Katolikus Szemle 11. (1959, Róma)
4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Egyed Aladár: Nándorfehérvár 1456 (Oratórium) - Vajay Szabolcs: Becket, avagy Isten tisztessége
II. Henrik angol király és Becket Tamás érsek « esetét » dramatizálta, hanem két jellem, két világnézet, két életforma összecsapását, amire legalkalmasabbnak az 1170-ben lejátszódott canterburyi tragédia mutatkozott. Ne bíráljuk tehát Anouilht a historikus szemével, hanem a drámaírás kánonjai szerint. A shakespearei mű és Schiller Wallenstein-trilógiája ugyancsak hemzseg a pontatlanságtól: a történelmi hűség nem cél. Az adott és ismert esemény csak hangulati keretet nyújt a drámai feszültség kiteljesüléséhez. Miről írt hát Anouilh? Ugyanarról, mint a Nobel-díjas T. S. Eliot, a királyi urával és barátjával Isten ügyéért szembeszálló Becket Tamás canterburyi érsekről. Míg azonban az Eliot-festette Tamás érsek büszkén és rendületlenül halad az elvárt vértanúság felé, Anouilh messzebbre ágazó emberi rugók "között végzi a színpadi felelevenítés nehéz mutatványát. Becket és Henrik barátsága tivornyák során és élvhajszolásban fonódott szorossá. Ez a barátság azonban, — a freudizmus formulája szerint, de annak legcsekélyebb aláhúzása nélkül, — titkosabb mélységekből fakad: két magányos ember egymásra találása. Az államérdekű házasság szeretetlenségében sínylődik az egyik, egy legyőzött nép átállt árulóinak magánya nehezül a másikra. Henrik király becsülete a hódító normannok Angliájának becsületét jelenti. A legyőzött angolszászok véréből szakadt, de normann zsoldba szegődő Becketnek nincsen becsülete, így lesz belőle a tivornyás király bizalmasa, tanácsadója, majd kancellárja, aki «még a becsületet is csak rögtönzi». — «De jaj, ha egyszer megtalálom a magam tisztességét! » — kiált fel a kancellár, amidőn egyszer szembe vetik álhatatlanságát és szeszélyeit. Ehhez az igazi tisztességhez, — akarva-akaratlanul, — Henrik király juttatja hozzá barátját. Hatalmi szóval beülteti a megüresedett canterburyi érseki székbe: hadd ne legyen több gond a túlkapásokra ugyancsak hajlamos normann főpapsággal. Ámde Becket komolyra veszi a királyi játszmát. Kezdetben talán nem is mélyebb meggyőződésből hanem a felfedezés örömével: íme, van már becsülete, amiért síkraszállhat. Amit hiába keresett vérei elárulásában, a dőzsölésben, a királyi barátságban, a kancellári hatalomban. Ez a becsület pedig Istennek tisztessége amely minden korábbi megfontolását egyből semmivé teszi. S minél mélyebbre hatol az új örömben, minél inkább ízekre szedi megmásult életszemléletét, annál tisztábban kristályosodik ki az aszkézis, a dogma, a lemondás fölé az örök isteni tisztesség, ami immáron nem saját hiányérzetének kiegyenlítője, hanem félelmes, örökérvényű, a hatalmasat gyengévé, s ugyanakkor a gyöngét erőssé tevő valóság ami végülis mindent magával ragadva hömpölyögteti Tamás érsek sorsát az elkerülhetetlen végkifejlet felé. Egy másfajta Becketet ismerünk meg Anouilh darabjában, mint az Eliot festette rideg szentember, aki zordon elvhűségében és következetes mártír-igényével sokkal inkább kikényszeríti, semmint kiérdemli sorsát. Anouilh Tamás érseke az esendő ember emelkedésének dicshimnusza és drámája. Nem a salak hiányától fénylik, hanem a megtisztulás öröme ragyog orcájáról. E két Becketfigura között legfeljebb ha annyi a közösség, mint egy közúti baleset két áldozata esetében, akik egyazon autóbuszon siettek ugyanazt a vonatot elérni. Sem jellembelileg, sem életszemlélet szempontjából, de még drámai hősi mivoltukban sincsenek-