Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-01-08 / 1. szám
1984. január 8. önvédelemből írom ezeket a sorokat, önvédelemből untatom az Olvasót személyes dolgaimmal. Az önvédelem kényszerít rá, hogy ezt tegyem, noha igazán nem szívesen veszem el a helyet más, fontosabb témák elől. Bár talán erről sem fölösleges beszélni, mert ami ma magánügy, az holnapra már közügygyé válhat. Hiszen azért is írok róla. Hogy minél többen tudjanak az esetről, mert az már bizonyos relatív biztonságot jelent számomra, ha a részletek széles körben, egy újság nyilvánossága előtt ismertek. De nem akarom fölcsigázni az Olvasó kíváncsiságát, s inkább gyorsan elmondom, mi ellen kell védekeznem, mitől kell tartanom. Bizony a megélhetésem, az állásom forog veszélyben, és akiktől féltenem kell az egzisztenciámat, azok a Magyar Népköztársaság washingtoni követségének épületében tanyáznak. Hogyan? — hallom a csodálkozó és hitetlenkedő kérdéseket —, hogyan lehetséges az, hogy valakit Amerikában, szabad földön fenyegessenek a magyar követségről? Mit árthatnak valakinek itt a Nyugaton a hazai kommunista rendszer diplomatái? Különös, de árthatnak! Mert Kádárék kezei hosszúak, és messzire érnek. Aki pedig érdekeik ellen ír, szól vagy tesz, annak igyekeznek ártani. Elhallgattatni, vagy legalábbis megfélemlíteni mindenkit: ez a céljuk. Nem, ne higgyék, hogy fontossági komplexumom van, mint jó néhány emigránsnak, akikkel összehozott a sors az elmúlt pár év alatt, és akik mind azt próbálták velem (és önmagukkal) elhitetni, hogy a kommunisták el akarják tenni őket láb alól, és fontoskodva magyarázták nekem, hogy esténként hányféle biztonsági berendezéssel óvják magukat, nehogy rájuk törjenek az egyenesen Budapestről küldött bérgyilkosok . . . Ilyen ostobaságokat nem képzelek, és nincs üldözési mániám, de azt már több jelből volt alkalmam tapasztalni, hogy ha valamitől, akkor az emigráns lapok cikkeitől idegesek a kommunisták, és szívesen kitekernék minden ellenük író tollforgató nyakát. Az enyémet is. Arra azonban, hogy ez a vágyuk valaha is konkrét formát ölthessen, és a maguk alattomos módján valóban megpróbáljanak nekem ártani, soha nem gondoltam. Úgy véltem, itt az Egyesült Államokban biztonságban vagyok tőlük, és idáig már nem ér el Piszkos a hatalmuk, itt már nem zavarhatják az életemet. Mert otthon bizony mindig magamon éreztem a szemüket, és folyton tapasztalnom kellett, hogy „törődnek" velem. Attól kezdve, hogy a börtönből szabadultam, egyetlen lépést sem tehettem anélkül, hogy ne éreztem volna: figyelnek! Ha új munkahelyet találtam, ha jobb beosztásra nyílt kilátásom, ha valami kedvezőbb fordulat ígérkezett az életemben, mindig jelentkezett az a bizonyos rejtélyes telefonáló a politikai rendőrségről vagy a belügyből, aki figyelmeztette a vállalati személyzetist vagy a párttitkárt, hogy vigyázzon velem, mert veszedelmes börtönviselt osztályellenség vagyok, aki miatt még kellemetlenségei lehetnek, ha bármit tesz az érdekemben. S ez mindig elég volt ahhoz, hogy becsukódjanak az ajtók, semmivé váljanak a lehetőségek, lehervadjanak reményeim. S ez így ment tizenöt éven át: a titokzatos telefonáló mindent tudott rólam, minden lépésemet, tervemet ismerte, és megkeserítette az életemet. — Míg egyszer azt mondtam: elég volt! Eljövök hazulról, hogy megszabaduljak a telefonálótól, hogy egyszer s mindenkorra lerázzam magamról, és hogy ne kelljen mindennap attól reszketnem, mikor „fúr meg”, mikor dobat ki az állásomból, a munkahelyemről. Úgy látszik tévedtem! Ha attól az otthoni telefonálótól sikerült is megszabadulnom, akadt helyette másik. Kiderült, hogy még itt szabad földön sincs biztonságban az ember a kommunisták ármánykodása ellen, és itt — ha más módszerekkel és más szinten is — éppúgy folytatják mesterkedéseiket.★ De hogy végre a tárgyra, a mostani, legújabb élményeimre térjek, hadd mondjam el, mit tudtam meg pár nappal ezelőtt volt hivatali főnökömtől, aki nyugdíjba ment, és visszavonulása alkalmából elérkezettnek látta az időt, hogy egy s másról fölvilágosítson. Ehhez tudni kell, hogy a főnököm magyar volt, és tizenhárom éven át dolgoztam a keze alatt a washingtoni Watergate hotelben. Ahol mindenféle vendég megfordul, s lévén az amerikai főváros legelső szállodája, az csak természetes, hogy a magyar követség is minden esetben itt foglal szobát a Budapestről elég gyakran idelátogató küldöttségeknek, különböző rendű és rangú elvtársaknak. Akiket annak idején Angyalföldön az asztal körül kergettek, ha nem a legdrágább, leg trükkök előkelőbb hotelekben hajtották álomra fejüket. Nos, ebből következik, hogy a szálloda igazgatója — valljon bármilyen politikai elveket — kénytelen szóbaállni és tárgyalni a kommunista követségi emberekkel, a Kádárrendszer diplomatáival is. Hiszen egy szálloda nem válogathatja meg a vendégeit: aki megfizeti a szoba árát, azzal udvariasan kell bánni, mert az üzlet az üzlet. Egy-két apró jelből már eddig is sejtettem, hogy az utóbbi években egyre sűrűbben idelátogató kommunista küldöttségek egyik-másik tagja sejti, hogy én a szállodában dolgozom, de hát törődnek is ezzel! — gondoltam. Amit azonban most megtudtam az időközben egy távoli államba áttelepült volt főnökömtől, az egészen elképesztő, és ez az, ami a kezembe adta a tollat. Azt mesélte a főnököm, hogy a múltban is többször megtörtént, de főleg a legutóbbi hónapokban ismétlődött meg gyakrabban (mióta új követ jött Budapestről, és ambiciózus új káderekkel frissítették föl a követség személyzetét), hogy valamelyik kommunista diplomata egyszer beszélgetés közben megkérdezte tőle: hogyan lehetséges, hogy az a Stirling nevű menekült a szállodában dolgozik? És tudja-e, milyen aknamunkát fejt ki ez az ember a népköztársaság ellen, sőt, nem átallja még magát Kádárt is gyalázni!? És tud-e arról, hogy ez az ember otthon különféle bűncselekményekért, csalásért meg sikkasztásért ült börtönben? Volt főnököm — aki természetesen aktív igazgató korában mindezt nem mondhatta el nekem, mert tartott tőle, hogy megírom az esetet (amit most meg is teszek anélkül, hogy neki kellemetlenséget okozhatnék) — közölte az érdeklődőkkel, hogy valóban a szállodában dolgozom évek óta, és mivel munkámat jól végzem, nem érdekli az előéletem. Amerikában pedig nem szokás politikai alapon káderezni: munkaidőben nem politizálok, amit pedig szabadidőmben csinálok, ahhoz neki, mint főnökömnek, semmi köze. A követségiek savanyú képet vágtak erre a válaszra, de mit tehettek volna mást: tudomásul vették, hogy a hatalmuk nem terjed túl a népköztársaság határain, és miután többszöri kísérletezésük is csődöt mondott, látszólag beletörődtek abba, hogy ezt a „megátalkodott fasisztát, aki rágalomhadjáratot folytat a népköztársaság ellen" — egyelőre nem sikerült megfúrniuk. Egyelőre se rendkívül jellemző rájuk, hogy ilyesmivel egyáltalán megpróbálkoztak. És nem is egyszer. Elárulják ezzel, hogy az agyuk nincs is másra beállítva, mint ellenfeleik megfélemlítésére, terrorizálásására. Az meg sem járja az eszüket, hogy — ha csak vendégekként is — itt szabad világban élnek, ahol ismeretlenek az ilyen aljas módszerek. És főleg hatástalanok. — Nem úgy, mint a kommunizmusban, ahol ezt tanulták, ezt látták másoktól, ezt a mentalitást szívták magukba, és ennek segítségével boldogultak, érvényesültek. Számukra egy ilyen „akció” a világ legtermészetesebb dolga, így és erre nevelték őket.* Meg vagyok győződve, hogy nem nyugszanak bele a felsülésükbe, és még fognak próbálkozni. Hogy miképp, milyen újabb trükkel, azt még nem tudhatom, hiszen nehéz eligazodni az észjárásukon. De éppen ezért, mert nem tudom, honnét ér majd a következő „fúrás”, épp ezért írtam meg az egész dolgot. Hátha így biztosíthatom magam meglepetések ellen, és ha mégis történne velem valami, ha akcióik mégis eredményre vezetnének, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy honnét fúj a szél, kiknek a keze van a dologban. Valami viszont kiderül mindebből, és elégtétellel tölt el: embereink ott a washingtoni követségen buzgó olvasói lehetnek a Vasárnapnak, mert minden sorát ismerik. És ez azt bizonyítja, hogy mégsem végzünk egészen hiábavaló munkát: idegesíti őket, hogy minduntalan leleplezzük hazudozásaikat, és célunkat, hogy gerilla-hadviseléssel folytonosan nyugtalanítsuk soraikat, zavarjuk terveiket, elérjük. — Nem is hagyjuk ezt abba soha, semmiféle megfélemlítésre. S majd meglátjuk, ki bírja tovább ... Közel-Kelet szomorú karácsonya (Folytatás az oldalról) De Amerika eddig nem találta meg a kiutat. Lehet, hogy nem is keresi? A Fehér Házon, baráti körén és Izraelen kívül kevesen értik meg az új hivatalos amerikai közel-keleti politikai vonalvezetést. A világ sok ezeréves történelmének legismertebb és legveszélyesebb terrorterületén, annak kirakatában az USA saját katonáit helyezi el, és azt hirdeti, hogy ott, ahol soha még tartós béke nem volt, pár száz katonával a békét „őrzi”, nyilván abban a naív feltevésben, hogy a szektaterroristák „nem mernek amerikai katonákkal kikezdeni”. Tudatosan áldoz fel amerikai életet, minden realitás nélkül. Azt is hirdeti az okok között, hogy meg kell védeni ezt a területet (Libanont), mert különben szovjet érdekterületté válik. Ennek ugyan megvan a lehetősége, de annak még inkább, hogy a jelen amerikai politika az egész arab, sőt: a sok milliós mohamedán tábort végleg elvadítja. Amerika — legalábbis a klasszikus elvek szerint — Közel-Keleten csak olajérdekeit védő politikát kell folytasson! A mai idevonatkozó vonalvezetés utat tévesztett. Mindezek ismeretében a napi és szaksajtó számtalan kényes kérdést kockáztat meg, pl. ilyeneket is: Az USA Izraellel szövetségben vagy Izraelen keresztül és kizárólag fegyverrel akar Közel- Keleten politizálni, olajpolitikát folytatni? Vajon mi jogosítja fel az Egyesült Államokat, hogy sok százmillió közel-keleti mohamedán és arab helyett Közel-Keleten kisajátítsa a politikai egykezet? Miért nem hallgat Amerika szövetségeseire ez ügyben, azokra a szövetségesekre, amelyekre más ügyben rászorul? Nem akarja Amerika tudomásul venni, hogy a nagyvilág 170 országából alig egy féltucat hajlandó csak (nagynehezen) egyetérteni vele? És 1983 karácsonyán, kétezer év után is, milliók térdelnek az oltár előtt, és áhítattal fordulnak Betlehem felé, a kis Jézus jászló felé, és azért a békéért imádkoznak, ami kétezer éve késik. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA „Helvétizmus” Magyarországon (Folytatás az I oldalról) tán képezték ki az általános iskolai tanárokat és tanítókat. Pécsett középfokú, Sopronban felsőfokú óvónőképzés folyt, ezenkívül az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a szegedi és debreceni egyetemeken középiskolai tanári diplomát szerezhettek a német anyanyelvűek. A szlovák nyelven tanuló gyerekek száma a múlt években örvendetesen emelkedett: 1978 óta 9 ezerről 12 ezerre. Az utóbbi években több településen bevezették a szlovák nyelv oktatását az óvodákban és az általános iskolákban. Ezért Budapesten párhuzamos osztályok indítására volt szükség. — Megoldódott a szlovák kollégium ügye is az idén. Magyarországon 5 szlovák tanítási nyelvű általános iskola és két gimnázium működik. Esztergomban tanítóképző, Szegeden tanárképző segíti a pedagógusok tanítását. Az óvónőutánpótlást a szarvasi felsőfokú és a budapesti középfokú képző biztosítja. Szerb-horvát tannyelvű általános iskolából 5 működött az országban, míg nyelvoktató iskolából 45—50, amelyekben a humán tárgyakat anyanyelven oktatták. Budapesten működött eddig az egyetlen szerb-horvát nyelvű gimnázium, az idén Pécsett is megkezdi munkáját egy szerb-horvát gimnázium. Van tanárképzőjük a délszlávoknak, óvónőket oktatnak szlovén nyelven is. A tanárképzés Pécsett folyik. A román nyelvű iskolák is népesek az ország románlakta vidékén. Mint ismeretes, a nyelvoktató iskolák továbbfejlesztéseként a következő esztendőkben a nemzetiségi területen bevezetik a kétnyelvű oktatást, ami azt jelenti, hogy az egytantárgyas nyelvi oktatás helyett az alsó tagozatokban a környezetismeret,, az ének-zene, valamint az osztályfőnöki órák, a későbbiekben pedig a felső tagozatokon a történelem és a földrajz tananyagának a tanítása nemzetiségi nyelven történik. Mindenütt arra törekszenek, hogy az anyanyelv ne csak tanórán, hanem az életben is szerepet kapjon. Az új oktatási forma azért lesz jelentős, mert általa a fiatal második nyelvként megtanulja a saját anyanyelvét (??), és használhatja is az életben. Hiszen mindenki előtt köztudott, hogy a nemzeti lét folytonosságát csak olyan ifjúsággal lehet biztosítani, amely beszéli az anyanyelvét, ismeri ősei kultúráját. Csak ilyen ifjúság vállal örömmel részt a művelődési munkában. (A kiemelések tőlünk!) ★ A jelek szerint a magyarországi hódoltsági kormányzat eltökélten és a szomszéd országok nemzetiségi normáit tüneményesen túlteljesítve igyekszik megvalósítani nemzetiségi politikájával a „helvétizmus" ideálját. Az európai és tengerentúli sajtó kommentárjaiból kitűnik, hogy az idegen megfigyelők a jelenlegi magyarországi nemzetiségi politikát „példásnak" minősítik. A kérdés már most az, hogy meddig létjogosult az egyoldalú „helvétista” politika alkalmazása, különös tekintettel a szomszéd államokban, jelesen a Romániában és Csehszlovákiában dühöngő kormányprogramokra, amelyeknek leplezetlen célkitűzése az ott élő magyar etnikum megsemmisítése. VZ BENCE Móka, kacagás, vidámság, székely furfangosság, pergő párbeszéd e könyv minden lapja. A Hargita rengetegeiben élő kópé székely legény, Uz Bence immár a magyar irodalom klasszikus alakjává vált. A könyv új kiadása sem Magyarországon, sem Erdélyben nem jelenhetik meg, ezért a kötet a Vasárnap kiadásában kerül az olvasók elé.Nyírő József: UZ BENCE című könyve megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: 1739, Mohomm Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Rra: fűzve 7,00, kötve 10,00 dollár, plusz hatvan cent portó. HATÁRKŐ A legelső határkő, akivel találkozunk, az Isten. Nem élettelen kőjelzés utunkon, de maga az élet. Gondolatában éltünk először. Ez az első határkő életünkben. Bár erről semmit se tudtunk, de később így tanította a hittan. A második határkő életünkben: fogamzásunk. Amikor élni kezdtünk a test és vér akaratából, szüleink összeölelkezéséből. Salvador Dali, a neves spanyol festő nekilátott megfesteni ezt az élményt: a magzat életét anyja méhében, és a születés utáni első napokat. Úgy érezte, hogy vissza lehet emlékezni erre a határkőre, hiszen éltünk. Sikerült neki? Nekünk mindennapi embereknek fogalmunk sincs erről a határkőről. A harmadik határkő: öntudatunk. Ahogy belekalauzoltak szüleink az életbe, eszmélődtünk. Láttunk, hallottunk, ízleltünk, szagoltunk, tapintottunk. Az eszmélődés természetesen érzékelésünk csatornáin át ért hozzánk. Most már tudtuk, hogy élünk, vagyunk. Én vagyok én, te vagy te, mi vagyunk mi és ti vagytok ti. Van ember és állat, fű fa, virág. Van gerlice és van házigalamb, házinyúl és vadnyúl. Mesélnek tigrisről, oroszlánról, medvéről. A kertben rózsa nyílik, és a szomszéd kecskéje lelegelte a piros futórózsát a kerítésről. Gyigyike, a nővér babaruházik, Rezsőké, a bátyja már gimnazista. Mi az a „gimnázium?” Már éltünk, növekedtünk az emberi közösségben, a bár szűk világban, de már öntudatosan beletartozunk. A negyedik határkő hosszú idő, és tele eseménnyel. Keresztelés, első áldozás, gyónás, bérmálás, esküvő. Ezzel egyvonalban elemi iskola, középiskola, esetleg egyetem vagy szakiskola. Munkavállalás. Lakásgond. Családi gondok. Két ember: férj és feleség összeszokása. Cívódások, megbékülések, ölelkezések, hátatfordítások. Az ötödik vagy ötvenedik határkő: születésnapok, névnapok, évfordulók. Évfordulók! Házassági évfordulók, például. Vagy mint nekem, ötvenedik éve, hogy a jezsuita rendbe léptem ... Ezt ünnepelni kell! Levelek, képeslapok tucatjai. Meghívások. Gyere, csapunk egy jó estét a tiszteletedre! Aztán majd csend lesz. Jön a magány. Az öregség. A betegségek sora. Az utolsó előtti határkő: a halálunk. A legutolsó: életünk az örökkévalóságban. KEDVES A.-HOZ Kedves A., ez csak olyan levél, ami felületes, összetákolt egyrészt, másrészt lehet az is, hogy érlelődött, mint mustból a bor évtizedeken át, és ne feledd, sok idő telt, míg pohárba öntöm előtted, neked, az érett termést. Te fiatal vagy, én öreg. Magyarul szólva: közöttünk még létezhet kapcsolat. Ezeréves emlékeink tisztelik a szülőt, a hazát, az Istent. Ez a háromság majdnem ugyanaz a magyar tudatban. Valami szent, misztikus lebegés karolja át a szülőt, a hazát, az Istent, és ez a háromság, titokzatosan, magyarul megy. Innen kell tehát indulnunk, öntudatunk mély forrásából, ahonnan az élő élet forrásai forrásoznak. Te tudod, hogy nagyra becsüllek, hogy szeretlek és hogy féltelek. Fiatalos buzgalmad a lázadás. Minden fiatal lázad. Semmi se jó ami van, mindent újra kell formálni, alkotni. Van, volt, lesz, aki úgy gondolja: késsel, fegyverrel, gyilkolással , erőszakkal. Hidd el, ennek ideje elmúlt. Lehet az emberiség nagy zöme még bölcsőben eszmélődő kisbaba, de nagy többsége már kilépett a bölcsőből, s ha idegen is még a történelem villogó fényében, már a lábán áll, vállalkozik történelmi szerepére. Asztalt verni, nagyokat riogatni lehet, szabad, és bizonyos, hogy jó a fiatalos tüdőnek. De hidd el, fontosabb keresni azt, ami összeköt minden embert, minden családot, minden közösséget, minden népet, bármiféle is a kultúrája, filozófiája. Mindezeken áttör amit már régen kimondott az írás. A „jóakarat”. Hidd el, a világ tele van „jóakaratú” emberekkel. Majd látni fogod — ha Isten sokáig éltet —, hogy mennyi a „jó” ember ezen a földön. Én mennyi, de mennyivel találkoztam! Igaz, nem tartottak a kezükben kormánypálcát, nem hetvenkedtek, nem nagyképűsködtek. Együtt zarándokoltak az Isten Fiával, Jézus Krisztussal, a jóság legjobbjával. Türelmesen, szelíden, vérző szenvedésben. Szeretetben. A halálig azokért, akiket az Atyaisten meghív, hogy gyermekei legyenek. Fogadd szeretettel ezt a hevenyészett levelet, s ha többet nem, adj neki annyi időt, hogy elolvasd. Keresem megvételre Paula néni szakácskönyvét, amely Clevelandben 1948-ban lett kiadva. Árajánlatot „Szakácskönyv” jeligére a kiadóba kérek. S. old.)