Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-01-05 / 1. szám

1986. január 5. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Fazakas Ferenc: Marsisták beszivárgása egyházainkba IV. Az eddig ismertetett helyzetnek az volt a következménye, hogy XXIII. János és VI. Pál pápák idejére eső két évtized alatt (1958—1978) a katolikus egyház felülről lefelé, papságának és szerzeteseinek jó részével, hírközlő szerveiben és nevelési intéz­ményeiben egyszerűen nem küzdött a kommunista összeesküvés ellen. Annak idején XI. Pius pápa észrevette és kijelentet­te, hogy a világi hírközlő szervek a hallgatás összeesküvésével igyekeznek fátylat borítani a kommunizmus gaztetteire. Az em­lített két évtized alatt ugyanezt lehetett tapasztalni a katolikus sajtónál is. Ezen 20 év alatt a katolikus egyház és a WCC között is nagy megértés és közreműködés fejlődött ki; a 70-es években Európában 11 állam katolikus egyháza teljes jogú tagja az ott működő WCC szervezetének. A Christian Beacon 1972. március 15-i számában közölték, hogy VI. Pál pápa egy 10 ezer dolláros bőkezű ajándékot állott a WCC-nek, hiszen a tíz éve elindult öku­menikus mozgalom folytán az együttműködés a két szervezet között úgy elmélyült, hogy a katolikus világegyház belépése a WCC-be egy kivitelezhető lehetőséggé vált. II. János­ Pál pápa trónralépése azonban — mely a Szentlélek által ihletett csodának tulajdonítható — az egyház elleni támadások csődjét jelentette. Várható volt tehát, hogy a világösszeesküvés mindent megkísé­rel, hogy ezt a karizmatikus szent pásztort a világuralomra jutás útjából eltávolítsa. Az ellene és Reagan elnök ellen elkövetett merényletek fiaskója csak az isteni Gondviselés kegyelmének köszönhető. Szeretném még az USA katolikus egyházának helyzetét a tárgyalt destruktív hatások szempontjából analizálni, hiszen a fehér nemzetek között itt van a legtöbb katolikus, az egyház anyagi helyzete itt a legjobb és hatása a közép- és dél-amerikai államokra — ahol a katolikusok a legnagyobb luciferi nyomásnak vannak kitéve — igen jelentős. A polgárjogi zendülések idején (1950-es évek), majd a viet­nami háború leszabotálása idején (1960-as évek) magunk láttuk a valóságban vagy a képernyőn és olvastuk az újságokban napon­ta, hogy papok, szerzetesek és apácák hirdették és végezték az úgynevezett polgári engedetlenséget (civil disobedience), aminek igazolása volt, hogy az általuk igazságtalannak vagy antiszoci­álisnak tartott törvényeket nem kell betartani, így támogatták a forradalmi baloldali szervezeteket még utcai tüntetésekben is, terjesztették a kommunista elgondolásokat és támadták az anti­­kommunistákat, megrongálták a sorozó irodákat és elégették a névjegyzékeket és sorozási igazolványokat. Egyik ilyen lázadá­son 14 személyt tartóztattak le, köztük volt 5 pap, 1 szerzetes, egy katolikus szervezet országos alelnöke, a St. Louis-i Katolikus Egyetem marxista szervezetének, az S.D.S.-nek alelnöke és a „The Catholic Radical” kiadvány két szerkesztője. Ezekben az évekbel­ vált veszélyessé a United Farm Workers szakszervezet itt Kaliforniában, melynek elnöke, a magát katolikusnak álcázott Cesar Chavez, úgy is, mint megrögzött marxista, 86 ezer dollárt kapott 1970-ben a katolikus püspökök bizottságától s legalább 6 püspök támogatta a Chavez által a kaliforniai szőlőtermelők ellen kierőszakolt törvénytelen bojkottot. A kaliforniai szenátus Amerika-ellenes tevékenységeket kivizsgáló albizottságának 14. jelentése tartalmazza ennek a méregkeverőnek jellemzését, aki­nek fő tanácsadója a kommunista Sam Kushner. Talán emléke­zünk a fekete kommunista Angela Davisre, aki a Soledad börtön­lakó Jackson testvéreknek a tárgyalására revolvert csempészett be, amellyel többek között a bírót is agyonlőtték, s az „angyal­kisasszonyt” ezért bebörtönözték. 1971. március 20-án a New York-i St. Brigid katolikus templomban gyűlést tartottak Angela Davis kiszabadítására, ahol egy prokommunista fajuszító, Ossie Davis beszélt, aki a katolikus Marymount Collegében (Tar­­rytown, N. Y.) szintén felszólalt. A radikális baloldali ügyvéd, William Künstler neve ugyan­olyan ismert lett, mint Luciferé, amióta az úgynevezett Chicago Conspirancy Seven és más veszedelmes felforgatók védelmét látta, el. South­ Bend, Indiánéban van a katolikus Notre Dame Egyetem, melynek „senior” osztálya az 1971 évi „Senior Fellow Award”-jét Kunstlernek juttatta, mint aki „társadalmunk leg­jobb értékeiért és legszebb tradícióiért” küzd. Hogy egy kato­likus egyetemen hogyan kaphat az ifjúság ilyen nevelést, azt kön­nyen megérthetjük, ha tudjuk, hogy — amióta én emlékszem — az egyetem elnöke az a jezsuita Fr. Theodore Hesburgh, aki nemcsak CFR tag, hanem olyan baloldali liberális mozgalmak, bizottságok és fórumok tagja, ahol mint Isten szolgájának semmi keresnivalója nem volna. A hírhedt feminista Ti Grace Atkinson olyan beszédet mondott ezen az egyetemen, amit Tennessee püspöke, William Adrian gonosznak és szentségtörőnek neve­zett. A püspök szerint a diákszervezetek és kiadványaik az abor­tuszt propagálták, a kínai kommunista főnök emlékére „misét” mondattak. A hírhedt fekete Bayard Rustin — előzőleg ismert kommunista szervező, elítélt szex fajtalankodó — az 1970-es években az egyetemi tanács tagj­a volt. A már említette Anton La Vey, a San Franciscói Sátán Egyház „főpapja” az Oakland Tribune 1970. március 17-i száma szerint a San Francisco-i Egye­tem (katolikus) kedvelt előadója, s miként ő mondotta: „ a je­zsuiták a legnagyszerűbb hallgatóságom”. Az egyik leggonoszabb tevékenység a mindig vigyorgó Fr. Robert Drinan nevéhez fűződik, aki a képviselőház által kom­munista fedőszervnek nyilvánított National Lawyers Guild alel­nöke s ugyanazon időben a (katolikus) Boston College jogi osztá­lyának dékánja is volt. Mint a képviselőház tagja, a 70-es évek­ben ördögi cselszövéssel sikerült az Amerika-ellenes tevékenysé­geket kivizsgáló albizottságot megszüntetnie, mikor pedig ennek helyettesítésére (természetesen Drinan akarata ellenére) kreált Belbiztonsági Bizottságot létrehozták, mint tag próbálta annak tevékenységét akadályozni. Destruktív tevékenysége annyira felháborító volt, hogy az újabb időkben a Szentszék ultimátu­mára kénytelen volt képviselőségét otthagyni és eltűnni a reflek­torfényből. Ugyanez történt a rossz emlékű Fr. Gropival, a destruktív Berrigan testvérekkel, vagy a legmarxistább Maryknál szerze­tesrendi Fr. Melville-t, aki­k miután Guatemalából kiutasították gerillaháborús tevékenysége miatt — egy, a vietkong kom­munistákat ajnározó gyűlésen „kommunista papnak” nevezte önmagát. Mindez a papság nagy részét nem érinti, de a kommunizmus elleni küzdelem eltűnt az amerikai templomokból s ami még sú­lyosabb, hogy a katolikus iskolák egy részében marxista, haza­­fiatlan és hitigazságok elleni nevelés folyik. Azt hiszem, hogy tisztelt olvasóim, ugyanúgy, mint magam, tanúsíthatjuk, hogy az amerikai katolikus templomokban évek, sőt évtizedek óta nem hallunk egy szót sem arról, hogy pl. a vasfüggöny mögötti ifjú­ságnak csak egy törpe százaléka kaphat komoly vallásos neve­(Folytatjuk) s­í­I­­­i Dr. Száz Zoltán: Románia az érdeklődés középpontjában December elején korszakalkotó események történtek az erdé­lyi magyarság jogait illetően az Egyesült Államokban. A New York Times december 10-i számában Bernard Gwertzmann tollá­ból hosszú cikk jelent meg az első oldalon, mely szerint a román vámkedvezmény veszélyben van a kongresszusban, ami miatt Goerge Schultz külügyminiszter december 15-én Bukarestbe repül, hogy a románokat bizonyos engedményekre bírja a kong­resszusi ellenzék semlegesítésére. A cikk ugyanakkor részletesen tárgyalta az erdélyi magyarság elnyomását és szerepét a vám­­kedvezmény kongresszusi veszélyeztetésében. A cikk hivatkozott a Steven Symms szenátor által november 1-én benyújtott törvénymódosító javaslatra a romániai vallás­üldözés és nemzetiségi elnyomás ellen, amelyet a szenátus egy­hangúlag elfogadott. Itt visszatérek a H. Rés. 147-re és utódjára, a H. Rés. 56-ra, hogy mindkettő szoros összefüggése a Symms törvénymódosító javaslattal világos legyen. Mindkét H. Resolu­tion csak az erdélyi magyarság panaszaival foglalkozott és kérte az elnököt és a külügyminisztert, tárgyaljanak a romániai ma­gyarság emberi, kulturális és nemzeti önrendelkezési jogáról a román és más illetékes kormányokkal. A H. Rés. 147-et 221 képviselő támogatta, mégsem sikerült a Ház külügyi bizottsága európai albizottsága elé szavazásra vin­ni. Lee Hamilton elnök ellenzése folytán. A H. Rés. 56-nak idáig 123 támogatója van, de így sincs kilátás arra, hogy Hamilton elnök idén szavazásra terjesztené a határozati javaslatot az albizottságban. Ezért 1985 nyarán a szenátusban kezdtünk akciót egy szená­tor megnyerésére, hogy szövegünket az erdélyi magyarság jogai­ról hozzákapcsolja egy más törvényjavaslathoz. Ez nehezebb fel­adat volt, mint gondoltuk, de októberre sikerült megnyernünk egy régi ismerőst, Steven Symms szenátort, hogy fogadja el szö­vegünket néhány kisebb rövidítéssel, ami a lényegen nem változ­tatott. Nála volt egy a Christian Response International által megfogalmazott és a Senate Republican Steering Committee által támogatott törvénymódosító javaslat is a romániai egyház­üldözést elítélve. Október végén felkérésére összefogalmaztam a kettőt, és megírtam a végleges szöveget, amelyet Symms sze­nátor el is fogadott. A szöveg tartalmazott tíz pontot az egyhá­zak üldözéséről, amelyekből kettő, mint Ft. Pálfi Géza agyonve­­rése és a magyar Bibliákból készített WC papír, magyar vonat­­kozásúak voltak. Az erdélyi magyarság panaszait, a H. Rés. 56 alapján, hat pontba foglaltam össze. A határozati részben benne maradt a H. Rés. 56-ból, hogy az elnök és külügyminiszter tár­gyaljanak a romániai magyarság emberi, kulturális és nemzeti önrendelkezési jogáról a román kormánnyal. A gépírónő nem rossz indulatú felületessége miatt a szená­tornak benyújtás előtt pár perccel átadott példányból a határo­zati résznek magyar vonatkozású része kimaradt. Mire a hibát észrevették és Symms szenátor három óra múlva visszament a plénum elé, hogy kijavítsa, már megtörtént a végső szavazás a külügyminisztérium költségvetéséről, amelyhez a módosítás csa­tolva volt, így változtatni már nem lehetett. Csak a Ház és szenátus közötti egyeztető konferencián lehetett majd a kérdést ismét felhozni. Ez a konferencia december 3-án reggel ült össze az Ap­propriations Committees házi és szenátusi tagjaiból, akik abban a speciális albizottságban ültek, amelyik csak a külügy-, kereske­delem- és igazságügy-minisztériumok költségvetésével foglal­koznak. A nehézség abban állt, hogy Neal Smith, aki a házi albizott­ság elnöke az összes módosítást, amelyik általános külügyi kér­désekkel foglalkozott, el akarta törölni. Volt öt ilyen természetű módosítás a szenátusban. Bernard J. Dwyer képviselő, a H. Rés. 147 demokrata főszponzora révén, aki a fenti albizottság rang­idős demokrata tagja, sikerült Smith képviselőt egy kompromisz­­szumra megnyerni, ami az erdélyi magyarság távolabbi jövőjére nagy jelentőséggel bír. A Conference Report, amelyet a Congressional Record de­cember 4-i száma a H. 10830 oldalon közöl, magyar fordításban a következőket mondja: Bár ezek a törvénymódosítások, amelyek a szenátus illetve a képviselőház véleményét fejezik ki fontos kérdésekkel foglalkoz­nak, mint pl. azzal a következetlenséggel, hogy az Egyesült Álla­mok vámkedvezményben részesítsenek olyan országokat, ahol súlyos visszaélések történnek az emberi jogok és a vallásszabad­ság terén, mégis úgy véljük, hogy ezeket a lényeges kérdéseket, különösen a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát az „authorizing” bizottságoknak (külügyi bizottságok) kell részlete­sen megtárgyalniuk, hogy a megfelelő lépéseket megtehessék. A Conference Report-ot a Ház december 5-én, a szenátus december 6-án megszavazta és ezzel a külügyminisztérium költ­ségvetése és a Report törvényerőre emelkedtek. A Conference Report mérföldkövet jelent nemcsak a romá­niai magyarság, de minden nemzeti kisebbség számára Közép- és Kelet-Európában. Ez az első eset, hogy a kongresszus, mint egész, hivatalos törvénymagyarázatban utasította a Ház és a szenátus külügyi bizottságait, hogy tárgyalja e kérdést és tegye meg a szükséges lépéseket. És ezt az utasítást éppen az erdélyi magyarság jogaival kapcsolatos módosítással kapcsolatban írta elő. Külön érdekesség itt megemlíteni, hogy az önrendelkezési jog, amelyről egyes amerikai erdélyi magyar vezetők úgy vélik, hogy említése káros az erdélyi magyarság számára, már a kül­ügyminisztérium tizenhetedik Semi-Annual Report, Compliance with the Helsinki Final Act által meg lett említve, amely 1984 végén jelent meg. A jelentés 11. oldalán, magyar fordításban ez áll: A népek önrendelkezési joga egy témakör, amelyet a kor­mány hivatalos kiadványaiban hangsúlyoz. Valójában azonban a kormány szemben áll egy magyarajkú lakossággal, amelyik a Szovjetunión kívüli Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, to­vábbá jelentősebb német és számos más kisebb etnikai csoport­tal, és olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek határozottan az etnikai differenciálódást vannak hivatva megakadályozni. Bár a román kormány elméletben támogatja az úgynevezett kulturális autonómiát, valójában központosított iskolarendszerén, az állami tulajdonban lévő sajtón, rádión és televízión keresztül, továbbá a történelem hivatalosan tanított változatán át vagy elsikkasztja, vagy lekicsinyli a nemzetiségek nagy szerepét a román történe­lemben. Tehát az önrendelkezési jog felvetése ma már úgy az egész kongresszus mint a külügyminisztérium részéről megtörtént. a­­mr k mm a * mm 4 aw a mm a ma a mm s m I 10 m 1 1 ) A e 3. oldal Alighanem minden újságolvasó ember ismeri Nixon teóriáját, mely szerint a harmadik világháború már évtizedekkel ezelőtt megkezdődött, csak más eszközökkel vívják, mint az előző háború­kat. A szemben álló táborok nem puskákkal, ágyúkkal és repülő­gépekkel harcolnak egymás ellen, hanem diplomáciai síkon, a pro­paganda mezején és a kémkedés homályos sikátoraiban folyik a küzdelem. Ez éppúgy vérre megy, mint egy „igazi” háború, ahol életek ezreit oltják ki a fegyverek. Itt is igen nagy a tét. Az embe­riség jövője, a világ sorsa forog kockán: békében és szabadságban fognak-e élni fiaink és leányaink, vagy sivár falanszterélet vár majd az utánunk következő generációkra? Ennek a már évtizedek óta tartó csendes dulakodásnak sok­szor vannak zajos és véres epizódjai is. Az úgynevezett helyi há­borúk, az elnyomottak felkelései és más összecsapások következ­tében időnként robamnáspontig nő a feszültség és gyakran csak hajszálon múlik, hogy a csendes háború átcsapjon a két szuper­­hatalom nyílt, „full-scale” összecsapásába, amikor már az arzená­lokban fölhalmozott tömegpusztító fegyvereké lenne a szó. Mindannyiunk érdeke, hogy soha ne fajuljon idáig a helyzet és béke legyen a földön. De micsoda béke és főleg milyen áron? Pax Sovietica, melyben a népek többségének örökös rettegésben kell élni, másoknak pedig meg kell elégedniük a megnyirbált szabad­ságjogokkal? Vagy olyan, melyben az emberiség összessége előtt kitárulnak a szabad élet perspektívái és senkinek sem kell félnie a másiktól. Ennek kell eldőlnie az immár közel negyedik évtizede lappangó és föl-föllobbanó erejű harmadik világháborúban, mely­ben két kibékíthetetlen világnézet képviselői állnak egymással szemben: a marxi tanokkal megfertőzött szláv messianizmustól sarkallt Szovjetunió és a szabad hemiszféra, a nyugati világ népei­nek közössége, élén Amerikával. Az anyagi és az erkölcsi fölény ez utóbbi oldalon van. S mégis azt kell látnunk, hogy a kommunizmus lépésről lépésre tért nyer. Nyugat pedig csak az utóbbi években eszmélt rá, hogy biztonságát és puszta létét veszélyezteti az időközben mérhetetlenül meg­erősödött Szovjetunió és nagy gonddal kiépített szövetségi rend­szere. S hogy a világ idejutott, annak azok a felelőtlen és rövidlátó nyugati politikusok az okai, akik sokáig abban a hitben ringatták magukat, hogy korrekt ellenféllel állnak szemben és nem könyör­telen ellenséggel. Olyan ellenséggel, akinek nem is titkolt célja a szabad világ megsemmisítése. Ezek a naiv nyugati politikusok az úgynevezett megszelidítési taktikával szerették volna elnyerni a moszkvai hatalmasok jó­indulatát és időbe telt, míg megtanulták a leckét. Mert lehet-e a vadállatot szép szóval jámborságra bírni és jóindulatára számí­tani? Azzal, hogy Nyugat vezetői magukhoz hasonló gondolkodá­sú ellenfélnek vélték a kommunistákat, súlyos veszélybe sodorták a világot. Aki - sportnyelven szólva — a „fair-play” eszközeivel próbál győzni gátlástalan vagányokkal szemben, az olyan előnyt ad a másiknak, ami már az ostobasággal határos. Ha ezt nyugaton előbb észrevették volna, ma nem tartana itt a világ. Mindez nem jelenti azt, hogy a szabad világnak is le kell süllyednie a kommunisták szintjére és hasonló alantas módszere­ket vehet igénybe. Nem. Csupán azt jelenti, hogy számításba kell venni a túlsó oldal gátlástalanságát és keményen, sőt kíméletle­nül kell kivédeni az övön aluli ütéseket. Moszkvában csak a bunkó nyelvét értik és réges-rég elmúlt már a lovagkor, amikor az ellen­felek nemes harcmodora tiszteletet parancsolt. Ma az emberiség körülállja a ringet, ahol a mérkőzés folyik, de csak a csonttörő ütéseknek van előtte respektusa. Bármilyen szabálytalanok legye­nek is azok. És nincs világbíró, aki diszkvalifikálná a szabály­talankodót, mert a New York-i üvegpalotában is csak az erőszakot tisztelik. Korunk sok példával szolgál erre. Saját életünkből, hazánk sorsából is tudjuk: ha 1956-ban az Egyesült Államok nem tartja magát kínosan a rosszul értelmezett játékszabályokhoz és erővel válaszol a szovjet aljasságokra, ma szabad lenne hazánk. És a világot fenyegető kommunista veszély sem lenne ekkora. 1956-ban a magyar szabadságharcosok voltak a különbek, mégis a durva erőszak kerekedett felül. Az ENSZ pedig szentesítette a helyzetet. Fél szívvel, fél kézzel, fél erővel nem lehet legyőzni az ellen­séget, Nem láthatjuk másként ezt a világméretű küzdelmet, melynek mi, magyar emigránsok is részesei vagyunk, a magunk frontszakaszán. S hogy ott milyen magatartás várható el egy-egy közkatonától, arra még érdemes visszatérni. _____________________________________Pesti­­Péter Különben változás történt a külügyminisztérium román politi­kájában is. A tizenkilencedik Semi-Annual Report, az 1985. április 1. és október 1. közötti időszakról, amit még nem nyomtak ki, de amelyet litografált formájában Richard Schiffertől, az emberi jogok államtitkárától már megkaptam, soha nem tapasz­talt alapossággal és szimpátiával taglalja az erdélyi magyarság panaszait, Csilik atya megverésétől a történelem elferdítéséig. Az iskolakérdésről magyar fordításban így ír: Bár még van néhány alsófokú iskola, ahol nemzetiségi nyel­ven tanítanak, de az újabb adminisztratív rendelkezések foko­zottan megnehezítik a kisebbségek számára a felsőfokú oktatást és kultúrájuknak magasabb fokú élvezetét. Ez a magyarok és né­metek között elégedetlenséget szült. Erdélyi magyarok ellen alkalmazott hátrányos megkülön­böztetésről pedig többek között azt írja: A közelmúltban ezek a csoportok, különösen a magyarok hátrányos megkülönböztetést szenvednek a hivatalosan be nem vallott kormánypolitika miatt, és a románosító program úgy látszik tovább halad. Minden eddigi kormánygarancia ellenére a főiskolai szinten ma már alig lehet általános tárgyakat magyarul vagy németül hallgatni. Úgy tudjuk, hogy a magyar és német könyvtárakat a nemzetiségi vidékekről Bukarestbe vitték, ahol az etnikailag román központi kormány őrzi őket, megnehezítve az érdekelt nemzetiségeknek a hozzáférést. Ugyancsak több vidéki nagy múltú nemzetiségi nyelvű isko­lát teljesen román nyelvűvé alakítottak át. Ha a tv történelmi programot sugároz, a kisebbségek történelmi szerepét már alig említi meg. Az utolsó év folyamán a táblákat, amelyek a népmű­vészeti tárgyak nemzetiségi eredetét mutatták, elvitték a múze­umokból. A külügyminisztérium fokozott érdeklődését elsősorban Richard Schifter nagykövet emberi jogok államtitkári kinevezé­sének köszönhetjük. Szerinte Romániában és a Balkán más or­szágaiban visszatértek a nacionalizmushoz és a kisebbségek tel­jes elnyomásához. Schiffer államtitkár felkérésére decemberben beadtunk egy kérelmet George Schultz külügyminiszter számára, aki december 15-én repült Bukarestbe. A kérelem kéri a külügyminisztert, hogy 1986-ra a román kormánytól vagy a Bólyai Tudományegye­tem visszaállítását vagy a belső közoktatásügyi dekrétum visz­­szavonását kérje, amely szerint 36 nemzetiségi szülőnek kell kérvényezni egy nemzetiségi középiskolai osztály felállítását és 25 szülőnek egy alsófokú osztály megteremtését. Ami a Bólyai Egyetemet illeti, visszaállítása nem ütközne nehézségbe, mert a magyar tanerők ma is tanítanak a Babes-Bó­­lyain, csak románul, és a Babes-Bólyai Egyetem hallgatói közül 22 százalék még mindig magyar nemzetiségű. Schiffer államtit­kár megígérte, hogy kérelmünket továbbítja Schultz külügymi­niszterhez és hogy a külügyminiszter visszaérkezése után inter­jút ad számunkra. * I

Next