Katolikus Szemle 8. (1956, Róma)
1. szám - Vecsey Lajos: A nándorfehévári győzelem jelentősége
A NÁNDORFEHÉRVÁRI GYŐZELEM VILÁGTÖRTÉNETI • JELENTŐSÉGE Emlékezés és lelki számvétel Különös tragikuma a magyar sorsnak, hogy az 1456-iki világraszóló nándorfehérvári győzelem öt centenáriuma közül négyet sanyarú történelmi viszonyok között kellett megérnie. 1556 és 1656 a török hódoltság évei, amikor a magyar fővárosnak, Budának tornyain török zászló lengett. 1856 és 1956 pedig az ország teljes leigázásának jegyét viseli magán, amikor idegen önkényuralom börtönévé vált az ország s a szabadságvesztésre ítélt nemzet a türelem és passzív ellenállás fegyvereivel kezében küzdött és küzd az elnyomás és erőszak terrorjával szemben. Mintha csak a sors iróniája lenne a válasz a magyar vitézség és történelmi hivatás legdicsőbb fegyvertényére. Sohasem aratott nagyobb győzelmet a magyar katonai rátermettség és harci szellem, mint 1456-ban július 21 és 22-én Nándorfehérvárnál és mégis: sohasem volt keserűbb a szánk ize, mint ma, a visszaemlékezés félezredéves fordulóján. Ezelőtt száz évvel a magyar alkotó géniusz legjobbjai — gondoljunk csak Vörösmartyra és Széchenyi Istvánra — görnyedeztek a súlyos sorscsapások alatt s lettek áldozatai a lángész népe jövőjén érzett belső önmarcangolásának. Ma a nemzet rab hercegprímása, a nemzeti tragédia megszemélyesítője, viseli vállán « Sacra Pannonia » kegyetlen megalázásának, méltatlan meghurcolásának szinte emberfeletti terhét s a börtönné lett ország népének és a saját börtönének magárahagyatottságát,a magába fojtott néma fájdalmát. De kérdezzük: Mit érez a magyar emigráció, az öt világrész szétszórt magyarsága az idei jubileummal kapcsolatban? Az általuk rakott új részekben Ausztráliában, Új Zélandon, Sao Paolóban, Kanadában és New Yorkban vagy Európa valamelyik szegényes lágerszobájában emlékeznek-e Hunyadi és Kapisztrán Jánosra s a szegény magyar keresztesekre, akik 500 év előtt megmentették Európát a pogány barbár elözönléstől? S ha igen, milyen belső reakció támad lelkükben a két dátumot, 1456-ot és 1956- ot összehasonlítva? A lemondás sötét pesszimizmusa, vagy a reménytelenségben is bízni tudás győzelmes optimizmusa? A reális tények szemlélete nyomán támadt kislelkűség leküzdésére két eszközünk van: az egyik az isteni Gondviselésbe vetett reménységünknek horgonyába kapaszkodás. Isten útjai kifürkészhetetlenek, titokzatosak, de előbb vagy utóbb biztosan a célhoz vezetnek. A célhoz vezető utat a népek és egyesek megrövidíthetik bűnbánati cselekmények végzésével, áldozatok hozatalával. Ha erre minden magyar naponta csak tíz percet is fordítana Szent Margit királyleány lelkiségével, hamarosan tapasztalhatnék az eredményt. A másik eszköz: a múlthoz való menekülés. A történelem akkor lesz az élet tanítómestere, ha az elmúlt századok nagy és dicső fegyvertényeit és eseményeit, az ősök hősi erőfeszítéseit, a nehéz helyzetekben való okos, bölcs eljárását, a veszélyek leküzdésére alkalmazott eszközeit tanulmányozzuk és a jelen számára levonjuk belőlük a megfelelő tanulságokat. Ebben az esetben nemcsak sok vigaszt meríthetünk a történelem fényeinek szemléletéből, hanem hasznos és üdvös elhatározásokra is buzdulunk, melyeket honszeretetünknek, magyar fajiságunkhoz, nyelvünkhöz való ragaszkodásunknak kell tettekké érlelnie. A defetizmusba süllyedt sötét pesszimizmus fölött feltétlenül győztesek leszünk, ha a magyarság ezévi hármas jubileumának tárgyát azzal a megbecsüléssel és szent büszkeséggel ünnepeljük, amit a nagy magyar históriai teljesítmény megkövetel tőlünk. Optimizmusunk növelésére, önbizalmunk fokozására és a jövőt építő, cselekvő hazafiság ébresztésére fog szolgálni, ha a nándorfehérvári győzelem jelentőségéről — mégpedig mind magyar, mind európai hatásait figyelembe véve — objektív ismeret