Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-01-06 / 1. szám
KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. január 6. | DR. STEIN MIKLÓS: A karácsonyi jászol az alkotmány ellen Több évtizedes tapasztalatom, hogy mi, magyarországi — s általában európai — zsidók, akik sok mindenen átmentünk, akik megismertük az elnyomást, üldöztetést, a hitleri vészkorszak deportálásait és egyéb borzalmait, más vallású polgártársaink iránt sokkal toleránsabbak vagyunk, mint azok a zsidók, akik itt Amerikában vagy Erecben (Izrael meghitt, kedveskedő héber neve — a szerk.) születtek, és minden körülmények között egyenlő jogú polgárai voltak a társadalomnak. Mi olyan országokban éltünk, ahol a lakosság túlnyomó többsége keresztény volt, s mi voltunk kisebbségben. Ezt az Erecben vagy például a zárt New York-i közösségben született fiatal zsidó nem érti, el sem tudja képzelni. Ezen a kisebbségi szemüvegen keresztül néztük mindig az ország eseményeinek alakulását, s a keresztényekkel való kapcsolatainknak is ez volt a meghatározója: a tudomásul vett kisebbségi állapot. Ma is így vizsgáljuk az összefüggéseket. * * * A karácsonyi jászol az alkotmány ellen. Elég tökéletlen cím egy újságcikk fölé. Valóban az, de nem én szoptam ki az ujjamból. Érthetetlen, és mégis való. A dolog lényege az, hogy a karácsonyi jászolt egyes helyeken állami tulajdonban lévő területeken állították fel. Miután az Egyesült Államok alkotmánya az államot és a vallást különválasztotta már az államalapításkor, és miután államvallásnak egyetlen felekezetet sem tekint, bizonyos csoportok — helyesebben bizonyos csoportok szélsőséges és minden józan megfontolást nélkülöző vezetői, mert hiszen csak néhány emberről van szó —, az alkotmány súlyos sérelmét látják abban, ha a karácsonyi jászok állami területen állítják fel. A vitát az amerikai zsidó veteránok főnöke indította be, ő tiltakozott legelőször. A vita egyre szélesedik, és zsidó szervezeteink a veteránok elnöke mellett foglalnak állást, még akkor is, ha esetleg más a véleményük, de az egységet és az egységes állásfoglalás látszatát meg kell őrizniük. Támogató gyanánt — szomorú szövetség! — elsőnek a kis létszámú, de annál hangosabb ACLU, a polgárjogokat „védő” vadul ateista testület jelentkezett. Nézzük csak közelebbről ezt a hajánál fogva előráncigált problémát! Mindenekelőtt előrebocsátom, hogy nem vagyok megkeresztelkedett zsidó, sőt: katolikusnak született feleségem az én kedvemért lett zsidóvá. Tehát a kereszténységhez — és benne elsősorban a katolicizmushoz — semmi nem köt. Szeretném azonban hinni, hogy józanul gondolkodom, s az alábbiakat az olvasó mint egy józanul gondolkodó zsidónak az ügyhöz fűzött lábjegyzeteiként fogja föl. Szóval az én véleményem az, hogy az ország alkotmányának semmi baja nem esett azáltal, hogy a jászolt állami birtokon állították fel. Az ország 220 millió lakosa, akiknek az óriási többsége valamelyik keresztény felekezethez tartozik, nem talált benne semmi fenyegetőt, sőt, még csak attól sem tartottak, hogy valamelyik felekezetből nagy hirtelen államvallást csinálnak e ténnyel. Pontosan úgy, mint amiképpen nem találtak kifogásolnivalót abban sem, hogy pénzeinken az In God we trust felirat áll, hogy az ország elnöke a Bibliára esküszik, hogy a kongresszus üléseit imával nyitják meg, hogy a Fehér Ház előtt karácsonyfa áll. Az alapító atyák, akik ezt az országot létrehozták, valamennyien keresztények voltak, akik bár az alkotmány megszövegezésekor az államot és a vallást igen bölcsen elválasztották egymástól, mégis „elfelejtettek" extra paragrafust hozni az ellen, hogy a karácsonyi jászol állami területen álljon. Fölöttébb valószínűnek látszik, hogy az ebből származó veszedelmektől nem féltették az ország alkotmányát, hiszen még azt is beírták, hogy „one nation under God”, amely pedig az ateisták idegeit módfelett felajzza. Akármerre csűrjük-csavarjuk, a lényeg megmarad, éspedig az, hogy ezt az országot istenhívő keresztény népek alapították, akik a saját magukéval egyenlő jogot és lehetőséget biztosítottak minden, utánuk ide vándorló idegennek és azok leszármazottainak, vallásra való tekintet nélkül. Éppen ezért érthetetlen, hogy egy keresztény alapítású országba bevándorlók és azok utódai értelmezzék, magyarázzák a nem is az ő őseik által fogalmazott alkotmányt. Ebben az országban szép számmal élnek muzulmánok, sőt, az újabb időben buddhisták, konfuciánusok és hinduk is; nekik eszükbe se jutott sérelmet látni ilyesmiben, s alighanem úgy érezték, hogy a tapintat is kötelezi őket valamire. Miért nem sérti az ő szemüket a karácsonyi jászol, miért nem féltik az ország alkotmányát? Miért éppen a mi zsidó vezetőinknek kell megbotránkozniuk olyasmi fölött, amin egyéb valláshoz tartozók fenn nem akadnak, s amely az ország népének és alkotmányának semmi erkölcsi és anyagi kárt nem okoz. Ugyanakkor nem akadnak fenn azon, hogy egyetemi katedrákról oktatják az ateizmust, a kommunizmust, uszítanak az ország fennálló rendje ellen. Pedig aztán mi zsidók jól tudjuk, hogy nincs még egy ország a földön, amely annyi jót tett volna a mi népünkkel, mint Amerika. A dolog csattanóját érdekes módon egy kitűnő kedélyű, jó humorú, joviális kereskedő barátom adta meg. Éppen e tárgyról beszélgettünk, s a véleménye iránt érdeklődtem. A következőket válaszolta: „Ostobaság erről vitatkozni, hiszen mi zsidók csináljuk a legjobb üzletet az egész karácsonyi vásárlási őrületen.” Istenáldotta, boldog hanukát és karácsonyt mindenkinek! HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: „Álmomban két macska voltam... Számosan vélekednek úgy, hogy a „mozinak” bizonyos értelemben álomnak is kell lennie. Persze ha túl sok az áttételes fogalmazás, az úgynevezett „lila mélységek” kutatása, a közönség nem érti meg a lényeget. Kétségtelen, hogy a hetvenes évek elejétől Magyarországon mind erőteljesebbé vált az az irányzat, miszerint az alkotók nemigen törődnek a „nagyérdemű" igényeivel, helyette a divatos sznobizmusnak hódolva csak „külföldnek”, netán másnak készítik filmjeiket. Ebből adódik az a felemás helyzet, hogy a nemzetközi fesztiválokon gyakorta kapnak díjakat, ám a vetítéseken üresek a széksorok. Fanyalognak a nézők, morgolódnak a kritikusok, s a magyar film eljutott arra a pontra, hogy elveszítette hazai közönségét. Az okok elemzésekor azonban csupán a felszínt kapargatják, megszépítő mítosszal emlegetve az ötvenes és hatvanas éveket, hogy bezzeg akkor... Az idő tájt tényleg többen jártak moziba, nem jelentett konkurrenciát a televízió, de a bemutatók nemcsak művészi, hanem politikai eseménynek is számítottak, mert a rendezők aktuális témákat dolgoztak fel. A nézőket bevonták az együttgondolkodásba, a tehetséges írók egész sorát foglalkoztatták, s a filmek a társadalmat foglalkoztató témákon túl olyan általános érvényű üzeneteket is tartalmaztak, amelyeket mindenki megértett, hiszen a becsület az becsület, az árulás pedig árulás szerte a földkerekségen. Ám a napjaink jelenségeit elemző alkotások erősen manírozottak, majd’ mindegyik azt sugallja, hogy önpusztító, degenerált nép a magyar. Mindenütt az alkohol, a szerelem, a szex, koszos, rendetlen lakások, alpári stílusú beszélgetések. Hol talál ezekben a rémségsorozatokban az ember kapaszkodót? Alkalmasint ugyan hasznos lehet a szembesítés, de a különböző életformák bemutatása miért csak az eleve reménytelenségek drámái? A magyar filmművészetet irányítók között kevés a szakember, annál több az olyan pártfunkcionárius, akik inkább engedik a meztelenkedést, ám roppantul érzékenyek a népinemzeti sorskérdéseket feszegető alkotásokra. Ha politikailag károsnak tartanak egyegy témát, vetítési tilalmat rendelnek el, vagy hosszú évekig dobozba záratnak kész filmeket, jobb esetben pótforgatást rendelnek el. Mindhárom esetre tucatjával lehetne a példákat sorolni, és arról is tudnánk hosszasan beszélni, hogy miért támadják mind keményebben azokat, akik a hazában való gondolkodást vallják elsőrendű művészi feladatuknak. Elég Kósa Ferenc és Sára Sándor nevét említeni. A Magyar Filmgyártó Vállalaton belül négy stúdió működik: az Objektív, a Dialóg, a Hunnia és a Budapest. Évente öt-öt produkció elkészítésére kapnak lehetőséget, azaz esztendőnként húsz filmet forgathatnak. Azt most ne firtassuk, hogy milyen szempontok alapján bírálják el a forgatókönyveket. A végeredmény sok mindent bizonyít, s még több jogos kérdést vet fel, mert a különböző ideológiai kívánalmak között éppen a legfontosabb érték nem szerepel: a minőség. Persze a tények „kétarcúsága” miatt igen bonyolult eldönteni, hogy a különböző témákat milyen módon dolgozzák fel. Csak hazai közönségnek készüljenek „eszik, nem eszik, nem kapnak mást” alapon, netán úgy, hogy eladható legyen Nyugaton is. De a szabad világban ki érti meg az István, a király rockopera szövegét és annak hátterét, vagy Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmjének erősen lekozmásított lényegét. Az igényesebb publikum odahaza nemcsak nevetni, izgulni, hanem töprengeni is akar, ám a vászonról hosszú évek óta majd’ mindig hazug mondatokat hallanak vissza, s nem csoda, hogy elvesztették kedvüket. Külföldön jobban „megeszik” a pontosan kidekázott mesét, azért is van nagyobb sikerük a magyar filmeknek a világ némely országában, mint hazánkban. De fogalmuk sincs arról, hogy ki is volt valójában Péter Gábor, s azt sem értik, miért rettegnek mindentől a Szovjetunióból 1945 után visszatért emigráns kommunisták. Legtöbben úgy nézik ezeket a történeteket, miként a bantu törzs táncát: nahát, milyen érdekes... Népünknek viszont ez volt a keserű valóság, s nem lelik örömüket a megélt kegyetlenkedések propagandisztikus átköltésében. A hazai filmgyártás továbbra is hullámvölgyben marad, ha az alkotókkal minden fontosabb eseményt kilúgoztatnak, s a művek dramaturgiája ezért nem közelít az életben tapasztalható tényekhez. Továbbá: a jó produkciók születéséhez az eddigieknél jóval nagyobb gondolati és művészi szabadságot kell biztosítani minden olyan rendezőnek, akik gúzsba kötve sem adták fel elveiket, mert pontosan tudják, mit jelent az a szó:küldetés. A filmművészetet sem lehet a végtelenségig a politika szolgálóleányává tenni, hiszen ennek a következménye lett, hogy egyre többen idézik napjainkban Karinthy Frigyes ama mondatát: „Álmomban két macska voltam, s nem tudtam, hogy melyik vagyok.” // Kik a legkedveltebbek? Annak ellenére, hogy a történelem folyamán sokszor ellenségként álltunk szemben az osztrákokkal és a németekkel, ők a legkedveltebb szomszédaink. A bécsi rádió közlése szerint ez az egész Magyarországra kiterjedő közvélemény-kutatásból derül ki. A népszerűségi listán az osztrákok és a németek után messze hátul kullognak a szerbek, szlovénok, horvátok, szlovákok és ruszinok. A lista legeslegvégére kerültek — a várakozásnak megfelelően... —, na, kik? (A románok.) NESZE NEKED, OSZTRÁK SEMLEGESSÉG! Frantisek Faktor cseh fiatalember papírok nélkül akart átszökni Ausztriába. Már csak méterekre volt a határtól, amikor a csehszlovák határőrök fölfedezték. Fölszólításukra Faktor nem állt meg, hanem futni kezdett, és át is jutott Ausztriába. A kommunista embervadászok azonban nem hagyták ennyiben az esetet: teketória nélkül utána mentek osztrák területre, s az egy fa alatt kimerülten lihegő, magát már biztonságban érző fiatalembert hidegvérben lelőtték, majd — mint akik jó végezték dolgukat — visszatértek Csehszlovákiába. A másik osztrák vonatkozású hír: Döntés született Bécsben, hogy az osztrák légierő elavult, még az ötvenes években tervezett gépeit egy fokkal kevésbé elavult, tíz évvel frissebb modellekre cserélik ki. Erre a szovjet sajtó — a cseh tömegtájékoztatás lelkes bólogatásától kísérve — arról cikkezik, hogy veszélybe került Ausztria semlegessége... Egy szelet Sacher-torta meg egy kapuciner mellett elmélkedhetnek ezen az osztrákok... Támogassa a cserkészetet! A nősülő mackólány, a részeg hajóskapitány és egyéb csemegék A budapesti állatkertben egy éve született nőstény je- J gesmedvebocsról olvashatunk riportot a Magyar Nemzetben. Megtudjuk, hogy a bocs ma már kilencven kiló, és két lábára állva másfél méter magas. A jól feltett medveleányzót most eladták a tokiói állatkertnek, mivel — és innét szó szerint idézem a Magyar Nemzet sorait — „a budapesti állatkertben megfelelő ara híján nem tudott volna családot alapítani”. Ha Japánban egy megfelelő ara várja, akkor a találkozás mindkét ifjú mackó számára súlyos csalódást jelent majd. Mert a pesti menyasszony és a tokiói ara aligha lesz képes családalapításra. Legfeljebb jó barátnők lehetnek, de férj és feleség nehezen... ***** Mint ismeretes, 1983. szeptember 5-én az ausztriai Fischamend térségében egy magyar szárnyashajó, a Sirály I. összeütközött egy szovjet uszállyal. A baleset következtében két utas meghalt, kilencen súlyos, húszan pedig könnyebb sérülésseket szenvedtek. A vizsgálat megállapította, hogy a gyorsjáratú szárnyashajó kapitánya nem rendelkezett a hajó vezetéséhez szükséges képesítéssel, és gyakorlata sem volt. Ennek ellenére megkapta a külföldi útra küldött hajó irányítását. Gyurics József hajóskapitány — mint a bírósági tárgyaláson is vallotta — bátorságot a borosüvegből akart kapni, hogy leküzdje bizonytalansági érzését, útközben meg-meghúzta a bütyköst, s mire osztrák Duna-szakaszra értek, már borközi állapotban volt. Így történhetett, hogy amint utolérte a szovjet teherhajót, rosszul számította ki a távolságot, és teljes sebességgel nekirohant az egyik uszálynak. A most lezajlott bírósági tárgyalás során kiderült, hogy azért nem volt elég gyakorlata a hajóvezetésben, mert a kötelező tizenkét havi hajóstiszti szolgálat idején — idézem — „a MAHART beiskolázta őt egy féléves marxista iskolába, így ténylegesen csak négy és fél hónapot szolgált a szárnyashajó. Tehát a vállalat felelőtlensége miatt Gyurics József az előírt időnek még a felét sem töltötte a gyakorlati hajózási ismeretek elsajátításával, a maradék időt marxista tudásának bővítésére fordította. Pedig aki ismeri Marxot és Lenint, még nem biztos, hogy tud szárnyashajót vezetni. A bíróság öt és fél évi szabadságvesztésre ítélte a hajóstisztet, de a vállalat felelősségéről senki nem beszélt. Pedig a MAHART munkaügyise és párttitkárja is megérdemelt volna pár év börtönt. Gyurics Józsefből azért csináltak kapitányt, mert párttag, jó káder volt. Az eredmény nem is maradt el... ***** A Varsó és Budapest között közlekedő Polonia expressz körül szerzett tapasztalatokról jelent meg egy cikk az Élet és Irodalomban. A vonat indulását 23:15-re jelezte a menetrend a keleti pályaudvarról. A vonatot — noha már az indulás előtt órákkal százak és százak várták a beszállást csomagokkal, gyerekekkel — csak tizenegy óra után tolták be a csarnokba, amikor is a tömeg infernális jelenetek között rohamozta meg a kocsikat, melyeknek leírhatatlanul koszos ablakain át senki sem látta, van-e hely bent, vagy nincs. Az újságíró ezzel fejezi be riportját: „Ez nem szolgáltatás. Nem utasszállítás. Ez szégyen. ” A MÁV szolgáltatásainak lezülléséről egyre többet olvashatunk a hazai lapok panaszrovataiban, de ide kívánkozik a fenti riport egy mondata az állomás személyzetének viselkedéséről: „A tömegben villany targoncás hordárok rohangáltak bőszen tülkölve, és reprodukálhatatlan szövegeket ordítoztak az utasoknak. ” Expressz a szocializmusban... ***** Három rövid pesti életkép az Élet és Irodalom ugyanő számából: 1. „Szombat este 8 óra. Fiatalasszony ereszkedik le a mozgólépcsőn a metró állomására, vele egy tízesztendős kisfiú. Ugrál, csúszkál, handabandázik. Az alsó szintre érve odapenderül az ipari tévékamera elé, szamárfület mutat, és kiölti a nyelvét. A következő másodpercben állomásszerte bömböl a hangszóróból az állomás-felvigyázónő hangja a felső üvegkalitkából: .Tudod, kinek mutogass? Annak a jó.... édesanyádnak!’” 2. „Jön a család a Nagykörúton: papa, mama, nagyfiú, kislány. Mind a négyen tiptop öltözékben, békés sétálókként. Már a söröző környékén járnak. Papa váratlanul megragadja a három-négy esztendős lányka kezét, és rángatja befelé. Az idillnek vége. Mama teli torokból ordít: ,Hogy dögölnél meg, te rohadt állat!’ A kislány: ,Én is mondtam apunak, hogy dögöljön meg, de mondtam egy csúnyábbat is.’” 3. „Koros nő száll fel a villamosra. Egy dzsekis srác végignézi, majd ülő pajtásának mondja: .Figyelj! Add át a helyed a műemléknek!”’ ***** Egy izgalmas árverésről tudósít a Magyar Nemzet. Egy hentesüzlet került kalapács alá, amihez tudni kell, hogy a jelenlegi, kapitalizmussal keresztezett szocializmusban sok üzletet ad magánkézbe az állam, s ilyenkor versenytárgyaláson vagy árverés révén döntik el, ki legyen az üzletvezető. A Magyar Nemzetben megírt eset alkalmával egymillió forint volt a bolt kikiáltási ára, és négyen versengtek, páros felállításban. Ketten a bolt régi alkalmazottai közül pályáztak, ketten pedig „új fiúk” voltak. Senki sem ismerte őket. Lassan, szinte unottan indult az árverés. Százezer forintonként emelkedett az összeg, amíg el nem érte a kétmilliót. Itt meglepő dolog történt. A külső pályázók rövid haditanácsot tartottak, majd az egyik kivágta. Hárommillió! Megdöbbent csend, a másik páros föladta, s az árverés vezetője kalapácsával kopogott, és a két ismeretlen megkapta az üzletet. A két régi alkalmazott leforrázva indult kifelé, s az idősebb ezt dünnyögte. Tisztességes eszközökkel ez nem megy... Ezt mindenki tudja: az újságíró, az árverés közönsége, az árverezők, de tudja maga az állam is. De mindenki hallgat, és behunyja a szemét. Az állam is. Mert ha firtatnák az üzleti életben forgó pénzek eredetét, kiderülne: majd’ mindhez tisztességtelen eszközökkel jutott a tulajdonosa. S az államnak nem érdeke, hogy ez kiderüljön. Mert akkor csődbe jutna a szocializmus. FMH