Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1990 (97. évfolyam, 19. szám)

1990-05-13 / 19. szám

1990. május 13. Stirling György: CETERUM CENSEO!... Ha a tiszavirág életű 19-es kommün párhónapos uralmát és a történelmileg ugyancsak egy múló pillanatig tartó 44-es nyilas hatalomátvételt nem vesszük számításra, száza­dunkban most éli a magyarság a harmadik rendszerváltást. 1920-ban — egy vesztett háború kataklizmája után — a Horthy-korszak kezdete jelen­tett cezúrát a nemzet életében, aztán kerek 25 évvel később a szovjet ármádiák dúlása nyo­mán (miképp a pesti köznyelv akkoriban nevezte) a „demo­­csokrácia” köszöntött hazánk­ra. A harmadik, mind közül leg­­békésebb és legsimább rend­szerváltás most folyik otthon, amikor — ellentétben az előző kettővel — egy szabad parla­menti választás révén maga a magyar nép döntött jövendő sorsa felől. Hogy lezárva azt a 45 esztendős korszakot, ami­ben eddig élt (küszködött, ve­getált, tengődött), valami újat kezdjen a hazában. Igazi de­mokráciát, megtisztítva a ne­vével oly sokszor visszaélt kommunista diktatúra idején hozzátapadt félreértésektől. Mindez két-három ember­öltő alatt zajlott le és vannak köztünk néhányan, akik átél­ték mindhármat. (Márai Sán­dor, aki egyidős volt száza­dunkkal, még megérte a mos­tani változások kezdetét és ha van türelme várni, ha nem tesz pontot az életére, még megér­hette volna mindazon feltéte­leinek teljesülését — szovjet csapatok kivonulása, szabad választás, demokratikus kor­mány —, amelyekhez kötötte művei hazatérésének engedé­lyezését.) De nem kell messzire mennünk, hogy még élő hiteles tanúval beszélhessünk: New Yorkban, közöttünk él Ms dr. Varga Béla, az utolsó törvé­nyes magyar palament elnöke, akinek még vannak emlékei az 1919/20-as hatalomváltások­ról és aki részt vesz majd a 43 évi szünet után összeülő új többpártrendszerű országgyű­lés megnyitásán. A három kor­szakon és sorsfordulón átívelő élet számára ez méltó elégtétel lesz. . . Mint fentebb megjegyez­tem volt, ez a mostani rend­szerváltás mind közül a legbé­késebb és ez alkalommal — hála a magyar nép bölcs ön­mérsékletének — még olyan (egyébként lélektanilag telje­sen érthető) jelenetekre se ke­rült sor, mint amilyenek ’56 lá­zas forradalmi napjaiban elő­fordultak. (Gondolok itt pl. a Köztársaság téri lincselésekre, de — a távolabbi múltba nézve — emlékeztethetnék az ún. fehérterrorra, az első kommün magyarirtásának reakciója­ként bekövetkezett megtorlás­ra, vagy a Köröndön 1945-ben véghezvitt népítéletekre, ke­retlegények lámpavasra húzá­sára. Valamennyi elítélendő, de a tömegpszichózis alapján és az előzmények ismeretében nem lehet csodálkoznunk, hogy egy-egy rendszerváltás sodrá­ban ilyen túlkapások megtör­ténhettek.­ Az se lett volna meglepő, ha most megtörténnek. . . Hi­szen a magyar népet negyven­­egynéhány év alatt annyi meg­aláztatás érte, annyiszor meg­taposták, megrugdalták, arcul verték, hogy nem lehetett vol­na csodálkozni, ha most vala­­m­it törleszt. (A zsidók ellen csak 11 évig , 1933-tól 44-ig tartott a hajsza, s lám még ma, 45 évvel a háború után is az ak­kori szenvedések miatt tarta­nak igényt kárpótlásra és máig se tudnak megbocsátani. De vehetném 1956-ot is: akkor még „csak” ugyanennyi — 11 évi — szovjetvilág volt a ma­gyar nép mögött s mégis elsza­badultak az indulatok a forra­dalom hevületében. Képzeljük el, az akkori évtizednyi időhöz képest mily sok keserűség gyűlhetett föl az emberek szí­vében, mennyi inzultusért lett volna joguk elégtételt venni az éppen háromszor annyi idő, a 33 évig tartó Kádár-korszak után. És hogy semmi se tör­tént, az a magyar nép józansá­gával magyarázható.) Igaz, még mással is. Nem először írom le, hogy a kádári „konszenzus", az a bizonyos hallgatólagos megegyezés a ha­talom és a nemzet között, mely szerint ha te nem bántasz en­gem, én nem bántalak téged, csak ne szóljál bele az ország vezetésébe (mert az a párt privi­légiuma), s akkor én hagylak tollasodni, ez a „puha dikta­túra” a maga langyos közegé­vel bizonyos értelemben többet ártott a nemzeti öntudatnak, mint a Rákosi-terror ószövet­ségi kíméletlensége. Mert míg az dacossá, szembeszegülővé tette az embereket, az elnyo­mottakat, a kádári „aki nincs ellenünk, velünk van” szlogen­­je kényelmességre, megalku­vásra csábított és letompította azokat az ösztönöket, amelyek ellenállásra, a szabadság — több, igazabb szabadság — kö­vetelésére sarkallják az embe­reket. A kádári „konszolidá­ció” — ami a magyar történe­lem legvéresebb megtorló kor­szakának feloldásaként uralko­dott el a Duna-Tisza táján, el­mosta a költő által megénekelt „szent akaratot” és kilúgozta a telkekből a közéleti érdeklő­dést, a közösségi érzést, az eszmék iránti igaz vágyat. Kö­zömbössé tette a társadalmat. S egy közömbös társadalomból nemcsak a jóra, a magasabb­­rendűre való törekvés hiány­zik, de az alacsonyrendű ösz­tönök, pl. a bosszú ingere is. Nos ennek is köszönhetik sokan a magyar nép fölött négy évtizeden át basáskodó kivéte­lezett réteg és segédcsapataik (hajcsárjaik, kápóik, keretle­gényeik, szekértolóik, udvaron­caik, propagandistáik és min­denki, aki kiszolgálta őket) azt, hogy most ilyen békésen, szin­te suba alatt, különösebb emó­ciók nélkül zajlott le a rend­szerváltás és estek át a nehe­zén. Amire talán nem is számí­tottak. Mindenesetre még az azóta levitézlett Grósz agyá­ban is megfordult alig egy éve annak lehetősége, hogy „elkap­ják a frakkjukat” és szűkölve (akkor még ugyan a fölényest és magabiztost játszva) emle­gette egy fehérterror lehetősé­gét. (Aztán azóta kiderült: ezt megelőzendő, hogy elébe vágja­nak az eseményeknek és vissza­szerezzék a kezükből akkor már kicsúszni kezdő hatalmu­kat, éppen ők készültek fegy­veres akcióra. Nyilván úgy okoskodtak: ha már terror, in­kább legyen vörös, mint fehér, mert akkor nem rajtuk csattan az ostor, hanem ők gyilkolhat­ják — továbbra is — a magyar népet. Szerencsére hiba csú­szott a terveikbe. . .) Hát bizony — kár lenne ta­gadni! — ez felbátorított soka­kat. Nem a meghiúsult puccs­kísérlet (bár abból is merítet­tek önbizalmat a hatalmukat gyászolók, hiszen ha még van annyi tartalék erő — és fegyver —, hogy egyáltalán szóba jöhe­tett az erőszak alkalmazása az „árulók” — így hívják MSZMP- berkekben Németh Miklósékat és Nyers Rezsőéket — és az „el­lenforradalmárok” elsöprésére, akkor nincs még veszve min­den. . .), hanem attól nőtt meg a bátorságuk és a szarvuk, de a szájuk öble is, hogy látják: senki se kívánja elszámoltatá­sukat, múltjuk tisztázását. S a hajdani főelvtársak (népbírák, ügyészek, ávós generálisok, mi­niszterek és államtitkárok, ta­nácselnökök és pártkorifeusok, hajdani főpropagandisták és volt főszerkesztők) egyre nyu­­godtabban és magabiztosab­ban veszik föl havonta a ki­emelt nyugdíjukat, hogy vígan éljék világukat a párt révén szerzett luxuslakásaikban. Cato után — aki minden szená­tusi beszédét azzal fejezte be, hogy véleménye szerint Kar­thágót el kell pusztítani — sza­badon: Ceterum censeo, hogy ezeknek a szarvát le kell törni! Időben! Hátrább az agarakkal! — mondhatnék így is az elvtár­saknak. Egy korszaknak vége, vegyék ezt végre tudomásul! Helyes és keresztényi a meg­békélés (bár nem véletlen, hogy akik ezt elsősorban hirdetik, azoknak vaj van a fején és sze­retnének fátyolt borítani a múltra) s épeszű ember nem kívánhat boszorkányüldözést, új Számonkérő Széket vagy Andrássy út 60-at. De igenis követelhet igazolóbizottságo­kat, amelyek előtt mindenki­nek számot kell adnia tettei­ről, múltjáról. Hogy ezt mi­képp képzelem, arról majd leg­közelebb. To­rvy KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Üdvözlő távirat Az Amerikai Magyar Katolikus Papi Szövetség (Keleti Part) 1990. május 1-én tartotta szokásos tavaszi összejövetelét a New Jersey állambeli Matawanban. Ez alkalomból a résztvevők az alábbi táviratot fogalmazták meg és juttatták el az új magyar parlamenthez: Az Amerikai Magyar Katolikus Papi Szövetség (Keleti Part) köszönti az Új Magyar Parlamentet. Eme történelmi órákban együttérzünk az egész magyar néppel. Jókívánságainkat küld­jük és kérjük Isten áldását, hogy eredményesen munkálkodhas­sanak a magyar nemzet jövőjének építésén. Kelt: Matawan, N.J., 1990. május 1. A Szövetség Tavaszi Közgyűlésén. Rév. Mustos N. István, Sch.P. elnök VÁLASZTÁS UTÁN Az ország fiatalja, öregje egyaránt nagy várakozással te­kintett az 1945 után másodíz­ben sorra kerülő szabad válasz­tásra. Az országgyűlési képvise­lőjelöltekért és ellenük folyta­tott harc sokrétű, itt-ott elítél­hető volt, s akik szívrepesve várták a nagy nap eljöttét, sokszor véget nem érőnek lát­ták a felkészülés útjait és mód­jait is. Nemcsak a kampányban résztvevők, de a pártok küzdel­métől átitatott polgárság is be­lefáradt a nagy versengésbe. A fáradságot nem sajnálta senki. Ez volt az összefogott véle­mény. Az eredmények sem vol­tak rosszak, de mégis maradt keserű szájíz az emberek aj­kán, mert úgy érezték, itt vala­mi mégsem az igazi. Először talán részletez­zük az eredményeket és az azok során kicsendülő megállapítá­sokat. Az MDF az utolsó ütkö­zetben tarolt a győzelmével. Ezt jórészt annak is köszönhet­te, hogy ellenfelei nem válo­gatták meg harci eszközeiket. Elsőként említhető itt az SZDSZ. Az egyszerű honpolgár kiváló színésznek tartotta és tartja Darvas Ivánt. Ám szíve­sebben nézi és hallgatja szín­padi alakításait és a mozivász­non nyújtott játékát, mint a „Für Elise” dallamára beikta­tott, az ellenfél megnevezésé­vel és saját pártjának felülhe­­lyezésével alakított reklámsze­repet és szöveget. A józanul ítélők enyhén szólva gusztustalannak tartot­ták. Darvas Iván mind pártja, mind saját személye vonatko­zásában „e túlzott szolgálat­tal” többet ártott, mint ameny­­nyit használt az ügynek. Egy sereg választót vitt ezzel a má­sik oldalra. Hasonlóan rossz vágányra vitte pártja és a saját ügyét Raj Tamás is, aki a napi sajtó­ban buzdította választóit, hogy másodszor is rá szavaz­zanak. Az eredményén lendíte­ni kívánó szöveg így jelent meg: — Raj Tamás SZDSZ-kép­­viselőjelölt ünnepélyesen kö­szönetet mond az „ezerszer ál­dott” Józsefváros és Erzsébet­város polgárainak az igen biz­tató választási eredményért. Egyúttal kéri további hathatós támogatásukat a második for­dulóban. (Magyar Nemzet, 1990. 72. szám) Nem győzött tehát a jelölt a második fordulóban, de lema­radt ugyancsak Tamás Gáspár Miklós is a forduló küzdelmé­ben. A választó magyar honpol­gárok nyíltan, tisztán, a szí­vükre hallgatva kívántak vá­lasztani. Nem szavaztak azok­ra, akik nekik nem tetszettek, vagy úgy érezték, nem méltók arra, hogy a nép ügyét képvi­selhessék a parlamentben. Így járt Pozsgay Imre is, aki Laki­telken még nagyon tetszett az embereknek, de ma már nem tündökölhet a múltjával. A civakodás, az összeférhe­tetlenség, a gyakran változó döntések fordították el a köz­vélemény jelentékeny részét a Kisgazda Párttól. El kellene már véglegesen dönteniök, hogy ki vezet a pártban, a köz­pont vagy a vidék. A Szociáldemokrata Párt az egyéni akciókkal rontotta el a helyzetét. Nem egy embert kell folytonosan ajánlani, rek­lámozni, hanem az egész pár­tot. Mit érnek az öles plakátok szemüveggel vagy anélkül? Kéthly Anna nagy volt a maga idejében, de hogy ők nagyok lesznek, azt ma még nagyon sok ember kétli! A KDNP-nek jobb szerve­zésre és jobb szónokokra van szüksége. Meg kell azt is je­gyezni, hogy kevesebb szóval is lehet többet mondani és nem tanácsos a tömeget a szónoki emelvényről illemszabályokra oktatni. S most térjünk rá, hogy mi nem volt az igazi. Miért keserű a választók szájíze. Szerintük azért, mert ha egyszer valaki megbukott a választáson, ak­kor az megérdemli a sorsát, nem érdemesítették arra, hogy országgyűlési képviselő legyen. Az egyszerű ember, ha igazát érzi, nem kíváncsi a tör­vényre, utasításra. Egyébként is sok az olyan törvény, amely nem a szív, az egyszerűség, az érthetőség hangján szól. Hogy a választási verseny kibukott képviselője végül mégis „be­jön”, azt az előírásokban já­ratlan polgár úgy ítéli meg, mi­szerint ez is valami úri huncut­ság. Úgy látja, hogy igyekeze­te, jó ítélőképessége, aktív részvétele felesleges, mert az általa nem megfelelőnek ítélt egyén mégis győztesként vonul be a parlamentbe. A választások eredményei­nek ismeretében, amikor meg­kérdezték a TV esti adásában Tamás Gáspár Miklóst, miként viseli a vereséget, úgy nyilat­kozott, hogy őt piszkos, mocs­kos támadások érték, stb. Az­tán ördögi mosollyal jelentet­te ki: „De ott leszek!” A vesz­tesek közül senki sem nyilat­kozott így. A többiek józan, megfontolt válaszokat adtak, csak a nevezett nem bírt ma­gával. Úgy vélem, a veresége nem lehetett minden alapot nélkülöző, hiszen viselt dolgai­ról a KMV is tett már említést ez évi 15—16. számában. Nem mondok újat, de meg­erősítem, hogy a magyar nép józanul és megfontoltan dön­tött, amikor az MDF és a vár­ható koalíciós partnerek mögé felsorakozott. Itt látja a haza sorsának eredményes alakítá­sát. Egyébként megmutatta oroszlánkörmeit, hogy megfi­zet az elbizakodottaknak, az egyénieskedőknek, a fennhéjá­­zóknak, de szívesen áll azok mellé, akik tiszta szívvel akar­ják szolgálni a hazát, a népet. U. B. 3. o ÉRDEMEK ÉS BŰNÖK A minap kezembe került egy emigráns újság cikke, melynek írója néhány gondolatot szentel valakinek, akit érdemtelenül elfe­lejtett a világ. Az illető még nem halt meg, nem, csak éppen sen­ki se beszél róla, pedig megérdemelné, mert a romániai forrada­lom, Ceausescu bukása és a diktatúra förtelmes kulisszatitkai, amelyek azóta napvilágra kerültek, mind őt igazolják. Ami fényes elégtételt jelenthet neki, akinek állításait néhány évvel ezelőtt még sokan kétségbevonták, sőt igazmondását is megkér­dőjelezték. Mindazok, akiknek az volt az érdeke, hogy a Ceauses­­cu-rezsim szalonképes legyen Nyugaton és az Egyesült Államok jó viszonyt ápoljon a véres kezű despotával. David Funderburkre gondolok, a hajdani amerikai diploma­tára, aki 1981-től 85-ig volt az Egyesült Államok bukaresti nagy­követe és ellentétben sokakkal, nem hagyta magát félrevezetni a ceausescui kóklerságoktól, de a kényelmesebb utat se választot­ta, hogy behunyja a szemét és élvezze magas pozíciójának előnye­it, hanem a világ elé tárta a valóságot és kíméletlen kritikát mon­dott a hazája kormányát orránál fogva vezető román rendszerről. Ugyanakkor tiltakozásképp lemondott nagyköveti állásáról és nekiállt megírni a könyvet, ami 1987-ben jelent meg Pinstripes and Reds címmel. A könyv kíméletlenül leleplezi az akkor még hatalma teljében lévő (és a nemzetközi elismerés fényében sütké­rező) Ceausescu-diktatúra bűneit, a korrupciót, a nepotizmust, a szabadságjogaitól és vallásától megfosztott nép sanyargatását, a nemzetiségek elnyomását. És természetesen képet festett azok­ról is, akik ezt a rendszert kiszolgálták és segédkezet nyújtottak a gazemberségekhez. Funderburk könyve volt az első hiteles tájékoztatás, amit Nyugat a romániai állapotokról kapott s ettől kezdve nem lehe­tett azzal mentegetőzni, hogy valaki nem tud az ott történő em­bertelenségekről. Mi magyarok külön hálával tartozunk az ame­rikai diplomatának, mert könyvében többször említi a magyar ki­sebbség sanyarú sorsát, alátámasztva ezzel mindazt, amit addig mondtunk és nem tudtunk Nyugattal megértetni. S lám, mit tesz a véletlen: alighogy elolvastam a Funderburk­­ről szóló cikket, kezembe került a Billy Graham „evangélista” 1985-ös romániai körútjáról készült parádés kiállítású színes al­bum. Tele fényképpel, amelyek Aradon, Temesváron, Kolozsvá­rott, meg még egy sor más erdélyi és regátbeli városban — ter­mészetesen Bukarestben is — készültek s amelyeken láthatók a vendégek, Graham és kísérete, meg a vendéglátók, a ceausescui potyemkin-rendszer kivezényelt „egyház vezetői”, akiknek az a szerep jutott, hogy a vallásszabadságot elhitessék a látogatók-­kal. Ez — mint tudjuk — sikerült is, mert Amerikába való vissza­érkezése után Graham olyan elismeréssel nyilatkozott a Ceauses­­cu-rendszerről, mint annak a rendje: mindenki akadálytalanul gyakorolhatja a vallását, nincsen semmi probléma a szabadság­­jogok körül! Lapozgatom a romániai albumot. Graham kíséretében majd’ minden képen ismerős arc: Dr. Haraszti Sándor orvos, aki az amerikai baptisták egyik vezetője, az evangélista állandó kísé­rője, tolmácsa és külföldi útjainak előkészítője. A romániai utat is ő szervezte meg, akárcsak később a magyarországit is. Kíván­csi lettem, vajon történik-e erről említés Funderburk könyvében. Nem kellett sokáig lapozgatnom: a 88. oldalon felbukkant Dr. Alexander Haraszti neve. Éppenséggel nem a legkedvezőbb ösz­­szefüggésben, nem a legjobb fényben mutatva be a romániai út­tal kapcsolatos ügyködését. „Kiábrándító volt az a módszer — írja Funderburk —, ahogy Graham kelet-európai megbízottja, Haraszti Sándor a romániai utat előkészítette. . . . Haraszti sokkal több engedményt tett en­nek során a kommunistáknak, mint amennyire feltétlenül szük­ség volt. 1983. április 18-án levélben fejeztem ki rosszallásomat Harasztinak a kommunista meghívással kapcsolatosan. 1982. április 2-án azt jegyeztem be a naplómba, hogy Haraszti lelkiis­meretlenül, ravaszul és megbízhatatlanul viselkedik Grahammel szemben" (Ezzel Funderburk nyilvánvalóan arra céloz, hogy a naiv Graham számára Haraszti adta az információkat a helyi vi­szonyokról és félrevezette őt. Feltételezhető ezek után, hogy amikor Billy Graham Magyarországon járt, Haraszti beszélte le arról, hogy Tőkés László ügyéről szóljon, noha a temesvári lel­kész ellen akkor már javában folyt a hajsza.) Még egy bekezdést szentel könyvében Funderburk Haraszti működésének s abban azt írja, hogy hallotta véleményét, mely szerint Romániában szabad a vallásgyakorlás, tehát Grahamnek azért kell imádkoznia, hogy javuljon a viszony Bukarest és Washington között. Graham nem is talákozott mással Romániá­ban, mint az ortodox egyház hivatalos képviselőivel és nem muta­tott semmi érdeklődést a kisebbségi egyházak s az ellenzékiek iránt. „Emiatt ki is fejeztem elégedetlenségemet Harasztinak — jegyzi meg Funderburk — és ismertettem vele az én véleménye­met a romániai vallási állapotokról. ” S végül hozzáteszi: valószí­nűleg ezért került sor Graham romániai útjára csak azután, hogy ő elkerült a bukaresti nagykövetség éléről. . . Minek szaporítsuk tovább a szót? Dr. Haraszti Sándor fele­lőssége Graham félreinformálásában és a Ceusescu alatti állapo­tok meghamisításában fehéren-feketén kitűnik a könyvből, de a később történtekből is. És ez már magyar ügy, nagyon is az! Mert Dr. Haraszti Sándor az Amerikai Magyar Szövetség egyik vezetőségi tagja és mint ilyen, reprezentálja az amerikai magyar­ságot. S ma, amikor már minden részletét ismeri a világ a ceau­sescui diktatúra alávalóságának, ma ezek a régi dolgok súlyosan esnek a latba és vádolnak! Nem ártana, ha az AMSZ kivizsgál­ná ezt az ügyet, aminthogy az is helyes lenne, ha a hamarosan összeülő új magyar parlament valamilyen módon kifejezné hálá­ját Funderburknek a Pinstripes and Reds miatt. Pesti Péter Újból új név A csehszlovák parlament elfogadta az állam legújabb nevét, mert az előzőleg elfogadott heves nemzeti ellentétek forrásává vált országszerte. A szövetségi ülés most Cseh és Szlovák Szö­vetségi Köztársaságnak nevezte el az országot. Napirendre került a címerváltoztatási javaslat is. A javasolt állami címerről — Vaclav Havel eredeti ötletétől eltérően, a szlovák részről tapasz­talt erős ellenállás hatására — hiányzik a morva sas. A négy mező­re osztott pajzson két mezőben a cseh oroszlán, a másik kettőben pedig a szlovák címernek tekintett kék hármas halmon magaso­dó ezüst kettős kereszt látható. Hogy véglegesen-e, azt nem le­het tudni. Azoknál a népeknél, amelyek úgy lopták,hazudták ösz­sze történelmüket és államiságukat, mint általában szomszéda­ink, a nevek és „ősi” címerek természetesen gyakran változhat­nak. Talán éppen ezért is irigyelnek,gyűlölnek minket, magyaro­kat oly nagyon, mert mi sose kényszerültünk ilyesmire!

Next