Katolikus Szemle 33. (1981, Róma)
4. szám - Tóth László: Két költői antológia
Monoszlóy Dezső, Saáry Éva, Zend Róbert, Kocsis Gábor és Bebek János. Ha a keleti antológiáról szólva hangsúlyoztuk a meglepő kihagyásokat, itt se hagyhatjuk szó nélkül, hogy a nyugati antológiából viszont hiányzik Kabdebó Tamás, Békés Gellért, Rezek Sándor és többen mások, annak ellenére, hogy például Békés Gellért és Rezek Sándor mind az első, mind a második teljességre törekvő nyugati szerkesztésű antológiában már szerepel. Kétségtelen, hogy a nyugati antológia szerkesztési munkája igen nagy teljesítményt igényelt. Az egyik legelső feladata a személyfölötti, lehető legobjektívebb teljességre való törekvés kellett volna, hogy legyen. Viszont a szerkesztő — maga is alanyi költő lévén — egyfelől a saját személyes ízlése és szempontjai oldaláról közelítette meg a feladat megoldását, másfelől pedig a szabadság, a féltve őrzött költői szabadság semmiféle korlátot el nem ismerő határtalansága, valamiféle négyzetre emelt szabadság nevében operált. A művészi szabadság azonban nem minden tekintetben olyan, mint mondjuk a politikai szabadság, vagy annak egyik neme a választójogi szabadság. A helyesen értelmezett művészi szabadságot igenis kísérheti mind heterokritika, mind autokritika és azon túl természetesen az önfegyelem, mindez persze esztétikai alapon. Azt akarjuk ezzel állítani, hogy azt a bizonyos ötágú sípot — akármennyire öt ága van is — a leglényegesebb dolgokat illetően, csak egyféle levegővel lehet igazán anyagszerűen megszólaltatni, azaz nem lehet, mondjuk az ötödik ágát, valamiféle merőben más összetételű levegővel fújni. Valaminek a lényeg leglelkebb lelkét tekintve közösnek kell lenni s ez elsősorban a költői nyelv, másodsorban a teljes magyar vershagyománynak (beleértve a külföldit is) legalábbis tudomásulvétele, ami azt jelenti, hogy tudni, hogy a költő mit tehet és mit nem tehet. A poéta szó ugyanis a poiem görög szóból ered, ami cselekvést jelent. A diaszpóra voltaképpen egységes irányítás nélküli irodalmi élete által Kemenes Géfin Lászlóra tett válogatási felelősség tehát teljes és igen súlyos. Mert a lehet és nem lehet, illetve szabad és nem szabad közötti határvonalat a nyugati magyar líra fejlődésének egy adott pillanatában személyesen ő húzta meg. És ő ennek tudatában volt, hiszen ezt írta róla: « Bármennyire tárgyilagos szeretne lenni a szerkesztő... elkerülhetetlenül befolyásolja saját ízlése, esztétikai és egyéb beállítottsága. Nyilván ezért több antológiánkban a kísérletező, újító, korszerű vers, mint a hagyományos nyelv és formahasználatot követő írásmű. »