Katolikus Szemle 35. (1983, Róma)
3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Lökkös Antal: Ítélő idők (Tollas Tibor)
— olvashatjuk az Óda a szabadsághoz kulcsversében. «A sebek lassan behegednek, / Ráhull a gyógyító idő » — folytatja ugyanebben a versben. A hangváltás valóban figyelemre méltó. E kötetben találhatók meg az első szerelmes versek, a családalapítás, a gyermekek születése köré kapcsolódó élmények, átszőve az idegen földbe kényszerülő gyökéreresztéssel, a 'járdaszigeten'élés vállalásával, a megmaradás kötelezettségével, az új generáció átmentésével. « Így nézlek hét hónapja én is / És minden apa a fiát, / Kit idegen föld dajkál, mégis / Az örökséget menti át. » (örökség) A küldetés-tudat kifejezése is több versben megtalálható, mint egy soha nem gyengülő hitvallás: « Postások vagyunk valahányan: / visszük és osztjuk szerteszét, / hűségesen, mit reánk bíztak: / egy nép szabadság-levelét » (Három négysoros). A « Fegyvert, vitézt énekeltél, hagyd egyhúrú lantodat , mottójával bocsátja útra 1969-ben az Eszterlánc kötetét, a már Járdaszigeten-ben megütött hang továbbvitelével, kiteljesítésével. Mintha Tollas is tisztában lenne azzal, hogy a ráragadt mozgalmi költő epitetontól meg kell szabadulnia. A téma főleg a család körül forog, csecsemőtől dédszülőkig. Odáig megy az 'egykorúság' vádjától mindenáron való szabadulás kísérleteiben, hogy még képversekkel is megpróbálkozik. Pillangó, szökőkút, fenyőfa, homokóra alakra formálódnak a verssorok. Mindenesetre a jelen válogatásban valahogy szembetűnően nincsenek a helyükön. Az igazi fordulót, úgy érezzük, a hat évvel később kiadott (1975) Izgalmas fák kötete hozza meg. A fa-motívum már eddig is többször ott bujkált a versekben, ám csak itt ér el a tudatosításig. « Jelkép lettetek, menedék » (Jegenyék) — olyan szimbólumot talált a fákban, mely költői alapállásának minden árnyalatára világosan érthető magyarázatot adhat. Hosszan lehetne sorolni, hogy mi mindenre adhatnak példát a fák: az ember is ugyanolyan elhagyatott, kiszolgáltatott, meggyötört, halálba menő, mint ők. Ugyanakkor a menedéket, a védelmet, a szolidaritást, a reménységet, a megkapaszkodást, az élniakarást is szimbolizálják. Tollas legszívesebben az eszmékhez való ragaszkodás, a kitartás, a hűség, a helytállás érzéseit demonstrálja velük. « Kidőlni nem lehet, hajolni nem szabad, / szálegyedül tartani kell magad! » (Starnbergi fák alatt). Nem csoda, hogy még a Juhász Ferenc-i hang is megkísérti a « Pogány ima az égigérő fához » versében. « Mert minden fában költő lakik / és minden költőben egy fa » (Fát ültessetek) — viszi tovább az újabb kötet, az Évgyűrűk (1979), az Irgalmas fák főtémáját. « Állva haltak meg, mint a fák » (Könyörgés szép halálért) — akár az Irgalmas fákból is vehettük volna az idézetet. Itt a kifejezés hangereje még csöndesebbnek tűnik, őszintébb elmélyülést éreztet, a valóság higgadtabb számbavételét. « Nincs más remény, csak följegyezni azt, amit Sors szeszélye életünkre sző ». Hűvösen folynak a sorok, hogy a keserűségnek még a látszatát is elkerüljék. Újra születnek a bujdosáshoz, a számkivetettséghez fűződő érzések-problémák inspirálta versek: Rodostó, Mózes imája, Hontalanok zsoltára. A prófétai küldetés-tudat nem egyszerű póz vagy szerepben tetszelgés, hanem belül, a bőr alatt van, vitus et in cute. Nagyon mélyen gyökerezik az érzés, hisz nem habozik a jövendő századok ítéletére bízni magát, tetteire a jövőtől kérni