Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)

1983-01-09 / 1. szám

KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA DR. MIHÁLYI GILBERT: A hitoktatás mai helyzete Magyarországon Cserháti püspök jelentésében és a valóságban Cserháti József pécsi püs­pök okos, intelligens ember. Képzett tudós, Rómában sze­rezte filozófiai-teológiai szak­­képzettségét. E sorok írója is ott találkozott vele. Mint püs­pöknek, ismernie kell a hit­oktatás otthoni helyzetét, és mint intelligens ember tudja, hogy mit és hogyan ír. A magyar püspöki kar ok­tóberben a köteles „ad limina” látogatást végezte II. János Pálnál. Utána Cserháti püs­pök az Új Ember 1982. októ­ber 31-i száma 3—4. oldalain Számadás és újrakezdés az „ad limina” után címen beszámolt a látogatásról. • Cserháti püspök meg van elégedve Ebben őszintén bevallja, hogy a Szentatya „négy fontos kérdéssel való szembe­nézésre hívta fel a figyelmüket”. Ez a négy probléma: a katekézis, a kisközösségek, a családi pasz­­toráció és a világi hívők te­vékeny bekapcsolása az egy­házi életbe. Itt most csak a hitoktatás ügye érdekel bennünket. Erre vonatkozólag Cserháti püspök ezeket írja: „ezzel szembe néz­ni kívánunk ama érzés és tu­dat rögzítésével, hogy e téren az utóbbi években nemcsak annyiból léphettünk eredmé­nyesebben előre, hogy elren­dezést nyertek az iskolai hit­oktatás elvi és gyakorlati fel­tételei, hanem a kölcsönös megértés keresése, az állami hatóságok részéről tanúsított nagyvonalúság valóságban nyugvópontra hozta korábbi viták ellentétjeit”. Majd rámutat, hogy hol is kell még tovább dolgozni a hitoktatás javításán: „jobban kell biztosítanunk a méretei­ben sokkal jelentősebb temp­lomi hitoktatás kereteit. Fő­leg az alkalmas világi hívek segítségének igénybevételével. A téli templomi hitoktatás biz­tosítását, bármilyen nagy anyagi áldozatok árán is meg kell oldanunk. Még mindig el­­váróan nézünk a lehetőség fe­lé, hogy fűtetlen templomok helyett a plébánia épületében megfelelő helyet alakíthassunk ki a hitoktatáson részt vevők­nek.” Majd hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben, mint min­den másban, „az Egyház és az állam között létrejött meg­egyezés és ennek ésszerű és mindig kívánatos továbbfej­lesztésére” való törekvés az a keret, amelyben a püspöki kar a hitoktatás ügyét kezeli. • A Katolikus Szemle „a hitoktatás újkeletű válságá"-ról számol be Röviddel azután, hogy az Új Embernek ez a cikke ke­zembe került, érkezett meg Rómából a Katolikus Szemle 1982. 3. száma. Ennek 259— 261. oldalain Kovács E. Zol­tán Az oktatásreform követ­kezménye a hitoktatásban cí­mű cikkében az otthoni hitok­tatás újkeletű válságával fog­lalkozik. A Katolikus Szemle komoly hangú negyedéves folyóirat, és propagandisztikus szélsősé­gekre sohasem ragadtatja el magát. Az sem kenyere, hogy az otthoniakat felelőtlenül kri­tizálja, támadja, sem az, hogy a magyarországi helyzetet fél­remagyarázza. Nos, ez a Katolikus Szemle azt mondja, hogy Magyaror­szágon bevezették az ötnapos munkahetet. Rámutat, hogy ennek kikerülhetetlen kihatása lesz a magyar élet minden te­rületére, így a hitoktatásra is, amennyiben „az eddiginél is kedvezőtlenebb feltételek ala­kulnak ki az iskolai hitokta­tásban”. Éspedig azért, mert 1. az iskolai oktatás reformja az eddigi oktatási idő elé és után helyezett órákkal akarja megoldani a szombat elvesz­tését. Mivel sok helyen oly korán kezdtek, hogy az hitok­tatás csak az órák után volt lehetséges, az most igen sú­lyos akadályokat állít a hit­oktatás elé, ha az iskola órá­kat rak a mai órák után; 2. a körzeti iskolákba autóbusz vi­szi a tanulókat. Kérdés, hogy szombaton beviszi-e az iskolá­ba a hittanórára jelentkezette­ket?; 3. befűzik-e télen a hit­tanórára az iskolákat?; 4. s ha így most a család együtt lehet szombaton, beküldik-e a szülők hitoktatásra gyermekei­ket? Szóval annyi és oly komoly probléma merült fel az álla­mi rendelkezés következtében, hogy a Magyar Püspöki Kar nyári konferenciáján már fog­lalkozott a hitoktatás újkeletű válságával. íme, két ellentétes kiértéke­lés. Cserháti püspök alapjában meg van elégedve, a Katolikus Szemle aggódva ír az újkeletű válságról. Cserháti püspök sza­vai egészen megnyugtatók, a Katolikus Szemle cikke arra mutat, hogy az eddig is meg­oldatlan hitoktatás ügye ez­után még jobban húzza a rö­­videbbet. Pedig a hitoktatás alapvető feladata az Egyház­nak. Ezért I. János Pál ezt az előtte megjelent magyar püspökök szívére kötötte. Kérdezzük: Cserháti püspök nem szereti a magyar egyhá­zat? Nem szívügye a hitokta­tás? Dehogynem! De nem mer szabadon írni, mert a magyar egyház elnyomott és irányított egyház. A párt­állam egysze­rűen nem akarja rendezni a kérdést. Ebben is — mutat rá a Katolikus Szemle — meg­szegi saját, 1972-es alkotmá­nyát és a helsinki nyilatkozat záróokmányát. Gandhi asszony demokráciája India függetlenné válásának nemrég meg­ünnepelt évfordulóján Indira Gandhi hosszú beszédben szólította föl az ország vezető poli­tikusait — beleértve az ellenzéket is — a jobb és hasznosabb összefogásra, amely által az or­szág gazdasági és szociális helyzetén kívánna segíteni. Alig 24 órával e beszéde után, a mi­niszterelnöknő válasza az ellenzék által a par­lament elé terjesztett bizalommegvonási ja­vaslatra az uralmon levő kormány ellen, egy szóból állt: „időpocsékolás”. Az ellenzéki képviselőket egyszerűen él­hetetlen klikknek nevezte, az általuk benyújtott kritikai kérdések egyikére sem adott választ, világosan kimutatta, mennyit ér az ő szemé­ben a parlamenti demokrácia. S hála Gandhi asszony kétharmados parlamenti többségének, az ellenzék kormányellenes vizsgálati javasla­tát leszavazták. Az indiai ellenzéki politikusok ezen javaslatukban súlyos dolgokat soroltak fel a Gandhi-kormány ellen: többek között fe­lelőssé tették az eddig 45 millió munkaóra el­vesztése miatt, amelyet a bombayi textilüze­mek munkásainak egyre ismétlődő sztrájkja jelent. Az országban egyre-másra kerülnek napvilágra magas beosztású kormánytisztvise­lők korrupciós botrányai. Az ellenzéki pontok között szerepelt még a miniszterelnöknő ál­tal bevezettetett újságírói cenzúra elleni til­takozás is, valamint az állandóan növekvő infláció, a zsákutcába jutott földreform, nyug­talanságok az egész országban. Gandhi asszony azonban csak hosszú tirádákkal, az ellenzék pocskondiázásával válaszolt a kormánya ellen felhozott vádakra. Többször idézte az általa kidolgozott, 20 pontból álló gazdasági és szo­ciális terv bevezetését, csak egyet hallgatott el: az ország gazdasági és szociális realitása mérföldekre elmaradt a 20 pontban lefektetett irányelvektől. Harminc hónapon belül ez volt a har­madik, Gandhi ellen benyújtott bizalommeg­vonási javaslat, s ahelyett, hogy a miniszter­elnöknő analizálta volna az ellenzék által föl­sorolt hibákat, személye elleni sértésként köny­velte el ezt a javaslatot is. Az 1982. évi par­lamenti időszak előtt két esemény is foglal­koztatta a közvéleményt. Gandhi egyik minisz­tere, aki az ország olajbevásárlását intézi, nem tudott elszámolni mintegy tízmillió dollárral, a pénznek egyszerűen nyoma veszett. A másik a cenzúra bevezetése volt, igaz, egyelőre csak Bihar állam területén. Szinte pontosan egy évvel ezelőtt hasonló korrupciós iromány derült ki: Antalay minisz­ter kezelte hűtlenül a közpénzt, amiért bíró­ság elé is állították, ezután Indira Gandhi népszerűsége is alapos csorbát szenvedett, mi­vel a vizsgálat során kiderült, hogy tudott a miniszter sötét üzelmeiről, mégsem tett ellene semmit, míg az újságok és az ellenzéki politi­kusok nem kezdték el követelni a vizsgálatot. A belpolitikai kép azt mutatja, hogy mi­vel a parlament többsége még mindig Gandhi asszony mögött áll, s maga a miniszterelnök­nő sem sokat ad az ellenzékiek parlamenten keresztül benyújtott — tehát a demokratikus utat választó — tiltakozásaira, egyedül egy kisszámú elit — az újságok és a bíróság ke­retén belül — lenne képes Gandhi asszony vezetése ellen fellépni. A belső bizonytalanságot jól mutatja, hogy a hatalmas országban szaporodnak a kormány politikája elleni tüntetések, sztrájkok, nő az elégedetlenség Gandhi asszony diktatórikus vezetési politikája ellen. Ehhez járul még a különböző kasztok közötti viszálykodás, a köz­életi, illetve az élet szinte minden területéről kiszorított „páriák” (legalsóbb kaszt) mind­eddig megoldatlan helyzete. Külpolitikai téren — kisebb nézetkülönb­ségeket eltekintve — India hű szövetségese a Szovjetuniónak. Habár Afganisztán esetében Gandhi asszony bíráló szavakat is eljuttatott Moszkva irányába, végső soron az indiai gaz­daság a Szovjetunióra támaszkodik, s a világ­­politika színpadán is közösséget vállal a Kreml felfogásával. Csáki Tibor BOCSÁNAT, TÉVEDTEM! avagy Izé, hogy is mondják? Nem kellemes érzés, ami­kor társaságban valakinek megbotlik a nyelve. Ősidők óta „lapsus linguae”-nek hívják ezt a baklövést, amely egyidős az emberiséggel, és bármelyi­künkkel előfordulhat. Baráti körben általában derűs mo­sollyal térünk napirendre felet­te; ennek dacára előfordult, hogy könnyen sértődő bará­tunkat minden rossz szándék nélkül bár, de érzékeny pont­ján találtuk, ami sajnos már elhidegüléshez is vezetett. — Megbocsásson a szebbik nem, ha azt állítjuk, hogy ők bi­zony távolról se hajlandók egykönnyen keresztülnézni má­sok nyelvbotlásán, ha az aka­ratlan tűszúrás épp hiúságuk­ban találta őket. Nagy általá­nosságban mégis azt mondhat­juk, hogy baráti körben jól ismerik az ilyen baklövőt, aki minden rossz szándék nélkül időnként elveti a sulykot. Nem vesszük fel tőle, sőt jót derü­lünk rajta. Ez idővel segít, mert az illető elrestelli magát, s a jövőben a nyelvére jobban vigyáz. Távolról sem ilyen egyszerű­ a dolog a politikai, diplomá­ciai érintkezés kapcsán. Ezek az urak nem csupán saját ne­vükben nyiatkoznak; nemze­tek állanak mögöttük, és min­den elejtett szó ezerszeresen esik latba. Államfők nyelvbot­lásairól, diplomaták elszólásai­ról már könyveket is írtak. Ezeken jól szórakozik az, aki olvassa; a nyelvbotlás helyén és idejében azonban egyikük se szeretne a nyelvbotló dip­lomata frakkjában és nadrág­jában lenni. Pedig mindkét ol­dal jól tudja, hogy az elszólás mögött semmiféle hátsó, sértő szándék nem búvik meg. Saj­nos azonban ott van az a bi­zonyos „mégis”, amely miatt a bankett asztalnál ünneplők közül nem egy kellemetlen szájízzel távozik. Érthető is, hogy államférfiak, diplomaták nemcsak alaposan megrágják, de jó előre megírt szövegből olvassák fel mondanivalóikat, amelyek általában ritkán szok­tak valamit is mondani. Per­sze sűrűn jönnek alkalmak, amikor üdvözlésre kapásból válaszolni, rögtönözni kell, mely alkalmakkor elszólás, nyelvbotlás igen könnyen be­csúszik. Remek példa erre Heinrich Luebke nyugatnémet köztár­sasági elnök, aki jó 10 évvel ezelőtt Chilébe ment államfői látogatásra. A santiagói repü­lőtéren lezajlott ünnepélyes fogadás után örömteli lendü­lettel tárva szét karjait, mo­sollyal az arcán, harsány fenn­hangon így kiáltott be a mik­rofonba: „Meine liebe Perua­ner!” Az vesse rá az első kö­vet, akivel ilyesmi nem tör­ténhet meg. Mindössze az volt kellemetlen, hogy éppen az idő tájt a chilei és a perui kor­mány között a diplomáciai lég­kör kimondottan magasfeszült­ségű volt. Mindeme gondolatokat ked­ves dél-amerikai barátnőnk nemrégiben érkezett levele töl­tötte fel újabb tartalommal. Reagan elnökünk dél-amerikai útjáról ír benne; egyebek kö­zött megemlíti, hogy bár je­lentéktelen, de mégis feszélye­ző pillanat volt az, amikor Reagan elnök brazíliai pohár­köszöntőjében isígy szólta el magát: „Emelem poharam az elnök úr és a bolíviai nép egészségére!” Valaki megrúg­hatta a lábát az asztal alatt, mert azonnal kijavította: „Igen, tudniillik oda megyek innen, Brazíliából!” Ismét bakot lőtt, szegény, mindenki tudta, hogy Kolum­biába megy, és nem Bolíviába. Csúnya dolog lenne ilyesmiért az egyébként megnyerő modo­rú, rokonszenves elnökünket hibáztatni. Semmi kétségem nincs azonban afelől, hogy ő maga nem a legpompásabban érezhette magát a nyelvbotlás pillanatában. Igen jól tudta, hogy a gringónak csúfolt jen­kit Latin-Amerikában sose sze­rették kevésbé, mint éppen most. Ez már igen hosszú ideje fennáll, s jelenleg nem is fon­tos annak elemzése: miért? — Csupán a tényt állapítsuk meg, hogy így van. Erre tette fel a koronát a Malvinas (Falk­land) körüli bonyodalom, amelyben az Egyesült Államok szükségtelenül Anglia oldalára állt. Tette ezt annak ellenére, hogy a Monroe-elv és az OAS Amerikai Államok Szervezete, legalábbis semlegességre köte­lezte volna. Ez az egyébként lényegtelen elnöki elszólás ebben a lég­körben a hőmérsékletet 0 fok­ra szállította le. Ennek lemé­­résére nem mi, első-, másod-, harmadgenerációs állampolgá­rok vagyunk illetékesek, ha­nem a latin-amerikai nép; tud­juk, hogy Argentína még csak vendégként sem akarta Rea­gan elnököt elfogadni. Ők e nyelvcsuszamlás hallatára nem fognak nevetni; helyette ilyes­mire gondolnak, hogy lásd, idejön ez a jenki elnök láto­gatóba, s még abban sem biz­tos, melyik országban van és onnan hová megy­, ha ilyen jól tájékozott az elnökük, mit várjunk a többitől? — Miután Amerika-ellenes szólamokat éppen elég gyakran sugdos­nak fülünkbe Moszkva és Ku­ba ügynökei, még egy jelen­téktelen elszólásnak is több a súlya, mint amit érdemel. Hiába, vannak reggelek, mi­kor bal lábbal kelünk ki az ágyból, és aznap minden félre­sikerül. Ez történt szegény el­nökünkkel is! dr. Halmos Milán Sok szeretettel köszöntjük a Vasárnap új munkatársát, Szabó Józsefet Szabó József, az egyik legtehetségesebb ma­gyar karikaturista 1950. február 4-én született. Tehetségével már kora ifjúságában feltűnt, és ez egyben meg is határozta további pályafutá­sát. 1969-től kezdődően 1980-ig Magyarorszá­gon tíz kiállításon vett részt. Rajzai külföldön Algériában, Ausztriában, Brazíliában, Franciaor­szágban, Németországban, Görögországban, In­diában, Olaszországban, Japánban, Mexikóban, Pakisztánban, Lengyelországban, Szenegálban, Spanyolországban, Svájcban és Jugoszláviában jelentek meg különféle lapokban és folyóiratok­ban. Odahaza munkatársa volt a Magyar Hír­lap, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Magyar Ifjúság, a Nők Lapja, A Jövő mérnöke, a Diákszemmel, a Hungarian Exporter, a Magyar Import, az Újítók Lapja és a Vigília című lapoknak és folyó­iratoknak. 1978-tól 1980-ig, távozásáig, a Magyar Nemzet művészeti vezetőjeként tevékenykedett. 1980-ban a szabadságot választotta, Németor­szágban kért menedékjogot. Ma feleségével és három kisgyermekével az Egyesült Államokban él. Rajzai többnyire nem igényelnek magya­rázó szöveget, ötletességük, elmésségük önma­gáért beszél. Szabó József rajzai, karikatúrái ezentúl rend­szeresen jelennek meg a Vasárnap hasábjain. Isten hozta, Isten segítse! 3. oldal

Next