Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1990 (97. évfolyam, 19. szám)
1990-05-13 / 19. szám
1990. május 13. Stirling György: CETERUM CENSEO!... Ha a tiszavirág életű 19-es kommün párhónapos uralmát és a történelmileg ugyancsak egy múló pillanatig tartó 44-es nyilas hatalomátvételt nem vesszük számításra, századunkban most éli a magyarság a harmadik rendszerváltást. 1920-ban — egy vesztett háború kataklizmája után — a Horthy-korszak kezdete jelentett cezúrát a nemzet életében, aztán kerek 25 évvel később a szovjet ármádiák dúlása nyomán (miképp a pesti köznyelv akkoriban nevezte) a „democsokrácia” köszöntött hazánkra. A harmadik, mind közül legbékésebb és legsimább rendszerváltás most folyik otthon, amikor — ellentétben az előző kettővel — egy szabad parlamenti választás révén maga a magyar nép döntött jövendő sorsa felől. Hogy lezárva azt a 45 esztendős korszakot, amiben eddig élt (küszködött, vegetált, tengődött), valami újat kezdjen a hazában. Igazi demokráciát, megtisztítva a nevével oly sokszor visszaélt kommunista diktatúra idején hozzátapadt félreértésektől. Mindez két-három emberöltő alatt zajlott le és vannak köztünk néhányan, akik átélték mindhármat. (Márai Sándor, aki egyidős volt századunkkal, még megérte a mostani változások kezdetét és ha van türelme várni, ha nem tesz pontot az életére, még megérhette volna mindazon feltételeinek teljesülését — szovjet csapatok kivonulása, szabad választás, demokratikus kormány —, amelyekhez kötötte művei hazatérésének engedélyezését.) De nem kell messzire mennünk, hogy még élő hiteles tanúval beszélhessünk: New Yorkban, közöttünk él Ms dr. Varga Béla, az utolsó törvényes magyar palament elnöke, akinek még vannak emlékei az 1919/20-as hatalomváltásokról és aki részt vesz majd a 43 évi szünet után összeülő új többpártrendszerű országgyűlés megnyitásán. A három korszakon és sorsfordulón átívelő élet számára ez méltó elégtétel lesz. . . Mint fentebb megjegyeztem volt, ez a mostani rendszerváltás mind közül a legbékésebb és ez alkalommal — hála a magyar nép bölcs önmérsékletének — még olyan (egyébként lélektanilag teljesen érthető) jelenetekre se került sor, mint amilyenek ’56 lázas forradalmi napjaiban előfordultak. (Gondolok itt pl. a Köztársaság téri lincselésekre, de — a távolabbi múltba nézve — emlékeztethetnék az ún. fehérterrorra, az első kommün magyarirtásának reakciójaként bekövetkezett megtorlásra, vagy a Köröndön 1945-ben véghezvitt népítéletekre, keretlegények lámpavasra húzására. Valamennyi elítélendő, de a tömegpszichózis alapján és az előzmények ismeretében nem lehet csodálkoznunk, hogy egy-egy rendszerváltás sodrában ilyen túlkapások megtörténhettek. Az se lett volna meglepő, ha most megtörténnek. . . Hiszen a magyar népet negyvenegynéhány év alatt annyi megaláztatás érte, annyiszor megtaposták, megrugdalták, arcul verték, hogy nem lehetett volna csodálkozni, ha most valamit törleszt. (A zsidók ellen csak 11 évig , 1933-tól 44-ig tartott a hajsza, s lám még ma, 45 évvel a háború után is az akkori szenvedések miatt tartanak igényt kárpótlásra és máig se tudnak megbocsátani. De vehetném 1956-ot is: akkor még „csak” ugyanennyi — 11 évi — szovjetvilág volt a magyar nép mögött s mégis elszabadultak az indulatok a forradalom hevületében. Képzeljük el, az akkori évtizednyi időhöz képest mily sok keserűség gyűlhetett föl az emberek szívében, mennyi inzultusért lett volna joguk elégtételt venni az éppen háromszor annyi idő, a 33 évig tartó Kádár-korszak után. És hogy semmi se történt, az a magyar nép józanságával magyarázható.) Igaz, még mással is. Nem először írom le, hogy a kádári „konszenzus", az a bizonyos hallgatólagos megegyezés a hatalom és a nemzet között, mely szerint ha te nem bántasz engem, én nem bántalak téged, csak ne szóljál bele az ország vezetésébe (mert az a párt privilégiuma), s akkor én hagylak tollasodni, ez a „puha diktatúra” a maga langyos közegével bizonyos értelemben többet ártott a nemzeti öntudatnak, mint a Rákosi-terror ószövetségi kíméletlensége. Mert míg az dacossá, szembeszegülővé tette az embereket, az elnyomottakat, a kádári „aki nincs ellenünk, velünk van” szlogenje kényelmességre, megalkuvásra csábított és letompította azokat az ösztönöket, amelyek ellenállásra, a szabadság — több, igazabb szabadság — követelésére sarkallják az embereket. A kádári „konszolidáció” — ami a magyar történelem legvéresebb megtorló korszakának feloldásaként uralkodott el a Duna-Tisza táján, elmosta a költő által megénekelt „szent akaratot” és kilúgozta a telkekből a közéleti érdeklődést, a közösségi érzést, az eszmék iránti igaz vágyat. Közömbössé tette a társadalmat. S egy közömbös társadalomból nemcsak a jóra, a magasabbrendűre való törekvés hiányzik, de az alacsonyrendű ösztönök, pl. a bosszú ingere is. Nos ennek is köszönhetik sokan a magyar nép fölött négy évtizeden át basáskodó kivételezett réteg és segédcsapataik (hajcsárjaik, kápóik, keretlegényeik, szekértolóik, udvaroncaik, propagandistáik és mindenki, aki kiszolgálta őket) azt, hogy most ilyen békésen, szinte suba alatt, különösebb emóciók nélkül zajlott le a rendszerváltás és estek át a nehezén. Amire talán nem is számítottak. Mindenesetre még az azóta levitézlett Grósz agyában is megfordult alig egy éve annak lehetősége, hogy „elkapják a frakkjukat” és szűkölve (akkor még ugyan a fölényest és magabiztost játszva) emlegette egy fehérterror lehetőségét. (Aztán azóta kiderült: ezt megelőzendő, hogy elébe vágjanak az eseményeknek és visszaszerezzék a kezükből akkor már kicsúszni kezdő hatalmukat, éppen ők készültek fegyveres akcióra. Nyilván úgy okoskodtak: ha már terror, inkább legyen vörös, mint fehér, mert akkor nem rajtuk csattan az ostor, hanem ők gyilkolhatják — továbbra is — a magyar népet. Szerencsére hiba csúszott a terveikbe. . .) Hát bizony — kár lenne tagadni! — ez felbátorított sokakat. Nem a meghiúsult puccskísérlet (bár abból is merítettek önbizalmat a hatalmukat gyászolók, hiszen ha még van annyi tartalék erő — és fegyver —, hogy egyáltalán szóba jöhetett az erőszak alkalmazása az „árulók” — így hívják MSZMP- berkekben Németh Miklósékat és Nyers Rezsőéket — és az „ellenforradalmárok” elsöprésére, akkor nincs még veszve minden. . .), hanem attól nőtt meg a bátorságuk és a szarvuk, de a szájuk öble is, hogy látják: senki se kívánja elszámoltatásukat, múltjuk tisztázását. S a hajdani főelvtársak (népbírák, ügyészek, ávós generálisok, miniszterek és államtitkárok, tanácselnökök és pártkorifeusok, hajdani főpropagandisták és volt főszerkesztők) egyre nyugodtabban és magabiztosabban veszik föl havonta a kiemelt nyugdíjukat, hogy vígan éljék világukat a párt révén szerzett luxuslakásaikban. Cato után — aki minden szenátusi beszédét azzal fejezte be, hogy véleménye szerint Karthágót el kell pusztítani — szabadon: Ceterum censeo, hogy ezeknek a szarvát le kell törni! Időben! Hátrább az agarakkal! — mondhatnék így is az elvtársaknak. Egy korszaknak vége, vegyék ezt végre tudomásul! Helyes és keresztényi a megbékélés (bár nem véletlen, hogy akik ezt elsősorban hirdetik, azoknak vaj van a fején és szeretnének fátyolt borítani a múltra) s épeszű ember nem kívánhat boszorkányüldözést, új Számonkérő Széket vagy Andrássy út 60-at. De igenis követelhet igazolóbizottságokat, amelyek előtt mindenkinek számot kell adnia tetteiről, múltjáról. Hogy ezt miképp képzelem, arról majd legközelebb. Torvy KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Üdvözlő távirat Az Amerikai Magyar Katolikus Papi Szövetség (Keleti Part) 1990. május 1-én tartotta szokásos tavaszi összejövetelét a New Jersey állambeli Matawanban. Ez alkalomból a résztvevők az alábbi táviratot fogalmazták meg és juttatták el az új magyar parlamenthez: Az Amerikai Magyar Katolikus Papi Szövetség (Keleti Part) köszönti az Új Magyar Parlamentet. Eme történelmi órákban együttérzünk az egész magyar néppel. Jókívánságainkat küldjük és kérjük Isten áldását, hogy eredményesen munkálkodhassanak a magyar nemzet jövőjének építésén. Kelt: Matawan, N.J., 1990. május 1. A Szövetség Tavaszi Közgyűlésén. Rév. Mustos N. István, Sch.P. elnök VÁLASZTÁS UTÁN Az ország fiatalja, öregje egyaránt nagy várakozással tekintett az 1945 után másodízben sorra kerülő szabad választásra. Az országgyűlési képviselőjelöltekért és ellenük folytatott harc sokrétű, itt-ott elítélhető volt, s akik szívrepesve várták a nagy nap eljöttét, sokszor véget nem érőnek látták a felkészülés útjait és módjait is. Nemcsak a kampányban résztvevők, de a pártok küzdelmétől átitatott polgárság is belefáradt a nagy versengésbe. A fáradságot nem sajnálta senki. Ez volt az összefogott vélemény. Az eredmények sem voltak rosszak, de mégis maradt keserű szájíz az emberek ajkán, mert úgy érezték, itt valami mégsem az igazi. Először talán részletezzük az eredményeket és az azok során kicsendülő megállapításokat. Az MDF az utolsó ütközetben tarolt a győzelmével. Ezt jórészt annak is köszönhette, hogy ellenfelei nem válogatták meg harci eszközeiket. Elsőként említhető itt az SZDSZ. Az egyszerű honpolgár kiváló színésznek tartotta és tartja Darvas Ivánt. Ám szívesebben nézi és hallgatja színpadi alakításait és a mozivásznon nyújtott játékát, mint a „Für Elise” dallamára beiktatott, az ellenfél megnevezésével és saját pártjának felülhelyezésével alakított reklámszerepet és szöveget. A józanul ítélők enyhén szólva gusztustalannak tartották. Darvas Iván mind pártja, mind saját személye vonatkozásában „e túlzott szolgálattal” többet ártott, mint amenynyit használt az ügynek. Egy sereg választót vitt ezzel a másik oldalra. Hasonlóan rossz vágányra vitte pártja és a saját ügyét Raj Tamás is, aki a napi sajtóban buzdította választóit, hogy másodszor is rá szavazzanak. Az eredményén lendíteni kívánó szöveg így jelent meg: — Raj Tamás SZDSZ-képviselőjelölt ünnepélyesen köszönetet mond az „ezerszer áldott” Józsefváros és Erzsébetváros polgárainak az igen biztató választási eredményért. Egyúttal kéri további hathatós támogatásukat a második fordulóban. (Magyar Nemzet, 1990. 72. szám) Nem győzött tehát a jelölt a második fordulóban, de lemaradt ugyancsak Tamás Gáspár Miklós is a forduló küzdelmében. A választó magyar honpolgárok nyíltan, tisztán, a szívükre hallgatva kívántak választani. Nem szavaztak azokra, akik nekik nem tetszettek, vagy úgy érezték, nem méltók arra, hogy a nép ügyét képviselhessék a parlamentben. Így járt Pozsgay Imre is, aki Lakitelken még nagyon tetszett az embereknek, de ma már nem tündökölhet a múltjával. A civakodás, az összeférhetetlenség, a gyakran változó döntések fordították el a közvélemény jelentékeny részét a Kisgazda Párttól. El kellene már véglegesen dönteniök, hogy ki vezet a pártban, a központ vagy a vidék. A Szociáldemokrata Párt az egyéni akciókkal rontotta el a helyzetét. Nem egy embert kell folytonosan ajánlani, reklámozni, hanem az egész pártot. Mit érnek az öles plakátok szemüveggel vagy anélkül? Kéthly Anna nagy volt a maga idejében, de hogy ők nagyok lesznek, azt ma még nagyon sok ember kétli! A KDNP-nek jobb szervezésre és jobb szónokokra van szüksége. Meg kell azt is jegyezni, hogy kevesebb szóval is lehet többet mondani és nem tanácsos a tömeget a szónoki emelvényről illemszabályokra oktatni. S most térjünk rá, hogy mi nem volt az igazi. Miért keserű a választók szájíze. Szerintük azért, mert ha egyszer valaki megbukott a választáson, akkor az megérdemli a sorsát, nem érdemesítették arra, hogy országgyűlési képviselő legyen. Az egyszerű ember, ha igazát érzi, nem kíváncsi a törvényre, utasításra. Egyébként is sok az olyan törvény, amely nem a szív, az egyszerűség, az érthetőség hangján szól. Hogy a választási verseny kibukott képviselője végül mégis „bejön”, azt az előírásokban járatlan polgár úgy ítéli meg, miszerint ez is valami úri huncutság. Úgy látja, hogy igyekezete, jó ítélőképessége, aktív részvétele felesleges, mert az általa nem megfelelőnek ítélt egyén mégis győztesként vonul be a parlamentbe. A választások eredményeinek ismeretében, amikor megkérdezték a TV esti adásában Tamás Gáspár Miklóst, miként viseli a vereséget, úgy nyilatkozott, hogy őt piszkos, mocskos támadások érték, stb. Aztán ördögi mosollyal jelentette ki: „De ott leszek!” A vesztesek közül senki sem nyilatkozott így. A többiek józan, megfontolt válaszokat adtak, csak a nevezett nem bírt magával. Úgy vélem, a veresége nem lehetett minden alapot nélkülöző, hiszen viselt dolgairól a KMV is tett már említést ez évi 15—16. számában. Nem mondok újat, de megerősítem, hogy a magyar nép józanul és megfontoltan döntött, amikor az MDF és a várható koalíciós partnerek mögé felsorakozott. Itt látja a haza sorsának eredményes alakítását. Egyébként megmutatta oroszlánkörmeit, hogy megfizet az elbizakodottaknak, az egyénieskedőknek, a fennhéjázóknak, de szívesen áll azok mellé, akik tiszta szívvel akarják szolgálni a hazát, a népet. U. B. 3. o ÉRDEMEK ÉS BŰNÖK A minap kezembe került egy emigráns újság cikke, melynek írója néhány gondolatot szentel valakinek, akit érdemtelenül elfelejtett a világ. Az illető még nem halt meg, nem, csak éppen senki se beszél róla, pedig megérdemelné, mert a romániai forradalom, Ceausescu bukása és a diktatúra förtelmes kulisszatitkai, amelyek azóta napvilágra kerültek, mind őt igazolják. Ami fényes elégtételt jelenthet neki, akinek állításait néhány évvel ezelőtt még sokan kétségbevonták, sőt igazmondását is megkérdőjelezték. Mindazok, akiknek az volt az érdeke, hogy a Ceausescu-rezsim szalonképes legyen Nyugaton és az Egyesült Államok jó viszonyt ápoljon a véres kezű despotával. David Funderburkre gondolok, a hajdani amerikai diplomatára, aki 1981-től 85-ig volt az Egyesült Államok bukaresti nagykövete és ellentétben sokakkal, nem hagyta magát félrevezetni a ceausescui kóklerságoktól, de a kényelmesebb utat se választotta, hogy behunyja a szemét és élvezze magas pozíciójának előnyeit, hanem a világ elé tárta a valóságot és kíméletlen kritikát mondott a hazája kormányát orránál fogva vezető román rendszerről. Ugyanakkor tiltakozásképp lemondott nagyköveti állásáról és nekiállt megírni a könyvet, ami 1987-ben jelent meg Pinstripes and Reds címmel. A könyv kíméletlenül leleplezi az akkor még hatalma teljében lévő (és a nemzetközi elismerés fényében sütkérező) Ceausescu-diktatúra bűneit, a korrupciót, a nepotizmust, a szabadságjogaitól és vallásától megfosztott nép sanyargatását, a nemzetiségek elnyomását. És természetesen képet festett azokról is, akik ezt a rendszert kiszolgálták és segédkezet nyújtottak a gazemberségekhez. Funderburk könyve volt az első hiteles tájékoztatás, amit Nyugat a romániai állapotokról kapott s ettől kezdve nem lehetett azzal mentegetőzni, hogy valaki nem tud az ott történő embertelenségekről. Mi magyarok külön hálával tartozunk az amerikai diplomatának, mert könyvében többször említi a magyar kisebbség sanyarú sorsát, alátámasztva ezzel mindazt, amit addig mondtunk és nem tudtunk Nyugattal megértetni. S lám, mit tesz a véletlen: alighogy elolvastam a Funderburkről szóló cikket, kezembe került a Billy Graham „evangélista” 1985-ös romániai körútjáról készült parádés kiállítású színes album. Tele fényképpel, amelyek Aradon, Temesváron, Kolozsvárott, meg még egy sor más erdélyi és regátbeli városban — természetesen Bukarestben is — készültek s amelyeken láthatók a vendégek, Graham és kísérete, meg a vendéglátók, a ceausescui potyemkin-rendszer kivezényelt „egyház vezetői”, akiknek az a szerep jutott, hogy a vallásszabadságot elhitessék a látogatók-kal. Ez — mint tudjuk — sikerült is, mert Amerikába való visszaérkezése után Graham olyan elismeréssel nyilatkozott a Ceausescu-rendszerről, mint annak a rendje: mindenki akadálytalanul gyakorolhatja a vallását, nincsen semmi probléma a szabadságjogok körül! Lapozgatom a romániai albumot. Graham kíséretében majd’ minden képen ismerős arc: Dr. Haraszti Sándor orvos, aki az amerikai baptisták egyik vezetője, az evangélista állandó kísérője, tolmácsa és külföldi útjainak előkészítője. A romániai utat is ő szervezte meg, akárcsak később a magyarországit is. Kíváncsi lettem, vajon történik-e erről említés Funderburk könyvében. Nem kellett sokáig lapozgatnom: a 88. oldalon felbukkant Dr. Alexander Haraszti neve. Éppenséggel nem a legkedvezőbb öszszefüggésben, nem a legjobb fényben mutatva be a romániai úttal kapcsolatos ügyködését. „Kiábrándító volt az a módszer — írja Funderburk —, ahogy Graham kelet-európai megbízottja, Haraszti Sándor a romániai utat előkészítette. . . . Haraszti sokkal több engedményt tett ennek során a kommunistáknak, mint amennyire feltétlenül szükség volt. 1983. április 18-án levélben fejeztem ki rosszallásomat Harasztinak a kommunista meghívással kapcsolatosan. 1982. április 2-án azt jegyeztem be a naplómba, hogy Haraszti lelkiismeretlenül, ravaszul és megbízhatatlanul viselkedik Grahammel szemben" (Ezzel Funderburk nyilvánvalóan arra céloz, hogy a naiv Graham számára Haraszti adta az információkat a helyi viszonyokról és félrevezette őt. Feltételezhető ezek után, hogy amikor Billy Graham Magyarországon járt, Haraszti beszélte le arról, hogy Tőkés László ügyéről szóljon, noha a temesvári lelkész ellen akkor már javában folyt a hajsza.) Még egy bekezdést szentel könyvében Funderburk Haraszti működésének s abban azt írja, hogy hallotta véleményét, mely szerint Romániában szabad a vallásgyakorlás, tehát Grahamnek azért kell imádkoznia, hogy javuljon a viszony Bukarest és Washington között. Graham nem is talákozott mással Romániában, mint az ortodox egyház hivatalos képviselőivel és nem mutatott semmi érdeklődést a kisebbségi egyházak s az ellenzékiek iránt. „Emiatt ki is fejeztem elégedetlenségemet Harasztinak — jegyzi meg Funderburk — és ismertettem vele az én véleményemet a romániai vallási állapotokról. ” S végül hozzáteszi: valószínűleg ezért került sor Graham romániai útjára csak azután, hogy ő elkerült a bukaresti nagykövetség éléről. . . Minek szaporítsuk tovább a szót? Dr. Haraszti Sándor felelőssége Graham félreinformálásában és a Ceusescu alatti állapotok meghamisításában fehéren-feketén kitűnik a könyvből, de a később történtekből is. És ez már magyar ügy, nagyon is az! Mert Dr. Haraszti Sándor az Amerikai Magyar Szövetség egyik vezetőségi tagja és mint ilyen, reprezentálja az amerikai magyarságot. S ma, amikor már minden részletét ismeri a világ a ceausescui diktatúra alávalóságának, ma ezek a régi dolgok súlyosan esnek a latba és vádolnak! Nem ártana, ha az AMSZ kivizsgálná ezt az ügyet, aminthogy az is helyes lenne, ha a hamarosan összeülő új magyar parlament valamilyen módon kifejezné háláját Funderburknek a Pinstripes and Reds miatt. Pesti Péter Újból új név A csehszlovák parlament elfogadta az állam legújabb nevét, mert az előzőleg elfogadott heves nemzeti ellentétek forrásává vált országszerte. A szövetségi ülés most Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak nevezte el az országot. Napirendre került a címerváltoztatási javaslat is. A javasolt állami címerről — Vaclav Havel eredeti ötletétől eltérően, a szlovák részről tapasztalt erős ellenállás hatására — hiányzik a morva sas. A négy mezőre osztott pajzson két mezőben a cseh oroszlán, a másik kettőben pedig a szlovák címernek tekintett kék hármas halmon magasodó ezüst kettős kereszt látható. Hogy véglegesen-e, azt nem lehet tudni. Azoknál a népeknél, amelyek úgy lopták,hazudták öszsze történelmüket és államiságukat, mint általában szomszédaink, a nevek és „ősi” címerek természetesen gyakran változhatnak. Talán éppen ezért is irigyelnek,gyűlölnek minket, magyarokat oly nagyon, mert mi sose kényszerültünk ilyesmire!