Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1991 (98. évfolyam, 20-21. szám)
1991-05-19 / 20-21. szám
MÁRIACELLTŐL ESZTERGOMIG Folytatás a 2. oldalról esétlen és olykor már felháborítóan pimasz Zwack-dolog, aztán itt van ez a méltatlan odaláncolás... Magyar kocsikat látok az egyik hotel előtt, gondolom itt olcsóbbak a nagy esemény miatt bizony megugrott szobaárak, megállók hát. És éppen a dolgok sűrűjébe csöppentem: ott ül Mészáros atya és köre. — Maga is a hullagyalázásra érkezett? — kérdi a fáradt tekintetű férfi. — Uram, halasszuk el holnap reggelre a beszélgetést. Kavarognak bennem a gondolatok, méghogy hullagyalázás?! Másnap a reggelinél megismertem az egykori titkár, Msgr. Mészáros Tibor tragikus élettörténetét. — 1944 tavaszától egészen addig, amíg kinevezték prímásnak, vele voltam, mint közvetlen munkatársa. Hosszú bérműutakat tettem meg vele még veszprémi püspök korában, akkor levéltárosként, ő Esztergomba ment, én Veszprémben maradtam. Utána éltem át mindazt, amit átéltem. Odahaza és Szibériában. Másodszor 1972-ben kerültem hozzá a bécsi Pázmáneumban, amikor halála órájáig a titkára és mindenese lettem. A kommunizmus hatalomátvétele elleni küzdelemben vettem részt Mindszenty kardinálissal együtt. Ám még a nyilasok fogságában is együtt voltunk Sopronkőhidán. A magyar kommunisták 1948. április 27- én bevittek a veszprémi rendőrségre, utána Budapestre a Zalka Máté laktanyába, a hírhedt budai katonapolitikai osztályra. Erősen éheztünk, nagyon kegyetlenül bántak velünk a kommunista pribékek, s végül ők adtak ki bennünket 1948. június 30-án az orosz KGB-nek. Reverendában voltam, titkos börtönükbe vittek — egy privátházba. Több mint egy hónapi fogság után megint az éj leple alatt olyan rabomobillal vittek, amiben csak állni lehetett, az oroszok által megszállt ausztriai Badenbe. Ott hónapokig kínoztak, végül 1948 decemberében a KGB 21 évi szibériai kényszermunkára ítélt. Öt esztendőn át hajtottak bennünket, mint a barmokat. Amikor Sztálin meghalt, következett a felengedés, akkor határozták el nagy nehezen, hogy a külföldi, nem orosz foglyokat hazaviszik. Tessék megmondani mindenkinek, a világsajtónak, egyetlenegy ember volt, Adenauer, aki követelte az oroszoktól, szolgáltassák ki azokat a rabokat, akiket idegen „bíróság” ítélt el, a hadi és politikai elítélteket. Szent Erzsébet napján, 1955 végén, hét év és hét hónap után megérkeztem Felsőpatyra, szülőfalumba. Ott a kolhozban dolgoztam. Minden reggel hajnalban miséztem. Amikor a forradalom idején az oroszok gyűrűt vontak a főváros köré, hazautaztam a szülőfalumba, elbúcsúztam édesanyámtól s nekivágtam a határnak. Azóta Svájcban élek. — Érthető tehát a motiváció. . . — Igen, addig, amíg az utolsó szovjet katona el nem hagyja az országot, nem lehet hazaszállítani a koporsót. Mindszenty bíboros rendelkezett így! Ez az igazi, hiteles végrendelet! Se a Vatikán, sem pedig a magyar állam írásos megkeresésünkre nem reagált. Kérve kértem a Szűzanyát, ne engedje meg, hogy újra azok, akik Mindszenty bíborosnak korábban a halálos ellenségei voltak, állandóan kritizálták, befeketítették, ne kapják meg, mintegy harmadik letartóztatásként haló porait. Ezúttal nemcsak a magyar püspöki kar, hanem az osztrák állam is benne van a dologban. — Hogyan történt az a bizonyos szóbeli végrendelkezés? Mit mondott a Kardinális? — A pontos szavai ezek voltak: Tibor, engem csak akkor vigyetek haza, ha az utolsó szovjet katona is kitette a lábát az országból. Halála előtt kétszer is. Először 1973-ban, majd 1974 végén megismételte. A dátumot nem jegyeztem fel. — Mikor foglalta ezt közjegyzői okiratba? — Csak a múlt évben, amikor hallottam, hogy Mindszenty halálában is egy újra való letartóztatásnak és kényszernek lesz alávetve. Itt, amikor és ahol a magyar püspöki kar a saját gyalázatának a takarására akarja hazavinni a Bíboros testét. — Kinek az ötlete volt az összeláncolás? A szóvivőmé. Teljesen egyetértettem vele, ugyan sikerében egyáltalán nem bíztam. Őt a hit, a jószándék vezérli, gondoltam. S lám, ez a láncolás, magunk odaláncolása lett a legnagyobb siker. Az összes televízió, rádió, újság mást sem akart látni, csak a láncokat. Az ember ilyen. Mi kitartottunk, virrasztottunk, nem ettünk, két asszonnyal és egy férfivel váltottuk egymást. Az utolsó percig, vasárnap éjfélig titokban tartottuk előttük is, mit akarunk. Mindig hárman voltunk a templomban a Bíboros koporsója közelében. Az ügyész, a superior a templomból állandóan kért minket. Folytatás a 8. oldalon Ahonnan 16 éven át holtában is beszélt FOTÓ: FÁBIÁN KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA A SZÁMŰZÖTT BÍBOROS HAZATÉRT Folytatás priorátus nagytermében a külföldi magyarok rendezésében. A mintegy kétórás összejövetelt imádságos virrasztás követte a bazilikában a Bíboros ravatala mellett, ahol példás rendben fél óránként váltották egymást a tisztelgő, őrt álló magyar cserkészek. Áhitat és könnyek FOTÓ: RA. SZABÓ Május 3., Útban Máriacellből a határon át Esztergomig Május 3-án, pénteken reggel még éppen hogy pitymallott és fehér rongyfelhők ereszkedtek le a Máriacellt körülvevő völgyhasadékokba, amikor a bazilika környéke élénk mozgolódástól pezsgett. A végső búcsúztatás szertartása a bazilikában reggel 6 órakor kezdődött. Heinrich Schütz, a neves német barokk zeneszerző motettája csendült fel a grazi kamarakórus énekeseinek ajkán. A continuót adó pozitív orgona és nagybőgő, a kórus lelket emelő hangjai egybegyűjtötték a híveket. Kardinálisokat, érsekeket, püspököket, papokat és szerzeteseket, a Habsburg család tagjait, minden tisztelőt, búcsúzót Stájerország nagy vendégétől, ahogy az előző nap Weber püspök mondotta. Most is ő vonult a kispapokból álló asszisztenciával Mindszenty bíboros ravatalához. Az ólomszürke felhőktől terhes égbolt ragyogó világosságra pillantott az ősi bazilikában. A közösség elimádkozta a halottak litániáját, majd ismét H. Schütz canticumja hangzott fel: „Herr, nun lassest du deinen Diener”. Majd a már tegnapról ismert hat férfi vállára vette ismét a koporsót. De csak pár lépésre. Mindenki a Mária-kegyoltárhoz vonult, ahol az egybegyűltek hő fohászkodással énekelték el a Salve Reginát. S így, a bíborosok, a püspökök és a nép kíséretében lassan a kijárathoz közeledett a koporsó. Szemerkélő eső fogadta a kilépőket, helikopter motorja búgott a magasban, majd a Mindszenty bíboros földi maradványait rejtő koporsó a várakozó Mercedesben eltűnt a könnyekkel teli szemek elől. A mintegy húszegynéhány autóból álló konvoj elindult Máriacellből a magyar haza felé. Zúgtak a harangok. Lilienfeldben, a ciszterci atyák által vezetett zarándokhelyen megállt rövid időre a menet. Norbert Mussbacher ciszterci apát búcsúzott itt a Bíborostól. „A hit és a remény fegyverzetében végül is erősebbnek bizonyult a tankokkal és gumibotokkal felfegyverzett üldözőinél. Példája mindannyiunkat kötelez — mondta az apát. — Európát csak a legjobb erőinkkel építhetjük újjá. Ha a szeretet és az igazságosság lelke tölt el mindnyájunkat és szívünkben nem marad hely a bosszúnak. ” Lilienfeld FOTÓ: BÓKAY A határon A menet St. Pölten után keletnek vette útját, egyenesen a határ felé. A határ két oldalán újra megálltak. Nickelsdorfban Alois Mock osztrák és Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter beszélt, majd Stefan László eisenstadti püspök imádsággal búcsúztatta a Bíborost Ausztriától. Az osztrák külügyminiszter többek között a következőket mondotta: Mindszenty József bíboros ma elhagyja Ausztriát. 1971. szeptember 28-án választotta országunkat menedékül, otthonául életének utolsó éveire. Mi osztrákok kitüntetésnek tekintjük ezt az időszakot, hogy ez a nagyszerű bíboros utolsó éveit szabadságban élhette le és fejezhette be nálunk. Mindszenty József bíboros hazáját, melyhez teljes szívvel ragaszkodott, nem önként hagyta el; ezt a döntést szó szerint kikényszerítették belőle. Elhatározásával, hogy száműzetésbe megy, elhagyja a budapesti amerikai nagykövetséget, sokkal inkább áldozatot hozott — ő így látta —, diplomáciai-politikai megfontolások nyomán. Ha egyszer az archívumok megnyílnak, sokkal többet megtudhatunk döntésének hátteréről. Tekintsünk vissza Mindszenty József bíboros alakjára. Igaz ember volt, a népből való és a népért élő, egyházának mártírja, hazájának nagy fia. Igaznak ismerjük, olyan embernek, aki kitart saját alapvető meggyőződése mellett. Attól nem tántoríthatja el sem esetleges 2. oldalról többség, sem a saját személye miatti aggódás. Olyan embernek, akinek nemcsak meggyőződései voltak, hanem kész volt ezekért a meggyőződésekért több évtizeden át a szabadságát és egészségét is — szörnyű kínzások következtében — feláldozni. Úgy ismertük, mint a nép fiát, aki népéért él. A szülői ház egyszerű háttere igazolta ezt a magatartást, mely jellemet és emberi nagyságot adott útravalóul. Az emberekért való közbelépése nem volt mindig veszélytelen, mikor péládul más püspökökkel együtt zsidó honfitársainak üldözése és elhurcolása ellen állást foglalt. Tiltakozott a 40 ezer vajdasági magyar meggyilkolása és a svábok deportálása ellen is. Egyházának mártírjaként ismerjük, egészen őskeresztény értelemben, súlyos kínzások, megszégyenítő kirakatper áldozataként. Az ateista kommunizmus számára ez a hithű ember hajlíthatatlan magatartásával idegen test volt, melyet el kell távolítani, szükség esetén fizikai értelemben is. A kommunisták számára ő a régi rendszert szimbolizálta, melyre saját kudarcaikat előszeretettel áthárították. A nagy magyar nép híres fiaként ismerjük: természetesnek tartotta a kritikus időkben, hogy az egyház vezetőjeként hazájáért felelősséget érez és ennek megfelelően cselekszik. Nagysága mindenekelőtt abban állt, hogy kész volt az ellenállásra; a kommunizmus fagyos hidegében életben tartotta az emberiség fényét. Azáltal, hogy Magyarországon síkra szállt a szabadságért és az emberi jogokért, minden ember szabadságáért és emberi jogaiért is kiállt, a mi szabadságunkért, a mi emberi jogainkért is. Ez a mai dátum fontos jelzés Magyarország számára azon a nehéz úton, amelyen elindult vissza Európa felé, a szabadság és a demokrácia felé. Mindszenty József bíboros hazatér; az új Magyarország, mely földi maradványait befogadja, modern, a világra nyitott államiság felé halad, melyben a hívőknek nem kell többé menekülniük a hitük miatt, a polgároknak pedig politikai meggyőződésük miatt. Mi mindnyájan, osztrákok és a többi európaiak, örömmel fogadjuk ezt a jelképes aktust, mely a politikai fejlődés következtében lehetővé vált. Magyarország ezzel nemcsak a köszönetét juttatja kifejezésre e nagy halott előtt, hanem ismét szabad, demokratikus jogállamnak, ismét Európa részének vallja magát. Mi osztrákok, most osztrák földön veszünk búcsút Mindszenty József bíborostól. Tudjuk, hogy őrá is illenek a szavak Perikies halotti beszédéből: „Nagyszerű emberek számára sírbolt az egész világ, és nemcsak egy emlékmű felirata hirdeti őket hazájukban, hanem íratlanul is mindenki emlékezik rájuk idegenben is. ” Hegyeshalom határállomásán díszszázad, katonazenekar, zászlók erdeje fogadta a száműzött bíborost. Alois Mock és Miklósházy Attila rövid beszéd kíséretében „adta át” a Bíboros holttestét őrző koporsót Paskai László bíborosnak és Andrásfalvy Bertalan miniszternek. Paskai bíboros megrendülten említette beszédében azt a reménységét, hogy Máriacell után az esztergomi bazilika sírboltja lesz a világ magyarjainak találkozóhelye. Andrásfalvy Bertalan többek között így szólt: „így várta egykor az ország Rákóczi hamvait, így Kossuth Lajost és Bartók Bélát. Az ő kívánságuk volt, hogy hazatérjenek, de nekünk volt erre szükségünk. Hogy ma szabad országként fogadhatja be hazánk száműzött fiát, azt neki is köszönhetjük. Mert meggazdagodtunk és erősödtünk bátorsága által, amellyel szembeszállt a világ egyik legkegyetlenebb hatalmával, és a mi gyöngeségeinkkel, megalkuvásainkkal és reménytelenségeinkkel is. ” Folytatás az 5. oldalon „Mielőtt a szemem elhomályosulna, nem az ember, nem a puszta érzelem, hanem az Isten és a mi őseink mondatják velem, — és ezt szeretném minden magyar vánkosa alá tenni, bárhol is legyen széles e világon, — ne legyen nyugta halála órájáig: a megmaradt kevésből kell újjáépítenünk a hazát!” Mindszenty József bíboros Alois Mock osztrák külügyminiszter FOTÓ: AA. SZABÓ Paskai László bíboros a határon FOTÓ: AA. SZABÓ 3. oldal