Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-01-08 / 1. szám

1984. január 8. önvédelemből írom ezeket a sorokat, önvédelemből un­tatom az Olvasót személyes dolgaimmal. Az önvédelem kényszerít rá, hogy ezt te­gyem, noha igazán nem szíve­sen veszem el a helyet más, fontosabb témák elől. Bár ta­lán erről sem fölösleges be­szélni, mert ami ma magán­ügy, az holnapra már közügy­­gyé válhat. Hiszen azért is írok róla. Hogy minél többen tudjanak az esetről, mert az már bizo­nyos relatív biztonságot jelent számomra, ha a részletek szé­les körben, egy újság nyilvá­nossága előtt ismertek. De nem akarom fölcsigázni az Olvasó kíváncsiságát, s in­kább gyorsan elmondom, mi ellen kell védekeznem, mitől kell tartanom. Bizony a megélhetésem, az állásom forog veszélyben, és akiktől féltenem kell az eg­zisztenciámat, azok a Magyar Népköztársaság washingtoni követségének épületében ta­nyáznak. Hogyan? — hallom a cso­dálkozó és hitetlenkedő kér­déseket —, hogyan lehetséges az, hogy valakit Amerikában, szabad földön fenyegessenek a magyar követségről? Mit árthatnak valakinek itt a Nyu­gaton a hazai kommunista rendszer diplomatái? Különös, de árthatnak! Mert Kádárék kezei hosszúak, és messzire érnek. Aki pedig ér­dekeik ellen ír, szól vagy tesz, annak igyekeznek ártani. El­hallgattatni, vagy legalábbis megfélemlíteni mindenkit: ez a céljuk. Nem, ne higgyék, hogy fon­tossági komplexumom van, mint jó néhány emigránsnak, akikkel összehozott a sors az elmúlt pár év alatt, és akik mind azt próbálták velem (és önmagukkal) elhitetni, hogy a kommunisták el akarják ten­ni őket láb alól, és fontoskod­va magyarázták nekem, hogy esténként hányféle biztonsági berendezéssel óvják magukat, nehogy rájuk törjenek az egyenesen Budapestről küldött bérgyilkosok . . . Ilyen ostobaságokat nem képzelek, és nincs üldözési má­niám, de azt már több jelből volt alkalmam tapasztalni, hogy ha valamitől, akkor az emigráns lapok cikkeitől ide­gesek a kommunisták, és szí­vesen kitekernék minden elle­nük író tollforgató nyakát. Az enyémet is. Arra azonban, hogy ez a vá­gyuk valaha is konkrét formát ölthessen, és a maguk alat­tomos módján valóban meg­próbáljanak nekem ártani, so­ha nem gondoltam. Úgy vél­tem, itt az Egyesült Államok­ban biztonságban vagyok tő­lük, és idáig már nem ér el Piszkos a hatalmuk, itt már nem za­varhatják az életemet. Mert otthon bizony mindig magamon éreztem a szemüket, és folyton tapasztalnom kel­lett, hogy „törődnek" velem. Attól kezdve, hogy a börtön­ből szabadultam, egyetlen lé­pést sem tehettem anélkül, hogy ne éreztem volna: figyel­nek! Ha új munkahelyet ta­láltam, ha jobb beosztásra nyílt kilátásom, ha valami kedvezőbb fordulat ígérkezett az életemben, mindig jelentke­zett az a bizonyos rejtélyes te­lefonáló a politikai rendőrség­ről vagy a belügyből, aki fi­gyelmeztette a vállalati sze­mélyzetist vagy a párttitkárt, hogy vigyázzon velem, mert veszedelmes börtönviselt osz­tályellenség vagyok, aki miatt még kellemetlenségei lehet­nek, ha bármit tesz az érde­kemben. S ez mindig elég volt ahhoz, hogy becsukódjanak az ajtók, semmivé váljanak a lehetősé­gek, lehervadjanak reménye­im. S ez így ment tizenöt éven át: a titokzatos telefonáló min­dent tudott rólam, minden lé­pésemet, tervemet ismerte, és megkeserítette az életemet. — Míg egyszer azt mondtam: elég volt! Eljövök hazulról, hogy megszabaduljak a tele­fonálótól, hogy egyszer s min­denkorra lerázzam magamról, és hogy ne kelljen mindennap attól reszketnem, mikor „fúr meg”, mikor dobat ki az állá­somból, a munkahelyemről. Úgy látszik tévedtem! Ha attól az otthoni telefonálótól sikerült is megszabadulnom, akadt helyette másik. Kide­rült, hogy még itt szabad föl­dön sincs biztonságban az em­ber a kommunisták ármány­kodása ellen, és itt — ha más módszerekkel és más szinten is — éppúgy folytatják mes­terkedéseiket.★ De hogy végre a tárgyra, a mostani, legújabb élménye­imre térjek, hadd mondjam el, mit tudtam meg pár nappal ezelőtt volt hivatali főnököm­től, aki nyugdíjba ment, és visszavonulása alkalmából el­érkezettnek látta az időt, hogy egy s másról fölvilágosítson. Ehhez tudni kell, hogy a főnököm magyar volt, és ti­zenhárom éven át dolgoztam a keze alatt a washingtoni Watergate hotelben. Ahol mindenféle vendég megfordul, s lévén az amerikai főváros legelső szállodája, az csak ter­mészetes, hogy a magyar kö­vetség is minden esetben itt foglal szobát a Budapestről elég gyakran idelátogató kül­döttségeknek, különböző ren­dű és rangú elvtársaknak.­­ Akiket annak idején Angyal­földön az asztal körül kerget­tek, ha nem a legdrágább, leg­­ trükkök előkelőbb hotelekben hajtot­ták álomra fejüket. Nos, ebből következik, hogy a szálloda igazgatója — vall­jon bármilyen politikai elve­ket — kénytelen szóbaállni és tárgyalni a kommunista követ­­ségi emberekkel, a Kádár­rendszer diplomatáival is. Hi­szen egy szálloda nem válo­gathatja meg a vendégeit: aki megfizeti a szoba árát, azzal udvariasan kell bánni, mert az üzlet az üzlet. Egy-két apró jelből már ed­dig is sejtettem, hogy az utób­bi években egyre sűrűbben idelátogató kommunista kül­döttségek egyik-másik tagja sejti, hogy én a szállodában dolgozom, de hát törődnek is ezzel! — gondoltam. Amit azonban most megtudtam az időközben egy távoli államba áttelepült volt főnökömtől, az egészen elképesztő, és ez az, ami a kezembe adta a tollat. Azt mesélte a főnököm, hogy a múltban is többször megtör­tént, de főleg a legutóbbi hó­napokban ismétlődött meg gyakrabban (mióta új követ jött Budapestről, és ambició­zus új káderekkel frissítették föl a követség személyzetét), hogy valamelyik kommunista diplomata egyszer beszélgetés közben megkérdezte tőle: ho­gyan lehetséges, hogy az a Stirling nevű menekült a szál­lodában dolgozik? És tudja-e, milyen aknamunkát fejt ki ez az ember a népköztársaság el­len, sőt, nem átallja még ma­gát Kádárt is gyalázni!? És tud-e arról, hogy ez az em­ber otthon különféle bűncse­lekményekért, csalásért meg sikkasztásért ült börtönben? Volt főnököm — aki termé­szetesen aktív igazgató korá­ban mindezt nem mondhatta el nekem, mert tartott tőle, hogy megírom az esetet (amit most meg is teszek anélkül, hogy neki kellemetlenséget okozhatnék) — közölte az ér­deklődőkkel, hogy valóban a szállodában dolgozom évek óta, és mivel munkámat jól végzem, nem érdekli az elő­életem. Amerikában pedig nem szokás politikai alapon káderezni: munkaidőben nem politizálok, amit pedig szabad­időmben csinálok, ahhoz neki, mint főnökömnek, semmi köze. A követségiek savanyú ké­pet vágtak erre a válaszra, de mit tehettek volna mást: tu­domásul vették, hogy a hatal­muk nem terjed túl a népköz­­társaság határain, és miután többszöri kísérletezésük is cső­döt mondott, látszólag beletö­rődtek abba, hogy ezt a „meg­átalkodott fasisztát, aki rága­lomhadjáratot folytat a nép­­köztársaság ellen" — egyelőre nem sikerült megfúrniuk. Egyelőre se rendkívül jellemző rá­juk, hogy ilyesmivel egyálta­lán megpróbálkoztak. És nem is egyszer. Elárulják ezzel, hogy az agyuk nincs is másra beállítva, mint ellenfeleik megfélemlítésére, terrorizálá­­sására. Az meg sem járja az eszüket, hogy — ha csak ven­dégekként is — itt szabad vi­lágban élnek, ahol ismeretle­nek az ilyen aljas módszerek. És főleg hatástalanok. — Nem úgy, mint a kommunizmusban, ahol ezt tanulták, ezt látták másoktól, ezt a mentalitást szívták magukba, és ennek se­gítségével boldogultak, érvé­nyesültek. Számukra egy ilyen „akció” a világ legtermészete­sebb dolga, így és erre ne­velték őket.* Meg vagyok győződve, hogy nem nyugszanak bele a felsü­lésükbe, és még fognak pró­bálkozni. Hogy miképp, milyen újabb trükkel, azt még nem tudhatom, hiszen nehéz eliga­zodni az észjárásukon. De ép­pen ezért, mert nem tudom, honnét ér majd a következő „fúrás”, épp ezért írtam meg az egész dolgot. Hátha így biz­tosíthatom magam meglepeté­sek ellen, és ha mégis történ­ne velem valami, ha akcióik mégis eredményre vezetnének, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy honnét fúj a szél, kiknek a keze van a dologban. Valami viszont kiderül mindebből, és elégtétellel tölt el: embereink ott a washing­toni követségen buzgó olvasói lehetnek a Vasárnapnak, mert minden sorát ismerik. És ez azt bizonyítja, hogy mégsem végzünk egészen hiábavaló munkát: idegesíti őket, hogy minduntalan leleplezzük hazu­­dozásaikat, és célunkat, hogy gerilla-hadviseléssel folytono­san nyugtalanítsuk soraikat, zavarjuk terveiket, elérjük. — Nem is hagyjuk ezt abba soha, semmiféle megfélemlítésre. S majd meglátjuk, ki bírja to­vább ... Közel-Kelet szomorú karácsonya (Fo­lytatás az­­ oldalról) De Amerika eddig nem találta meg a kiutat. Lehet, hogy nem is keresi? A Fehér Házon, baráti körén és Izraelen kívül kevesen értik meg az új hivatalos amerikai közel-keleti politikai vonalvezetést. A világ sok ezeréves történelmének legismertebb és legveszélyesebb terrorterületén, annak kira­katában az USA saját katonáit helyezi el, és azt hirdeti, hogy ott, ahol soha még tartós béke nem volt, pár száz katonával a békét „őrzi”, nyilván abban a naív feltevésben, hogy a szektaterroristák „nem mernek amerikai katonákkal kikez­deni”. Tudatosan áldoz fel amerikai életet, minden realitás nélkül. Azt is hirdeti az okok között, hogy meg kell védeni ezt a területet (Libanont), mert különben szovjet érdekterü­letté válik. Ennek ugyan megvan a lehetősége, de annak még inkább, hogy a jelen amerikai politika az egész arab, sőt: a sok milliós mohamedán tábort végleg elvadítja. Amerika — legalábbis a klasszikus elvek szerint — Kö­zel-Keleten csak olajérdekeit védő politikát kell folytasson! A mai idevonatkozó vonalvezetés utat tévesztett. Mindezek ismeretében a napi és szaksajtó számtalan kényes kérdést kockáztat meg, pl. ilyeneket is: Az USA Izraellel szövetségben vagy Izraelen keresztül és kizárólag fegyverrel akar Közel- Keleten politizálni, olajpolitikát folytatni? Vajon mi jogosítja fel az Egyesült Államokat, hogy sok százmillió közel-keleti mohamedán és arab helyett Közel-Keleten kisajátítsa a poli­tikai egykezet? Miért nem hallgat Amerika szövetségeseire ez ügyben, azokra a szövetségesekre, amelyekre más ügyben rászorul? Nem akarja Amerika tudomásul venni, hogy a nagy­világ 170 országából alig egy féltucat hajlandó csak (nagy­­nehezen) egyetérteni vele? És 1983 karácsonyán, kétezer év után is, milliók tér­delnek az oltár előtt, és áhítattal fordulnak Betlehem felé, a kis Jézus jászló felé, és azért a békéért imádkoznak, ami kétezer éve késik. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA „Helvétizmus” Magyarországon (Folytatás az I oldalról) tán képezték ki az általános iskolai tanárokat és tanítókat. Pécsett középfokú, Sopronban felsőfokú óvónőképzés folyt, ezenkívül az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a szege­di és debreceni egyetemeken középiskolai tanári diplomát szerezhettek a német anya­nyelvűek. A szlovák nyelven tanuló gyerekek száma a múlt évek­ben örvendetesen emelkedett: 1978 óta 9 ezerről 12 ezerre. Az utóbbi években több tele­pülésen bevezették a szlovák nyelv oktatását az óvodákban és az általános iskolákban.­­ Ezért Budapesten párhuzamos osztályok indítására volt szük­ség. — Megoldódott a szlovák kollégium ügye is az idén. Ma­gyarországon 5 szlovák taní­tási nyelvű általános iskola és két gimnázium működik. Esz­tergomban tanítóképző, Szege­den tanárképző segíti a peda­gógusok tanítását. Az óvónő­utánpótlást a szarvasi felsőfo­kú és a budapesti középfokú képző biztosítja. Szerb-horvát tannyelvű ál­talános iskolából 5 működött az országban, míg nyelvoktató iskolából 45—50, amelyekben a humán tárgyakat anyanyel­ven oktatták. Budapesten mű­ködött eddig az egyetlen szerb-horvát nyelvű gimnázi­um, az idén Pécsett is meg­kezdi munkáját egy szerb-hor­vát gimnázium. Van tanárképzőjük a dél­­szlávoknak, óvónőket oktatnak szlovén nyelven is. A tanár­képzés Pécsett folyik. A román nyelvű iskolák is népesek az ország románlakta vidékén. Mint ismeretes, a nyelvok­tató iskolák továbbfejlesztése­ként a következő esztendőkben a nemzetiségi területen beve­zetik a kétnyelvű oktatást, ami azt jelenti, hogy az egytantár­­gyas nyelvi oktatás helyett az alsó tagozatokban a környe­zetismeret,, az ének-zene, va­lamint az osztályfőnöki órák, a későbbiekben pedig a felső tagozatokon a történelem és a földrajz tananyagának a taní­tása nemzetiségi nyelven tör­ténik. Mindenütt arra törekszenek, hogy az anyanyelv ne csak tanórán, hanem az életben is szerepet kapjon. Az új okta­tási forma azért lesz jelentős, mert általa a fiatal második nyelvként megtanulja a saját anyanyelvét (??), és használ­hatja is az életben. Hiszen mindenki előtt köztudott, hogy a nemzeti lét folytonosságát csak olyan ifjúsággal lehet biztosítani, amely beszéli az anyanyelvét, ismeri ősei kul­túráját. Csak ilyen ifjúság vál­lal örömmel részt a művelő­dési munkában. (A kiemelések tőlünk!) ★ A jelek szerint a magyar­­országi hódoltsági kormányzat eltökélten és a szomszéd or­szágok nemzetiségi normáit tüneményesen túlteljesítve igyekszik megvalósítani nem­zetiségi politikájával a „helvé­tizmus" ideálját. Az európai és tengerentúli sajtó kommentárjaiból kitű­nik, hogy az idegen megfi­gyelők a jelenlegi magyaror­szági nemzetiségi politikát „példásnak" minősítik. A kérdés már most az, hogy meddig létjogosult az egyol­dalú „helvétista” politika al­kalmazása, különös tekintet­tel a szomszéd államokban, je­lesen a Romániában és Cseh­szlovákiában dühöngő kor­mányprogramokra, amelyek­nek leplezetlen célkitűzése az ott élő magyar etnikum meg­semmisítése. VZ BENCE Móka, kacagás, vidámság, székely furfan­­gosság, pergő párbeszéd e könyv minden lap­ja. A Hargita rengetegeiben élő kópé székely legény, Uz Bence immár a magyar irodalom klasszikus alakjává vált. A könyv új kiadása sem Magyarországon, sem Erdélyben nem jelenhetik meg, ezért a kötet a Vasárnap kiadásában kerül az olvasók elé.Nyírő József: UZ BENCE című könyve megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: 1739, Mohom­m­ Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Rra: fűzve 7,00, kötve 10,00 dollár, plusz hatvan cent portó. HATÁRKŐ A legelső határkő, akivel találkozunk, az Isten. Nem élet­telen kőjelzés utunkon, de maga az élet. Gondolatában éltünk először. Ez az első határkő életünkben. Bár erről semmit se tudtunk, de később így tanította a hittan. A második határkő életünkben: fogamzásunk. Amikor élni kezdtünk a test és vér akaratából, szüleink összeölelkezéséből. Salvador Dali, a neves spanyol festő nekilátott megfesteni ezt az élményt: a magzat életét anyja méhében, és a születés utáni első napokat. Úgy érezte, hogy vissza lehet emlékezni erre a határkőre, hiszen­ éltünk. Sikerült neki? Nekünk min­dennapi embereknek fogalmunk sincs erről a határkőről. A harmadik határkő: öntudatunk. Ahogy belekalauzoltak szüleink az életbe, eszmélődtünk. Láttunk, hallottunk, ízlel­tünk, szagoltunk, tapintottunk. Az eszmélődés természetesen érzékelésünk csatornáin át ért hozzánk. Most már tudtuk, hogy élünk, vagyunk. Én vagyok én, te vagy te, mi vagyunk mi és ti vagytok ti. Van ember és állat, fű fa, virág. Van gerlice és van házigalamb, házinyúl és vadnyúl. Mesélnek tigrisről, orosz­lánról, medvéről. A kertben rózsa nyílik, és a szomszéd kecs­kéje lelegelte a piros futórózsát a kerítésről. Gyigyike, a nővér babaruházik, Rezsőké, a bátyja már gimnazista. Mi az a „gim­názium?” Már éltünk, növekedtünk az emberi közösségben, a bár szűk világban, de már öntudatosan beletartozunk. A negyedik határkő hosszú idő, és tele eseménnyel. Ke­resztelés, első áldozás, gyónás, bérmálás, esküvő. Ezzel egy­­vonalban elemi iskola, középiskola, esetleg egyetem vagy szak­iskola. Munkavállalás. Lakásgond. Családi gondok. Két ember: férj és feleség összeszokása. Cívódások, megbékülések, ölel­kezések, hátatfordítások. Az ötödik vagy ötvenedik határkő: születésnapok, név­napok, évfordulók. Évfordulók! Házassági évfordulók, például. Vagy mint nekem, ötvenedik éve, hogy a jezsuita rendbe lép­tem ... Ezt ünnepelni kell! Levelek, képeslapok tucatjai. Meghí­vások. Gyere, csapunk egy jó estét a tiszteletedre! Aztán majd csend lesz. Jön a magány. Az öregség. A be­tegségek sora. Az utolsó előtti határkő: a halálunk. A legutolsó: életünk az örökkévalóságban. KEDVES A.-HOZ Kedves A., ez csak olyan levél, ami felületes, összetákolt egyrészt, másrészt lehet az is, hogy érlelődött, mint mustból a bor évtizedeken át, és ne feledd, sok idő telt, míg pohárba öntöm előtted, neked, az érett termést. Te fiatal vagy, én öreg. Magyarul szólva: közöttünk még létezhet kapcsolat. Ezer­éves emlékeink tisztelik a szülőt, a hazát, az Istent. Ez a há­romság majdnem ugyanaz a magyar tudatban. Valami szent, misztikus lebegés karolja át a szülőt, a hazát, az Istent, és ez a háromság, titokzatosan, magyarul m­egy. Innen kell tehát indulnunk, öntudatunk mély forrásából, ahonnan az élő élet forrásai forrásoznak. Te tudod, hogy nagyra becsüllek, hogy szeretlek és hogy féltelek. Fiatalos buzgalmad a lázadás. Minden fiatal lázad. Semmi se jó ami van, mindent újra kell formálni, alkotni. Van, volt, lesz, aki úgy gondolja: késsel, fegyverrel, gyilkolás­sal , erőszakkal. Hidd el, ennek ideje elmúlt. Lehet az emberiség nagy zöme még bölcsőben eszmélődő kisbaba, de nagy többsége már kilépett a bölcsőből, s ha ide­gen is még a történelem villogó fényében, már a lábán áll, vállalkozik történelmi szerepére. Asztalt verni, nagyokat riogatni lehet, szabad, és bizo­nyos, hogy jó a fiatalos tüdőnek. De hidd el, fontosabb keresni azt, ami összeköt minden embert, minden családot, minden közösséget, minden népet, bármiféle is a kultúrája, filozófiája. Mindezeken áttör amit már régen kimondott az írás. A „jóakarat”. Hidd el, a világ tele van „jóakaratú” emberekkel. Majd látni fogod — ha Isten sokáig éltet —, hogy mennyi a „jó” ember ezen a földön. Én mennyi, de mennyivel találkoztam! Igaz, nem tartot­tak a kezükben kormánypálcát, nem hetvenkedtek, nem nagy­­képűsködtek. Együtt zarándokoltak az Isten Fiával, Jézus Krisz­tussal, a jóság legjobbjával. Türelmesen, szelíden, vérző szen­vedésben. Szeretetben. A halálig azokért, akiket az Atyaisten meghív, hogy gyermekei legyenek. Fogadd szeretettel ezt a hevenyészett levelet, s ha többet nem, adj neki annyi időt, hogy elolvasd. Keresem megvételre Paula néni szakácskönyvét, amely Clevelandben 1948-ban lett ki­adva. Árajánlatot „Szakács­­könyv” jeligére a kiadóba ké­rek. S. old.)

Next