazudott rendet egy becsületes, őszin­tén demokratikus életformává. E nemzeti meg­újulási folyamat, melynek gyökerei egészen 1956-ig nyúlnak vissza, annak szellemi örök­ségéből, eszméiből táplálkozik, mint valami ki­apadhatatlan, csodálatos forrásból, és lényegé­ben — kimondatlanul is — a huszonhárom év előtti forradalom céljait akarja megvalósítani. Egy újabb nyílt felkelésre számítani nem­csak politikai rövidlátás, de felelőtlenség is lenne. Nincs rá szükség: a feltételek ma már megértek ahhoz, hogy a keletről importált és a magyar népnek mindig idegen rendszerben érvényesülhessenek a reformista törekvések. Nemzetközileg hiába arat sikert siker után a­­ Szovjetunió, ma már a leghűségesebb pártta­­­­goknak is látniok kell, hogy az ideológia csak már, mely mögött nincs más, mint nyers erő­­­­szak és imperializmus; belsőleg pedig ki bízhat meg egy olyan vezetésben, mely a tegnapi fe­héret ma feketének magyarázza, s holnap újra­­ mást akar elhitetni a néppel, közben meg a gazdasági csőd szélére juttatja az országot. • Meghiúsult proletáregység Azzal természetesen senki sem áltathatja ma-­a­gát, hogy a belső folyamat önmagában ele­­­­gendő ahhoz, hogy véget vessen a kommunista­­ diktatúrának: amíg Moszkva sötét árnyéka ve­tődik egész Közép-Európára, s amíg a szovjet­­ katonai erők tartják megszállva Magyarorszá­got, 180 fokos fordulatra nem gondolhatunk.­­ Az 1968-as csehszlovákiai események megmu­tatták, hogy Moszkva a legkisebb kilengést sem tűri, és még az olyan kísérletezéseket is kímé­letlenül eltiporja, ahol egyfajta nemzeti vagy emberarcú komunizmus a cél. De Magyaror­szágon egészen másról van szó, mint ahogy 1956-ban sem ilyen fél megoldásokat keresett­­ a nemzet. Ezért kellett elpusztulnia Budapest­nek. De 1956 és még inkább 1968 óta nagyot for­dult a világ. Mert ha az imperialista diktatúrák belső kényszertörvényétől hajtva offenzívában van is a Szovjetunió, a világkommunizmus épít­ménye recseg-ropog, és a kötőanyag — az ide­ológia — elöregedése miatt széteséssel fenye­get. A világ proletárjainak Marx és Lenin ál­tal jósolt egyesülése máig sem valósult meg, és messzebb van, mint valaha volt. A nyugati országok eurokommunizmussal kísérletező párt­jaitól Kínáig inog Moszkva vezető pozíciója,­­ és ezek az elszakadási törekvések nemcsak azt bizonyítják, hogy vége a Kreml egyeduralmá­nak, de halálos csapást jelentenek a marxi­leniai tanokra is. Hitelüket vesztették, és az ígért világforradalom végrehajtásában Moszk­va azokra már nem számíthat, csupán katonai hatalmára­ hozzányúlni. Az irányított sajtó agyon is hall­gatta a beszédet, csak hónapok múltán mertek abból részleteket közölni az egyik irodalmi fo­lyóirat fiatal szerkesztői. De a beszéd elhang­zott, nyomtatásban is megjelent, százezrek ol­vasták. És a visszhang, amit a lakitelki talál­kozón mondottak keltettek, azt bizonyították, hogy a magyar értelmiség többségének szívé­ből szóltak. Aztán következett a 252 „igaz” tanúságté­tele, melyet mai számunkban közlünk. A 252 név között a magyar szellemi elit minden rétege képviselve van, és a zömükben fiatal írók, újságírók, költők, szociológusok, tu­dósok, orvosok bátor és nyílt kiállása azt mu­tatja: a rendszerben felnőtt értelmiségiek tud­nak önállóan gondolkozni, és véleményüket ki is merik nyilvánítani.­ ­ „Nem ismerünk többé tabukat!” Nyilvánvaló, hogy Magyarországon nem má­ról holnapra változott meg ennyire a szellemi légkör, és talált magára az értelmiség. Hosz­­szabb folyamat eredménye ez, melyről a kö­vetkezőket írja az új hazai filozófusnemzedék egyik képviselője, a jelenleg nyugaton tartóz­kodó tagja, Vajda Mihály: .1968-tól kezdve fokozatosan kialakult Magyarországon egy va­lódi, kritikus értelmiségi ellenzéki mozgalom.” Elmondja Vajda Mihály, hogy ez az új értel­miség felmondta azt a kompromisszumot, me­lyet a rendszerrel kötött, hogy nem beszél a kényes kérdésekről, a valódi demokráciáról, a szovjet megszállásról, az egypártrendszerről és a társadalomban mutatkozó negatív jelensé­gekről. „Nem ismerünk többé tabukat, olyan kérdéseket, amelyekről ne szólnánk őszintén, az igazságnak megfelelően.” Lényegében ugyanezeket mondta Firenzében, a „másként gondolkozók” értekezletén Harasz­ti Miklós író és szociológus is, csak némileg borúlátóbb aláfestéssel: „Ez a társadalom fá­radtan emlékezik a forradalomra. Van fáradt értelmisége, de nincs készülő értelmisége. Van elégedetlen ifjúsága, de nincs lelkesedő ifjúsá­ga. Vannak kettős tudatú emberei, de nincse­nek független emberei.” De a „magyar csoda” címszó alatt Haraszti Miklós is elismeri, hogy ez a fáradt értelmiség ma már egyre inkább erőre kapni látszik, és új utakat keres. És ma már nemcsak fáradtan emlékezik a forradalom­ra, hanem nyíltan, ferdítés, hamisítás nélkül akar beszélni arról, mert — mint Vajda Mi­hály mondta ugyancsak a firenzei konferen­cián — 1956-ot tekinti legfontosabb hagyomá­nyának ... Ugyanehhez a körhöz tartozik az 1977 óta nyugaton, Párizsban élő szociológus, Kemény István is, aki néhány hónappal ezelőtt Wash­ingtonban tartott kitűnő előadásában bemutat­ta a magyarországi elenzéki csoportok műkö­dését, és ismertette a hazai szamizdat irodal­mat. • Indokoltak-e az új remények? Természetesen önáltatás lenne azt képzelni, hogy ezek az 1945 óta felnőtt generációk — a mai húsz-, harminc- és negyvenévesek — a régi Magyarországot akarják visszahozni. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy ők már egész másképp gondolkoznak, mint mi, és másként látják, másként értékelik a világ jelenségeit. Közhely, de igaz: a törté­nelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Ál­mokat kerget, aki nem látja, hogy a világ na­gyot változott a háború óta. Panta­khorei — minden mozog, és már Hérakleitosz is tudta két és fél ezer évvel ezelőtt: ugyanabba a fo­lyóba kétszer nem léphetünk! De Hunniában valami készül! Ahogy most, az új év, az új évtized küszöbén hazánk, Ma­gyarország felé tekintünk, úgy tűnik, alapja van a bizakodásnak, jogosak az új remények! Amelyik értelmiség harmincöt évi agymosás után meg tudja találni önmagát, igazi énjét és nemzeti hagyományait, abban még lehet bíz­ni. S ha valóban a nemzeti megújulás útjára lépett az ország, most van az utolsó óra. Ezt fejezte ki a lakitelki írótalálkozó egyik fiatal résztvevője, Zelei Miklós is, aki így beszélt írótársai előtt: „Ez az évtized az, amely alkal­mas arra, hogy együtt valljuk be a múltat és a jelent. Szorít az idő, még egy önámításra nincs lehetőségünk!” Várakozás Várok­. Disszonens csendben, feszült idegbúrokkal. Postát, telefont, vendéget, rügyfakadást, le­vélhullást, útlevelet, menekülést, békét, örö­möt, harcot, újjászületést, beérkezést. Hová? Várok. Ebben az életalagútban, valahol fény világít odúban, szűkre szabott homályos létben. Valamikor, valaminek jönnie kell. Harcoltam a hétfejű sárkánnyal, átkeltem a legmélyebb óceánon, lovagoltam cápaháton, ró­zsává váltam az égig érő hegyen. Megismertem a pokol kínjait és a mennyei boldogságot. Tar­tottam gyémántot a tenyeremben, kénes tűzzé váló parazsat a markomban. Végigjátszottam szerepeim. Angyalból boszorkánnyá váltam, és vissza, s mindenben legőszintébb önmagam ad­tam. Lehetek vonzó mágnes és taszító szörny. Végletekben igaz. Várok. Éltem 10631 napot, melyből megismételnék 50-et talán. Az igazak, a drága gyöngyök, a szeretetet su­gárzó angyalszívek itt élnek lüktető, kusza ér­zéseimben, sápadt tudatomban, ebben az ön­magamban, melyet léleknek neveznek. Három fény, három EZÉRT ÉRDEMES MIN­­DEN kutató szempár, aggódó szív. Séta; mese; vacsora; imádkozzunk szépen; takarózz be, éde­sem, jaj, megint köhög a Jancsika! Csak szelí­den, jó gyerekek legyetek, mindenkit szere­tünk, így, most jó, aludjatok! Játszottunk is, holnap megint olvasunk verseket. Kérdezzétek meg a kányát, fehérre mért festi lányát. — Hiszen mi is megmondhatjuk, így készülnek a kis hattyúk. Éjszaka, gyere mellém, kis Jutka, félek. Pu­ha gyermekkarok, pihegő cseresznyeajkak, csipkés álmok. Menedék. Mire várok? Melyik belém költözött sátán, isteni elterve­­zés, felsőbb vagy alantasabb akarat égeti, nyug­talanítja napjaimat? Köddé váltak emberi kapcsolataim, süllyedő hajómról kidobálták a mentőöveket. Kívül re­kedtem. Óvj meg, Uram, a közömbösségtől, a kővé válástól, a hidegtől, a gyűlölettől! Jézus mondja: „Ha megütik a jobb orcádat, fordítsd oda a másikat is!” Ütöttek és ütöttem, és minden ütés borzal­mas volt. Legkegyetlenebbek az én ütéseim. Hétszeresen fájnak. Várok. Egyszer valaminek jönnie kell. Az én békémnek is. Az én megváltásomnak is. Komáromi Judit • Az emigráns lélektana Az emigráns hajlamos arra, hogy a világ eseményeit, de főképp a hazájában történőket torzító szemüvegen — a remény szemüvegén — át lássa, és mindent úgy magyarázzon, ahogy az számára a legkedvezőbb. Gyakran esik abba a hibába, hogy jelentéktelen dolgoknak érde­mükön felüli fontosságot tulajdonít, ugyanak­kor döntő tényeket — mert azok nem illenek bele elképzeléseibe — egyszerűen mellőz, fi­gyelmen kívül hagy. Ha az elmúlt három és fél évtized alatt minden úgy alakult volna, ahogy a reménykedő emigránsok jósolták, a magyarországi rendszernek már nem egyszer, de százszor meg kellett volna buknia. De, saj­nos, a realitások szürke betonfalának ütközve, mindig a remények bizonyultak törékenyebbek­nek ... Mindezt tudva, a hazai helyzet értékelése során nagyon kell ügyelnünk arra, hogy min­dig megőrizzük tárgyilagosságunkat, különben csak önmagunkat vezetnők félre. Ezért mérle­geljük most fokozott óvatossággal az utolsó hónapok otthonról érkezett híreit. Azok annyira reménytkeltőek és annyira új perspektívákat nyitnak, hogy az ember úgy érzi: nagyon csín­ján kell bánnia velük, mert esetleg alaptalan következtetésekre csábíthatnak. Amire, ugye, nagyon is hajlamosak vagyunk mi, magyarok. Vegyük hát sorra most az új évtized küszöbén mindazt, amit hiteles forásokból otthonról tu­dunk, és tegyük mérlegre! Az elmúlt év tavaszán, májusban Lakitel­ken találkozót tartottak a fiatal magyar író­nemzedék képviselői, és itt olyan meglepő nyílt­sággal mondtak véleményt a magyar közélet fonákságairól és a szellemi korlátokról, amire arra a Petőfi Kör 1956 nyári vitái óta nem volt példa. • Illyés Gyula és a 252 igaz Megszólalt a találkozón a magyar írófejede­lem, Illyés Gyula is, és olyan magyar sorskér­déseket érintett, amikhez eddig nem lehetett S az erdélyi magyarok? Az Országos Béketanács és a Magyar Szoli­daritási Bizottság közös nyilatkozatot adott ki, melyben elítéli az izraeli megszálló hatóságok újabb megtorló intézkedéseit a nabluszi palesz­tin polgármester tisztségéből való elmozdításá­val kapcsolatosan. A nyilatkozatban többek kö­zött ez áll: „A magyar közvéleménnyel együtt további szolidaritásunkról biztosítjuk a meg­szállt arab területek lakosságát, Nablusz és Ciszjordánia más városainak arab polgármes­tereit, akik saját földjükön törvényes jogai­kért harcolnak.” „ Minden együttérzésünk a tragikus sorsú palesztin népé, de felhívjuk az Országos Béketanács és a Magyar Szolidari­tási Bizottság figyelmét arra, hogy hozzájuk , földrajzilag sokkal közelebb is él egy, a palesz­tinokkal kb. azonos létszámú népcsoport, mely éppúgy saját, idegenektől megszállt hazájában küzd törvényes jogaiért, harcol fennmaradá­sáért. Ez a népcsoport az erdélyi magyarság: éppúgy őslakos, mint a palesztin, és sorsa nem kevésbé tragikus. A Magyar Szolidaritási Bi­zottság vezetői, úgy tűnik, látási zavarokban szenvednek: a nabluszi és ciszjordániai sérel­­meket észreveszik, de a Kolozsváron, Marosvá- I­sárhelyen, Nagyváradon nap mint nap történő jogsértéseket már nem. Pedig milyen jólesne az Erdélyben küszködő magyaroknak, ha a Szo­lidaritási Bizottság a magyar közvélemény ne­vében szolidaritásáról biztosítaná őket. (FMH)

Next