Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-08-10 / 30. szám

fi. oldal l^telikiiS V^Arn^of^ Catholic Hungarians' Sunday Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509-2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alapította 1894. október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-plébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Boehm Papal Prelate-Pastor. Monoger Editor: Father NICHOiAS DENGL. O.F.M. THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Két évre.......................................................$37 00 Egy évre.......................................................$20.00 Fél évre.......................................................$12.00 SUBSCRIPTION RATES: For two years..............................................$37.00 For one year................................................$20.00 For six months............................................$12.00 Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS O.F.M. Szerkesztő: P. KISS BARNABÁS - P. LIGETI ANGELUS P.O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600. 799-3335 ADVERTISEMENT RATES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; Vi poge $125.00; >6 page $240.00; 1 full page $460.00 Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Dr. Csáki Tibor: A tudós vaksága Korunkban a vallások hatá­sa és ereje már nem a régi, „megmagyarázó”, illetve ezen szerepük, hatásuk csökkent. Pedig a kérdésfeltevés igénye ma erősebb, mint valaha. Még a modern technika olyan ragyo­gó eredményei, mint a holdséta, a Mars körberepülése vagy a szervátültetések sem csökken­tették az embert kínzó nyugta­lanságot. Sőt a vizsgálódás és az remény, hogy sikerül valami­féle sarkigazságokat találni, to­vább fokozódott. A „sarkigazságok” modern kutatói a valamelyik tudomány­ágon belül dolgozó tud­ós. A mo­dern tudósra kétféle típus jel­lemző: a hívő, aki hisz Isten lé­tezésében, s az olyan, aki min­dent, a végső kérdéseket is a tu­domány módszereivel akarja be­bizonyítani, igazzá, érvényessé tenni. . Érdekes, hogy a legtöbb hí­vő tudós az atomfizikusok kö­rében található, akik az anyag legparányibb — mondhatnánk — legvégsőbb alakjaival foglal­koznak, mind parányibb és pa­rányibb részecskéket fölfedezve rádöbbennek, hogy mégis egyre távolabb kerülnek a végső meg­ismerhetőségtől, s hogy a ré­szecskék világa olyan száz­­százalékos tervezettséget mu­tat, amely tervező nélkül nem létezhet. A szcientista tudós csak a tudomány állítólagos minden­tudásában hisz, beleesve így a dogmatikus abszolutizmus csapdájába. A szcientista tudós elvet minden vallási, erkölcsi, etikai alapot, úgyszólván redu­kálja az embert az aminosavak szintjére. Nézzünk egy-két ese­tet arra nézve, hogyan próbálja a szcientista tudós a „meg­magyarázó” szerepet — egy fő­ként ideológiai ugrás segítségé­vel — elérni. Jacques Monod például, aki felfedezte saját tudománya, a genetika területén a véletlen szerepét (olyan tudományról van szó, amely még meglehető­sen fejletlen), felállította azt a tételt, hogy e­z egész filozófia, teológia és az etikai rendszerek az ő felfedezésének fényében minden jelentőségüket elvesz­tik. F. Skinner, akinek nevéhez az a megállapítás fűződik, hogy megfelelő környezeti elemek se­gítségével módosítani lehet az állatok viselkedésének bizonyos vonásait, felfedezését egyete­mes méretekre tágítja, és azt állítja, hogy az emberi szabad­ság, erkölcs és méltóság csu­pán viselkedési vonások, melye­ket a természet alakított ki, és az ember „belvilága” voltakép­pen nem is létezik. Lorenz, aki az állatok és az ember magatartásában mu­tatkozó hasonlóságokat vette számba, arra a meggyőződésre jutott, hogy az embereknél ugyanolyan agresszivitás ta­pasztalható, mint az állatoknál, és hogy emberek és állatok vi­selkedésében bizonyos hasonló­ságok észlelhetők — azaz cél­jaik azonosak. Ezzel Lorenz vol­taképpen minden erkölcsi és eti­kai szempontot hatályon kívül helyez. A vallási, etikai vagy hu­mán kérdéseket természetesen nem lehet effajta tudományos kísérletek segítségével vizsgál­ni. Általánosításokhoz és egye­temes következtetésekhez sem­miféle empirikus híd nem vezet. Milyen legyen tehát a módszer? A válasz az ilyen tudós számá­ra éppen a fönt demonstrált szcientista ideológiai ugrás. A szcientizmus számára ez az ugrás olyasvalami, mint ami Arisztotelész számára a szillo­gizmus, Galilei számára a te­leszkóp, a Beatlesek számára az elektromos gitár volt. Enél­­kül nem létezne a szcientizmus, minthogy a tudós csak tudós maradna, s nem válna valami mindentudást játszó sámánná. A szcientistákat különösen az érdekli, ami eddig az etika, a vallás és a humanizmus fő vo­nását képezték: az ember visel­kedése e különböző rendszerek keretei között, melyekre a tár­sadalmi élet épül. Kapcsoljuk ki fejtegetéseinkből egy pilla­natra a szcientizmust, és néz­zük meg, mennyire ment előre e kutatások terén a szilárd alapra épülő tudományos elem­zés? A válasz így hangzik: nem túlságosan messzire. A valóság­ban ugyanis még ma is küsz­ködünk a legalapvetőbb kérdé­sekkel, és elcsépelt következte­tésekre jutunk. A tudósok még ma is csak vajmi keveset tud­nak például a szamaritánus ösz­tönről, az engedelmességről, az emberi lángész mértékéről, az élet és a környezet összefüggé­seiről, vagy éppen a halálról vallott elképzelésekről. A szcientista tudós abból a feltevésből indul ki, hogy a tudomány világán kívül semmi olyan nem létezik, ami megérné a vitát, és tautologikus feltéte­lezésük, hogy az, amit tudomá­nyos módszerekkel nem figyel­hetünk meg, egyszerűen nem létezik. Már maga ez a feltevés is tudománytalan. A szcientizmus által elkö­vetett csalás azonban megha­ladja a tudomány határát. A szcientista tudós magát az em­bert árulja el. Az ilyen tudós jellegzetes vonása az a meggyő­ződés, hogy a racionális ember a megismerésnek csupán egyet­len módozatát ismeri: a tudo­mányos megismerést. E nézet következményeire legtalálób­ban Loren Eiseley amerikai antropológus mutatott rá: „Tö­kéletesen bizonyosak lehetünk afelől, hogy mihelyt az emberi szellem csak a józan ész világá­ban fog létezni, az ember és mindaz, ami eddig volt, meg­szűnik létezni.” TÜZEX IKRA Tel.: 226-8868 és 521-5526 GYÓGYSZER NÁDAS GYULA Magyar, angol betűs írógép lemez, könyv kerámia stb. Erdélyi csomagok, tape-recorder 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland), Ohio 44107 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA­ ­ • • Pannonius: Történelmi évfordulók tanítaná Magyarország a keresztény Európa megmentője (Nándorfehérvár 1456. július 21-22.) Kétszer fenyegette a ke­resztény Európát történelme folyamán a mohamedánság elö­­zönléssel: 732-ben Dél-Francia­­országban, Tours és Poitiers mellett és 1456-b­an Nándorfe­hérvárnál. Mindkét esetben ka­tasztrofális következmények­kel járt volna a keresztények leveretése az iszlám fiai által. Európa részben vagy egészben a félhold uralma alá került vol­na. A 8. században a frankok királya, Maurtell Károly utasí­totta vissza a fenyegető invá­ziót, míg a 15. században úgy Emez a feladat Magyaror­szágra hárult, mely Hunyadi János hadvezér vezetése alatt eddig is sikeres védelmi és tá­madó háborúkat viselt az osz­mánokkal. Magyarországnak ezt a fontos elhárító szerepét eddig nemcsak a külföld nem méltá­nyolta eléggé — sőt a legna­gyobb hálátlansággal fizetett érte Trianonban és a második világháború után —, hanem a magyar történetírás is elmu­lasztotta kellőleg hangsúlyozni és e­z európai közvéleménybe belevinni. Ezt a hiányt óhajt­juk ez alkalommal némileg pó­tolni. A históriai kérdés, amelyre válaszolni a­karunk, tehát a kö­vetkező: Tényleg megmentője volt hozzánk — a 15. században a nándorfehérvári győzelem ki­vívásával — a keresztény Eu­rópának? Nem holmi beteges képzelgés szüleménye ez a föl­tevés, mely a történelem ítélő­széke előtt már eleve elítélen­dő, mint tarthatatlan állás­pont? Előre is kijelenthetjük, hogy állításunk a legszigorúbb kritikát is kiállja. A legreá­lisabb történelmi tény az, hogy Magyarország népe 1456 júli­usában hősi, vitézi bravúrjával az egész keresztény Európá­­nak megmentője volt. Állítá­sunk iga­zolására csak az akko­ri Európa legnagyobb szellemi tekintélyeit szólaltatjuk meg, kiknek véleménye koruk felfo­­gásának mintegy tükörképe. II. Mohamedet, a törökök ifjú szultánját nagy katonai sikerei, főképpen Bizáncnak 1453. május 29-én történt el­­foglalása, meg az akkori Euró­pa enerváltsága, egységes fellé­pésre képtelen, beteges állapo­ta késztette arra, hogy világ­hódító terveket szőjön és nyíl­tan készüljön azok megvalósí­tására. „A törökök szultánja — írja a kor magyar krónikása, Túróczi — a görögök fölött aratott győzelme óta mintha más emberré lett volna; na­gyobb fokú becsvággyal és gőggel eltelten abban a hitben ringatta magát, hogy a hajda­ni macedón Nagy Sándor dia­dalmas korszaka virradt föl az ő számára. Állítják róla, hogy azt mondta: ,Egy Isten ureilko­­dik az égben, illő, hogy egy fe­jedelem ure­lkodjék' a földön is’.” Ugyanez a krónikás a nagy ütközet után így ír a törö­kök császáráról: „Aki felfuval­­kodott elmével, gőgös tekintet­tel egyedül akart a földkerek­ségen uralkodni, isteni ítélet folytán paraszti kéz által, mely inkább szokva volt kapához, mint fegyverforgatáshoz, szen­vedett vereséget.” Aeneas Sylvius, ebben az időben még III. Frigyes csá­szár (1440—1493) udvari embe­re, költő és híres történetíró, 1458-tól Szent Péter trónján II. Pius néven III. Kallixtus utódja, az 1454. évi frankfurti fejedelmi értekezleten, mint a császár követe, megnyitó be­szédében a török veszélyt a kö­­vetkezőképpen ecsetelte: „Nagy a törökök hatalma Ázsiában és Görögországban. A tatárok vad népe szövetsé­gesük, 200—300 ezer embert, hogy többet ne mondjak, fegy­verbe tudnak állítani. Bár a magyarok vitéz, hatalmas, minden dicséretre méltó férfi­ak, ekkora erőnek nem tudnak ellenállni. Akár legyőzik Ma­gyarországot, akár kényszer­ből csatlakozik a törökökhöz, sem Itália, sem Németország nem ma­rad biztonságban, de még a Rajna sem védi meg a franciákat.” Ugyanő később, mikor II. Mohamed kísérlete Nándorfehérvár elfogyására meghiúsult a magyarok ellenál­lásán, így írt a csúfos kudar­cot vallott szultánról: „Konstantinápolyi győzelme miatt elbizakodva. .. és önma­­gábón felfuvalkodva, meg ha­talmas hadseregében kevély­­kedve, nem kételkedett abban, hogy Magyarország legyőzése után. .. Itáliát és Rómát egy támadással leigázhatja. Való­ban, a kicsiny és egyébként nemes város (Nándorfehérvár) a nagy támadást feltartóztat­ta. Kapisztrán Szent János, szintén résztvevője a frankfur­ti értekezletnek, melyen a meg­jelent magyar követek azzal fe­nyegetőztek, hogyha nem kap­nak segítséget a nyugattól, kénytelenek lesznek kiegyezni a törökkel. Egy ilyen kiegyezés lehetőségére gondolva, mi érné ebben az esetben az itáliai fél­szigetet, a szent férfiú így ki­áltott föl: „Akkor jaj neked, Itália, jaj neked, Róma!” A győzelem napján, 1456. július 22-én pedig III. Kallixtuszhoz küldött jelentésében többek között így nyilatkozott: „A mieink kézre kerítették ösz­­szes pusztító eszközeiket és ördögi gépeiket, melyekkel az egész kereszténységet leigázni vélték.” Hasonló értelemben ecse­teli a török veszélyt Giovanni de Tagliacozzo ferences szer­zetes, Kapisztrán kísérője, aki mint szemtamú a csatát részle­tesen leírta: „Mind Magyaaror­­szág, mint a többi keresztény nemzetek megszabadultaik a törökök kezéből, mert ha Nán­dorfehérvár a kezükbe kerül, először Magyarországot, az­után a többi nemzeteket két­ségkívül leigázták volna.” Hasonló meggyőződés csendül ki Bonfini és Ranzan, Mátyás király korában élő történetírók szavatiból is, akik szintén egész Európát látták veszélyeztetve a török által. III. Kallixtusz pápa (1455—58), a keresztény vi­lágnak nemcsak egyházi vona­lon, hanem politikai tekintet­ben is feje, mivel az Egyház és állaim a középkorban szervesen összetartoztak, az 1456. június 29-én kiadott „Imádságok Bul­­lá”-jáb£m az Európát fenyege­tő török inváziót félreismerhe­tetlen szavakkal adja tudtára az egész kereszténységnek: „.. .a keresztény név istente­len üldözője — mondja a pápai bulla többek között — a törö­kök zs­irnoka (II. Moham­ed), Konstantinápoly elfoglalása után. .. felülvén a gőg szeke­rére, az egész keresztény vi­lágnak elpusztítását vette terv­be és hogy oda behatolhasson, napról napra hevesebben ké­szülődik, az lévén legfőbb vá­gya, hogy Krisztus szent Ne­vét a földről kiirtsa és Moha­med szektáját bevezesse.” A kor legkiemelkedőbb egyéniségei — III. Kallixtusz, Aeneas és Kapisztrán — semmi kétséget nem hagynak Eifelől, mi várt volna Európára, ha II. Moham­ed terve („egy fejede­lem a földön”) valósággá válik. Mint a 7. és 8. században, amil­kor a mohamedán arabok lero­­hanták Kisázsiát és Észak-Af­rikát és ott legnaagyobb részt a kereszténységet kipusztítot­­ták — ugyanez a sors teljese­dett volna be a középkori ke­resztény univerzalizmustól már nagyon is messze eltávolo­dott Európán is. Bajos elkép­zelni azt, hogy Magya­rország kidőltével a törökök nyugaton komoly ellenállásra találtak volna a 15. század közepén. Charles-Louis Chassin is úgy vélekedett, hogy ütött volna a germán birodalom végső órája, ha a törökök Németország szívéig előrahatoltak volna, s Európa a népvándorlás koré­­nak barbárságába zuhant vol­na vissza. Ettől a visszaeséstől Ma­gyarország mentette meg 1456 júliusában az agyaglábakon álló nyugati országokat. Az emberfeletti feladatot — Isten segítségével, mint Hunyadi hangsúlyozta — régi hírnevé­hez, dicső múltjához méltó ám oldotta meg. Sőt úgy látszik, mintha ebben a gigászi harc­ban a magyar nép fiai önmagu­kat múlták volna fölül vitéz­ségben, önfeláldozásban, hit­ben és hazaszeretetben. * * * Hogy Nándorfehérvárnál tényleg Európa sorsa dőlt el, azt világosan szemlélteti az a rendkívüli hatás is, melyet a kivívott diadal híre a keresz­tény országokban keltett. Amit a közös veszély nem tu­dott megteremteni, az most mintegy varázsütésre megvaló­sult: egész Európa egységes volt az ünneplésben és öröm­ben, hogy az oszmán fenyege­tés lidércnyomása alól felsza­badult. A legnagyobb öröm termé­szetesen a győzők körében uralkodott. Kapisztrán július 22-én a pápához, Hunyadi két nappal később a királyhoz kül­dött tudósítást a fényes győze­lemről. „Soha a törökök császá­rát ily vereség nem érte — hangsúlyozta a nagy hadvezér —, mint most, sem ilyen szé­gyen, aminőt a krónikákban nem lehet olvasni.” A királyi kancellária Bécs­­ben augusztus elsején értesült a nagy diadalról. A király Eizon­­nal tudatta a hírt a csehekkel és morvákkal, felszólítva őket hál kiadó istentiszteletek tartá­sára. A legjobban elheilmozták a győzelemről szóló tudósítá­sokkal Francesco Sforza milá­nói herceget, kit V. László ma­gyar király, Carvajal bíboros, Giovanni de Castiglione páviai püspök és Francesco Foscari velencei dózse is megtisztelt­e at örömhír közlésével. Raguza vá­rosa Velencének kedveskedett a jó hír továbbadásávail, míg Velence indíttatva érezte ma­gát, jóllehet a küzdelmet sem­leges álláspontról szemlélte, hogy Carvajalt és Hunyadit, mint a győzelem fő részeseit üdvözölje. Magyarországon leírhatat­­lan örömöt keltett a győzelem híre. Budán meghúzták az ösz­­szes harangokat, a közeli he­gyekben pedig örömtüzeket gyújtottak, hogy e­z ország megmentéséről minél gyorsab­ban mások is tudomást szerez­hessenek. De általában az egész világon „mindenütt úgy fogadták a győzelmi hírt — írja Pastor, a híres egyháztörté­nész —, mint Isten ajándékát. Az ember alig talál egy króni­kást, ha még oly távol lakott is az eseményektől, aki a szegény keresztesek csodálatos győzel­méről ne tudott volna valam­it feljegyezni.” Rómába augusztus 6-án — két hét múlva — jutott el a vi­lágraszóló diadalt megvívó első tudósítás. Hat nappal később megérkezett a császár futárja is elz örvendetes hírrel. A pápát a győzelem híre kimondhatat­lan boldogsággal töltötte el. Szinte alig talál szavakat örömének kifejezésére. „Ezen emlékezetes győzelem fölött — írja egyik levelében — nagy szívbeli örömünkben csodála­tosan örvendeztünk és a hedha­­tatlan Istennek hálát és méltó tiszteletet adtunk és elrendel­tük, hogy mindenütt ugyanazt cselekedjék.” Parancsára meg­­kondultak Róma összes ha­­rangjai, a templomokban ün­nepélyes körmeneteket tartot­tak, örömtüzeket gyújtottak s a győzelmet ünnepélyesen kel­lett a népnek tudtára adni. Nándorfehérvár sikeres fel­mentéséről és az oszmánokat ért példátlin vereségről az összes európai udvarrok érte­sültek a pápa kancelláriája révén, aki nem mulasztotta el figyelmeztetni őket, hogy vele együtt ők is istentiszteletek tartásával róják le hálájukat Isten iránt. VII. Károly fra­n­­cia királyhoz augusztus 11-i kelettel ment el egy ilyen fel­szólítás, melyben a pápa arra kéri, hogy a világraszóló győ­zelemért „ő is adjon hálát és az egész országban rendeljen­ el körmeneteket és imákat hála­adásul. ..” A pápa kívánságának tel­jesítésében első helyen álltak az olasz városok, mindenek­előtt az egyházi állam városa­, melyek a legnagyobb fényt fej­tették ki a kereszténység egye­temességét ért siker örömére. A bolognaiak úgy látszik mé­gis valamennyin túltettek, mert augusztus 9-én az egész várost kivilágították, az összes harangokat meghúzták és há­rom napon át körmeneteket t­utottak. A nándorfehérvári diadal­nak világtörténelmi jelentősé­gét a következő évben, 1457- ben, a pápa azzal is jelezni akarta, hogy emlékére Urunk színeváltozásának ünnepét ren­delte el. A pápa intézkedése folytán az európai keresztény kultúra és civilizáció megmen­tése érdekében hozott magyar áldozatot és annak egyetemes jellegét tehát két emlék is hir­deti immár 530 év óta e­z egész világon: a naponként megszé­­ledó déli harangszó és Urunk színeváltozásának ünnepe augusztus 6-án. 11­0 i . Százezerszer száz toronyban. Zúgva zendül csengve-bongva, Százezerszer száz toronyba ' Búg a déli szent harang... Szív szaván szól, zeng a nyelve, Fölzokogva, esdekelve, Szűzanyánkhoz száll a hang: Ázsiából jött a horda, Fél világot eltiporta. Vad pogány a végzetünk! Jöjj, segíts, mert elveszünk! Nándoron nagy győzedelmet Hirdetett a zöngedelmed, Drága déli szent harang! Szűzanyánknak s hős Hunyadnak Szerte földön hálát adnak S vernek érmet, színaranyt. Zeng miattad, zeng naponta Százezerszer száz toronyba' Szent harangszó, háladal, Nándorvári diadal Másfél századon jajongva Sírt velünk az árva honba', Oh, a déli bús harang... Mert Mohácson hősként haltak őseink s a nagy hatalmat Eltemette ott a hont... Vérmocsárba fúlt az ormán, Népek jöttek s Buda ormán Újra fent a szent kereszt! Délharangszó tette ezt! Szent hazánkat meggyalázta, Vad pogány had tartja gyászba', Bús kebelbe fúlt a hang... Néma honba'jaj sikongat S szól helyette, hogyha kongat, Zúg a déli vészharang, Szörnyeteg dúl mindent elnyel Rajta, népek, keljetek fel! Szűzanyánk, hi nemzetünk, Jöjj, segíts, mert elveszünk! ZSITVAY TIBOR díjnyertes verse . ” ' -----------­ 1986. augusztus 10.

Next