Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-01-06 / 1. szám

KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. január 6. | DR. STEIN MIKLÓS: A karácsonyi jászol az alkotmány ellen Több évtizedes tapaszta­latom, hogy mi, magyarorszá­gi — s általában európai — zsi­dók, akik sok mindenen átmen­tünk, akik megismertük az el­nyomást, üldöztetést, a hitleri vészkorszak deportálásait és egyéb borzalmait, más vallású polgártársaink iránt sokkal toleránsabbak vagyunk, mint azok a zsidók, akik itt Ame­­rikában vagy Erecben (Izrael meghitt, kedveskedő héber ne­ve — a szerk.) születtek, és min­den körülmények között egyen­lő jogú polgárai voltak a tár­sadalomnak. Mi olyan orszá­gokban éltünk, ahol a lakos­ság túlnyomó többsége keresz­tény volt, s mi voltunk kisebb­ségben. Ezt az Erecben vagy például a zárt New York-i kö­zösségben született fiatal zsidó nem érti, el sem tudja képzelni. Ezen a kisebbségi szemüvegen keresztül néztük mindig az ország eseményeinek alakulá­sát, s a keresztényekkel való kapcsolatainknak is ez volt a meghatározója: a tudomásul vett kisebbségi állapot. Ma is így vizsgáljuk az összefüggé­seket. * * * A karácsonyi jászol az al­kotmány ellen. Elég tökélet­len cím egy újságcikk fölé. Va­lóban az, de nem én szoptam ki az ujjamból. Érthetetlen, és mégis való. A dolog lényege az, hogy a karácsonyi jászolt egyes he­lyeken állami tulajdonban lé­vő területeken állították fel. Miután az Egyesült Államok alkotmánya az államot és a vallást különválasztotta már az államalapításkor, és miután államvallásnak egyetlen fele­­kezetet sem tekint, bizonyos csoportok — helyesebben bizo­nyos csoportok szélsőséges és minden józan megfontolást nélkülöző vezetői, mert hiszen csak néhány emberről van szó —, az alkotmány súlyos sérel­mét látják abban, ha a karácso­nyi jászok­ állami területen ál­lítják fel. A vitát az amerikai zsi­dó veteránok főnöke indítot­ta be, ő tiltakozott legelőször. A vita egyre szélesedik, és zsi­dó szervezeteink a veteránok elnöke mellett foglalnak állást, még akkor is, ha esetleg más a véleményük, de az egységet és az egységes állásfoglalás lát­szatát meg kell őrizniük. Tá­mogató gyanánt — szomorú szövetség! — elsőnek a kis lét­számú, de annál hangosabb ACLU, a polgárjogokat „vé­dő” vadul ateista testület je­lentkezett. Nézzük csak közelebbről ezt a hajánál fogva előránci­­gált problémát! Mindenekelőtt előrebocsá­tom, hogy nem vagyok megke­­resztelkedett zsidó, sőt: kato­likusnak született feleségem az én kedvemért lett zsidóvá. Tehát a kereszténységhez — és benne elsősorban a katoli­cizmushoz — semmi nem köt. Szeretném azonban hinni, hogy józanul gondolkodom, s az aláb­biakat az olvasó mint egy jó­zanul gondolkodó zsidónak az ügyhöz fűzött lábjegyzetei­ként fogja föl. Szóval az én véleményem az, hogy az ország alkotmá­nyának semmi baja nem esett azáltal, hogy a jászolt állami birtokon állították fel. Az or­szág 220 millió lakosa, akik­nek az óriási többsége valame­lyik keresztény felekezethez tartozik, nem talált benne sem­mi fenyegetőt, sőt, még csak attól sem tartottak, hogy va­lamelyik felekezetből nagy hir­telen államvallást csinálnak e ténnyel. Pontosan úgy, mint amiképpen nem találtak kifo­gásolnivalót abban sem, hogy pénzeinken az In God we trust felirat áll, hogy az ország el­nöke a Bibliára esküszik, hogy a kongresszus üléseit imával nyitják meg, hogy a Fehér Ház előtt karácsonyfa áll. Az alapító atyák, akik ezt az országot létrehozták, va­lamennyien keresztények vol­tak, akik bár az alkotmány megszövegezésekor az államot és a vallást igen bölcsen elvá­lasztották egymástól, mégis „elfelejtettek" extra paragra­fust hozni az ellen, hogy a ka­rácsonyi jászol állami terüle­ten álljon. Fölöttébb valószí­nűnek látszik, hogy az ebből származó veszedelmektől nem féltették az ország alkotmá­nyát, hiszen még azt is beír­ták, hogy „one nation under God”, amely pedig az ateis­ták idegeit módfelett felajzza. Akármerre csűrjük-csa­­varjuk, a lényeg megmarad, és­pedig az, hogy ezt az országot istenhívő keresztény népek alapították, akik a saját magu­kéval egyenlő jogot és lehető­séget biztosítottak minden, utánuk ide vándorló idegennek és azok leszármazottainak, val­lásra való tekintet nélkül. Ép­pen ezért érthetetlen, hogy egy keresztény alapítású ország­ba bevándorlók és azok utódai értelmezzék, magyarázzák a nem is az ő őseik által fogal­mazott alkotmányt. Ebben az országban szép számmal élnek muzulmánok, sőt, az újabb időben buddhisták, konfuciá­nusok és hinduk is; nekik eszük­be se jutott sérelmet látni ilyes­miben, s alighanem úgy érez­ték, hogy a tapintat is kötele­zi őket valamire. Miért nem sérti az ő szemüket a karácso­nyi jászol, miért nem féltik az ország alkotmányát? Miért ép­pen a mi zsidó vezetőinknek kell megbotránkozniuk olyas­mi fölött, amin egyéb vallás­hoz tartozók fenn nem akad­nak, s amely az ország népé­nek és alkotmányának sem­mi erkölcsi és anyagi kárt nem okoz. Ugyanakkor nem akad­nak fenn azon, hogy egyetemi katedrákról oktatják az ateiz­must, a kommunizmust, uszí­tanak az ország fennálló rend­je ellen. Pedig aztán mi zsidók jól tudjuk, hogy nincs még egy ország a földön, amely annyi jót tett volna a mi népünkkel, mint Amerika. A dolog csattanóját érde­kes módon egy kitűnő kedé­lyű, jó humorú, joviális keres­kedő barátom adta meg. Ép­pen e tárgyról beszélgettünk, s a véleménye iránt érdeklőd­tem. A következőket válaszol­ta: „Ostobaság erről vitatkoz­ni, hiszen mi zsidók csináljuk a legjobb üzletet az egész ka­rácsonyi vásárlási őrületen.” Istenáldotta, boldog h­a­­nukát és karácsonyt minden­kinek! HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: „Álmomban két macska voltam... Számosan vélekednek úgy, hogy a „mozinak” bizonyos értelemben álomnak is kell len­nie. Persze ha túl sok az átté­teles fogalmazás, az úgyne­vezett „lila mélységek” ku­tatása, a közönség nem érti meg a lényeget. Kétségtelen, hogy a hetvenes évek elejétől Magyarországon mind erőtel­jesebbé vált az az irányzat, mi­szerint az alkotók nemigen tö­rődnek a „nagyérdemű" igé­nyeivel, helyette a divatos szno­bizmusnak hódolva csak „kül­földnek”, netán másnak készí­tik filmjeiket. Ebből adódik az a felemás helyzet, hogy a nemzetközi fesztiválokon gyakorta kap­nak díjakat, ám a vetítéseken üresek a széksorok. Fanyalog­nak a nézők, morgolódnak a kritikusok, s a magyar film el­jutott arra a pontra, hogy el­veszítette hazai közönségét. Az okok elemzésekor azon­ban csupán a felszínt kapar­­gatják, megszépítő mítosszal emlegetve az ötvenes és hatva­nas éveket, hogy bezzeg ak­kor... Az idő tájt tényleg többen jártak moziba, nem jelentett konkurrenciát a televízió, de a bemutatók nemcsak művészi, hanem politikai eseménynek is számítottak, mert a rende­zők aktuális témákat dolgoz­tak fel. A nézőket bevonták az együttgondolkodásba, a te­hetséges írók egész sorát fog­lalkoztatták, s a filmek a tár­sadalmat foglalkoztató témá­kon túl olyan általános érvé­nyű üzeneteket is tartalmaz­tak, amelyeket mindenki meg­értett, hiszen a becsület az be­csület, az árulás pedig árulás szerte a földkerekségen. Ám a napjaink jelensége­it elemző alkotások erősen ma­­nírozottak, majd’ mindegyik azt sugallja, hogy önpusztító, degenerált nép a magyar. Min­denütt az alkohol, a szerelem, a szex, koszos, rendetlen laká­sok, alpári stílusú beszélgeté­sek. Hol talál ezekben a rém­ségsorozatokban az ember ka­paszkodót? Alkalmasint ugyan hasznos lehet a szembesítés, de a különböző életformák be­mutatása miért csak az eleve reménytelenségek drámái? A magyar filmművésze­tet irányítók között kevés a szakember, annál több az olyan pártfunkcionárius, akik inkább engedik a meztelenkedést, ám roppantul érzékenyek a népi­nemzeti sorskérdéseket fesze­gető alkotásokra. Ha politi­kailag károsnak tartanak egy­­egy témát, vetítési tilalmat rendelnek el, vagy hosszú éve­kig dobozba záratnak kész fil­meket, jobb esetben pótfor­­gatást rendelnek el. Mindhá­rom esetre tucatjával lehetne a példákat sorolni, és arról is tud­nánk hosszasan beszélni, hogy miért támadják mind kemé­nyebben azokat, akik a hazá­ban való gondolkodást vall­ják elsőrendű művészi felada­tuknak. Elég Kósa Ferenc és Sára Sándor nevét említeni. A Magyar Filmgyártó Vál­lalaton belül négy stúdió mű­ködik: az Objektív, a Dialóg, a Hunnia és a Budapest. Éven­te öt-öt produkció elkészítésé­re kapnak lehetőséget, azaz esz­tendőnként húsz filmet forgat­hatnak. Azt most ne firtassuk, hogy milyen szempontok alap­ján bírálják el a forgatóköny­veket. A végeredmény sok min­dent bizonyít, s még több jogos kérdést vet fel, mert a különbö­ző ideológiai kívánalmak kö­zött éppen a legfontosabb érték nem szerepel: a minőség. Persze a tények „kétarcú­sága” miatt igen bonyolult el­dönteni, hogy a különböző té­mákat milyen módon dolgoz­zák fel. Csak hazai közönség­nek készüljenek „eszik, nem eszik, nem kapnak mást” ala­pon, netán úgy, hogy eladha­tó legyen Nyugaton is. De a szabad világban ki érti meg az István, a király rockopera szövegét és annak hátterét, vagy Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmjé­nek erősen lekozmásított lé­nyegét. Az igényesebb publikum odahaza nemcsak nevetni, iz­gulni, hanem töprengeni is akar, ám a vászonról hosszú évek óta majd’ mindig hazug mondatokat hallanak vissza, s nem csoda, hogy elvesztet­ték kedvüket. Külföldön job­ban „megeszik” a pontosan ki­­dekázott mesét, azért is van nagyobb sikerük a magyar fil­meknek a világ némely orszá­gában, mint hazánkban. De fo­galmuk sincs arról, hogy ki is volt valójában Péter Gábor, s azt sem értik, miért rettegnek mindentől a Szovjetunióból 1945 után visszatért emigráns kommunisták. Legtöbben úgy nézik ezeket a történeteket, mi­ként a bantu törzs táncát: na­hát, milyen érdekes... Népünk­nek viszont ez volt a keserű valóság, s nem lelik örömüket a megélt kegyetlenkedések pro­­pagandisztikus átköltésében. A hazai filmgyártás to­vábbra is hullámvölgyben ma­rad, ha az alkotókkal minden fontosabb eseményt kilúgoz­­tatnak, s a művek dramatur­giája ezért nem közelít az élet­ben tapasztalható tényekhez. Továbbá: a jó produkciók szü­letéséhez az eddigieknél jóval nagyobb gondolati és művészi szabadságot kell biztosítani minden olyan rendezőnek, akik gúzsba kötve sem adták fel elveiket, mert pontosan tud­ják, mit jelent az a szó:­kül­detés. A filmművészetet sem le­het a végtelenségig a politika szolgálóleányává tenni, hiszen ennek a következménye lett, hogy egyre többen idézik nap­jainkban Karinthy Frigyes ama mondatát: „Álmomban két macska voltam, s nem tudtam, hogy melyik vagyok.” // Kik a legkedveltebbek? Annak ellenére, hogy a történelem folyamán sokszor ellenségként álltunk szemben az osztrákokkal és a németek­kel, ők a legkedveltebb szom­szédaink. A bécsi rádió közlése sze­rint ez az egész Magyarország­ra kiterjedő közvélemény-ku­tatásból derül ki. A népszerű­ségi listán az osztrákok és a né­metek után messze hátul kul­lognak a szerbek, szlovénok, horvátok, szlovákok és ruszi­nok. A lista legeslegvégére ke­rültek — a várakozásnak meg­felelően... —, na, kik? (A románok.) NESZE NEKED, OSZTRÁK SEMLEGESSÉG! Frantisek Faktor cseh fia­talember papírok nélkül akart átszökni Ausztriába. Már csak méterekre volt a határtól, ami­kor a csehszlovák határőrök fölfedezték. Fölszólításukra Faktor nem állt meg, hanem futni kez­dett, és át is jutott Ausztriá­ba. A kommunista emberva­dászok azonban nem hagyták ennyiben az esetet: teketória nélkül utána mentek osztrák területre, s az egy fa alatt ki­merülten lihegő, magát már biztonságban érző fiatalem­bert hidegvérben lelőtték, majd — mint akik jó végezték dol­gukat — visszatértek Cseh­szlovákiába. A másik osztrák vonatko­zású hír: Döntés született Bécs­­ben, hogy az osztrák légierő elavult, még az ötvenes évek­ben tervezett gépeit egy fok­kal kevésbé elavult, tíz évvel frissebb modellekre cserélik ki. Erre a szovjet sajtó — a cseh tömegtájékoztatás lelkes bólo­­gatásától kísérve — arról cik­kezik, hogy veszélybe került Ausztria semlegessége... Egy szelet Sacher-torta meg egy kapuciner mellett el­mélkedhetnek ezen az osztrá­kok... Támogassa a cserkészetet! A nősülő mackólány, a részeg hajóskapitány és egyéb csemegék A budapesti állatkertben egy éve született nőstény je- J­ gesmedvebocsról olvashatunk riportot a Magyar Nemzetben. Megtudjuk, hogy a bocs ma már kilencven kiló, és két láb­­á­ra állva másfél méter magas. A jól feltett medveleányzót most eladták a tokiói állatkertnek, mivel — és innét szó szerint idé­zem a Magyar Nemzet sorait — „a budapesti állatkertben meg­felelő ara híján nem tudott volna családot alapítani”. Ha Japánban egy megfelelő ara várja, akkor a találkozás mindkét ifjú mackó számára súlyos csalódást jelent majd. Mert a pesti menyasszony és a tokiói ara aligha lesz képes családalapításra. Legfeljebb jó barátnők lehetnek, de férj és fe­leség nehezen... ***** Mint ismeretes, 1983. szeptember 5-én az ausztriai Fischa­­mend térségében egy magyar szárnyashajó, a Sirály I. össze­ütközött egy szovjet uszállyal. A baleset következtében két­­ utas meghalt, kilencen súlyos, húszan pedig könnyebb sérülés­­­seket szenvedtek. A vizsgálat megállapította, hogy a gyors­járatú szárnyashajó kapitánya nem rendelkezett a hajó vezeté­séhez szükséges képesítéssel, és gyakorlata sem volt. Ennek el­­­­lenére megkapta a külföldi útra küldött hajó irányítását. Gyurics József hajóskapitány — mint a bírósági tárgyaláson is vallotta — bátorságot a borosüvegből akart kapni, hogy leküzdje bizonytalansági érzését, útközben meg-meghúzta a bütyköst, s mire osztrák Duna-szakaszra értek, már borkö­zi állapotban volt. Így történhetett, hogy amint utolérte a szovjet teherhajót, rosszul számította ki a távolságot, és teljes sebességgel nekirohant az egyik uszálynak. A most lezajlott bírósági tárgyalás során kiderült, hogy azért nem volt elég gyakorlata a hajóvezetésben, mert a köte­lező tizenkét havi hajóstiszti szolgálat idején — idézem — „a MAHART beiskolázta őt egy féléves marxista iskolába, így tény­legesen csak négy és fél hónapot szolgált a szárnyashajó. Tehát a vállalat felelőtlensége miatt Gyurics József az előírt időnek még a felét sem töltötte a gyakorlati hajózási ismere­tek elsajátításával, a maradék időt marxista tudásának bőví­tésére fordította. Pedig aki ismeri Marxot és Lenint, még nem biztos, hogy tud szárnyashajót vezetni. A bíróság öt és fél évi szabadságvesztésre ítélte a hajós­tisztet, de a vállalat felelősségéről senki nem beszélt. Pedig a MAHART munkaügyise és párttitkárja is megérdemelt volna pár év börtönt. Gyurics Józsefből azért csináltak kapitányt, mert párttag, jó káder volt. Az eredmény nem is maradt el... ***** A Varsó és Budapest között közlekedő Polonia expressz körül szerzett tapasztalatokról jelent meg egy cikk az Élet és Irodalomban. A vonat indulását 23:15-re jelezte a menetrend a keleti pá­lyaudvarról. A vonatot — noha már az indulás előtt órákkal százak és százak várták a beszállást csomagokkal, gyerekek­kel — csak tizenegy óra után tolták be a csarnokba, amikor is a tömeg infernális jelenetek között rohamozta meg a kocsi­kat, melyeknek leírhatatlanul koszos ablakain át senki sem látta, van-e hely bent, vagy nincs. Az újságíró ezzel fejezi be riportját: „Ez nem szolgáltatás. Nem utasszállítás. Ez szé­gyen. ” A MÁV szolgáltatásainak lezülléséről egyre többet olvas­hatunk a hazai lapok panaszrovataiban, de ide kívánkozik a fen­ti riport egy mondata az állomás személyzetének viselkedé­séről: „A tömegben villany targoncás hordárok rohangáltak bő­szen tülkölve, és reprodukálhatatlan szövegeket ordítoztak az utasoknak. ” Expressz a szocializmusban... ***** Három rövid pesti életkép az Élet és Irodalom ugyanő számából: 1. „Szombat este 8 óra. Fiatalasszony ereszkedik le a moz­gólépcsőn a metró állomására, vele egy tízesztendős kisfiú. Ugrál, csúszkál, handabandázik. Az alsó szintre érve odapen­­derül az ipari tévékamera elé, szamárfület mutat, és kiölti a nyelvét. A következő másodpercben állomásszerte bömböl a hangszóróból az állomás-fel­vigyázónő hangja a felső üvegkalitká­ból: .Tudod, kinek mutogass? Annak a jó.... édesanyádnak!’” 2. „Jön a család a Nagykörúton: papa, mama, nagyfiú, kis­lány. Mind a négyen tiptop öltözékben, békés sétálókként. Már a söröző környékén járnak. Papa váratlanul megragadja a há­rom-négy esztendős lányka kezét, és rángatja befelé. Az idill­­nek vége. Mama teli torokból ordít: ,Hogy dögölnél meg, te rohadt állat!’ A kislány: ,Én is mondtam apunak, hogy dö­göljön meg, de mondtam egy csúnyábbat is.’” 3. „Koros nő száll fel a villamosra. Egy dzsekis srác vé­gignézi, majd ülő pajtásának mondja: .Figyelj! Add át a helyed a műemléknek!”’ ***** Egy izgalmas árverésről tudósít a Magyar Nemzet. Egy hentesüzlet került kalapács alá, amihez tudni kell, hogy a je­lenlegi, kapitalizmussal keresztezett szocializmusban sok üzletet ad magánkézbe az állam, s ilyenkor versenytárgyaláson vagy árverés révén döntik el, ki legyen az üzletvezető. A Magyar Nemzetben megírt eset alkalmával egymillió fo­rint volt a bolt kikiáltási ára, és négyen versengtek, páros felállításban. Ketten a bolt régi alkalmazottai közül pályáz­tak, ketten pedig „új fiúk” voltak. Senki sem ismerte őket. Lassan, szinte unottan indult az árverés. Százezer forin­tonként emelkedett az összeg, amíg el nem érte a kétmilliót. Itt meglepő dolog történt. A külső pályázók rövid haditaná­csot tartottak, majd az egyik kivágta. Hárommillió! Megdöbbent csend, a másik páros föladta, s az árverés vezetője kalapácsával kopogott, és a két ismeretlen megkapta az üzletet. A két régi alkalmazott leforrázva indult kifelé, s az idősebb ezt dünnyögte. Tisztességes eszközökkel ez nem megy... Ezt mindenki tudja: az újságíró, az árverés közönsége, az ár­verezők, de tudja maga az állam is. De mindenki hallgat, és be­hunyja a szemét. Az állam is. Mert ha firtatnák az üzleti élet­ben forgó pénzek eredetét, kiderülne: majd’ mindhez tisztesség­telen eszközökkel jutott a tulajdonosa. S az államnak nem érdeke, hogy ez kiderüljön. Mert akkor csődbe jutna a szocia­lizmus. FMH

Next