Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-08-10 / 30. szám
fi. oldal l^telikiiS V^Arn^of^ Catholic Hungarians' Sunday Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alapította 1894. október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Monoger Editor: Father NICHOiAS DENGL. O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Két évre.......................................................$37 00 Egy évre.......................................................$20.00 Fél évre.......................................................$12.00 SUBSCRIPTION RATES: For two years..............................................$37.00 For one year................................................$20.00 For six months............................................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O.F.M. Szerkesztő: P. KISS BARNABÁS - P. LIGETI ANGELUS P.O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600. 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; Vi poge $125.00; >6 page $240.00; 1 full page $460.00 Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Dr. Csáki Tibor: A tudós vaksága Korunkban a vallások hatása és ereje már nem a régi, „megmagyarázó”, illetve ezen szerepük, hatásuk csökkent. Pedig a kérdésfeltevés igénye ma erősebb, mint valaha. Még a modern technika olyan ragyogó eredményei, mint a holdséta, a Mars körberepülése vagy a szervátültetések sem csökkentették az embert kínzó nyugtalanságot. Sőt a vizsgálódás és az remény, hogy sikerül valamiféle sarkigazságokat találni, tovább fokozódott. A „sarkigazságok” modern kutatói a valamelyik tudományágon belül dolgozó tudós. A modern tudósra kétféle típus jellemző: a hívő, aki hisz Isten létezésében, s az olyan, aki mindent, a végső kérdéseket is a tudomány módszereivel akarja bebizonyítani, igazzá, érvényessé tenni. . Érdekes, hogy a legtöbb hívő tudós az atomfizikusok körében található, akik az anyag legparányibb — mondhatnánk — legvégsőbb alakjaival foglalkoznak, mind parányibb és parányibb részecskéket fölfedezve rádöbbennek, hogy mégis egyre távolabb kerülnek a végső megismerhetőségtől, s hogy a részecskék világa olyan százszázalékos tervezettséget mutat, amely tervező nélkül nem létezhet. A szcientista tudós csak a tudomány állítólagos mindentudásában hisz, beleesve így a dogmatikus abszolutizmus csapdájába. A szcientista tudós elvet minden vallási, erkölcsi, etikai alapot, úgyszólván redukálja az embert az aminosavak szintjére. Nézzünk egy-két esetet arra nézve, hogyan próbálja a szcientista tudós a „megmagyarázó” szerepet — egy főként ideológiai ugrás segítségével — elérni. Jacques Monod például, aki felfedezte saját tudománya, a genetika területén a véletlen szerepét (olyan tudományról van szó, amely még meglehetősen fejletlen), felállította azt a tételt, hogy ez egész filozófia, teológia és az etikai rendszerek az ő felfedezésének fényében minden jelentőségüket elvesztik. F. Skinner, akinek nevéhez az a megállapítás fűződik, hogy megfelelő környezeti elemek segítségével módosítani lehet az állatok viselkedésének bizonyos vonásait, felfedezését egyetemes méretekre tágítja, és azt állítja, hogy az emberi szabadság, erkölcs és méltóság csupán viselkedési vonások, melyeket a természet alakított ki, és az ember „belvilága” voltaképpen nem is létezik. Lorenz, aki az állatok és az ember magatartásában mutatkozó hasonlóságokat vette számba, arra a meggyőződésre jutott, hogy az embereknél ugyanolyan agresszivitás tapasztalható, mint az állatoknál, és hogy emberek és állatok viselkedésében bizonyos hasonlóságok észlelhetők — azaz céljaik azonosak. Ezzel Lorenz voltaképpen minden erkölcsi és etikai szempontot hatályon kívül helyez. A vallási, etikai vagy humán kérdéseket természetesen nem lehet effajta tudományos kísérletek segítségével vizsgálni. Általánosításokhoz és egyetemes következtetésekhez semmiféle empirikus híd nem vezet. Milyen legyen tehát a módszer? A válasz az ilyen tudós számára éppen a fönt demonstrált szcientista ideológiai ugrás. A szcientizmus számára ez az ugrás olyasvalami, mint ami Arisztotelész számára a szillogizmus, Galilei számára a teleszkóp, a Beatlesek számára az elektromos gitár volt. Enélkül nem létezne a szcientizmus, minthogy a tudós csak tudós maradna, s nem válna valami mindentudást játszó sámánná. A szcientistákat különösen az érdekli, ami eddig az etika, a vallás és a humanizmus fő vonását képezték: az ember viselkedése e különböző rendszerek keretei között, melyekre a társadalmi élet épül. Kapcsoljuk ki fejtegetéseinkből egy pillanatra a szcientizmust, és nézzük meg, mennyire ment előre e kutatások terén a szilárd alapra épülő tudományos elemzés? A válasz így hangzik: nem túlságosan messzire. A valóságban ugyanis még ma is küszködünk a legalapvetőbb kérdésekkel, és elcsépelt következtetésekre jutunk. A tudósok még ma is csak vajmi keveset tudnak például a szamaritánus ösztönről, az engedelmességről, az emberi lángész mértékéről, az élet és a környezet összefüggéseiről, vagy éppen a halálról vallott elképzelésekről. A szcientista tudós abból a feltevésből indul ki, hogy a tudomány világán kívül semmi olyan nem létezik, ami megérné a vitát, és tautologikus feltételezésük, hogy az, amit tudományos módszerekkel nem figyelhetünk meg, egyszerűen nem létezik. Már maga ez a feltevés is tudománytalan. A szcientizmus által elkövetett csalás azonban meghaladja a tudomány határát. A szcientista tudós magát az embert árulja el. Az ilyen tudós jellegzetes vonása az a meggyőződés, hogy a racionális ember a megismerésnek csupán egyetlen módozatát ismeri: a tudományos megismerést. E nézet következményeire legtalálóbban Loren Eiseley amerikai antropológus mutatott rá: „Tökéletesen bizonyosak lehetünk afelől, hogy mihelyt az emberi szellem csak a józan ész világában fog létezni, az ember és mindaz, ami eddig volt, megszűnik létezni.” TÜZEX IKRA Tel.: 226-8868 és 521-5526 GYÓGYSZER NÁDAS GYULA Magyar, angol betűs írógép lemez, könyv kerámia stb. Erdélyi csomagok, tape-recorder 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland), Ohio 44107 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA • • Pannonius: Történelmi évfordulók tanítaná Magyarország a keresztény Európa megmentője (Nándorfehérvár 1456. július 21-22.) Kétszer fenyegette a keresztény Európát történelme folyamán a mohamedánság elözönléssel: 732-ben Dél-Franciaországban, Tours és Poitiers mellett és 1456-ban Nándorfehérvárnál. Mindkét esetben katasztrofális következményekkel járt volna a keresztények leveretése az iszlám fiai által. Európa részben vagy egészben a félhold uralma alá került volna. A 8. században a frankok királya, Maurtell Károly utasította vissza a fenyegető inváziót, míg a 15. században úgy Emez a feladat Magyarországra hárult, mely Hunyadi János hadvezér vezetése alatt eddig is sikeres védelmi és támadó háborúkat viselt az oszmánokkal. Magyarországnak ezt a fontos elhárító szerepét eddig nemcsak a külföld nem méltányolta eléggé — sőt a legnagyobb hálátlansággal fizetett érte Trianonban és a második világháború után —, hanem a magyar történetírás is elmulasztotta kellőleg hangsúlyozni és ez európai közvéleménybe belevinni. Ezt a hiányt óhajtjuk ez alkalommal némileg pótolni. A históriai kérdés, amelyre válaszolni akarunk, tehát a következő: Tényleg megmentője volt hozzánk — a 15. században a nándorfehérvári győzelem kivívásával — a keresztény Európának? Nem holmi beteges képzelgés szüleménye ez a föltevés, mely a történelem ítélőszéke előtt már eleve elítélendő, mint tarthatatlan álláspont? Előre is kijelenthetjük, hogy állításunk a legszigorúbb kritikát is kiállja. A legreálisabb történelmi tény az, hogy Magyarország népe 1456 júliusában hősi, vitézi bravúrjával az egész keresztény Európának megmentője volt. Állításunk igazolására csak az akkori Európa legnagyobb szellemi tekintélyeit szólaltatjuk meg, kiknek véleménye koruk felfogásának mintegy tükörképe. II. Mohamedet, a törökök ifjú szultánját nagy katonai sikerei, főképpen Bizáncnak 1453. május 29-én történt elfoglalása, meg az akkori Európa enerváltsága, egységes fellépésre képtelen, beteges állapota késztette arra, hogy világhódító terveket szőjön és nyíltan készüljön azok megvalósítására. „A törökök szultánja — írja a kor magyar krónikása, Túróczi — a görögök fölött aratott győzelme óta mintha más emberré lett volna; nagyobb fokú becsvággyal és gőggel eltelten abban a hitben ringatta magát, hogy a hajdani macedón Nagy Sándor diadalmas korszaka virradt föl az ő számára. Állítják róla, hogy azt mondta: ,Egy Isten ureilkodik az égben, illő, hogy egy fejedelem urelkodjék' a földön is’.” Ugyanez a krónikás a nagy ütközet után így ír a törökök császáráról: „Aki felfuvalkodott elmével, gőgös tekintettel egyedül akart a földkerekségen uralkodni, isteni ítélet folytán paraszti kéz által, mely inkább szokva volt kapához, mint fegyverforgatáshoz, szenvedett vereséget.” Aeneas Sylvius, ebben az időben még III. Frigyes császár (1440—1493) udvari embere, költő és híres történetíró, 1458-tól Szent Péter trónján II. Pius néven III. Kallixtus utódja, az 1454. évi frankfurti fejedelmi értekezleten, mint a császár követe, megnyitó beszédében a török veszélyt a következőképpen ecsetelte: „Nagy a törökök hatalma Ázsiában és Görögországban. A tatárok vad népe szövetségesük, 200—300 ezer embert, hogy többet ne mondjak, fegyverbe tudnak állítani. Bár a magyarok vitéz, hatalmas, minden dicséretre méltó férfiak, ekkora erőnek nem tudnak ellenállni. Akár legyőzik Magyarországot, akár kényszerből csatlakozik a törökökhöz, sem Itália, sem Németország nem marad biztonságban, de még a Rajna sem védi meg a franciákat.” Ugyanő később, mikor II. Mohamed kísérlete Nándorfehérvár elfogyására meghiúsult a magyarok ellenállásán, így írt a csúfos kudarcot vallott szultánról: „Konstantinápolyi győzelme miatt elbizakodva. .. és önmagábón felfuvalkodva, meg hatalmas hadseregében kevélykedve, nem kételkedett abban, hogy Magyarország legyőzése után. .. Itáliát és Rómát egy támadással leigázhatja. Valóban, a kicsiny és egyébként nemes város (Nándorfehérvár) a nagy támadást feltartóztatta. Kapisztrán Szent János, szintén résztvevője a frankfurti értekezletnek, melyen a megjelent magyar követek azzal fenyegetőztek, hogyha nem kapnak segítséget a nyugattól, kénytelenek lesznek kiegyezni a törökkel. Egy ilyen kiegyezés lehetőségére gondolva, mi érné ebben az esetben az itáliai félszigetet, a szent férfiú így kiáltott föl: „Akkor jaj neked, Itália, jaj neked, Róma!” A győzelem napján, 1456. július 22-én pedig III. Kallixtuszhoz küldött jelentésében többek között így nyilatkozott: „A mieink kézre kerítették öszszes pusztító eszközeiket és ördögi gépeiket, melyekkel az egész kereszténységet leigázni vélték.” Hasonló értelemben ecseteli a török veszélyt Giovanni de Tagliacozzo ferences szerzetes, Kapisztrán kísérője, aki mint szemtamú a csatát részletesen leírta: „Mind Magyaarország, mint a többi keresztény nemzetek megszabadultaik a törökök kezéből, mert ha Nándorfehérvár a kezükbe kerül, először Magyarországot, azután a többi nemzeteket kétségkívül leigázták volna.” Hasonló meggyőződés csendül ki Bonfini és Ranzan, Mátyás király korában élő történetírók szavatiból is, akik szintén egész Európát látták veszélyeztetve a török által. III. Kallixtusz pápa (1455—58), a keresztény világnak nemcsak egyházi vonalon, hanem politikai tekintetben is feje, mivel az Egyház és állaim a középkorban szervesen összetartoztak, az 1456. június 29-én kiadott „Imádságok Bullá”-jáb£m az Európát fenyegető török inváziót félreismerhetetlen szavakkal adja tudtára az egész kereszténységnek: „.. .a keresztény név istentelen üldözője — mondja a pápai bulla többek között — a törökök zsirnoka (II. Mohamed), Konstantinápoly elfoglalása után. .. felülvén a gőg szekerére, az egész keresztény világnak elpusztítását vette tervbe és hogy oda behatolhasson, napról napra hevesebben készülődik, az lévén legfőbb vágya, hogy Krisztus szent Nevét a földről kiirtsa és Mohamed szektáját bevezesse.” A kor legkiemelkedőbb egyéniségei — III. Kallixtusz, Aeneas és Kapisztrán — semmi kétséget nem hagynak Eifelől, mi várt volna Európára, ha II. Mohamed terve („egy fejedelem a földön”) valósággá válik. Mint a 7. és 8. században, amilkor a mohamedán arabok lerohanták Kisázsiát és Észak-Afrikát és ott legnaagyobb részt a kereszténységet kipusztították — ugyanez a sors teljesedett volna be a középkori keresztény univerzalizmustól már nagyon is messze eltávolodott Európán is. Bajos elképzelni azt, hogy Magyarország kidőltével a törökök nyugaton komoly ellenállásra találtak volna a 15. század közepén. Charles-Louis Chassin is úgy vélekedett, hogy ütött volna a germán birodalom végső órája, ha a törökök Németország szívéig előrahatoltak volna, s Európa a népvándorlás korénak barbárságába zuhant volna vissza. Ettől a visszaeséstől Magyarország mentette meg 1456 júliusában az agyaglábakon álló nyugati országokat. Az emberfeletti feladatot — Isten segítségével, mint Hunyadi hangsúlyozta — régi hírnevéhez, dicső múltjához méltó ám oldotta meg. Sőt úgy látszik, mintha ebben a gigászi harcban a magyar nép fiai önmagukat múlták volna fölül vitézségben, önfeláldozásban, hitben és hazaszeretetben. * * * Hogy Nándorfehérvárnál tényleg Európa sorsa dőlt el, azt világosan szemlélteti az a rendkívüli hatás is, melyet a kivívott diadal híre a keresztény országokban keltett. Amit a közös veszély nem tudott megteremteni, az most mintegy varázsütésre megvalósult: egész Európa egységes volt az ünneplésben és örömben, hogy az oszmán fenyegetés lidércnyomása alól felszabadult. A legnagyobb öröm természetesen a győzők körében uralkodott. Kapisztrán július 22-én a pápához, Hunyadi két nappal később a királyhoz küldött tudósítást a fényes győzelemről. „Soha a törökök császárát ily vereség nem érte — hangsúlyozta a nagy hadvezér —, mint most, sem ilyen szégyen, aminőt a krónikákban nem lehet olvasni.” A királyi kancellária Bécsben augusztus elsején értesült a nagy diadalról. A király Eizonnal tudatta a hírt a csehekkel és morvákkal, felszólítva őket hál kiadó istentiszteletek tartására. A legjobban elheilmozták a győzelemről szóló tudósításokkal Francesco Sforza milánói herceget, kit V. László magyar király, Carvajal bíboros, Giovanni de Castiglione páviai püspök és Francesco Foscari velencei dózse is megtisztelte at örömhír közlésével. Raguza városa Velencének kedveskedett a jó hír továbbadásávail, míg Velence indíttatva érezte magát, jóllehet a küzdelmet semleges álláspontról szemlélte, hogy Carvajalt és Hunyadit, mint a győzelem fő részeseit üdvözölje. Magyarországon leírhatatlan örömöt keltett a győzelem híre. Budán meghúzták az öszszes harangokat, a közeli hegyekben pedig örömtüzeket gyújtottak, hogy ez ország megmentéséről minél gyorsabban mások is tudomást szerezhessenek. De általában az egész világon „mindenütt úgy fogadták a győzelmi hírt — írja Pastor, a híres egyháztörténész —, mint Isten ajándékát. Az ember alig talál egy krónikást, ha még oly távol lakott is az eseményektől, aki a szegény keresztesek csodálatos győzelméről ne tudott volna valamit feljegyezni.” Rómába augusztus 6-án — két hét múlva — jutott el a világraszóló diadalt megvívó első tudósítás. Hat nappal később megérkezett a császár futárja is elz örvendetes hírrel. A pápát a győzelem híre kimondhatatlan boldogsággal töltötte el. Szinte alig talál szavakat örömének kifejezésére. „Ezen emlékezetes győzelem fölött — írja egyik levelében — nagy szívbeli örömünkben csodálatosan örvendeztünk és a hedhatatlan Istennek hálát és méltó tiszteletet adtunk és elrendeltük, hogy mindenütt ugyanazt cselekedjék.” Parancsára megkondultak Róma összes harangjai, a templomokban ünnepélyes körmeneteket tartottak, örömtüzeket gyújtottak s a győzelmet ünnepélyesen kellett a népnek tudtára adni. Nándorfehérvár sikeres felmentéséről és az oszmánokat ért példátlin vereségről az összes európai udvarrok értesültek a pápa kancelláriája révén, aki nem mulasztotta el figyelmeztetni őket, hogy vele együtt ők is istentiszteletek tartásával róják le hálájukat Isten iránt. VII. Károly francia királyhoz augusztus 11-i kelettel ment el egy ilyen felszólítás, melyben a pápa arra kéri, hogy a világraszóló győzelemért „ő is adjon hálát és az egész országban rendeljen el körmeneteket és imákat hálaadásul. ..” A pápa kívánságának teljesítésében első helyen álltak az olasz városok, mindenekelőtt az egyházi állam városa, melyek a legnagyobb fényt fejtették ki a kereszténység egyetemességét ért siker örömére. A bolognaiak úgy látszik mégis valamennyin túltettek, mert augusztus 9-én az egész várost kivilágították, az összes harangokat meghúzták és három napon át körmeneteket tutottak. A nándorfehérvári diadalnak világtörténelmi jelentőségét a következő évben, 1457- ben, a pápa azzal is jelezni akarta, hogy emlékére Urunk színeváltozásának ünnepét rendelte el. A pápa intézkedése folytán az európai keresztény kultúra és civilizáció megmentése érdekében hozott magyar áldozatot és annak egyetemes jellegét tehát két emlék is hirdeti immár 530 év óta ez egész világon: a naponként megszéledó déli harangszó és Urunk színeváltozásának ünnepe augusztus 6-án. 110 i . Százezerszer száz toronyban. Zúgva zendül csengve-bongva, Százezerszer száz toronyba ' Búg a déli szent harang... Szív szaván szól, zeng a nyelve, Fölzokogva, esdekelve, Szűzanyánkhoz száll a hang: Ázsiából jött a horda, Fél világot eltiporta. Vad pogány a végzetünk! Jöjj, segíts, mert elveszünk! Nándoron nagy győzedelmet Hirdetett a zöngedelmed, Drága déli szent harang! Szűzanyánknak s hős Hunyadnak Szerte földön hálát adnak S vernek érmet, színaranyt. Zeng miattad, zeng naponta Százezerszer száz toronyba' Szent harangszó, háladal, Nándorvári diadal Másfél századon jajongva Sírt velünk az árva honba', Oh, a déli bús harang... Mert Mohácson hősként haltak őseink s a nagy hatalmat Eltemette ott a hont... Vérmocsárba fúlt az ormán, Népek jöttek s Buda ormán Újra fent a szent kereszt! Délharangszó tette ezt! Szent hazánkat meggyalázta, Vad pogány had tartja gyászba', Bús kebelbe fúlt a hang... Néma honba'jaj sikongat S szól helyette, hogyha kongat, Zúg a déli vészharang, Szörnyeteg dúl mindent elnyel Rajta, népek, keljetek fel! Szűzanyánk, hi nemzetünk, Jöjj, segíts, mert elveszünk! ZSITVAY TIBOR díjnyertes verse . ” ' ----------- 1986. augusztus 10.