Katolikus Szemle 36. (1922)
5. szám - Könyvismertetések és birálatok - Mihályi Ernő: Pigler Andor: A pápai plébániatemplom és mennyezetképei
magyar rokokó stílus hangoztatása. Kimutatja, mint tereli a száz templomépítő gróf Esterházy Károly, egri püspök, Pápa örökös ura, a klasszicizmus új vágányára az addig a barokk útjait járó Maulpertschet. A magyar kultúra javainak tekinti a XVIII. század művészetét, amint Augustus korának művészetében is csak az eltanulható formák voltak görögök, de szelleme római, nemzeti. Mikor elemzi az épület alaprajzát, homlokzatát, belsőségét, Fellner építész és Grossmann építőmester művét, az egységesítő, nyugtalan barokk szellem küzdelmét s végül kiegyenlítődését a higgadt klasszicizmusban, nem felejti el, hogy a harminc mesterember között csak a szószéket faragó asztalos és a márványburkoló volt bécsi, a többi magyar. Érdekesen rajzolja meg a felkutatott levelezés alapján a barokk vérű Maulpertschnek belső világát, nyájas egyéniségét, munkájának rendszerét, festési technikáját s szinte fájó, ráerőszakolt alkalmazkodását a templom megegyszerűsödött vonalú, klasszicisztikus belső teréhez. Bevezet bennünket a barokk freskófestők műhelyébe a programmadástól, az egyezkedéstől, a téli vázlatkészítéstől, a segédek, a perspektívafestők szerepétől a nyári munkáig, a festési alap felrakásától az utolsó ecsetvonásig. Egy egészen új vonást is fedez fel Maulpertsch művészetében. Maulpertsch Pozzóval ellentétben menynyezetképeinek festett építészeti részeit nem a valódi architektúra folytatásaként kezeli, hanem a kupolaperemen kívül állítja fel s onnan hajlítja be a képsíkba; továbbá az alulról való többoldali nézet, az ú. n. békatávlat helyett egyetlen nézetre, a templom hosszúsági tengelyében elhelyezkedő szemlélő számára fest csak s a magassági, szubjektív, csak a szemlélőben létrejövő tengely helyett állandó, objektív, a képen is feltalálható tengelyt alkalmaz. Ez már nem barokk, hanem klasszicisztikus rendszer. Ezt a megfigyelést teszi a figurális részen, a tagozáson, a vonalakon s a színfoltokon is. De nem áll meg a klasszicisztikus szónál, hanem ismerteti a klasszicizmust egész történeti, irodalmi, művészeti fejlődésében s a renaisszancetól a XIX. századig húzódó szakadatlan láncolatában. Szinte súlyossá lesz könyve a mély fejtegetésektől, idézetekkel megrakott jegyzetektől s egyéb irodalmi utalásoktól. Széleskörű tárgyismeretet és szorgalmas búvárkodást tapasztalunk nála akkor is, amikor Maulpertsch művészetének gyökérszálait keresi a velencei, lombard, flandriai stb. művészetben. A Maulpertschre való hatásban Sebastiano Riccinek, a Velence-vidéki] festőnek tulajdonít nagy szerepet, aki Schönbrunnban is dolgozott, míg Tiepolo hatásának erejét nemcsak Maulpertschre, de az egész ausztriai-tiroli barokk képírásra vonatkozólag tompítja. Ez meglepő. Érdekes adatai vannak a formakölcsönzéssel kapcsolatban ősi motívumok fejlesztésére és ellaposítására is. Ezekből is látjuk, hogy olyan részletkutatásokat végzett, mikép méltán várhatjuk tőle a nagy magyar Maulpertsch-monográfiát. Maulpertsch mellett a templom szobrászát, Prokopot s oltárképfestőjét, Maurert, ezeket a múltban gyökerező, de az új idők szelétől