Református Gimnázium, Kecskemét, 1920
ETÓ LAJOS. A kollégium folyosóin megállott az élet eleven zsibongása, a vidám diáksereg kacagása megdöbbenésbe némult, midőn a táviró jelentette a szomorú hírt: az intézet börzsönyi nagy betegje befejezte hosszú tusáját a halállal, Müller Lajos tanárunk megszűnt élni. Halála a vivódó ember megpihenése volt. Már az előző iskolai év második felében nem taníthatott, erős lelkének a pusztuló test nem engedelmeskedett, a főgimnáziumhoz közel levő lakásából sóvárgott kedves iskolája felé, szeretett tanítványai közé. Kötelességét már szolgálatának utolsó évei alatt a leghősiesebb erőfeszítéssel volt képes teljesíteni, mert az 1916-ik év tavaszán kezdődött betegsége fokozatosan fosztotta meg testi erejétől. Három és fél éven át olykor súlyos fájdalmak között foglalta el szokott helyét a katedrán. Itt azonban kedves tanítványai között elfeledte nyomorúságát, és a kérlelhetetlenül közeledő véget. Tanítása közben gazdag elméje egész varázsával átfogta az osztályt, a magyarázat pergett, a dicsérő szavak, a buzdító korholás lelkesítettek, ösztökéltek érdem szerint. A fegyelem szigorú keretei között az alkalmas pillanatokban ki-kivillanó élek, humorának kifogyhatatlan készsége mindig nyújtottak üdítő pihenést. Hivatásának rajongó szeretetéből merítette azt a hősies ellenállást, mellyel a rettenetes kórral szemben roskadozó testének parancsolni tudott egész 1920. márciusig, mikor már úrrá lett akaratán a betegség, óráit a kartársak vették át. Hanyatló erejét a nélkülözhetetlen csillapító szerek még csökkentették s az 1920—21-ik iskolai évre szolgálatmentességet kért. Júniusban a Tolna megyében fekvő Börzsönybe vitette magát családi körbe, ahová vágyva vágyott s ahol bajának is enyhülését remélte. Itt töltötte az 1920/21-ik iskolai évet meg nem szűnő érdeklődéssel figyelve az intézet munkájára. Április havában beküldötte nyugdíjaztatása iránti kérvényét. A nyugalomhoz azonban már nem fűzött reményeket. A német költőnek komor jóslata »Das arme Menschenherz muss stückweis’ brechen« szomorúan teljesült de szegény szivén. Darabokra tört a végküzdelemben, midőn ép elmével látta pusztulni tagjait. Legsúlyosabb napjaiban is iskolájához szálltak gondolatai, búcsúzni akart nyugalomba vonulásával kapcsolatban az ifjúságtól. Május 20-ikán elküldte az intézet igazgatójához az ifjúsághoz intézett búcsúiratát, melyben nehéz szívvel vesz búcsút a kedves, jó tanítványaitól, akik a nehéznek, hálátlannak mondott tanítói pályát oly kedvessé tették.A Búcsú levelét a tanári kar a záróünnepély keretében óhajtotta felolvastatni, azonban június 6-án megérkezett sürgető kívánsága, hogy búcsúra azonnal közöltessék az ifjúsággal. Ez 7-én megtörtént s 8-án este már kiszenvedett. A halódó szív mintha csak erre várt volna. Müller Lajosban főgimnáziumunk nagy értékű munkáját gyászolja. Az 1899. évi szeptember elsején kezdődött szolgálata alatt mintaképét nyújtotta a tökéletes tanárnak. Éles elméjének világításában érdeklődést