Katolikus gimnázium, Kecskemét, 1877
Nevelésünk betegsége és orvossága. „Legyetek tökélyesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökélyes.“ Máté 5, 48. Szinte cseng fülünk a kiáltozástól, melyet úton-útfélen hallunk, s mely talán soha sem volt hangosabb, mint épen századunkban. Ez a kiáltozás egyegy „heuréka“, mely annál zajosabban hangzik fel az emberek ajkairól, minél nagyobbak, fontosabbak a fölfedezések, találmányok, melyekhez nemünk kitartó, fáradatlan erőfeszítése által az elméleti, de főleg a gyakorlati élet terén jut. Hogy ezek haladásunknak megannyi mérőfokaiól tekinthetők, nem kell mondanunk. Senki sem vonhatja józanul kétségbe, hogy többé-kevésbé a tökély adja meg valódi értékét a létezőknek. A gyémánt, mint idomtalan göröngy, lábai előtt hever az embernek, míg kisimítva, csiszolva koronáknak képezi ékességét. A csemete, vadon állapotában alig kelti fel valakinek figyelmét; ellenben beoltva, nemesítve zamatos gyümölcseiért mindenkitől becsben tartatik. Az állatok, vad állapotukban úgy szólva inkább kárt, mint hasznot hajtanak; idomítva, szelidítve pedig megfizethetetlen jó szolgálataik folytán általános kedveltségnek örvendenek. És az embernek vajon eredeti állapotában kellene maradnia? Csak neki kellene a természet kebelén élő lények közt kivételt tennie? Csak neki nem lehetne a fejlődés, haladás útján előre mennie? Csak neki nem volna czélja a természetének megfelelő tökélyesedés ?. .. Az nem lehet. Az ember, szintúgy mint a többi lények, a nemesedésben, tökélyesedésben találja becsét, értékét. A világon uralkodó teleologikus renden belül minden lénynek megvan a maga czélja. Ha már a többi lények tökélye s ezzel összeeső czélja abban áll, hogy az ember hasznára alkalmasan fordíthatók legyenek; miben áll az ember czélja? Abban talán, hogy a földön élvén, a földnek éljen? Abban talán, hogy „nem mint egy anthropomorphikus teremtő képmása, hanem a phylogenia tiszta napvilágában, mint az állatország legkifejlettebb alakzata, mint oly szervezet, mely sok millió évfolyamában a gerinczes elődök 1*