Katolikus Szemle 54. (1940)
1. szám - Szemlék - Karl János: A magyarság embertani képe
Befejezésül még egyet említünk : A Szentkorona eszméjének széles rétegekben való meggyökereztetéséhez nagyban hozzájárult, mint Bartoniek írja, hogy a XIV. században nemes és nem nemes szent hitére, s a királynak és a Szentkoronának tartozó hűségből tanúskodik. Tehát keresztény hitük, a király és a Szentkorona iránti hűségük kötelezte őket arra, hogy igazat mondjanak, becsületesen tanúskodjanak. Hisszük, hogy ez az élvezetes stílusban megírt lebilincselő érdeklődést keltő könyv széles rétegben hozzájárul ahhoz, hogy a Szentkorona eszméje korunkban se halványuljon el és így a mai nehéz időkben is betöltse nemzetösszetartó feladatát és a magyar állami integritás elevenen ható szimbóluma legyen. Jánosi Gyula A MAGYARSÁG EMBERTANI KÉPE Bartucz Lajos: A magyar ember. (Egyetemi Nyomda) 5°, 509 l. A népek életében a történelmi fordulók rendesen párhuzamosak az önmagukba való fokozottabb elmélyedéssel. Ezért nem egészen véletlen, hogy a trianoni magyarság ismételten s hozzá más és más oldalról állítja maga elé nemzeti tükörként a nagy kérdést : voltaképen ki és mi vagyok ? Tagadhatatlan : szellemi világunkban van valami, ami a környező népektől megkülönböztet. Népi hagyományunk sem olyan, mint Európa legtöbb népéé. Vájjon mindezek hordozója, tulajdonosa, azaz más szóval a magyarság teste is más-e, s így beszélhetünk-e embertani szempontból különleges magyar típusról vagy sem ? Ha valamikor, ma különösen feleletet váró kérdés. Igazán nem lepődhetünk meg, ha itthon és külföldön a legkülönbözőbb körök figyelmét kötötte le a közelmúltban és a nagyközönség igényét szolgáló újságírók (pl. Tóth Béla), művészek (Munkácsy Mihály), tudósok, mint a harcias természetű Török Aurél, Lenhossék József, a polihisztor hajlamú Hermán Ottó és a Néprajzi Múzeum tisztviselői (Jankó János) igyekeztek egyaránt feleletet adni. A külföldiek közül egyesek — Luschan, Saller és von Eickstedt, hogy csak a főbbeket említsük — azt vallják : a mai magyarság embertani képében mozaikszerűen nem európai elemek is találhatók. Mások szerint — pl. E. Fischer, Kollman — csupán a nyelvünk nem európai, a külsőnk ellenben igen. A kínos bizonytalanság mentegetésére még arra sem hivatkozhatunk, hogy a kérdés tanulmányozására talán még nem szenteltünk elegendő időt. A XVI. század első évében, 1501-ben jelenik meg Magnus Hundt tollából az első embertani munka s másfélszázad múlva már a soproni Fridelius Jánost találjuk az embertan írói között. Attól kezdve pedig Apáczai Csere Jánoson, Páriz Pápai Ferencen és a legkülönfélébb enciklopedista írókon, majd Mátyus Istvánon, az élesszemű Bél Mátyáson, Gáty Istvánon, a pesti univerzitás professzorán, Fejér Györgyön, Pethe Ferencen, az igazságot kíméletlenül feltáró Csaplovics Jánoson és a sokoldalú tudományos tevékenységet kifejtő győri püspökön, Rónay Jácinton át a múlt század utolsó negyedében fellépő szakgárdáig úgyszólván a kutatók megszakítatlan sorozatával találkozunk. Sokkal közelebb járunk tehát az igazsághoz, ha mentségünkre a kérdés tárgyi és vele szervesen összefüggő módszertani nehézségére utalunk. A magyar típus kérdésének taglalása közepette ugyanis különbséget kell tennünk nép és rassz (a szerző mindvégig ezt az idegen szót használja !) között. A két fogalom tartalmilag az ős, kezdetleges műveltségű embercsoportban még egy. Később ketté válik. A nép a művelődési javaknak : nyelv, szokás, hagyomány, érzés, az összetartozás tudata és a lelkület hordozója. A rassz ellenben a testi külső jegyek összessége és a velük elválaszthatatlanul egybekapcsolt lelki habitus. Az első túlnyomólag a környezet, a miliő eredménye, az utóbbira az öröklés és kereszteződés törvényei érvényesek. Elvándorlással, keveredéssel és reátelepedéssel az ethnikai bélyegek eltűnhetnek, módosulhatnak, a rasszelemek ellenben hosszú évezredeken át megmaradnak. Ha most már sikerül egyrészről megállapítanunk valamely népben a rassz jellegeket, másfelől meg ezeknek összefüggését és bizonyos számú embercsoportban való szabályos jelentkezését, ismétlődését, akkor már közelebb jutunk célunkhoz. Az újkori embertan ezt a kettős utat járja. Tehát először teljes tudományossággal megállapítja a bélyegeket: testtermet, a koponya alakja és nagysága, a szem, haj és bőr színe, az orr, ajak, homlok és szemüreg alakja és állása. Ebben a fáradozásában nem egyszer gátlólag hatott és késleltette az eredményt az egyes jellegek felkapott, divatos előnyben részesítése. Ilyen volt pl. az utolsó évtizedben az annyit emlegetett vérjelző, vagy vérindex. Alapos és beható vizsgálat után ma úgy látjuk :