Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)
3. szám - Fáj Attila: Az Ember tragédiájának sorsa
széklábat farag, Luther kazánt füt és Platónt, mivel legeltetés közben elábrándozott és állatai tilosba tévedtek, büntetésből borsón térdepeltetik. A bolygónkról menekülni akaró Ádámot visszahúzzák emlékei. Visszakívánkozik a kékegű Hellászba, de már ott is csak sarkvidéki tájat talál. A Föld szinte teljesen kihűlt, a görög atléták utódai korcs eszkimók, kiknek egyetlen életcélja, hogy ameddig lehet, tovább vegetáljanak... Ádám felébred a rettenetes álomból, kétségbeesésében öngyilkos akar lenni, de Éva a megálmodottól eltérő, szebb jövő sejtését lopja Ádám szívébe, végül pedig az Úristen szava küzdelemre és bizalomra inti a gyötrelmes álomképek hatása alatt álló Ádámot. Madách Imre művének Magyarországon a két világháború közt hatalmas nemzetnevelő hatása volt. Bár a műben egy szó utalás sincs a magyarságra, a magyar nép sorsára, 1945 után alig merték színre hozni világos tendencienciája miatt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Filozófiai Intézete az 1947-48-as tanévben Kornis Gyula, a még mindig deportálásban élő európai hírű magyar kultúrfilozófus vezetése alatt egy esztendőn át nyílt szemináriumi vitákban elemezte az Ember Tragédiája filozófiai, szociológiai és irodalomtörténeti jelentőségét. Joggal, mert amilyen összertartó erő volt Homérosz Iliász és Odisszeája az antik görögöknek, Dante Isteni Színjátéka az olaszoknak, olyan volt Madách Ember Tragédiája a magyar intelligenciának. Mikor 1955-ben a közvélemény nyomására a kommunista párt kénytelen volt hozzájárulni a darab felújításához, egész emberáradat tódult nap mind nap a Nemzeti Színházba. Tekintettel a döbbenetes sikerre rövid időn belül le kellett venni a műsorról. Annyira félreérthetetlenül a mának beszélt és annyira nyilvánvalóvá vált, mennyire kendőzetlenül mutatja be a jelent a maga őrültségében, hogy a kommunista vezetők nem tűrhették meg az ország első színpadán. Ekkor Lukács György, a neves marxista esztéta vállalkozott arra a « megtisztelő » feladatra, hogy megkísérli a magyar kultúra e remekét a marxista esztétika tankjával legázolni. Folytatólagosan cikkezett 1955 márciusában a Szabad Nép hasábjain a tragédiáról és « zenés revue »-nek, művészi szempontból is erősen kifogásolható műnek bélyegezte azt. Kifogásai lényegében két pontban foglalhatók össze: az Ember Tragédiádiájának az Ószövetségből vett kereten belül adott álomképei nem elégítik ki az álom követelményeit, hanem a 48-as forradalom utáni évek pesszimista hangulatát tükröző kisnemesi világkép nyilvánul meg bennük, semmi más. Továbbá, hogy e pesszimista világkép és az optimista befejezés közti ellentétet csak úgy lehetne művészileg feloldani, ha Ádám, a főhős saját sorsa fölött ironizálna. Lukács György cikkére 1955 júniusában e sorok írója a Vigilia című havilapban, az egyetlen magyar katolikus kulturális folyóiratban válaszolt. Rámutatott arra, hogy az álommotívum semmiesetre sem Hegel alapján írt történelemfilozófiai betét. Már azért sem, mert Hegel a történelem menetéről optimista beállítottságú képet ad. Az álomképekben szereplő történelmi alakok nem konkrét, reális szereplők. A történelemből ismert Miltiadesnek, Tankrédnak stb. nem voltak olyan problémái, mint Ádám-Miltiadesnek, Ádám-Tankrédnak stb. Azáltal, hogy Ádám itt látszólag történelmi alakokban ölt testet, az álommotívum nem válik álomellenessé, hiszen közismert tény, hogy álmainkban gyakran konkrét személyek jelennek meg, akiknek nagyjából ugyanolyan életmegnyilvánulásaik vannak, mint a valóságban (ennek alapján tudjuk, hogy róluk álmodunk), mégsem azonosíthatók a valóságos személyekkel. Kik hát akkor Ádám álmainak hősei? C. G. Kung azt mondaná, hogy ősminták. Szerinte ugyanis a lelki egészség követelménye, hogy az ember összhangban éljen a tudatalatti világában lakozó eszményekkel.Ezek az eszmények az ősök tapasztalatai alapján alakulnak ki és archetyposokban kerülnek felszínre. Leggyakrabban álomképekben. Madách egy zseniális inverzióval úgy állítja be, hogy az ősapa a Paradicsomból való kiűzetés megrendítő élménye után, ez után az exisztencialisták által is méltányolható Grenzensituation után — megálmodja a tőle eredő emberiség történetét (maga a történet akár egy nagy keleti vallás vagy mitologéma alapja is lehetne), és álma egyes epizódjai nem mások, mint emberi életminták, életcél-típusok. Válaszok arra, hogy miért érdemes élni: a közösségért, az egyedért az élvezetekért, a hitért, a tudományért, vagy más egyébért? Az életcél választása általában tudatos törekvés, de a darab a törekvés tudatalatti meg-