Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-01-04 / 1. szám

1987. január 4. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Stirling György: Tekintélyrombolás pártérdekből az államérdek ellenében „Egyenes adásban” nézem a washingtoni televízió közve­títését az amerikai képviselő­ház külügyi bizottsága előtt folyó tanúkihallgatásokról. Egymás után ülnek le a „vád­lottak padjára” McFarlane volt nemzetbiztonsági tanácsadó, Schultz külügyminiszter, Poindexter admirális és szép sorjában még sokan mások, hogy iskolásgyerekek módjára felelgessenek a magas pulpitu­son velük szemben ülő képvi­selők rájuk záporozó kérdései­re. Figyelem a televíziót, hall­gatom a vallomásokat. Nagyon vegyes érzésekkel. Egyrészről lenyűgöz az a korlátlan szabad­ság és demokratikus nyíltság, mely valóban érvényesül ennek a hatalmas országnak a kor­mányzásában: fontos államtit­kokat, a kormány, illetve az el­nök (mivel itt a kettő ugyanaz) kényes külpolitikai lépéseit te­regetik ki a televízión keresztül a nép elé (s egyben a világ nyil­vánossága elé), cenzúra, átfé­­sülés vagy szépítés nélkül. Ez valóban imponáló! De ugyan­akkor valami kínos-kellemet­len érzéssel feszengek a széke­men, ahogy a magas pozíciók­ban, felelős állami posztokon hosszú évtizedeken érdemeket szerzett tekintélyes közhiva­talnokok kénytelenek válaszol­­gatni a néha bizony hányaveti, nyegle s főleg provokatív ke­resztkérdésekre. Folyik a politikai színjáték a képernyőn és én nem tudom, örüljek-e a jelenetnek vagy bosszankodj­ak-e miatta? És keresem magamban, hogy tu­lajdonképpen miért nem tet­szik nekem ez az egész dolog? Hiszen ez az amerikai demok­rácia kiteljesedése, a nyílt tár­sadalom természetéből követ­kező folyamat, amire csodálat­tal kellene fölnéznünk nekünk, diktatúrák és féldiktatúrák korlátaihoz szokott szegény európaiaknak. Hát nem nagy­szerű az, hogy a politikusok és kormánytisztviselők minden cselekedetükkel és minden cse­lekedetükről kötelesek el-, ill. beszámolni a választóknak, s ha valamit nem közmegelége­désre (pontosabban: nem az el­lenzék kedve szerint) csináltak, akkor könyörtelenül rájuk húz­zák a vizes lepedőt? Mi ez, ha nem igazi szabadság, klasszi­kus demokrácia? No igen, igen, de nekem mégsincs ínyemre ez az egész! Nemhiába emlegetik egyesek a Watergate-párhuzamot, a ha­sonlóság tagadhatatlan. Ab­ban a tekintetben legalábbis, hogy mindkét esetben a bolhá­ból elefántot igyekeznek csinál­ni egyes liberális honatyák, a velük egy húron pendülő újsá­gok hathatós közreműködésé­vel. A Watergate belpolitikai ügy volt, ez most külpolitikai, de mindkettő esetében azonos az agymosás: igyekeznek mes­terségesen felfújni az ügyet — a sajtó botrányról harsog, az egyik képviselő meg egyenesen a nemzet traumájáról szóno­kolt — és mindkettő célja vég­ső fokon az elnök lejáratása. Miért? Mert a Fehér Ház lakó­ját Ronald Reagannek hívják, konzervatív republikánus és ráadásul nem szereti a kom­munistákat.* Hagyjuk a nagy szavakat, hogy „scandal”, meg „trau­ma”! Ugyan kérem! Az átlagos amerikai polgár nyugodtan al­szik esténként — mint ahogy a Watergate-botrányra is csak akkor figyelt föl, amikor már tényleg botránnyá dagasztot­ták szorgos kezek (és átaludt már sokkal nagyobb, valódi po­litikai skandalumokat is, amiket soha nem szellőztettek újságok és soha nem kürtöttek világgá a demokrácia fölkent bajnokai...) —, szóval most se okoz álmatlanságot senki em­ber fiának ebben az országban, hogy pár teherautónyi fegyvert eladtak az ajatollahnak né­hány túsz kiszabadítása érde­kében, a hasznot pedig a kom­munistaellenes nicaraguai sza­badságharcosoknak küldték. Senki sem követett el korrup­ciót, senki sem károsított meg senkit, senki sem dolgozott a saját zsebére. Elsősorban talán az okokat és indítékokat kelle­ne nézni, amik a „bűnösöket” vezették. Igen, az okok! Amelyekről senki egyetlen szót sem beszél. A kongresszusi kihallgatáson éppúgy nem kerültek szóba, mint ahogy a Washington Post is hallgat róluk. És ha nagyon a mélyére nézünk a dolgoknak, végső fokon azért kényszerült az elnök kerülő úton, áttételes módon intézni ezt a két ügyet, mert a törvényhozásban állan­dóan akadályokat gördítenek az útj­ába és megnehezítik azt a munkát, amit végezni feladatá­nak tekint. Legjobb meggyőző­dése szerint. Annyi joga sem le­het egy állam- és kormányfő­nek, hogy maga válassza meg az ujat-módot, miképp hajtja végre politikáját és viszi vég­hez terveit, programját? Hogy szabad kezet kapjon kényes és bizalmas államügyek intézésé­hez, melyek sikere nagy mér­tékben függ a diszkréciótól? Egy óvodás is tudja, hogy a politikában, de főleg a diplo­máciában két pont közt nem mindig az egyenes a legrövi­debb és legcélravezetőbb út. És az sem lehet kétséges ép eszű ember számára, hogy az állam érdekeinek nem mindig hasz­nál, ha a kormány minden lépé­sét nagydobra verik és a lapok, a televízió nyilvánosságára bo­csátják. Jól tudjuk, hányszor okozott már kárt az országnak a sajtó, amikor sötét csatorná­kon kiszivárgott államtitkokat megírt. El tudom képzelni most is, hogy a szovjet megfi­gyelők csüngtek a televízió képernyőjén és minden elhang­zott szót rögzítettek, mert utó­lag kiértékelve és a mozaikokat összerakva hasznos értesülé­sekre tehetnek szert az Egye­sült Államok politikájáról. Mi­ért segítünk nekik? Egyáltalán: lehetnek a nagypolitikában részletek, me­lyek nem tartoznak a széles közvéleményre. Az utca embe­re nincs abban a helyzetben, hogy megítélje a részletek he­lyességét, mert nem ismeri az összefüggéseket és sok min­dennek a hátterét sem. S a fel­ső vezetésnek módjában van-e — és az országnak érdekében áll-e — minden lépésről magya­rázatot adni? Aligha. Miért kellene mindent az emberek or­rára kötni? A kongresszusi képvisl­ők többsége sem ren­delkezik olyan látókörrel, ta­pasztalattal és áttekintéssel, hogy külpolitikai téren el tudja bírálni: helyes-e a kormány lé­pése vagy sem. Akkor minek ez a számonkérés, minek ez a vizs­gálat? Igen, demokrácia van és a nép szabad akaratból választ­ja az ország vezetőit. De ha egyszer megválasztotta őket — ami azt jelenti, hogy megbízik bennük — hagyja akkor rájuk az ország ügyeinek intézését, tegyék dolgukat a legjobb tu­dásuk szerint. A bizalmatlan­ság szülte beszámoltatás csak nehezíti a kormány munkáját és a nyilvánosság egyenesen árt az ország érdekeinek. Egy államférfinek (jelen esetben az Egyesült Államok elnökének) — a bizalom mellett — tekin­télyre is szüksége van, hogy politikáját befelé és kifelé kellő súllyal képviselni tudja. Ezt a tekintélyt igyekeznek most le­járatni ellenfelei. * Igen, a tekintély! Talán ez az egyik kulcsszó ehhez az egész ügyhöz. S hogy időben visszaugorjak másfél évtize­det, eszembe jut egy volt ame­rikai kollégám kérdése, amit a Watergate-krízis idején szege­zett nekem: Hogyan lehet az — kérdezte —, hogy ti európai et­nökek, akik a demokrácia sza­badságáért jöttetek Ameriká­ba, éppen ti kardoskodtok Nix­on mellett, aki pedig vissza­élt a hatalmával? Nem ellent­mondás ez? Először meglepett a kér­dés, aztán jobban átgondolva a dolgot, megtaláltam a nyitját. Nemcsak azért állunk ki mi, magyarok Nixon mellett, mert 56-ban eljött az andaui hídhoz és mert konzervatív. Nem. Ha­nem mert zavart bennünket az a hisztéria, mellyel hangulatot szítottak az elnök ellen és ak­kor is elefántot csináltak a bol­hából. Kiszámítottam célzato­san, olyan „bűnöket” is a nya­kába akarván varrni az elnök­nek, melyekért nem is volt fele­lős. És ez történik ma is. Pró­báltam akkor megmagyarázni amerikai kollégámnak, hogy mi Európában a tekintély tisztele­tében nőttünk fel és számunkra elképzelhetetlen, hogy egy hi­vatalban lévő államfővel szem­ben ilyen személyes módsze­rekkel lehessen élni, ilyen han­got lehessen használni és eny­nyire meg lehessen tépázni a tekintélyét, emberi méltóságát. S ezért fordult rokonszenvünk Nixon felé. Most sincs másképp. Akár­kit hallgatott ki a kongresszu­si bizottság, a cél — kimondva vagy kimondatlanul — mindig az volt, hogy kiderüljön Reagan felelőssége. S ha tör­téntek esetleg hibák a beosz­tottak részéről, az ostor az el­nökön csattan, aki nem teheti azt, mint más demokráciákban lehetséges, hogy meneszti a mi­niszterelnökét és így az állam­fői tekintélyen nem esik csor­ba, mert Amerikában csak egy ember jut e két tisztségre, ami sokszor hátrány. Mert elkép­zelhető-e más országban, hogy az államfőre azt mondják a te­levízióban, hogy hazudik? Nem is egyszer. Magam hallottam. És rajtam kívül még sok milli­óan. És az elnök tehetetlen az inszinuációval szemben. Mi ez, ha nem tervszerű tekintélyrom­bolás? Tekintély, tekintélytiszte­let nélkül elképzelhetetlen egy társadalom. Tekintélyen alap­szik a legkisebb egység, a csa­lád, de tekintélyük kell legyen a különböző szintű vezetőknek, az idősebbeknek. Tekintély — és persze fegyelem — nélkül nem képzelhető el iskolai okta­tás és nevelés, nem szervezhe­tő meg produktív munka. És tekintélyen alapszik egyhá­zunk életműködése is. Tekinté­lye kell legyen a tudásnak, a tanultságnak, a tapasztalatnak és az erkölcsi plusznak. Tekin­tély nélkül nincs kiegyensúlyo­zott élet. Csak anarchia. Tudjuk, hogy tekintély dolgában minden téren csehül áll Amerika. Bajok vannak a tekintéllyel a családban, az is­kolában, a katonaságnál, a tár­sadalom széles rétegeiben, de még a katolikus egyházban is. Hát már hogyne hiányoznék akkor a tekintély a politiká­ban...? Ezért léphettek most ismét működésbe tizenöt év után a férgek és a rágcsálók, hogy — a Watergate-korszak rossz emlékű hónapjait idézve — szorgoskodjanak a Fehér Ház körül. Hogy miért épp most? Hát mert kapóra jött nekik az iráni fegyverszállítás és főleg mert közeleg az elnökválasztási kampány kezdete: jövőre új el­nököt választ Amerika népe. És addig minden módon le kell járatni Reagant, az ő népsze­rűségéhez kötődő republikánus elnökjelöltet, Busht és magát a republikánus pártot is. Csak a vak nem látja, hogy erre megy ki a játék, ezért az egész hisz­tériakeltés, botránykavarás. Érdekes dolgokat hallot­tam a demokrata párt ilyen irá­nyú akciójáról egy, a minap tartott Fehér Házi tájékozta­tón, magától Patrick Buchan­­antól, az elnök kommunikáci­ós igazgatójától. De erről majd legközelebb. (Folytatás a 2. oldalról) kapcsolataikat a szülőhazával. Az elmúlt évek során Cs. Sza­bó László, Zilahy Lajos, Határ Győző, Tűz Tamás, Fáy Fe­renc, Kutasi Kovács Lajos, Ma­­jor-Zala Lajos, Bakucz József, Thinsz Géza, Gömöri György, Ferdinándi Mihály, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár és Dedinszky Erika közölte rend­szeresen műveit a hazai irodal­mi sajtóban. A bizonyára leg­fontosabb folyóiratot a Borbán­­di Gyula és Molnár József szer­kesztésében Münchenben meg­jelenő Új Látóhatár jelenti, amely eredeti iránya szerint a népi mozgalom eszméinek köz­vetítésére vállalkozott, mind­azonáltal teret ad az emigráció legjobb íróinak és tudósainak is, állandó szerzői között Jászi Oszkár, Fenyő Miksa, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Ig­notus Pál, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Borso­­dy István, Sztáray Zoltán, Peé­­ry Rezső, Illyés Elemér, Dénes Tibor, Határ Győző, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Sár­közi Mátyás, Czigány Lóránt, Albert Pál szerepel vagy szere­pelt. A Rómában megjelenő Katolikus Szemle Békés Gel­­lért szerkesztésében a katoli­kus írókat és gondolkodókat gyűjti össze... A párizsi Irodal­mi Újság Méray Tibor irányí­tásával elsősorban az emigrá­ció politikai szempontjait kép­viseli. Arderikában, közelebb­ről Chicagóban jelenik meg a Szivárvány című folyóirat, amelynek szerkesztője, Mózsi Ferenc az egyetemes magyar irodalom gondozását tűzte ki célul a lap elé. Ugyancsak Amerikában adják ki az Arkánum nevű avantgardista folyóiratot és az Itt-Ott című időszakos lapot, a Magyar Ba­ráti Közösség közlönyét. Ezek a folyóiratok szorosan együtt­működnek a nyugati magyar irodalom könyvkiadóival, az Új Látóhatár a müncheni Aurórá­val, a Katolikus Szemle a római Anonymus kiadóval, és értékes könyveket jelentet meg a Magyar Műhely és a Szivár­vány szerkesztősége is. Emel­lett több kiadó is működik: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jelentette meg például a nyugati magyar köl­tészet és elbeszélő irodalom rep­rezentatív antológiáit, a Saá­­ry Éva által irányított Svájci Magyar Irodalmi és Képzőmű­vészeti Kör adta közre a jelen­kori magyar szellemi élet törek­véseit felmérő Magyar Mérleg című háromkötetes sorozatot, Újváry Sándor müncheni Griff kiadója gondozza Máray Sán­dor műveit, a Püski Sándor tu­lajdonában lévő New York-i Corvin kiadó jelentette meg Faludy György összegyűjtött költeményeit, Gombos Gyula, Szabó Dezső monográfiáját, il­letve Borbándi Gyula könyvét a magyar népi írómozgalomról. Ugyancsak fontos kultúrszer­vező szerepe van a különféle társaságoknak, ezek sorában a Szépfalusi István által veze­tett bécsi Bornemissza Társa­ságot, a hollandiai Mikes Kele­men Kört, a londoni Szepsi Csombor Kört a páriszi Ma­gyar Műhely Munkaközössé­get kell megemlítenünk. (Con­fessio, 1986/3) Mondanom sem kell, hogy a „Pomogáts-listából” kima­radt szervezetek képviselik a valódi magyar emigrációt és az otthon nem létező írók művei töltötték meg a Frankfurti Könyvilágkiállítás magyar emigráns részlegét. Nem titok ez, hiszen a magyarországi „hi­vatalos vállalatok” képviselői zárt rendekben látogattak meg minket, a Kossuth Kiadótól kezdve a Magvetőig és vitték el a többi harminc „ismeret­len” folyóirat ingyen osztogat­ható példányait. A névsor tele van halottakkal, talán azért, hogy nagyobb legyen a „kül­földi kapcsolatok” száma? Mire jó a „Pomogáts-féle minőségi válogatás”? Talán arra, hogy lejárassák a „tanul­mányban” kiemelt írókat és pellengérre állítsák őket a nem­zeti emigráció előtt? Ez is a „megosztás és uralkodás” tak­tikájához tartozik? Biztosítom arról az otthoni „irodalomkuta­tókat”, hogy nem lehet minket egymással összeveszíteni, mert szabad országokban élünk és tiszteletben tartjuk a különbö­ző véleményeket. Volna azonban egy kéré­sem a Magyarországon is meg­jelenő írókhoz, költőkhöz és művészekhez! Kössék demok­ratikus feltételekhez otthoni szereplésüket és jelentsék ki, hogy azonnal megszűnik az „anyanyelvi konferenciák” nyugati támogatása, ha a bu­dapesti minisztériumi szervek tovább folytatják a nemzethez hű írók üldözését vagy elhall­gattatását, mert becsületes magyar ember módján vették fel kapcsolataikat a külföldi magyarsággal. Ennyi szolidari­tást elvárhatunk a békésen ki­egyező liberális írónagyságok­tól is! „Föltámadott a tenger, a népek tengere, ijesztve eget-föl­­det, szilaj hullámokat vet rémí­tő ereje” — írta Petőfi Sándor, akinek verse ma már nem Ausztria, hanem a szovjet impérium számára veszélyes. Hullámok 3. ok. „Hullatja levelét az idő vén fája” — visszhangoznak lelkem­ben az örökszép Arany János-i sorok, ahogy a naptárra esik pillantásom és letépem az utolsó lapot is 1986 kalendáriumáról. Ismét újabb esztendő köszöntött hát ránk: új megpróbáltatások­kal, új küzdelmekkel, új gondokkal, de új feladatokkal és — talán — új örömökkel is. És amikor megköszönjük a Mindenhatónak, hogy engedte megérnünk 1987-et is, szeretnők faggatni a jövőt: vajon tartogat-e valami jót számunkra az új év? ... Mit várhatunk 1987-től mi, hontalan magyar emigránsok? Hogy mit nem várhatunk, azt könnyebb lenne számba venni. Nem várhatjuk hazánk felszabadulását vagy felszabadítását. A belső erők még gyöngék, a Szovjetunió még erős, Nyugat pedig közömbös. Még javulást sem nagyon várhatunk népünk sorsában, mert a gazdasági körülmények romlottak otthon, és régi tétel, hogy a diktatúrák mindig idegesek lesznek, ha a polgá­raik elégedetlenek. S ilyenkor a zsarnokok keményebben fogják a gyeplőt. De nem számíthatunk javulásra a trianoni elrabolt területek magyarságának sorsában sem. A reményt és a harcot mégsem adhatjuk föl 1987-ben sem. Mint magyarok és mint emigránsok tehát nem sokat várha­tunk az új esztendőtől. És mint amerikai magyarok? Úgysem sokat, de egyre már ajánlatos lesz felkészülnünk. Jövőre lesz a következő elnökválasztás, és jól tudjuk: az előkészítés, a kam­pány már ebben az évben megkezdődik. (Ha már el nem kezdődött, mert az iráni fegyverszállítás körül kerekedett vihar már annak előszelét jelzi, s közvetve talán a választási küzdelem nyitányának is tekinthető ...)* Nem akarok jóslásokba bocsátkozni — nem kenyerem a fu­turológia —, de könnyen megtörténhet, hogy a republikánus kormányzást demokrata adminisztráció váltja föl. Reméljük, nem így lesz, de egyáltalán nem zárható ki ennek esélye. Egy ilyen fordulat esetén megint úgy járunk, mint Carter megválasztása­kor: nincs semmiféle kapcsolatunk a Fehér Házhoz, nincs egyetlen befolyásos pártfogónk a legfelsőbb körökben. Mert a magyarok nagy többsége hagyományosan republikánus, következésképpen a demokratáknál „nem vagyunk bevágódva”. Ami legkevesebb négy év kiesést jelenthet. Mit tehetünk hát, hogy ezt elkerüljük? Nagyon egyszerű. Ne folytassunk pártpolitikát, hanem igyekezzünk magyar alap­állásból politizálni. Senkinek sem kell azért feladnia republikánus meggyőződését, de legyünk jobb diplomatái ügyünknek és keres­sünk kapcsolatokat a másik oldal felé is. Biztos, hogy fogunk találni: a demokraták között is vannak konzervatív gondolkodású politikusok, akik megértéssel viseltetnek az etnökek gondjai, problémái iránt, és hozzánk hasonlóan átérzik a világkommuniz­mussal szembeni kemény ellenállás szükségességét. Hadd szolgál­jak egy-két példával is. A televízió képernyőjén pereg a kongresszusi kihallgatáson fölvett film: North alezredest esketik meg arra, hogy hű lesz a valósághoz. North katonásan elmondja az eskü szövegét, majd leül és a hozzá intézett első kérdésre kijelenti — élve az alkot­mányban biztosított jogával és a „Fifth Amendment” adta lehe­tőséggel — nem válaszol. (Az alkotmány ötödik módosítása tudvalevőleg ezt mondja: senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy önmaga ellen valljon.) North kijelentését a kongresszusi bizottsági tagok többsége szemmel látható rosszallással fogadta, csak két képviselő volt más véleményen. Az egyik egy republikánus honatya, a másik pedig Lantos Tamás, aki a kaliforniai demokrata szavazók meg­bízásából ül a Házban. Lantos Tamás — akinek szereplésétől eddig nem lehettünk elragadtatva, mert magyar ügyben még nem sokat tett — nagyon határozott és választékos szavakkal azt mondta: hallotta, hogy North alezredes volt katonai akadémiai baj­társai létrehoztak egy pénzügyi alapot arra, hogy Northnak legyen miből fedeznie a védelmére felfogadott ügyvéd költségeit. Ő, Lantos Tamás pedig ezennel csatlakozik az alap támogatói­hoz, mert büszke arra, hogy ilyen amerikaiak is vannak . . . A másik eset hőse, Henry Gonzalez texasi demokrata képvi­selő. A hetven esztendős honatyának majdnem meggyűlt a baja a rendőrséggel, mert kocsmai verekedésbe keveredett. Pontosab­ban: San Antonio egyik elegáns vendéglőjében állón vágott egy embert. Ebben a korban már kissé szokatlan, hogy valaki így intézzen el nézeteltéréseket, hát nyilván, alapos oka lehetett az idős úrnak a bokszolásra. Volt is! Az történt, hogy valaki azt mondta rá: „kommunista”! De ezt a goromba sértést már nem hagyhatta megtorlás nélkül a derék honatya, és olyan balegyenest húzott be az illetőnek, hogy annak mentén torkára forrt a szó és elterült, mint a béka. Folytatás nem volt. Gonzalez képviselő úr megigazította a nyakkendőjét és csak ennyit mondott: Én ugyan nem vagyok verekedős, de ha rám valaki azt mondja, hogy kommunista, az olyan, mintha azt mondaná: csaló vagy gaz­ember. És én akkor ülök! . . .* Két demokrata kongresszusi képviselő, és lám, akár republi­kánusok is lehetnének. De hát eddig is tudtuk, hogy mindkét pártban vannak liberálisok és tisztességes konzervatívok is. Csak meg kell keresnünk őket. Demokrata létére, Lantos Tamás is tudott tárgyilagos lenni és nem állt be az elnökre acsarkodók csapatába. Mr. Gonzalez pedig el sem tudna súlyosabb sértést képzelni, mint „kommunista”. De meg tudnám ezért ölelni! Ha Hrautfai­tytottal fürkésszük a jövőt: vajon mit hozhat nekünk 1987, bizony a kilátások nem rózsásak. De akkor is Isten­ben bízó lélekkel és reménykedő szívvel vágunk neki az új eszten­dőnek, mert biztatást ad az a tudat, hogy vannak még a földön jóakaratú emberek, akikkel összefogni érdemes és kell. A jövő, a gyermekeink érdekében. Igaz is, majd’ elfeledtem: boldog új évet! Vagy ahogy ifjú korunkban otthon rikkantottuk szilveszter éjszakáján úgy éjfél­tájban: BUÉK! «v VJt/vVi víiu*_r

Next