Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-01-04 / 1. szám

t. oldal AiÍQrtXJlitytJ Catholic Hunsarians' Sundaymi Hv Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown. Ohio 44509 2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alopiiotio 1894 október 24-én AAsgr Böhm Károly pápai prelótus-plébános. Established October 24 1894 by Rev. Msgr Charles Boehm Popal Prelate-Pastor Monogmg Editor: Fr NICHOLAS DENGL. O FM Editors Fr BARNABAS KISS Fr ANGELUS LIGETI P O Box 2464. Youngstown. Ohio 44509-0464 Telephone (216) 799-2600; 799-3335 THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK K£T évre Egy évre. Fél évre $37 00 $20 00 $12 00 SUBSCRIPTION RATES For two years....................................... For one year........................................ For six months...................................... $37 00 $20 00 $12.00 , Felelős szerkesztő: P DENGl MIKLÓS OFM Szerkesztők P KISS BARNABAS - P LIGETI ANGELUS P O Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVBmSIMENT RATES: $4 00 per column inch 1 4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3 00 per column inch more than 15 times, page $125 00; ' j page $240.00; 1 full page $460 00 Second closs postage paid ot Youngstown, Ohio A lapban megielent cikkek nem feiezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláirt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Hajnal László Gábor: A lidércnyomásos esztendők (Deportálások és lakosságcserék 1945-től 1948-ig) A vagonok 1946 januárjának elején indultak el Budaörsről Németország nyugati részébe, s majdhogynem mindenki tényleg egy batyut vitt magával, de az eredetileg tervezett 25 ezer fő helyett mindössze 3 866 személy távozott. Az áttelepítettek szá­ma a későbbiekben fokozatosan emelkedett, májusban érték el a csúcsot: 49 ezer 11 személyt deportáltak. Az oroszok nagyobb tempót sürgettek, míg az amerikai Key tábornok és az USA bu­dapesti diplomáciai képviselői azt kérték a magyar kormánytól, hogy lassítsák az ütemet és csökkentsék a kitelepítendők számát, sőt a SZEB 1946. augusztus 16-i ülésén azt követelték: minden száműzött kapjon 500 márkával egyenértékű konvertibilis valu­tát. Ám ezt Tildyék nem tudták vállalni; júniustól novemberig szünetelt is az útnak bocsátás, de a szovjet Szviridov kijelentet­te, akkor 1947-ben folytatódik a deportálás, mert a végrehajtás­nak nem volt előzetesen meghatározott határideje. Az összesített adatokat tekintve, 1946 januárjától decembe­réig 135 ezer 665-en települtek át a Németország USA megszállá­si övezetébe, a mai Bundes Republik területére. A hivatalos NSZK statisztikák azonban 150 ezer deportáltat tartanak nyil­ván. S ehhez még számítsuk hozzá a félszázezernyi főt is, akiket 1947 tavaszától szállítottak el Németország szovjet megszállási övezetébe, ahol később megalakult az NDK. Üldöztetésük, rész­leges vagy teljes jogfosztottságuk azonban csak 1949 késő őszén ért véget, pontosabban fogalmazva: az október első hetében meg­jelent rendelet — elméletileg — megszüntette a diszkriminálást. Az akkoriban ejtett sebek azonban sokáig nem gyógyultak, a ha­talom néha direkt el is vakarta, s a hazai németek közül még sok ezren emlékeznek Révai József azon mondatára: „A sváb kérdés­ben álláspontunk két szóban kifejezhető: ki velük!” A felvidéki magyarok hasonló sorsra jutottak a békeszerző­dés megkötése után. Ám a velük szemben foganatosított üldözés sokkal rafináltabb és kegyetlenebb volt, noha bűnükül nem lehetett felróni, hogy a Harmadik Birodalom polgárainak vallot­ták magukat Hitler uralmának idején. Egyetlen vétkük volt csu­pán, az, hogy a magyarok. Dr. Eduárd Benes 1938-ban kényszerült lemondani a cseh köztársaság elnökének tisztéről, s Londonba tá­vozása után rögtön azon kezdett mesterkedni, hogyan lehetne az „idegen népcsoportoktól” (sváboktól és magyaroktól) megszaba­dulni. A körülötte szorgoskodó cseh és szlovák emigráns vezetők a közös nemzeti államról alkotott új felfogásukkal sok hívet sze­reztek maguknak, ám a nagyhatalmak vezetőit (pl. Rooseveltet és Sztálint) a háború utolsó esztendeiben nem sikerült meggyőz­ni arról, hogy a magyar nemzetiségű lakosságot át kell zavarni az anyaországba, mert mindannyian soviniszták, irredenták. Benes viszont konokul ragaszkodott elképzeléséhez, de az 1943. december 11-én Moszkvában aláírt szovjet-cseh barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megfo­galmazásakor nem erősködött, hogy abban szerepeljen a magya­rok Csehszlovákiából történő majdani kitelepítése. A Szovjetuni­óban lévő cseh kommunista emigránsok vezetőjét, Klement Gott­­waldot azonban sikerült ennek szükségességéről meggyőzni, aki a moszkvai rádióban 1944. május 11-én elhangzott beszédében utalt arra, hogy a magyarok eltávolítása a Felvidékről teljesen in­dokolt. Janics Kálmán „A hontalanság évei” című, az Európai Pro­testáns Szabadegyetem gondozásában 1979-ben megjelent, alap­műnek számító könyvében áttekinthetően írja le a lakosság, il­letve népcserére vonatkozó tárgyalások és huzavonák hátterét. A kisebbségek kitoloncolására irányuló benesi tervben 2 millió né­met és 400 ezer magyar szerepelt. Ám ez utóbbiak esetében a „csere” eleve nem lehetett igazságos, hiszen az 1937-es adatokat tekintve háromszor annyi magyar élt Szlovákiában, mint amennyi szlovák hazánkban. A transzferelv kidolgozásakor mégis tudato­san törekedtek a nagyhatalmak félrevezetésére, akik ugyan eluta­sítottak minden erőszakos deportálási igényt, de a fegyverszü­neti szerződés aláírása után a cseh kormány és a Szlovák Nem­zeti Tanács megpróbálta kész helyzet elé állítani a SZEB vezető­it. A cseh Nemzeti Front programját 1945. március 22. és 29. között véglegesítették Moszkvában, s április 4-én Benes a szoci­áldemokrata Zdenek Fierlingert nevezte ki az új, koalíciós kor­mány elnökévé. Az irányelveket másnap, április 5-én, Kassán hozták nyilvánosságra. A szöveg nyolcadik fejezete a magyar et­nikummal kapcsolatosan a következőket helyezte kilátásba: „1./ a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellen­állási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségért. 2.1 a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg; 3.1 azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köz­társasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjet­unió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket csehszlovák ál­lampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság terüle­téről.” (Folytatjuk) III. rész Tildy Zoltán kormánya továbbra is erősen eltúlzottnak tar­totta a követelést, hiszen 1945-ben nem is élt 500 ezer német nem­zetiségű hazánkban. Ám hiába hivatkoztak erre, az MKP is a „globális” megoldást sürgette, ugyanakkor a német származá­sú munkásokat, bányászokat — körülbelül 60 ezret — a kommu­nisták igyekeztek kimenteni a deportálásra ítéltek közül. Az egész vita végére a 12 330/1945. M.E. számú rendelet tette a pon­tot. Az 1945. december 29-én megjelent kormányutasítás értel­mében köteles volt Németországba áttelepülni minden olyan ma­gyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeíráskor né­met nemzetiségűnek — vagy anyanyelvűnek — vallotta magát, aki a magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá mindazok, akik a Volksbundnak és valamely fegyveres német alakulatnak tagjai lettek. Az előírások nem vonatkoztak a 65. életévüket betöltöttekre, a nem német nemzetiségű személy vele együtt élő házastársára és kiskorú gyermekeikre. Kivételt képeztek azok is, akik 1940-től tagjai voltak a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamelyik szakszervezetnek, vagy demokratikus pártnak, s nem alkalmazták a rendeletet azokra sem, akik „Hitelt érdemlően bizonyították, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek.” Magyarul magyarul... (Folytatás az 1. oldalról) tegetőzés: nincs pénz ilyesmire. Nincs értelme vitát nyitni afö­lött, hogy mi helyesebb: a kom­munista rendszer Nemzeti Színházára, Operaházára, vagy a Bazilika kupolájára adakoz­ni, vagy egy-két emigráns gyerekkönyvet finanszírozni. De ha az előbbi fontosabb, ak­kor ne sopánkodjunk, ha cse­metéink már nem fognak tudni magyarul. Mert még ha a szü­lők magyarok maradtak is, nem mindannyiuknak sikerült könyvtárukat hazulról kimen­teni. Ha mégis sikerült, nem biztos, hogy van könyveik kö­zött kisgyerekeknek való. Nem biztos, hogy mindannyiunknak van lehetősége hazulról mese­könyveket rendelni, hozatni. S végül, de nem utolsó sorban az sem biztos, hogy a kiküldött könyv ve­sóban az igazi magyar szellemet fogja képviselni. Én a 60-as években voltam kisiskolás és még ma is emlék­szem, hogy ártatlannak tűnő olvasókönyvünkben már ott la­pult az ideológia réme. Az egyik olvasmány arról szólt, hogy Iván, a szovjet katona a „felszabaduláskor” hogyan osztott kenyeret az éhező ma­gyar gyerekeknek. Godoltam, a 60-as évek olvasókönyveiben óhatatlanul megmaradt egy s más korhadék esz 50-es évekből. Ma már ennek nyilván nyoma sincs. Mily szerencsések lehe­tünk, hogy a nagymamák sű­rűn küldik hazulról unokáiknak a szebbnél szebb mesekönyve­ket! Ám épp ezeket lapozgatva egyszercsak min akad meg a szemem Dörmögő Dömötör óvodás meséi közt: „Fickó és Mackó Moszkvában” — csudás egy mese! Magtanulhatja belő­le a 3—4 éves óvodás, hogy a „köszönöm oroszul szpasziba”, hogy „a Mauzóleumban Lenin nyugszik”, hogy a moszkvai bábszínházban fagylaltozva a gyerekek „nem is Moszkvában érezhetik magukat, hanem me­seországban”, s a szép élmé­nyek hatására „Mackó úgy ér­zi, barátaik városa most már az ő városa is”. Vegyük elő talán akkor ezt a másik könyvet, az „Óvodások verseskönyvé”-t, ezzel estik jobban járunk. De nicsak! Itt meg min akad meg az ember szeme lapozgatás közben („Április 4.” című vers): „...E nap... legdrágább szí­vünknek... ez a legszebb ün­nep...” Kissé odébb („Májusi vers” című): „...Fejem fölött nagy vörös csillagok, Álmom­ban védenek vaskarok”... La­pozzunk tovább (vers „Béke” címmel): „Szülőnk, testvérünk a béke, apánk, anyánk is harcol érte, hogy bántódás többé ne érje, pusztuljon minden ellen­sége.” (A két előbbi vers nem hagy kétséget afelől, hogy ki védi a békét, s ki a pusztítandó ellenség.) Kétségbeesetten ve­szem kezembe újra a Dörmögő Dömötört, de vesztemre („Pi­ros zászlóm” című vers): „... majd November Hetedike ün­nepén, piros zászlóm, abla­kunkba tűzlek én...” Minden könyvben csak egy-két ilyen vers és mese, minden tucat könyvből csak néhány fertőzve a métellyel, s az ártatlan lelkű gyerekben alig észrevehető ro­­konszenv támad mindazzal szemben, amiknek visszataszí­tó mivoltát mi „öregek”, a bő­rünkön tapasztaltuk. Ezért mondom tehát, hogy — bár fontos a nyelv ismerete — elsősorban a szellem a fon­tos, a nyelv cs­ik eszköze a szel­lem megvalósulásánaak. Ezért hívta föl Mindszenty bíboros is emigrációnk figyelmét mind­kettő együttes gondozására. Mert gyermekeink csak ma­gyarul magyarulhatnak! Ezek után hadd tegyem föl újra a kérdést: Nem hiányzik mégis az emigráns könyvki­adás polcáról egy-egy tiszta szellemű gyerekkönyv és tan­könyv? Mert nem elég, ha a gyereket megtanítjuk anya­nyelvén beszélni, olvasni. Va­lami épületes olvasmányt is kellene tudnunk a kezébe adni! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1987. január 4. Filippi István: Hullámok Tavaly betiltották Buda­pesten Csurka István „Vizsgák és fegyelmik” című színdarab­ját. Az író 1986. augusztus 14- én írt nyilatkozata a bécsi ÚJ DIALÓG mellékletében jelent meg; ebből közlöm a következő idézetet: „Nekem most már csak ak­kor van, lehet helyem ebben a fertőzött, mérgezett és kvázi­­magyar-kvázi nyilvánosság­ban, ha azok a beteges körülmé­nyek, amelyek oda vezettek, hogy most engem sújtottak szi­­lenciummal, megszűnnek. Bi­zony, én most már csak várom, csendben és némán a további intézkedéseket, amelyek nyo­mán megszűnik a magyar kul­turális életben a diszkriminá­ció, a tehetségek szüntelen és tervszerű elgáncsolása, a ma­­gyarellenesség, a dilettánsok dáridója a magas posztokon, a középszerűség és tehetségte­­lenség és zsarnokság favorizá­lása, a vezetés eszmétlen, vege­táló kapkodása, szakszerűtlen­sége és anyag-, ember- és pénz­­pazarlása. Várom a további in­tézkedéseket a csőd felszámolá­sára a könyvkiadás, a televízió, a filmgyártás és a színházi élet területén. Várom, hogy lehető legyen a közös munkálkodás a magyar fennmaradásért, a be­csületes reformokért és a meg­újulásért. Az első ilyen jelre, mint csataló a kürtszóra felnye­rít, jelentkezem munkára és keresztényi megbocsátással nyújtom a kezem azoknak is, akik most megaláztak.” Igen ám, de a felettesek is kötve vannak, ők is ugrálnak a hullámokon (mentőövvel a de­rekukon), de sem a kultusz-, sem a belügyminisztérium nem döntenek Moszkva beleegyezé­se nélkül. Akkor hogyan lehet­séges Csurka István és nemze­ti szellemű kollégáinak „ma­gasugrása”? Most formabon­tás következik, régen belénk­­rögződött dogmák fellazítása. Az úgynevezett szabad or­szágok politikai képzettségű polgárainak alapfrázisa sze­rint: „Magyarországon kom­munisták uralkodnak és a nép, tetszik — nem tetszik, belenyu­godott sorsába.” Ez csak részben igaz. Ezer­éves történelmünk tanúsága szerint nemzetünk véres kor­szakaiban nagyon kevés ma­gyar hazaárulóról tudunk. Megszámolhatjuk őket a tíz uj­junkon, így a viharos tengeren biztonságban haladó szovjet luxushajón legfeljebb két tucat gyászmagyar élősködik, akik már ellustultak a jóléttől. Kü­lönös nyelvünk ugyan megta­nulható, de szellemünk, észjá­rásunk, színes szójátékaink és ízesen egyéni mondatszerkesz­tésünk viszont nem. Moszkva magyarul beszélő pánszlávjai képtelenek irodalmunkat ellen­őrizni, így a büntető akciók csak feljelentések útján lehet­ségesek. Magyarországon az első becsületes kommunista Nagy Imre volt, aki hitt az „eszmé­ben” és abban, hogy Andropov megtartja szavát, de a csaló­dás pilla­natában vállalta nem­zetének sorsát. Létezhet még több ilyen kommunista? Nehe­zen, hiszen Nagy Imre példája örökre megdöntötte a Kreml urainak szavahihetőségét. A Szovjetunió kegyelméből ural­kodók között szakadás van. Az egyik oldal meggyőződéses szovjet-bolsevistákból áll. Ezek kevesen vannak, veszé­lyesek és semmi közük sincsen a magyar nemzethez. A többi­ek opportunisták, akik minden oldalon szeretnék biztosítani jövőjüket. Hasonlítanak azok­hoz az őrökhöz, akik suttogva megkérdezték tőlünk a börtön­ben: „Ugye, szól az érdekem­ben egy jó szót, ha megválto­zik a helyzet?” ők érdek nélkül nem tesznek semmit, rosszat sem, csak akkor, ha arra hatá­rozott parancsot kapnak. Ne­kik köszönhető az úgynevezett enyhülés. A nép túlnyomó többsége nem törődött bele sorsába, de úgy viselkedik, mint a török megszállás alatt: támogatja a hatalom opportunista, de még magyarnak nevezhető végre­. A hullámzó tenger mozgá­sa csak látszólagos haladás, a valóságban körforgás. Magas­ba dob, majd mélybe ránt az iszonyatos erő és jaj annak a halásznak, aki nem tudja egyensúlyban tartani csónak­ját. Úszni lehetetlenség, így csak addig lehet előrehaladni a vízben, amíg biztos talaj van a láb alatt. Akkor is ugorni kell, ha jön egy hatalmas, tarajos hullám, mert a tétlenségnek esetleg halálos következménye lehet. Ez Magyarország helyze­te 1956 óta. Sok „hullámlovast” láthat­tunk a habok tetején vergődni: Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Csurka Istvánt, ifjabb Rajk László „szamizdat” csoportját és a levegő után kapkodó név­telen bátrak ezreit. (Különös „kultúrkapcso­­lat” az, hogy ma már az ellen­állást is oroszul fejezzük ki. Magyarországon szabadság­­harc volt, ma függetlenségi mozgalom, irodalmi nemzetvé­delem és gazdasági útkeresés van, de nem „szamizdat”.) Többen, akik nem vették figyelembe a közmozgás törvé­nyét, enyhülésről, sőt részleges felszabadulásról beszélnek és írnak, nemcsak a „kiegyező emigránsok”, hanem a szám­űzött magyarok köreiben is. Nyugat-európai vagy amerikai szemmel nézik a kétszeres munkára alapozott jólétet és az önfegyelmezéssel korlátozott szabad szólást. Háttérbe szo­rultak ugyan a hatóságok, de jelen vannak. Nem a hatalom szelídült meg, inkább a polgá­rok, akik hosszú évtizedes ta­pasztalatok után tudják, hogy meddig ugorhatnak. Vigyázni kell, mert a következő hullám szívó hatású­ hajtóit és ha lehetséges, mesz­­sziről elkerüli a fanatikus ellen­séget. Annak idején Allahra és Mohamed szúraira hivatkoztak e­z ügyes „diplomaták”, ma vi­szont Leninre és Marxra, ami­vel még a szovjet ellenőröket is zavarba tudják hozni. Mit tegyenek a magyar szervezetek vezetői? Támogas­sák a „hullámlovasokat” és hívjanak meg továbbra is ma­gyar művészeket, írókat és elő­adókat külföldre? Szerintem igen, de előbb olvassák el Csur­ka István levelének további részleteit: „1. Megfelel a valóságnak, hogy én engedélyt adtam a Sza­bad Európa Rádió egy képvise­lőjének New Yorkban, hogy a New York-i magyar március 15-i ünnepségen elmondott ün­nepi beszédemet felolvassák. Ehhez azonban szükséges hoz­zátenni: az Ebben a beszédben sze­rény eszközeimmel egyetemes felelősség- és áldozatvállalásra szólítottam fel az öt világrész magyarságát, különös tekintet­tel a határainkon kívüli, a Kár­pát-medence ősi magyar falvai­ban és városaiban a kulturális és most már etnikai megsem­misítés viszonyai között tengő­dő magyarság sorsára.­­/ Amikor az engedélyezés ténye a politikai mérlegre ke­rül, mérlegre kell kerülni annak is, hogy miért nincs helye hazá­ja fórumain ezekkel a gondola­taival egy magyar írónak. „ Az engedélyezést egyéb­ként saját magam hoztam a Művelődésügyi Minisztérium irodalmi Osztálya tudomására hazatértemkor, önként készí­tett úti beszámolómban. ” Adjunk továbbra is fóru­mot az otthonról hasonló célki­tűzéssel kijött művészeknek? Igen, ha tisztában vagyunk az­­zal, hogy minden külföldre hí­vott vendégszereplőnek haza­térte után beszámolót kell ír­nia, vagy „önkéntesen” vagy parancsra. Még fontosabb az, hogy ne az otthoni kényszer­ideológiát vegyük át itt, hanem e­z itteni szabad levegőt küld­jük haza. Legfontosabb az, hogy egy jól sikerült „budapes­ti rendezvény” után ne kürtöl­jük szét minden világnyelven, hogy Magyarországon már minden rendben van és nem kellenek a „konzervatív emig­ráns károgó varjak”. Mert csak akkor van szükség az ott­honi és itteni „útkeresőkre”, ha megvizsgálják vállakozásuk eredményét és hallgatnak a so­kat tapasztalt politikai emig­rációra is. A budapesti Magya­rok Világszövetségében „vert érme másik oldalán” láthatók azok, akik innen járnak haza és itt szerzett tudásukkal vesz­nek részt az Anyanyelvi Konfe­renciákon vagy hasonló rendez­vényeken. Nem kell minden esetben pálcát törni felettük, mert előbb írtam, hogy nagyon kevés hazaáruló magyar van, de annál több naiv idealista. Il­lik tudni azonban, hogy a Mű­velődésügyi Minisztérium Iro­dalmi Osztálya őket használja fel cégérnek, de azokat is, akik nem járnak ugyan rendszere­sen haza, viszont „demokrati­­kusabbnak” szeretnék magu­kat feltüntetni a többi „divat­jamúlt nemzeti szellemű” író­nál. Kivételezett entellektüelek szerepében állnak az Olümposz csúcsán, onnan nézik le „par­lagi” honfitársaikat. Az „aka­démikus irodalmárok” és „száműzött őstehetségek” két különböző értékrendszerbe so­rolása nagyon csábító a „Divi­de et impera” jelmondatot bi­torló vörös birodalom magyar nyelvű propagandistáinak szá­mára. Pomogáts Béla elvtárs „A nyugati magyar irodalomról” készített tanulmányában felso­­rolja a „minden virág virágoz­zék” alapján „tűrhető” írókat és folyóiratokat. Különösen az emigráns iro­dalom „derékhada”, az úgyne­vezett 56-os nemzedék kész arra, hogy párbeszédet folytas­son a hazai kulturális élettel, de nagy tekintélyű idősebb írók közül is számosan rendezték (Folytatás a 3. oldalon)

Next