Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-01-04 / 1. szám
1987. január 4. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Stirling György: Tekintélyrombolás pártérdekből az államérdek ellenében „Egyenes adásban” nézem a washingtoni televízió közvetítését az amerikai képviselőház külügyi bizottsága előtt folyó tanúkihallgatásokról. Egymás után ülnek le a „vádlottak padjára” McFarlane volt nemzetbiztonsági tanácsadó, Schultz külügyminiszter, Poindexter admirális és szép sorjában még sokan mások, hogy iskolásgyerekek módjára felelgessenek a magas pulpituson velük szemben ülő képviselők rájuk záporozó kérdéseire. Figyelem a televíziót, hallgatom a vallomásokat. Nagyon vegyes érzésekkel. Egyrészről lenyűgöz az a korlátlan szabadság és demokratikus nyíltság, mely valóban érvényesül ennek a hatalmas országnak a kormányzásában: fontos államtitkokat, a kormány, illetve az elnök (mivel itt a kettő ugyanaz) kényes külpolitikai lépéseit teregetik ki a televízión keresztül a nép elé (s egyben a világ nyilvánossága elé), cenzúra, átfésülés vagy szépítés nélkül. Ez valóban imponáló! De ugyanakkor valami kínos-kellemetlen érzéssel feszengek a székemen, ahogy a magas pozíciókban, felelős állami posztokon hosszú évtizedeken érdemeket szerzett tekintélyes közhivatalnokok kénytelenek válaszolgatni a néha bizony hányaveti, nyegle s főleg provokatív keresztkérdésekre. Folyik a politikai színjáték a képernyőn és én nem tudom, örüljek-e a jelenetnek vagy bosszankodjak-e miatta? És keresem magamban, hogy tulajdonképpen miért nem tetszik nekem ez az egész dolog? Hiszen ez az amerikai demokrácia kiteljesedése, a nyílt társadalom természetéből következő folyamat, amire csodálattal kellene fölnéznünk nekünk, diktatúrák és féldiktatúrák korlátaihoz szokott szegény európaiaknak. Hát nem nagyszerű az, hogy a politikusok és kormánytisztviselők minden cselekedetükkel és minden cselekedetükről kötelesek el-, ill. beszámolni a választóknak, s ha valamit nem közmegelégedésre (pontosabban: nem az ellenzék kedve szerint) csináltak, akkor könyörtelenül rájuk húzzák a vizes lepedőt? Mi ez, ha nem igazi szabadság, klasszikus demokrácia? No igen, igen, de nekem mégsincs ínyemre ez az egész! Nemhiába emlegetik egyesek a Watergate-párhuzamot, a hasonlóság tagadhatatlan. Abban a tekintetben legalábbis, hogy mindkét esetben a bolhából elefántot igyekeznek csinálni egyes liberális honatyák, a velük egy húron pendülő újságok hathatós közreműködésével. A Watergate belpolitikai ügy volt, ez most külpolitikai, de mindkettő esetében azonos az agymosás: igyekeznek mesterségesen felfújni az ügyet — a sajtó botrányról harsog, az egyik képviselő meg egyenesen a nemzet traumájáról szónokolt — és mindkettő célja végső fokon az elnök lejáratása. Miért? Mert a Fehér Ház lakóját Ronald Reagannek hívják, konzervatív republikánus és ráadásul nem szereti a kommunistákat.* Hagyjuk a nagy szavakat, hogy „scandal”, meg „trauma”! Ugyan kérem! Az átlagos amerikai polgár nyugodtan alszik esténként — mint ahogy a Watergate-botrányra is csak akkor figyelt föl, amikor már tényleg botránnyá dagasztották szorgos kezek (és átaludt már sokkal nagyobb, valódi politikai skandalumokat is, amiket soha nem szellőztettek újságok és soha nem kürtöttek világgá a demokrácia fölkent bajnokai...) —, szóval most se okoz álmatlanságot senki ember fiának ebben az országban, hogy pár teherautónyi fegyvert eladtak az ajatollahnak néhány túsz kiszabadítása érdekében, a hasznot pedig a kommunistaellenes nicaraguai szabadságharcosoknak küldték. Senki sem követett el korrupciót, senki sem károsított meg senkit, senki sem dolgozott a saját zsebére. Elsősorban talán az okokat és indítékokat kellene nézni, amik a „bűnösöket” vezették. Igen, az okok! Amelyekről senki egyetlen szót sem beszél. A kongresszusi kihallgatáson éppúgy nem kerültek szóba, mint ahogy a Washington Post is hallgat róluk. És ha nagyon a mélyére nézünk a dolgoknak, végső fokon azért kényszerült az elnök kerülő úton, áttételes módon intézni ezt a két ügyet, mert a törvényhozásban állandóan akadályokat gördítenek az útjába és megnehezítik azt a munkát, amit végezni feladatának tekint. Legjobb meggyőződése szerint. Annyi joga sem lehet egy állam- és kormányfőnek, hogy maga válassza meg az ujat-módot, miképp hajtja végre politikáját és viszi véghez terveit, programját? Hogy szabad kezet kapjon kényes és bizalmas államügyek intézéséhez, melyek sikere nagy mértékben függ a diszkréciótól? Egy óvodás is tudja, hogy a politikában, de főleg a diplomáciában két pont közt nem mindig az egyenes a legrövidebb és legcélravezetőbb út. És az sem lehet kétséges ép eszű ember számára, hogy az állam érdekeinek nem mindig használ, ha a kormány minden lépését nagydobra verik és a lapok, a televízió nyilvánosságára bocsátják. Jól tudjuk, hányszor okozott már kárt az országnak a sajtó, amikor sötét csatornákon kiszivárgott államtitkokat megírt. El tudom képzelni most is, hogy a szovjet megfigyelők csüngtek a televízió képernyőjén és minden elhangzott szót rögzítettek, mert utólag kiértékelve és a mozaikokat összerakva hasznos értesülésekre tehetnek szert az Egyesült Államok politikájáról. Miért segítünk nekik? Egyáltalán: lehetnek a nagypolitikában részletek, melyek nem tartoznak a széles közvéleményre. Az utca embere nincs abban a helyzetben, hogy megítélje a részletek helyességét, mert nem ismeri az összefüggéseket és sok mindennek a hátterét sem. S a felső vezetésnek módjában van-e — és az országnak érdekében áll-e — minden lépésről magyarázatot adni? Aligha. Miért kellene mindent az emberek orrára kötni? A kongresszusi képvislők többsége sem rendelkezik olyan látókörrel, tapasztalattal és áttekintéssel, hogy külpolitikai téren el tudja bírálni: helyes-e a kormány lépése vagy sem. Akkor minek ez a számonkérés, minek ez a vizsgálat? Igen, demokrácia van és a nép szabad akaratból választja az ország vezetőit. De ha egyszer megválasztotta őket — ami azt jelenti, hogy megbízik bennük — hagyja akkor rájuk az ország ügyeinek intézését, tegyék dolgukat a legjobb tudásuk szerint. A bizalmatlanság szülte beszámoltatás csak nehezíti a kormány munkáját és a nyilvánosság egyenesen árt az ország érdekeinek. Egy államférfinek (jelen esetben az Egyesült Államok elnökének) — a bizalom mellett — tekintélyre is szüksége van, hogy politikáját befelé és kifelé kellő súllyal képviselni tudja. Ezt a tekintélyt igyekeznek most lejáratni ellenfelei. * Igen, a tekintély! Talán ez az egyik kulcsszó ehhez az egész ügyhöz. S hogy időben visszaugorjak másfél évtizedet, eszembe jut egy volt amerikai kollégám kérdése, amit a Watergate-krízis idején szegezett nekem: Hogyan lehet az — kérdezte —, hogy ti európai etnökek, akik a demokrácia szabadságáért jöttetek Amerikába, éppen ti kardoskodtok Nixon mellett, aki pedig visszaélt a hatalmával? Nem ellentmondás ez? Először meglepett a kérdés, aztán jobban átgondolva a dolgot, megtaláltam a nyitját. Nemcsak azért állunk ki mi, magyarok Nixon mellett, mert 56-ban eljött az andaui hídhoz és mert konzervatív. Nem. Hanem mert zavart bennünket az a hisztéria, mellyel hangulatot szítottak az elnök ellen és akkor is elefántot csináltak a bolhából. Kiszámítottam célzatosan, olyan „bűnöket” is a nyakába akarván varrni az elnöknek, melyekért nem is volt felelős. És ez történik ma is. Próbáltam akkor megmagyarázni amerikai kollégámnak, hogy mi Európában a tekintély tiszteletében nőttünk fel és számunkra elképzelhetetlen, hogy egy hivatalban lévő államfővel szemben ilyen személyes módszerekkel lehessen élni, ilyen hangot lehessen használni és enynyire meg lehessen tépázni a tekintélyét, emberi méltóságát. S ezért fordult rokonszenvünk Nixon felé. Most sincs másképp. Akárkit hallgatott ki a kongresszusi bizottság, a cél — kimondva vagy kimondatlanul — mindig az volt, hogy kiderüljön Reagan felelőssége. S ha történtek esetleg hibák a beosztottak részéről, az ostor az elnökön csattan, aki nem teheti azt, mint más demokráciákban lehetséges, hogy meneszti a miniszterelnökét és így az államfői tekintélyen nem esik csorba, mert Amerikában csak egy ember jut e két tisztségre, ami sokszor hátrány. Mert elképzelhető-e más országban, hogy az államfőre azt mondják a televízióban, hogy hazudik? Nem is egyszer. Magam hallottam. És rajtam kívül még sok millióan. És az elnök tehetetlen az inszinuációval szemben. Mi ez, ha nem tervszerű tekintélyrombolás? Tekintély, tekintélytisztelet nélkül elképzelhetetlen egy társadalom. Tekintélyen alapszik a legkisebb egység, a család, de tekintélyük kell legyen a különböző szintű vezetőknek, az idősebbeknek. Tekintély — és persze fegyelem — nélkül nem képzelhető el iskolai oktatás és nevelés, nem szervezhető meg produktív munka. És tekintélyen alapszik egyházunk életműködése is. Tekintélye kell legyen a tudásnak, a tanultságnak, a tapasztalatnak és az erkölcsi plusznak. Tekintély nélkül nincs kiegyensúlyozott élet. Csak anarchia. Tudjuk, hogy tekintély dolgában minden téren csehül áll Amerika. Bajok vannak a tekintéllyel a családban, az iskolában, a katonaságnál, a társadalom széles rétegeiben, de még a katolikus egyházban is. Hát már hogyne hiányoznék akkor a tekintély a politikában...? Ezért léphettek most ismét működésbe tizenöt év után a férgek és a rágcsálók, hogy — a Watergate-korszak rossz emlékű hónapjait idézve — szorgoskodjanak a Fehér Ház körül. Hogy miért épp most? Hát mert kapóra jött nekik az iráni fegyverszállítás és főleg mert közeleg az elnökválasztási kampány kezdete: jövőre új elnököt választ Amerika népe. És addig minden módon le kell járatni Reagant, az ő népszerűségéhez kötődő republikánus elnökjelöltet, Busht és magát a republikánus pártot is. Csak a vak nem látja, hogy erre megy ki a játék, ezért az egész hisztériakeltés, botránykavarás. Érdekes dolgokat hallottam a demokrata párt ilyen irányú akciójáról egy, a minap tartott Fehér Házi tájékoztatón, magától Patrick Buchanantól, az elnök kommunikációs igazgatójától. De erről majd legközelebb. (Folytatás a 2. oldalról) kapcsolataikat a szülőhazával. Az elmúlt évek során Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, Határ Győző, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Kutasi Kovács Lajos, Major-Zala Lajos, Bakucz József, Thinsz Géza, Gömöri György, Ferdinándi Mihály, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár és Dedinszky Erika közölte rendszeresen műveit a hazai irodalmi sajtóban. A bizonyára legfontosabb folyóiratot a Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztésében Münchenben megjelenő Új Látóhatár jelenti, amely eredeti iránya szerint a népi mozgalom eszméinek közvetítésére vállalkozott, mindazonáltal teret ad az emigráció legjobb íróinak és tudósainak is, állandó szerzői között Jászi Oszkár, Fenyő Miksa, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Ignotus Pál, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Borsody István, Sztáray Zoltán, Peéry Rezső, Illyés Elemér, Dénes Tibor, Határ Győző, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Sárközi Mátyás, Czigány Lóránt, Albert Pál szerepel vagy szerepelt. A Rómában megjelenő Katolikus Szemle Békés Gellért szerkesztésében a katolikus írókat és gondolkodókat gyűjti össze... A párizsi Irodalmi Újság Méray Tibor irányításával elsősorban az emigráció politikai szempontjait képviseli. Arderikában, közelebbről Chicagóban jelenik meg a Szivárvány című folyóirat, amelynek szerkesztője, Mózsi Ferenc az egyetemes magyar irodalom gondozását tűzte ki célul a lap elé. Ugyancsak Amerikában adják ki az Arkánum nevű avantgardista folyóiratot és az Itt-Ott című időszakos lapot, a Magyar Baráti Közösség közlönyét. Ezek a folyóiratok szorosan együttműködnek a nyugati magyar irodalom könyvkiadóival, az Új Látóhatár a müncheni Aurórával, a Katolikus Szemle a római Anonymus kiadóval, és értékes könyveket jelentet meg a Magyar Műhely és a Szivárvány szerkesztősége is. Emellett több kiadó is működik: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jelentette meg például a nyugati magyar költészet és elbeszélő irodalom reprezentatív antológiáit, a Saáry Éva által irányított Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör adta közre a jelenkori magyar szellemi élet törekvéseit felmérő Magyar Mérleg című háromkötetes sorozatot, Újváry Sándor müncheni Griff kiadója gondozza Máray Sándor műveit, a Püski Sándor tulajdonában lévő New York-i Corvin kiadó jelentette meg Faludy György összegyűjtött költeményeit, Gombos Gyula, Szabó Dezső monográfiáját, illetve Borbándi Gyula könyvét a magyar népi írómozgalomról. Ugyancsak fontos kultúrszervező szerepe van a különféle társaságoknak, ezek sorában a Szépfalusi István által vezetett bécsi Bornemissza Társaságot, a hollandiai Mikes Kelemen Kört, a londoni Szepsi Csombor Kört a páriszi Magyar Műhely Munkaközösséget kell megemlítenünk. (Confessio, 1986/3) Mondanom sem kell, hogy a „Pomogáts-listából” kimaradt szervezetek képviselik a valódi magyar emigrációt és az otthon nem létező írók művei töltötték meg a Frankfurti Könyvilágkiállítás magyar emigráns részlegét. Nem titok ez, hiszen a magyarországi „hivatalos vállalatok” képviselői zárt rendekben látogattak meg minket, a Kossuth Kiadótól kezdve a Magvetőig és vitték el a többi harminc „ismeretlen” folyóirat ingyen osztogatható példányait. A névsor tele van halottakkal, talán azért, hogy nagyobb legyen a „külföldi kapcsolatok” száma? Mire jó a „Pomogáts-féle minőségi válogatás”? Talán arra, hogy lejárassák a „tanulmányban” kiemelt írókat és pellengérre állítsák őket a nemzeti emigráció előtt? Ez is a „megosztás és uralkodás” taktikájához tartozik? Biztosítom arról az otthoni „irodalomkutatókat”, hogy nem lehet minket egymással összeveszíteni, mert szabad országokban élünk és tiszteletben tartjuk a különböző véleményeket. Volna azonban egy kérésem a Magyarországon is megjelenő írókhoz, költőkhöz és művészekhez! Kössék demokratikus feltételekhez otthoni szereplésüket és jelentsék ki, hogy azonnal megszűnik az „anyanyelvi konferenciák” nyugati támogatása, ha a budapesti minisztériumi szervek tovább folytatják a nemzethez hű írók üldözését vagy elhallgattatását, mert becsületes magyar ember módján vették fel kapcsolataikat a külföldi magyarsággal. Ennyi szolidaritást elvárhatunk a békésen kiegyező liberális írónagyságoktól is! „Föltámadott a tenger, a népek tengere, ijesztve eget-földet, szilaj hullámokat vet rémítő ereje” — írta Petőfi Sándor, akinek verse ma már nem Ausztria, hanem a szovjet impérium számára veszélyes. Hullámok 3. ok. „Hullatja levelét az idő vén fája” — visszhangoznak lelkemben az örökszép Arany János-i sorok, ahogy a naptárra esik pillantásom és letépem az utolsó lapot is 1986 kalendáriumáról. Ismét újabb esztendő köszöntött hát ránk: új megpróbáltatásokkal, új küzdelmekkel, új gondokkal, de új feladatokkal és — talán — új örömökkel is. És amikor megköszönjük a Mindenhatónak, hogy engedte megérnünk 1987-et is, szeretnők faggatni a jövőt: vajon tartogat-e valami jót számunkra az új év? ... Mit várhatunk 1987-től mi, hontalan magyar emigránsok? Hogy mit nem várhatunk, azt könnyebb lenne számba venni. Nem várhatjuk hazánk felszabadulását vagy felszabadítását. A belső erők még gyöngék, a Szovjetunió még erős, Nyugat pedig közömbös. Még javulást sem nagyon várhatunk népünk sorsában, mert a gazdasági körülmények romlottak otthon, és régi tétel, hogy a diktatúrák mindig idegesek lesznek, ha a polgáraik elégedetlenek. S ilyenkor a zsarnokok keményebben fogják a gyeplőt. De nem számíthatunk javulásra a trianoni elrabolt területek magyarságának sorsában sem. A reményt és a harcot mégsem adhatjuk föl 1987-ben sem. Mint magyarok és mint emigránsok tehát nem sokat várhatunk az új esztendőtől. És mint amerikai magyarok? Úgysem sokat, de egyre már ajánlatos lesz felkészülnünk. Jövőre lesz a következő elnökválasztás, és jól tudjuk: az előkészítés, a kampány már ebben az évben megkezdődik. (Ha már el nem kezdődött, mert az iráni fegyverszállítás körül kerekedett vihar már annak előszelét jelzi, s közvetve talán a választási küzdelem nyitányának is tekinthető ...)* Nem akarok jóslásokba bocsátkozni — nem kenyerem a futurológia —, de könnyen megtörténhet, hogy a republikánus kormányzást demokrata adminisztráció váltja föl. Reméljük, nem így lesz, de egyáltalán nem zárható ki ennek esélye. Egy ilyen fordulat esetén megint úgy járunk, mint Carter megválasztásakor: nincs semmiféle kapcsolatunk a Fehér Házhoz, nincs egyetlen befolyásos pártfogónk a legfelsőbb körökben. Mert a magyarok nagy többsége hagyományosan republikánus, következésképpen a demokratáknál „nem vagyunk bevágódva”. Ami legkevesebb négy év kiesést jelenthet. Mit tehetünk hát, hogy ezt elkerüljük? Nagyon egyszerű. Ne folytassunk pártpolitikát, hanem igyekezzünk magyar alapállásból politizálni. Senkinek sem kell azért feladnia republikánus meggyőződését, de legyünk jobb diplomatái ügyünknek és keressünk kapcsolatokat a másik oldal felé is. Biztos, hogy fogunk találni: a demokraták között is vannak konzervatív gondolkodású politikusok, akik megértéssel viseltetnek az etnökek gondjai, problémái iránt, és hozzánk hasonlóan átérzik a világkommunizmussal szembeni kemény ellenállás szükségességét. Hadd szolgáljak egy-két példával is. A televízió képernyőjén pereg a kongresszusi kihallgatáson fölvett film: North alezredest esketik meg arra, hogy hű lesz a valósághoz. North katonásan elmondja az eskü szövegét, majd leül és a hozzá intézett első kérdésre kijelenti — élve az alkotmányban biztosított jogával és a „Fifth Amendment” adta lehetőséggel — nem válaszol. (Az alkotmány ötödik módosítása tudvalevőleg ezt mondja: senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy önmaga ellen valljon.) North kijelentését a kongresszusi bizottsági tagok többsége szemmel látható rosszallással fogadta, csak két képviselő volt más véleményen. Az egyik egy republikánus honatya, a másik pedig Lantos Tamás, aki a kaliforniai demokrata szavazók megbízásából ül a Házban. Lantos Tamás — akinek szereplésétől eddig nem lehettünk elragadtatva, mert magyar ügyben még nem sokat tett — nagyon határozott és választékos szavakkal azt mondta: hallotta, hogy North alezredes volt katonai akadémiai bajtársai létrehoztak egy pénzügyi alapot arra, hogy Northnak legyen miből fedeznie a védelmére felfogadott ügyvéd költségeit. Ő, Lantos Tamás pedig ezennel csatlakozik az alap támogatóihoz, mert büszke arra, hogy ilyen amerikaiak is vannak . . . A másik eset hőse, Henry Gonzalez texasi demokrata képviselő. A hetven esztendős honatyának majdnem meggyűlt a baja a rendőrséggel, mert kocsmai verekedésbe keveredett. Pontosabban: San Antonio egyik elegáns vendéglőjében állón vágott egy embert. Ebben a korban már kissé szokatlan, hogy valaki így intézzen el nézeteltéréseket, hát nyilván, alapos oka lehetett az idős úrnak a bokszolásra. Volt is! Az történt, hogy valaki azt mondta rá: „kommunista”! De ezt a goromba sértést már nem hagyhatta megtorlás nélkül a derék honatya, és olyan balegyenest húzott be az illetőnek, hogy annak mentén torkára forrt a szó és elterült, mint a béka. Folytatás nem volt. Gonzalez képviselő úr megigazította a nyakkendőjét és csak ennyit mondott: Én ugyan nem vagyok verekedős, de ha rám valaki azt mondja, hogy kommunista, az olyan, mintha azt mondaná: csaló vagy gazember. És én akkor ülök! . . .* Két demokrata kongresszusi képviselő, és lám, akár republikánusok is lehetnének. De hát eddig is tudtuk, hogy mindkét pártban vannak liberálisok és tisztességes konzervatívok is. Csak meg kell keresnünk őket. Demokrata létére, Lantos Tamás is tudott tárgyilagos lenni és nem állt be az elnökre acsarkodók csapatába. Mr. Gonzalez pedig el sem tudna súlyosabb sértést képzelni, mint „kommunista”. De meg tudnám ezért ölelni! Ha Hrautfaitytottal fürkésszük a jövőt: vajon mit hozhat nekünk 1987, bizony a kilátások nem rózsásak. De akkor is Istenben bízó lélekkel és reménykedő szívvel vágunk neki az új esztendőnek, mert biztatást ad az a tudat, hogy vannak még a földön jóakaratú emberek, akikkel összefogni érdemes és kell. A jövő, a gyermekeink érdekében. Igaz is, majd’ elfeledtem: boldog új évet! Vagy ahogy ifjú korunkban otthon rikkantottuk szilveszter éjszakáján úgy éjféltájban: BUÉK! «v VJt/vVi víiu*_r